Unikornis, az egyszarvú fenevad

   Az unikornis, egyszarvú, vagy monocerus szerintem a középkori bestiáriumok sztárja. Rengeteg legenda és történet fűződik hozzá. Legismertebb tulajdonsága a tisztasága mind fizikális, mind spirituális értelemben. Szarvából számtalan varázsfőzet készíthető, és ha van a zsebünkben egy unikornis-szarv, könnyen megállapíthatjuk bárminemű italba mártva, hogy mérgezett-e. Ám ezt a széleskörűen bevethető jószágot nem könnyű beszerezni, mert annyira gyors és erős, hogy élve nem lehet elfogni. Persze itt is van kiskapu, mint a mágiában mindenhol: ha egy szép szüzet állítanak az útjába, a beste megáll és fejét a szűz ölébe hajtja, megpihen. Persze ilyenkor véget is ér a története: a lesben álló férfiak lecsapnak rá és megölik. Mint ezen a középkori ábrázoláson is:

   Plinius úgy írja le ezt a jószágot (Hisoria Naturalis 8,31), mint lótestű, szarvasfejű, disznófarkú beste, a homloka közepén három láb hosszúságú fekete szarvval. Természetesen Plinius is kiemeli, hogy élve befogása lehetetlen.

   Ezek a nehézségek ám cseppet sem bátortalanítják el a varázsfőzetek készítőit és a magas mágia művelőit, hiszen uinkornist birtokolni már önmagában is varázslat. Legfőképp  azért is, mert manapság nem bandáznak minden sarkon. A természettudományok elkötelezett hívei szerint sohasem léteztek, de tegyük a szívünkre a kezünket, láttunk már ilyet, hogy egy bestiára rásütötték, hogy meseállat, aztán meg kiderült róla, hogy nagyon is volt...

   Egy szó mint száz, unikornis-lesre fel!

     Az 1900-as években a walesi herceg ajándékba kapott egy csapat egyszarvú - birkát. Végül is nem az "alapállat" számít, nem, az, hogy minek született az a szerencsétlen jószág, hanem az egyetlen szarv. Csakis a végeredmény a fontos, hogy mit látunk: szarvat látunk a jószágok homlokán, mégpedig egyet, és azt is középen. Hatalmas értéket képviselt a nyáj, és mit sem csökkentett a becsességén az az apró tény, hogy némi idegenkezűség volt a dologban. Mert ugyanis a szarvak "szépészeti beavatkozás" eredményeként kerültek a barik homlokának közepére.  Kegyes kis csalás, hiszen a saját szarvukat viselték továbbra is, csak plasztikáztak rajta egyet. Hümm.

   Aztán 1933-ban dr. Dove a Maine Egyetemről kezelésbe vett egy borjút. Mármint szarvilag kezelte. A szarvait szétvágta, majd a csontot a homlok közepére igazítva a szarvat úgy terelgette, hogy az egyenesen nőjön, egyetlen ágban. Ezt a borjú ifjú korában elkövette, és a szerencsétlen ezzel a marhával egy háztartásban nőtt fel és élte le az életét. Dr. Dove áldozatának stádiumait, hangulatát és mindennapjait neves természettudományi folyóiratokban dokumentálta. Megállapítása szerint a jószág igen kezes természetűvé vált, amit természetesen azzal magyarázott, hogy egyszarvúnak lenni merő jámborság. Természetesn a megszarvazottat nem kérdezték meg, hogy milyen volt egy ilyen marhával élni. És íme a sztárfotó:

  Ám ezzel még koránt sem értünk az egyszarvú-vadászat végére. 1980-ban Morning Glory és hites ura egy kecskével követték el mindezt. Mármint a két szarv egyszarvúsítását. A szarv természetesen növekedtében szeretne két szarv lenni, ezért folyamatos "kezelgetést" igényelt az unikornis-lét fenntartása. Boldogtalan kecskét senki sem kérdezte, hogy akar-e szerencsehozó kabala-kecske lenni, és milyen érzés egyetlen szarvval rohangálni. Szerintem kihagyta volna ezt a kalandot.

