Agathodaimon, a démon, akit szeretünk

   Démonnak nevezzük, ám ő nem a rossz, gonosz és csúnya démon, hanem a 'jó' démon, ahogyan a neve is mutatja: 'nemes szellem'. Ritka démon és kevés szó esik róla, pedig fontos szereplője az antik ember mindennapjainak. A régi görög vallásban a szőlőültetvények és a szőlészetek szelleme. Az ember közvetlen társaságához tartozó démonok nagy családjába tartozik, ők biztosították az emberek számára a jó szerencsét és a bölcsességet. Egy kicsit hasonlítanak a római genius-hoz.

   Pausanias szerint az 'agathodaimon' eredetileg Zeusz egyik megtisztelő mellékneve volt. Ezért is illik egy ókori római vagy görög lakomán egy kis bort loccsintani Zeusz tiszteletére. Aristophanés 'Béké'-jében is találkozunk 'agathos daimon'-nal. A művészetben gyakran ábrázolták kígyóként (itt a kígyó jó tulajdonságaira gondoljunk, és nem a bestiális hüllőre), vagy fiatal férfiként, kezében a cornucopiával (bőségszaru) és áldozótállal. Ezek az ábrázolások az agathodaimon egy későbbi, kibővült feladatát mutatják meg: ő biztosítja a család bőséges élelmét és italát, a családi jólét őrzője.

   Vajon Szókratésznek is ilyen 'jó démonai' voltak?

0 Tovább

a latin nyelvtanulás szépségei # 9

0 Tovább

Péntek 13: macskák és mágia

 A macskák boszorkánysághoz  kapcsolódó szerepe csakis akkor lehet teljes, ha szót ejtünk a macskáról, mint mágikus összetevőről, hozzávalóról. Az ókori Egyiptomban a macska és a mágia fogalmak egymástól szinte elválaszthatatlanok voltak. A fekete macskák különösen nagy szerepet játszottak a mágiában, mivel közismert tény volt, hogy a fekete macska vére bizonyos gyógynövényekkel elegyítve az egyik legerősebb mágikus szer és némi varázsigével megspékelve véd a rontások és a fertőzések ellen. Ehhez csak három csepp vérre volt szükség, amit a macska farkán ejtett sebből nyertek.

   A fekete macska hamvai is igen erős mágikus szernek számítanak. Egy olyan fekete macskát kell hozzá megölni, akinek egyetlen szál fehér szőre sincs, teljesen fekete, mint az éjszaka. A szívét kell kivenni és halott fecskékkel együtt elhamvasztani – az így kapott hamu szintén erős és hatásos mágikus szer.

   Egy másik recept szerint ha a halott fekete macska szívét, mielőtt elhamvasztják, kiveszik, és egy babszemet tesznek a helyére, a babból kicsírázó növény is a mágiában sikeresen használható varázsszer. Ha az ember egy ilyen babot a szájába tesz (ami a halott fekete macska szívének helyén volt), láthatatlanná válik és képes lesz bárhová menni anélkül, hogy észrevennék.

   Szintén láthatatlanná tevő varázslat összetevői a következők: egy fekete macska, egy új fazék (még nem volt használva), egy tükör és egy darab kovakő, egy achát kő, egy darab faszén, száraz fa és víz, melyet pontban éjfélkor mertek egy kútból. Tűzgyújtás után helyezzük a macskát a fazékba, majd a fazék fedelét a bal kezünkkel tartsuk lenyomva. Főzés közben tilos minden mozdulat és a hátrapillantás. Miután a macskát 24 órán keresztül főztük, a darabokat helyezzük át a egy másik edénybe. A macska hulláját a bal vállunk felett hajítsuk hátra, miközben a következőt mondjuk:

ACCIPE QUOD TIBI DO ET NIHIL AMPLIUS.

A varázslat befejezéseként a macska csontjait el kell ropogtatni, miközben farkasszemet nézünk önmagunkkal a tükörben, és hátrálva távozunk.

2 Tovább

A félreértett Ovidius

 Ovidius szövegei latinul épek, sértetlenek és tökéletesek. Azonban egy fordító tévedése képes szétzilálni a harmóniát, a művészetet - és az értelmet. Sajnos egy magyar fordításról van szó, mely a szóban forgó skandallumot elkövette.

