mozaik állatok
Szent Gerasimos és az oroszlán. Mozaik a nennigi római villából (Németország).

  Nem könnyű ám a ragadozók élete. Néha bizony ők is nekikeserednek vagy elszontyolodnak, hogy az álnok csacsi már nem hajlandó játszani velük. Pedig olyan jó volt kergetni, harapdálni, riogatni, kóstolgatni a tomporát, éles karmokkal felhasítani a puha húsát, de a játszótárs feladta, buksiját hátrahagyva az örök vadászmezőkre költözött. Ilyenkor bizony elszontyolodik a legbátrabb oroszlán is. A férfi megérti kedvenc ragadozója lelki válságát, szeretettel megölelgeti, simogatja a nekikeseredett jószágot. Mert a férfi érti és érzi védence lelki világát. Talán még egy latin vagy görög versecskével is kedveskedik a jószágnak, csak az örömszerzés végett. Hátha nem búslakodik tovább a cicus.

 A mozaikon az oroszlán lelki társaként Szent Gerasimos áll a bestia mögött, és mély együttérzést olvashatunk le az arcáról. Noha az oroszlán és a remete Jordániában találkoztak, a mozaik a megismerkedés apropójára egyáltalán nem utal. Az oroszlán épp egy védtelen jószágot hajkurászott, amikor tüske fúródott a mancsába. Gerasimos kivette a tüskét és ellátta a sebet. Kimosta, bekötötte, ahogyan azt illik. Az oroszlán hálából egész életében követte (vallásos értelemben, nem úgy, ahogyan egy ragadozó követi a prédáját), és a remete halála után is hűségesen őrizte a sírját. Gerasimos a monofizitizmusból (Jézusnak egyetlen, az isteni természetét fogadják el) váltott a kereszténységre, és egy ragadozóval barátkozott. Minimum izgalmas ember. Sok követője volt, bár remeteként élt, Jerikó városának közelében remete-telepet alapított (sok remete él együtt).

   Talán első pillantásra furcsának tűnik a kép. Az oroszlán épp most fejezett le egy csacsit. A remete pedig sajánlja őt. Simogatja. Ma már valahol megbotránkozunk az ilyen és ehhez hasonló jeleneteken, amikor szembesülünk vele, hogy a ragadozók bizony más élőlények megölésével táplálkoznak. A macskafélék pedig jóleső élvezettel teszik ezt. Megbotránkozunk és elítéljük, amikor a szobapárducunk felkoncol egy verebet. Megszidjuk. Pedig ilyen az ő természete, és ilyen is volt már évezredekkel ezelőtt is. Mi változtunk, a szemléletünk.

   Az ókori ember nem akadt fenn a ragadozók vérszomjas természetén, nem tartotta őket "gyilkosoknak". Valahogy jobban elfogadta a természet rendjét, és nem akarta megváltoztatni az élőlényeket. Nem akarta a macskaféléket vegetáriánussá tenni. Mert nem ez a dolgok rendje.

   Ma már azt sem tudjuk igazán kezelni, hogy ha valaki szereti az állatokat, miért eszi meg őket. Aki igazán szereti az állatokat, az legyen vegán. Ezt imádnivaló, cuki bébi-állatokkal nyomatékosítják is, hogy te egy őrült, kegyetlen gyilkos vagy, ha megeszed ezeket a kis szeretgetnivaló csöppségeket. Ne edd meg azt, akivel együtt élsz. Pedig ez nem is olyan rég még a világ megszokott rendje volt. Hogy ember és állat együtt élt, az ember szerette a jószágát, de aztán megette. Megette és minden porcikáját hasznosította, nem gyilkolta halomra az állatokat egyetlen finom falatjukért, hogy aztán egy halott, értéktelen szemétkupac legyen a többi részéből. Az állat halála az élet szakralitása volt. A szeretet és a tisztelet nem azt jelenti, hogy nem eszlek meg. Igenis megeszlek, de tisztellek és méltó életet biztosítok a számodra és kegyes halált.

   Gerasimos nem hippokrita. Tisztában van vele, hogy a barátja ragadozó. Más állatokat öl le. És még élvezi is. Ám nem ítéli el, hogyan is tehetné, hiszen ez az élet rendje. Talán nem szervezett közös vadászatokat az oroszlánnal és nem tépték együtt a gazellák zsenge húsát, de tiszteletben tartotta barátja szokásait. Ő maga a legenda szerint babbal és kenyérrel kínálta az oroszlánt - tehát a bestia szintén fejet hajtott szent életű barátja különös táplákozási szokásai előtt. Ettől jó ez a kapcsolat!