"Sírni a természet késztet hajadon temetésén,

vagy ha a föld apró csecsemőt takar el, ki a máglya tüzére

még apró.”

Iuvenalis, Szatírák V.15.138-140 (Muraközy Gyula fordítása)

   Ha becsukod a szemed, a szörnyek nem tűnnek el. Néha jobb a szemükbe nézni...

   Mint az idézetből is kitűnik a nagyon kicsi gyerekeket a hamvasztás helyett inkább eltemették. A kicsi gyerek alatt az újszülöttkort és az egyéves kor közötti időszakot értették a rómaiak. Kérdés az, hogy ezeket a kis embereket hova és hogyan temették el. Nyilván egy cikk keretein belül erre a kérdésre nem lehet elégséges és kielégítő választ adni. Most az egy évnél fiatalabb csecsemőkre koncentrálunk, függetlenül a társadalmi helyzetüktől és általában a gyerekek meggyászolásának rítusaitól. Természetesen a kettő szorosan összefügg, de a gyermek helyzete a római társadalomban egy másik (szintén kimeríthetetlen) téma.

    Azt tudjuk, hogy a gyermekhalandóság a római korban igen magas volt, mégis, a régészeti feltárások igen kevés gyermeksírt hoznak napvilágra. A csecsemősírok hiányát sokan úgy magyarázták, hogy a rómaiak egyszerűen nem fordítottak kellő gondot a bébik eltemetésére. Mindennek megkoronázásaként több antik szerzőnél is találkozunk azzal a sommás megállapítással, hogy a csecsemők „nem számítanak”, nem fontosak. Plutarkhosznál azt olvashatjuk, hogy a csecsemők esetében a halottaknak kijáró tiszteletadás teljesen felesleges és szükségtelen dolog. Ez így elég szigorúan hangzik. Minél fiatalabb a gyermek, annál jelentéktelenebb – társadalmi szempontból. Az ilyen sorok olvasása közben ne feledjük el, hogy az író a felső tízezer tagja, és azt fogalmazza meg, aminek lennie kellene, és korántsem azt, ahogyan a dolgok valójában történnek. Az otthoni gyász, a család érzelmi viszonyai távol álltak az írók idealizált világától. Más társadalmi rétegek korántsem biztos, hogy így vélekedtek a halott gyermekeket illetően.

    Tekintettel arra, hogy a római szülőket már nem kérdezhetjük meg, hogyan gyászolták a halott gyereküket, így az írott források, mint láttuk, igencsak szélsőséges véleményt fogalmaztak meg, tehát közelítsük meg a kérdést inkább a ránk maradt kevés gyermeksír tükréből. Annak, hogy kevés csecsemősír maradt ránk, számtalan oka lehet. Elsőként például az, hogy a feltárt temetőket sem olyan alapossággal tárták fel, mint kellett volna, de az is lehet az oka, hogy a gyerekeket elkülönítve vagy teljesen máshová temették. Aztán figyelembe kell vennünk, hogy a kicsi, puha csontok gyorsabban lebomlanak, mint egy felnőtt csontozata. Sok gyermeket eleve nem a temetőben temettek el, hanem a lakóhelyhez közel, ezekről a helyekről, telepekről egyenlőre kevés tudásunk van. A gazdag emberek megengedhették maguknak, hogy maradandó emléket állítsanak a gyermeküknek, de mi a helyzet a szegényekkel? Mit tehettek ők a halott gyermekükkel? Mit tettek és mit tehettek? Ezt nem tudjuk. Olaszországi ásatások szerint a gyerekeket életkortól függetlenül (bambino) egy helyre temették. Ezt a szokást látjuk a régi magyar temetőkben is : angyalok kertje. Bár a magyar hagyományok nem tekintik súlytalannak a gyereket: igenis őket is megilleti a tisztes temetés és elsiratás, hiszen életkortól és társadalmi helyzettől függetlenül bárkiből lehet rontó démon.