   A latin auktorok magyar fordításai általában véve igen színvonalasak, igényesek. Igaz ez a formára és a tartalomra egyaránt. A magyar szép, metrikus nyelv, a latin zeneiségét hűen visszaadja. Szemben például az angollal. Régi vita, hogy a fordítás mennyire hű az eredeti szöveghez. Kell-e a versek dallamát,  megőrizni, vagy a tartalom a lényeg? Ma már a versek zeneiségét nehezen tudjuk érzékelni, értékelni. Talán a tartalom számunkra fontosabb. De lehet-e teljes a mű, ha a dallamát kivesszük belőle? Mennyire megy a tartalom rovására, mennyire jár szövegromlással a dallamhoz való ragaszkodás? Nehéz és lezáratlan kérdések ezek, melyeket a kortárs magyar irodalmi élet egy leleményes megoldással hidalt át: manapság igen kevés, már- már a semmi határát súrolja a megjelenő latin költészet. Antológiák, új fordítások, életművek - hol vagytok? Üdítő kivétel Csehy Zoltán Satyriconja, ami új és modern és bátor, mert végre szembeszállni a latinista mamutokkal, igen, megmutatta, hogy a római kultúra, Cicero nyelve élő, létező, a mai korban is jól interpretálható nyelv. A régi fordításokkal, sőt gyakran a fordításokkal az a baj, hogy lévén latin költők, egy láthatatlan piedesztán állnak, és szinte harapni lehet a pátoszt körülöttük. Pedig akár Catullus, a fiatal és bohó, és játékos és szerelmes férfi, minden, csak nem pátosszal teli. Ez nem a tisztelet hiányát jelenti, hanem azt, hogy egy kacér játékosságtól túlfűtött verset nem tud interpretálni valaki, aki méla melankóliával és elnehezült filozófiával tekint a világmindenségbe. Ez különösen sajátja a magyar irodalomnak (természetesen tisztelet a néhány kivételnek), ami a latin költők magyarításában is visszatükröződik.

   Mindezekkel együtt a magyar fordítások még mindig világszínvonalúak, nem is szólva Adamik Tamásról, aki egyszeri és megismételhetetlen. 

   Fordítani nem könnyű dolog. Megérteni az üzenetet, és át is adni azt. Oda helyezni a hangsúlyokat, ahova kell. Kitalálni, mire gondolhatott a költő, És úgy elmondani, hogy a kortársak is megértsék, izgalmasnak és érdekesnek találják. Nehéz, Ovidiust különösen nehéz fordítani. A sorokon keresztül hömpölygő mondatai, és amikor az egybetartozó mondatrészek a lehető leváratlanabb helyen bukkannak fel, a nyelvtanulók rémálma. Sebaj, a latin tankönyvek tele vannak Ovidius-szemelvényekkel, hátha végképp elretten a lelkes aspiráns attól, hogy bevegye a latin nyelv fellegvárát. Néha azt gondolom a mai latin nyelvtanítás egy szabadkőműves szekta, akik csak egy beavatási szertartás után engedik be a rettenthetetlen jelöltet a köreikbe. Eleinte minden eszközzel el akarnak ijeszteni, meggyötörnek, megkínoznak, aztán ha elég állhatatos vagy, a beavatás után tagja lehetsz a latinista mamutok csordájának. 

   Ovidius Ünnepi Naptárát olvasva szemet szúrt valami. De nézzük a szöveget! A fordítások Gaál László munkái.

"Mert szeretőm voltál, ajtósarok asszonya légy te!

Veszett lányságért ezt a jutalmat adom."

Szólt és néki tövist nyújtott át, tisztafehéret,

hogy vele ajtóból messze űzze a bajt. - "

(Ovidius, Fasti VI.127-130)

Háttérként csak annyit, hogy ez Carna története, hogyan lett az "ajtósarok" védelmezője (erről bővebben máskor). Carna nimfa Dianához hasonló szabad szűz volt, aki az erdőket járva vadászott és a természet gyermekeként élte az életét. Bár sok kérője akadt, egy kis csellel mindegyiket lepattintotta. Aztán jött Ianus, a kétarcú isten, és a trükk nem működött (amikor a férfiak hátat fordítottak neki, elmenekült - ám a kétarcú isten látta, hova ment), és megtörtént, amit Carna a legkevésbé akart: Ianus szeretője lett. És az eset nyomán veszi át a szót Ianus, hogy ha már így esett, ezzel a gesztussal, ama bizonyos "tisztafehér" tövis átnyújtásával, kárpótolja a nimfát. Feltűnik valami? Nem? Nézzük tovább.

