Sült malac - egy kicsit másképp

  A római konyha sajátossága, hogy semmi sem az, aminek látszik. A "remekmű" készülhet bármiből, de attól káprázatos, hogy valami teljesen másnak tűnik az éhes szemlélő számára. Például ha csirkét sütsz, az tűnjön úgy, mintha hal lenne. Ezt gyakran a különleges sütőformákkal érték el. Húsok esetében a húst gyakran egészen apróra vágták, szósszal keverték és úgy öntötték egy más állat testét formázó sütőformába, hogy arra emlékeztesse a fogyasztót. Amikor pedig az ínyenc felfedezte, hogy valami teljesen más ízt kapott, mint várt, örömmel felkiáltott, hogy a szakács egy művész.

   Mert ám a konyhaművészet is művészet a javából. A rómaiak is szerettek enni, szerették a hasukat, és nagyon szerették az erős fűszereket, az intenzív ízeket. A gasztronómia koronázatlan királya, az ízek szerelmese, Apicius nagyon komoly szakácskönyvet állított össze. Vannak benne teljesen egyszerű, hétköznapi receptek, amolyan mindennapos ételek. Aztán vannak némi gyakorlatot igénylő ajánlások, amivel a vacsoravendégeket el lehet kápráztatni. És igen, olyanok is vannak, amivel akár magát a császárt is el lehet bűvölni. Különlegességek. Ritka, ma már megbotránkoztató alapanyagokból. A kulináris szokásaink és hagyományaink az egész szemléletünket meghatározzák, és régen sem volt ez másképp. Mi, magyarok megesszük a belsőségeket is, amin néhány nyugati megbotránkozik. Mi meg a csigán. Szóval előítéleteket félretéve vessük bele magunkat Apicius gasztronómiai világába!

malackát formázó tepsi

  Egy malacos receptet választottam Apiciustól, ez nem különleges recept, ez tényleg sült malac, ahogyan látszik. Kell hozzá néhány ma már nehezen beszerezhető hozzávaló, nem is ez a lényeg, hanem a kulináris szemlélet! 

"Malac kétféle töltelékkel. Tisztítsd meg, a gégéjénél kezdve zsigereld ki, és kötözd össze a nyakánál. Mielőtt megpirítanád, vágj egy nyílást a bőrén a füle alatt. Tölts meg Terentius-féle töltelékkel egy ökörhólyagot, s erősíts a hólyag szájához egy madarásznádat, amelyen át nyomj annyi [töltelteléket] a bőr alá,
amennyi belefér. Ezután fedd be [a nyílást] papirusszal, tűzd össze, és készítsd el a másik tölteléket. Törj össze borsot, lestyánt, szurokfüvet és egy kevés bordamaggyökeret, önts rá garumot, adj hozzá főtt agyvelőt, nyers tojásokat, főtt tönkölydarát, egy keveset a szaftból s (ha van kéznél) kis madarakat, fenyőmagot, szemes borsot. Az egészet ízesítsd garummal. Töltsd meg a malacot, göngyöld papiruszba, tűzd össze, s tedd a kemencébe. Mikor megsült, vedd le róla a papiruszt, kend meg olajjal, s tálald."

Apicius: De re cocquina VIII. könyv:Tetrapus 7.1.

0 Tovább

Vidám latin állatnevek

Van néhány latin szó, ami igencsak viccesre sikerült... érdeklődésemből fakadóan az állatnevekre haraptam, sőt mindenre, ami állatokkal kapcsolatos. Így természetesen a latin állatok sem kerülhették el a figyelmem. Íme néhány, a teljesség igénye nélkül:

DOMIPORTA, -AE, F. : ő lenni csiga, "házhordozó", aki a házát hordozza, domus-porto (a csiga 'költői' elnevezése)

CAMELOPARDALIS, -IS, F. : a zsiráf, akinek párja nincs az állatvilágban, ezért  a leleményes római púpos leopárdnak nevezte a foltjai miatt (érdekes, hogy nem a hosszú nyaka ragadta meg a megnevezőt...), amolyan teve-párduc tükörfordításban

SCIURUS, -I, M. : mókus, aki "árnyékfarkú", értem én, hiszen a mókust alig venni észre a jellegzetes farka nélkül

PHOENICOPTERUS, -I, M. : ez a "rózsaszín tollazatú valami" a flamingó, akit talán jobban ismertek ízletes húsáról, mintsem bizarr rózsaszín tollkabátjáról... (Apicius több receptet is ajánl a flamingóra)

STRUTHOCAMELUS, -I, M. : a teve madár, aki hatalmas, mint egy teve, de azért mégiscsak madár - ő a strucc