    Plinius szerint a kicsi gyerekeket nem hamvasztották, hanem temették. Ezzel együtt a csecsemőhamvasztásnak is számos bizonyítékát ismerjük a régészeti feltárásokból. Annak, hogy a csecsemőket fakoporsókba tették és azt vasszögekkel zárták le, a csontváz körüli vasszögek (nyoma) az egyetlen bizonyítéka. Gyakori volt a gyereksírok kőlappal való lefedése, vagy az a szokás, hogy a sír fölé tetőcserepekből ház formájú emlékművet emeltek. Vannak csecsemő csontvázak dupla temetéssel is:a koporsón belül a test még két imbrices-tetőcserép lemez közé van betéve. Az a szokás, hogy a csecsemőket a lakóhelyükhöz közel temették el a SUGGUNDARIA. Egyes tudósok szerint ez a kifejezés a csecsemők alacsony társadalmi helyzetére utal: a ház szélére temették őket, ami azt fejezi ki, hogy a háztartás legszélső pontján helyezkedtek el, önállótlan emberek, akikről még gondoskodni kell, értékek és eredmények nélkül.

 

    Gyakori szokás volt még a csecsemők amforába temetése. Kissé különösnek tűnhet ez a temetési mód, de a dolog akkor nyer értelmet, ha felidézzük, mit gondoltak a régi görögök az anyaméhről. Arisztotelész úgy írja le az anyaméhet, mint egy lefele fordított agyagedényt. Ezek szerint az amfora az anyaméhbe való visszatérést jelképezi. Ez a visszatérés viszont az újjászületés, az új élet kezdete. A tehetős családok megengedhették maguknak, hogy a babákat a családi mauzóleumban temessék el, de ez nem volt gyakori.

    A másik kérdés az, hogy hogyan és mikor temették el a babákat, hiszen, mint olvashattuk, nem kell őket meggyászolni. Plutarkhosz erre is választ ad: gyorsan és minden bonyodalom nélkül kell őket eltemetni, nem kell áldozni nekik és nem kell őket megsiratni. Szerinte a gyerekek esetében csak teljesen minimális szertartást kellene rendezni, mivel a társadalomnak még nem tagjai, nem integrálódtak be a közösségbe. Nyilván ez a ridegnek tűnő vélemény a köznek szóló temetésekre vonatkozik, szó nincs róla, hogy az anyának a halott gyermekét egyetlen könnycsepp nélkül kellene eltemetnie. A nyilvános gyász, a siratóasszonyok ugyanúgy egy látványosság részesei, mint a fátyol az esküvőkön. Önmagában nem jelent semmit.

 

    A valóságban a gyermekek temetése hasonló módon történhetett, mint a felnőtteké. A halott szemeit lezárták és tiszteletére tort rendeztek. A kis testet is megmosdatták és felöltöztették, mielőtt kivitték volna a temetőbe. Az éjszakai menetet fáklyák kísérhették, de az ilyen temetéseken nem vettek részt a társadalom előkelőségei és nem tartottak nyilvános siratást. A temetési szertartás utolsó momentuma a tor. A gyermek temetési szertartása éjszaka zajlott, legfőképpen azért, mert ez magánügy volt, és nem közügy. Nem az egész közösséget érintő esemény, ezért nem kellett mindenkinek tudnia róla. A gyerekek temetése inkább bensőséges dolognak számított, a közösség kíváncsi és vizslató tekintete elől inkább elrejtették, és a család a saját, belső körein belül gyászolta meg a halottját.

   Hiába az ókori írók véleménye és a magas csecsemőhalandóság, nem gondolom, hogy immunissá tette volna az embereket a halott gyerekekkel szemben. Különösen akkor nem, ha a saját gyerekük betegedett meg vagy halt el. A babák sérülékenysége és sebezhetősége inkább csak fokozta a szülők aggodalmát. A római család nagyobb és kiterjedtebb közösséget jelentett, mint a mai család. A babák gondozása és meggyászolása is ezt a szélesebb családot érintette, de akkor is a család magánügye volt.

    Sok római író szerint a gyerekek még nem részesei a társadalomnak, ám a halálukkal mégis beléptek a közösségbe: a római naptár azon ünnepei, amelyeket a halottakra való emlékezésnek szenteltek minden korosztályra vonatkozott, hiszen a rómaiak is úgy tartották, hogy a halálban mindenki egyenlővé válik. Ezeken a napokon megengedett volt a nyilvános gyász, meg lehetett gyászolni a halott babákat is. Ezekhez a napokhoz nem kapcsolódott semmiféle ideológia.