"Érte ne hulljon könny! Én leszek orvosa" - szólt.

Ajtófélre legyint háromszor áfonya-ággal,

és ugyanannyiszor ír véle küszöbre jelet."

(Ovidius, Fasti VI. 154-156)

  Hoppá. Itt kérem varázslás van! Olvassunk tovább, hogy szemernyi kétség sem maradjon bennünk azzal kapcsolatban, hogy a mágia megnyilvánulásával van dolgunk:

"Gyógyszer a víz is: azért vízzel meghinti az ajtót.

Kis malacot vágat s felveszi friss zsigerét:

"Éjszaka szárnyasa" - szól - "kíméld meg a gyermeki szívet

Most e kis áldozatunk essen e kis gyerekért!

Végy beleket belekért, kérlek, végy szívet a szívért!

Váltáságként jobbért ennek a lelke legyen!"

(Ovidius, Fasti VI. 157-162)

Mágia, minden kétséget kizárólag. Feltűnt a turpisság? Mert a fordítónak nem. Nem csigázom tovább a kedélyeket. Az eredeti szöveg bárminemű ismerete nélkül is világosan kitűnik, hogy valami nem jó. A mágikus eljárások legfőbb sajátja a pontosság. Nincs helye tessék-lássék megfogalmazásnak. Erre mutat rá a 157. sorral induló varázsszöveg is, hogy ezt bizony nem lehet összecsapni. Itt a hiba. Milyen tövist kap Carna? A 'vigaszdíj' utáni szakaszokban Carna mint varázslónő tűnik fel: ő hajtja végre a rítust. Most meg áfonya-ággal?!? Ez több, mint ellentmondás. Lássuk az eredetit:

'ius pro concubitu nostro tibi cardinis

esto: hoc pretium positae virginitatis

habe.'sic fatus spinam, qua tristes

pellere posset a foribus noxas (haec

erat alba) dedit.' (VI.127-130)

   Itt a kérdéses növény, amit Carna kapott Ianustól. Annyira egyértelmű, hogy fehér és tövis, hogy sokat kellett meditálnom, hogy miért nem jó. Csakis azért nem jó, mert egy mágikus eszközt nem lehet egy 'letövisezéssel' elintézni. Ahogyan a legendás fegyvereknek is saját nevük van, a mágikus eszközöket sem lehet egy gyűjtőnévvel lerendezni. Ennyi. Kell lennie megoldásnak. 

   A Carl Linné által bevezetett kettős nevezéktan még pajzán gondolat sem volt, tehát egy növényt úgy kell megtalálni, hogy csak egy nevét ismerjük. Növény, mert 'tövis', ehhez ragaszkodtam. És különben is, a boszorkányok inkább növényi és állati varázslásokat végeznek, a kristályokat elvethetjük (jelen esetben). Spina és alba. Igen kevés támpont. A Finály szótár minden ilyen tövű szavát végigböngésztem. Semmi. Bár az alba kapcsán gyanúsan szűkszavú volt, ezért gondoltam, hogy az alba lesz az én boszim növénye. Merre tovább? Növények régi latin nevei, botanikai gyűjtemények, Plinius. Semmi. Vissza a fordításhoz. Gaál László fordítását Bollók János lektorálta és ő is írta a jegyzeteket. A kérdéses tövishez B. János ennyit fűzött hozzá: "a Ianustól ajándékba kapott fehér tövisnek mind a görögök, mind a rómaiak bajelhárító erőt tulajdonítottak." Tehát neki sem szúrt szemet, hogy a tövis egy növényi rész, tüske, amije sok növénynek van, nem növény önmagában. (Mintha azt mondanám, hogy a költő, Ovidius helyett. A költő nem jelöli meg Ovidiust, de nyilván a költők körébe beletartozik Ovidius is.)