0 Tovább

a latin nyelvtanulás szépségei#24

0 Tovább

Kísértettörténet

  Volt Athénban egy nagy és tágas, de hírhedt, rontást árasztó ház. Az éjszaka csendjében vascsörömpölés, vagy ha jobban odafigyelt az ember, lánccsörgés hallatszott belőle, előbb távolról, majd mind közelebbről. Végül feltűnt a szellem, egy holtsápadt, csonttá aszott vénség, lengő szakállal, égnek meredő hajjal: lábán béklyót, kezén bilincseket viselt, azokat rázta. Szörnyű és baljós éjszakák voltak ezek, a lakók félelmükben le nem hunytak a szemüket virradatig. A virrasztásnak betegség, a mind jobban elhatalmasodó rettegésnek halál járt a nyomában. Mert hiába tűnt el a rémalak, rémes emléke fényes nappal is fel-felötlött lelki szemeik előtt: a felelem tovább tartott, mint a félelmet kiváltó ok. Így aztán nemsokára elhagyottan, lakatlanságra kárhoztatva állt, maradt a rém korlátlan birodalma. Mégis hirdettek, hátha jelentkezik rá vevő vagy bérlő, aki ezekről a borzalmakról mit sem tud. Éppen Athénba érkezik Athenodorus, a filozófus. Olvassa a hirdetést, hallja az árat, s mert gyanúsan olcsónak találja, érdeklődni kezd. Mindenről fölvilágosítják, de ő ennek ellenére, jobban mondva: csak azért is bérbe veszi. Napszálltakor parancsot ad, hogy ágyát a ház előrészében vessék meg, viasztáblát, íróvesszőt, mécsest kér; öveit a belső szobákba küldi, maga meg írni kezd: lelke, szeme, keze a munkáján, nehogy a szellemi tétlenség mesebeli szörnyeket, hazug rémképeket varázsoljon elé. Az éjszaka eleinte csendes, mint másutt, később vascsörgés, láncrázás; neki szeme sem rebben, íróvesszeje se lankad; felvértezi lelkét, és ügyet sem vet a zajra. A csörömpölés egyre erősödik, közelebb-közelebb ér, már szinte a küszöbön, már a szobában hangzik. Hátratekint, megpillantja: felismeri az annyit emlegetett kísértetet. Mögötte állt, intett az ujjával, mintha hívná: ő viszonzásul kézmozdulattal jelzi, hogy várjon, s újra viasztáblája s íróvesszeje fölé hajol. Míg ír, a szellem feje fölött csörgeti a bilincset: megint felnéz, s akár az előbb, ismét integetni látja. Most már habozás nélkül felveszi a mécsest, és nyomába szegődik. A rémalak alig vonszolta a lábát, bizonyára a súlyos béklyók miatt, kivánszorgott az udvarra, aztán kísérőjét otthagyva hirtelen eltűnt. A magára hagyott Athenodorus leveleket, füvet markol össze, és e helyre jelt tesz. Másnap a hatóságok elé járul, figyelmezteti őket, hogy azt a helyet ássák fel. Csontváz került elő, láncokkal át- meg átkötve: a test az idő folyamán mar szétrohadt, s a bilincsek alatt csak a meztelen és csupaszra aszott csontok maradtak. Ezeket összegyűjtötték, a város elhantoltatta; s attól kezdve, hogy tisztességgel eltemették, a halott szelleme nem kísértett tovább.

Ifjabb Plinius: Levelek VII. 27,2–10

(Szepessy Tibor fordítása)

1 Tovább

Ókori szellemességek

   Az ókori emberek- általában- mélyen vallásosak és babonásak. A vallást nem a mai értelemben kell érteni, inkább úgy fogalmaznék, tisztelték az isteneket, megadták, ami jár nekik. A vallás kevésé a hitéleti gyakorlatot, a mindennapi rítus monotonitását jelentette, inkább egy felfogásbeli, érzelmi dologként működött.

   Az ókori népek közös vonása, hogy volt valamilyen túlvilág, élet- utáni- élet képük. Nem voltak ateisták és nihilisták, úgy gondolták, valami lesz a halál után, nem a nagy semmi vár ránk. Az embernek lelke van, és a lélek halhatatlansága miatt valaminek lennie kell, amikor a test meghal, nem működik tovább. Ebből kifolyólag hittek a szellemekben is.

   A temetési szertartások, rítusok egy része arról szól, hogy az élőket és a halottakat el kell választani egymástól. A halottak menjenek az ő világukba, a Holtak Birodalmába, az élőket ne zaklassák, ne járjanak az élők közé portyázni. Az élőket pedig távol kell tartani a halottaktól. Bár még mit sem tudtak a fertőzések mibenlétéről, de felfedezték, hogy az élőkre nincs jótékony hatással a halott test. Szóval az élők éljenek, a holtak pedig térjenek meg a maguk Nekropoliszába, mindenki tegye a maga dolgát.