   És végezetül Olaszországban kaptak lencsevégre egy olyan szarvast, akinek egy szarva van, és nem ám azért, mert letört a másik, a bizonyos szarv a homloka közepén van! 2008-ban ez már kimerítette a csoda fogalmát, ám a középkori csodának hamar kiderült a magyarázata: amíg a bambi pocaklakó volt, a mamáját elütötte egy autó, és a kis pocaklakó koponyája eldeformálódott. Így egyetlen szarva lett. Első körben genetikai defektusnak vélték, de aztán a baleset-verzió győzött. Természetesen nem tudok részleteket, hogy egy erdész netán a homlokára csapott, hogy 'ja, ez az a szarvas kicsinye, akit elütöttek'! Bár az is lehet, maga gázolta el a kismamát és érezvén hogy szorul a hurok maga vallotta be tettét. Nem tudom rekonstruálni a szituációt, amint felgöngyölítik az egyszarvú szarvas esetét. Íme a kis túlélő, aki az életet választotta:

0 Tovább

a latintanulás szépségei #1

0 Tovább

Úgy szeretlek, majd' megeszlek

mozaik állatok
Szent Gerasimos és az oroszlán. Mozaik a nennigi római villából (Németország).

  Nem könnyű ám a ragadozók élete. Néha bizony ők is nekikeserednek vagy elszontyolodnak, hogy az álnok csacsi már nem hajlandó játszani velük. Pedig olyan jó volt kergetni, harapdálni, riogatni, kóstolgatni a tomporát, éles karmokkal felhasítani a puha húsát, de a játszótárs feladta, buksiját hátrahagyva az örök vadászmezőkre költözött. Ilyenkor bizony elszontyolodik a legbátrabb oroszlán is. A férfi megérti kedvenc ragadozója lelki válságát, szeretettel megölelgeti, simogatja a nekikeseredett jószágot. Mert a férfi érti és érzi védence lelki világát. Talán még egy latin vagy görög versecskével is kedveskedik a jószágnak, csak az örömszerzés végett. Hátha nem búslakodik tovább a cicus.

 A mozaikon az oroszlán lelki társaként Szent Gerasimos áll a bestia mögött, és mély együttérzést olvashatunk le az arcáról. Noha az oroszlán és a remete Jordániában találkoztak, a mozaik a megismerkedés apropójára egyáltalán nem utal. Az oroszlán épp egy védtelen jószágot hajkurászott, amikor tüske fúródott a mancsába. Gerasimos kivette a tüskét és ellátta a sebet. Kimosta, bekötötte, ahogyan azt illik. Az oroszlán hálából egész életében követte (vallásos értelemben, nem úgy, ahogyan egy ragadozó követi a prédáját), és a remete halála után is hűségesen őrizte a sírját. Gerasimos a monofizitizmusból (Jézusnak egyetlen, az isteni természetét fogadják el) váltott a kereszténységre, és egy ragadozóval barátkozott. Minimum izgalmas ember. Sok követője volt, bár remeteként élt, Jerikó városának közelében remete-telepet alapított (sok remete él együtt).

   Talán első pillantásra furcsának tűnik a kép. Az oroszlán épp most fejezett le egy csacsit. A remete pedig sajánlja őt. Simogatja. Ma már valahol megbotránkozunk az ilyen és ehhez hasonló jeleneteken, amikor szembesülünk vele, hogy a ragadozók bizony más élőlények megölésével táplálkoznak. A macskafélék pedig jóleső élvezettel teszik ezt. Megbotránkozunk és elítéljük, amikor a szobapárducunk felkoncol egy verebet. Megszidjuk. Pedig ilyen az ő természete, és ilyen is volt már évezredekkel ezelőtt is. Mi változtunk, a szemléletünk.

   Az ókori ember nem akadt fenn a ragadozók vérszomjas természetén, nem tartotta őket "gyilkosoknak". Valahogy jobban elfogadta a természet rendjét, és nem akarta megváltoztatni az élőlényeket. Nem akarta a macskaféléket vegetáriánussá tenni. Mert nem ez a dolgok rendje.

   Ma már azt sem tudjuk igazán kezelni, hogy ha valaki szereti az állatokat, miért eszi meg őket. Aki igazán szereti az állatokat, az legyen vegán. Ezt imádnivaló, cuki bébi-állatokkal nyomatékosítják is, hogy te egy őrült, kegyetlen gyilkos vagy, ha megeszed ezeket a kis szeretgetnivaló csöppségeket. Ne edd meg azt, akivel együtt élsz. Pedig ez nem is olyan rég még a világ megszokott rendje volt. Hogy ember és állat együtt élt, az ember szerette a jószágát, de aztán megette. Megette és minden porcikáját hasznosította, nem gyilkolta halomra az állatokat egyetlen finom falatjukért, hogy aztán egy halott, értéktelen szemétkupac legyen a többi részéből. Az állat halála az élet szakralitása volt. A szeretet és a tisztelet nem azt jelenti, hogy nem eszlek meg. Igenis megeszlek, de tisztellek és méltó életet biztosítok a számodra és kegyes halált.