   Szúrós növényt keresünk, aki bajt hárít el. És itt van Carna, az ajtók védelmezője. Elkezdtem nézegetni az ajtókat. Mármint nem a sajátomat, hanem az ajtók szimbolikáját, hogy mit jelent, mit véd, mit tart távol és mit enged be. Érdekes, mind a mai napig az ajtókat díszítő koszorúk közül egy növény szerepel a legtöbbször: a galagonya. Miért is ne? Adtam egy esélyt a galagonyának. Pallas Nagylexikon. A galagonya latinul crategus. Puff neki. Árulás. Ám a galagonyák titkos életében elmerülve a Pallas Nagylexikon kitér rá, hogy a galagonya régi latin neve - na, na mi lehet? Dobpergés, lélegzetvisszafolytás, és - SPINA ALBA

   Éljen, megvan a boszink varázsnövénye! Amit sem Gaál Lászlónak, sem Bollók Jánosnak nem sikerült kifundálnia, talán azért, mert a vers formaiságával voltak elfoglalva, és nem a tartalommal. Azért így mindjárt más az egész...

0 Tovább

Az ókor legnagyobb partiarca

   A mezopotámiai uralkodók mindenkinek ismerősek a szépen bodorított szakállukkal és tömérdek ékszereikkel, rideg, érzelemmentes arcikfejezésükkel. Mint az egyiptomi fáraók: semmit sem lehet leolvasni az arcukról. Isteni lények, akikhez nem illik az önfeledt viháncolás. Nem is gondolnánk róluk, hogy köreikben találjuk meg a legnagyobb partiarcot. Pedig tudtak ám bulizni, nem is akárhogy! De ne szaladjunk előre.

Mezopotámia érdekességek

   Asszurbanipál, az asszír birodalom felejthetetlen alakja. Ő az, akinek legyen bár oroszlánvadászat vagy kocsihajtás, a szakálla tökéletes csigákban simul a mellére. A szépen ívelt szemöldök és az egzotikus ékszerek mellett a Ninivei Könyvtár megalapítását köszönhetjük neki. És mint isteni helytartó a földön, mindenkit leradírozott, aki nem hódolt be neki. Épp ennek ünneplését láthatjuk ezen a domborművön is:

Mezopotámia érdekességek

   Asszurbanipál az apukájától, Assur-ah-iddinától örökölt palotában ünnepli az ellensége felett aratott diadalt. Egy kertben vagyunk, ahol izgalmas, egzotikus növények adnak árnyékot az uralkodónak. Asszurbanipál hever a kereveten, szemmel láthatóan elégedetten. Mögötte csinos lányok legyezik, kéjes muzsika tölti be a kertet. Szemben ül vele a királynéja, minden hőstettének első számú csodálója. Isznak a győzelemre. Pazar bútorokat hoztak ki serény, láthatatlan rabszolgák a mesés kertbe, hogy a természet bujaságát az emberi kéz alkotta formákkal tegyék még tökéletesebbé. A királynő mögött eunuch írnokok rögzítik a parti eseményeit. Okostelefon és fényképezőgép nélkül kénytelenek voltak jegyzetelni. Eunuchok, mert férfiak, ám nincs szakálluk. A szakáll nélküli férfi pedig nem férfi. Persze tökéletes műalkotásnak beillő szakáll csakis az uralkodó arcát díszítheti, de az írnokoknak egy szál szőrük sincs. Szóval nem férfiak. Egyikük egy agyagtáblát, másikuk egy pergamentekercset tart feljegyzésre készen, hogy semmit se mulasszanak el a történelem legnagyobb partijából. Valószínűleg arámi nyelven teszik halhatatlanná a bulit, hiszen azt a legtöbben értik. A menet végén a csini csajszi pedig a hárfajátékos, ő tölti meg a kertet édes muzsikával.

   A kert káprázatos, a növények át meg átszövik, árnyas lugasokat képeznek. De ezt a természetes díszítést kevésnek érezték. Valahogyan még fel kell dobni a partit egy dögös dekorációval. Tették mindezt egy levágott fejjel. Nem vicc, itt a buksi:

Mezopotámia érdekességek

Mezopotámia érdekességek
Mint egy banánfürt lóg a fán...

   A történelem első partiarca. Amikor még teste is volt, ő volt Elám királya, Teumman. Most már csak partikellék, a legvidámabb lampion a világ legjobb fesztiválján. Na, hol vannak a legjobb bulik?!?

0 Tovább

Kacagó Delfinek

blogavatar

Minden, ami ókor.

Utolsó kommentek

HTML

Feedek