   A görög- római mitológiából ismert Kerberosz (a háromfejű kutya- fenevad) is azt a célt szolgálja, hogy a halottakat az alvilágban tartsa és az élőket ne engedje be. Persze mindig akad egy jóképű hős, aki fittyet hány a szabályokra, félresöpri a három szájból nyáladzó fenevadat és egyenesen bemasíroz Hádész birodalmába. Persze azért a jóképű hős is megroppan a kiruccanástól- már egyikük sem tud olyan lenni, amilyen volt. Ez van, ha valaki szembenéz a halállal.

  A szellemekben nagyon is hittek, mert azok nem megfelelő bánásmód esetén nem hagytak nyugtot az élőknek. Ha egy halott elégedetlen volt, annak a leggyakoribb oka a rendes (általuk rendesnek tartott) temetés elmulasztása volt. Érdekes például, hogy Antigoné a testvérét hogyan temeti el. Ugyebár tilos lenne, mert Kreón szerint (aki a drámában az emberi törvények képviselője) nem érdemel tisztes temetést, de Antigoné (az isteni törvényekre hivatkozva, amelyek az emberi törvények felett állnak) mégis úgy véli, a testvérét el kell temetnie. Pontosabban meg kell neki adnia a végtisztességet, hogy a szelleme megtérhessen az alvilágba, ne kényszerüljön arra, hogy az élők között bolyongjon. Jelképesen földet szór a tetemre, ami azért nem tűnik „igazi” temetésnek első ránézésre, ám a halott megkapja azt a végtisztességét, amire szüksége van, így eltemetettnek minősül. További izgalmakért tessék elolvasni magát a művet.

    A legtöbb szellem már jelenlétével is felfordulást és heves szívdobogást okoz, noha láthatóan nincs testük, csak árnyalakok. Ezzel szemben vannak igencsak erőszakos szellemek is, akik viszont a testi materializálódás ide vagy oda, igencsak huncut dolgokat tudnak csinálni. Például Phlegónnál olvashatjuk Philinnion történetét, aki fél évnyi „halottság” után visszatér kísérteni a szülei házába és egy vendéggel hancúrozni. Olyan élethűen játszza el az elé lányt, hogy a vendégfiú észre sem veszi, hogy estéről estére egy halott, szellemlányt ölel.

   A görögök szerint minden embernek van egy életútja, amit le kell élnie. Ez annyi idő, amennyit a Sors elrendel neki, se több, se kevesebb. Ezért súlyos vétség az öngyilkosság, a beavatkozás az istenek által megszabott dolgok menetébe. Van, aki mégsem tudja „végigélni” ezt a számára kirendelt időtartamot, mert például erőszakos halált hal (magyarul megölik). Erről lehet hosszas eszmefuttatásokat tolni, hogy az istenek miért nem tudták, hogy hamar fog meghalni, vagy esetleg az volt neki elrendelve, hogy egy erőszak áldozata legyen, és akkor nem is halt meg előbb, mint kellet volna, satöbbi. Erről lehet hosszasan gondolkodni. Mindenesetre ezek az idő előtt elhaltak igen dühödt és éhes szellemek lettek. Például ők lettek a célpontjai mindennemű mágiának, amely a halottak megidézésével operált. Lehetett ez az egyszerű jóslatkéréstől kezdve az alvilágba szánt üzenetek továbbításáig bármi, amihez a mágusnak egy halottra volt szüksége. Vagy a legbonyolultabb mágikus eljárás, amikor a mágus egy PAREDROS-t készít egy halottból: egy emberfeletti hatalommal rendelkező démont, aki a mágus szolgálatába áll, és annak minden kérését teljesíti. Ez is egy erőszakos és erővel bíró szellem, aki akár fizikai bántalmazást is képes eszközölni a még élőkön.

   A másik érdekes típus a GELLÓ- típusú szellem. Egy fiatal lányról kapta a nevét ez a csoport, aki még nem szült gyermeket, amikor meghalt. Ezért saját elhatározásából tért vissza a földre (tehát nem valaki megidézte) és csecsemőket lopott el, ölt meg és tépett szét (és egyéb gyalázatok). Mivel őt is idő előtt ragadta el a halál, az alvilági istenek engedélyezték a számára, hogy feljárjon a földre egészen addig az időig, amíg természetese meg nem halt volna, amíg a számára elrendelt idő kitartott. A tőle való félelem erősebb volt, a legendája még sokkal utána is fennmaradt, amikor már elvileg nem garázdálkodhatott az élők között. A házasság előtt elhalt nők elvileg szüzek) szintén nagyon veszélyes csoportját képezik a szellemeknek!

   Annyira féltek a bosszúálló, visszajáró, kísértő szellemektől, hogy a tengerben életét vesztett matróznak is emeltek sírt a szárazföldön, és temetést is rendeztek a tiszteletére. A csatatéren elhunyt katonák tetemeit összegyűjtötték és közös máglyán égették el őket, majd egy közös síremléket kaptak. Mint a híres thermopülai csata emlékműve, ami a mai napig látható.

0 Tovább

Kacagó Delfinek

blogavatar

Minden, ami ókor.

Utolsó kommentek

HTML

Feedek