   Gerasimos nem hippokrita. Tisztában van vele, hogy a barátja ragadozó. Más állatokat öl le. És még élvezi is. Ám nem ítéli el, hogyan is tehetné, hiszen ez az élet rendje. Talán nem szervezett közös vadászatokat az oroszlánnal és nem tépték együtt a gazellák zsenge húsát, de tiszteletben tartotta barátja szokásait. Ő maga a legenda szerint babbal és kenyérrel kínálta az oroszlánt - tehát a bestia szintén fejet hajtott szent életű barátja különös táplákozási szokásai előtt. Ettől jó ez a kapcsolat!

0 Tovább

Istennők alkonya

  Ma már minden megvásárolható, nincs az a dolog, amit pénzben ki ne lehetne fejezni. Talán az örök élet, a halhatatlanság az a téma, amit még nem lehet kilóra megvenni. Bár élet és halál kérdésén is vitatkozunk: kinek szabad, kinek nem, kitől vegyük el és kinek adjunk. Talán ez jelen korunk egyik legsúlyosabb kérdése. De minden más megvásárolható, az emberek is, a testük is, a lelkük is. Eladtuk a testünket, lelkünket, és nem maradt semmi intim szféra, nem maradtak titkaink, sötét zugaink, ki nem mondott vágyaink. A szexualitás közügy, amolyan szabadidős tevékenység, amit ha nem művelsz, kilógsz a sorból. Nyomatékosan az arcodba tolják, hogyan és miként KELL csinálni, és legfőképp kell csinálni. És természetesen beszélni kell róla, és minden létező csatornán hirdetni a saját szexualitásunkat. Folyamatosan legyél vonzó, legyél nő/férfi, buzogjon benned a termékeny energia, a csí helyett a potenciál járja át a mentális csakráidat. Pedig ez már rég nem arról szól, amiről szólt egykor - mármint a nemiség kérdése. Nem jó vagy rossz dologként említem, igyekszem magára a változásra koncentrálni. 

   A szexualitás valaha a termékenység feltétele volt. A régi istennők termékenyek voltak, miattuk és nekik köszönhetően volt mit enni, születtek állatok, akiket meg lehetett enni, akiket munkára lehetett fogni. Az ősi istennőknek köszönhetően borult virágba tavasszal a természet és ébredt fel az élet. Az istennők termékenysége bontotta ki a magokat és szárította fel a fagyott sarat, az ő termékenységük fakasztotta a tehenek tejét és óvta a gödölyéket. Az ősi istennőknek hatalmas, titokzatos kultuszaik voltak, bonyolult rítusokkal tisztelegtek előttük és kérték a jóindulatukat.

   Mert a Nagy Anya, az élet kezdete és vége korántsem volt egy bájosan mosolygó, elégedett mami. Szeszélyes, önfejű, bosszúálló. A női mágia az emberek által ismert mágiák legsötétebbje. Elég rossz a marketingje mindennemű női misztériumnak... Ennek legfőbb oka, hogy a férfiak világában férfiak mondják ki a mértéket: és bizony ők a női mágiát igencsak sötétnek zsűrizték. Talán mert félnek tőle. Félnek, mert nem értik és nem tudják utánozni a Nagy Anya varázslatát. A születés és a halál titkát. Hogyan jön az élet a semmiből és miért múlik el? Ez az a pont, ahol a történelem legerősebb férfiúi is térdre kényszerültek, a Nagy Anya mágiája.

   A mezopotámiai Inanna istennő a pásztor Dumuzival hált, és Mezopotámia gazdag és termékeny lett. Dumuzi maga is istenné lett, de ő csak eszköze a női termékenységnek, nem főszereplője. Dumuzi megtermékenyít, nem maga a termékenység. A termékenység maga a szeszélyes istennő, ő hordozza magában az életet. Inanna mintegy elfogadja Dumuzi áldozatát, befogadja őt, aki méltó hozzá, hogy az életet együtt ébresszék fel. Ennek allegóriájaként Mezopotámia királya az év kezdetekor, tavasszal rituálisan Inanna istennővel hál, hogy biztosítsa földje és népe termékenységét. Ezért a régi királyok, uralkodók vére, vérvonala az élet, az ő termékenységük a nép, a föld, a társadalom termékenysége, gazdagsága, gyarapodása.

   Aztán sok víz lefolyt a Tigrisen és az Eufráteszen, és valami véglegesen megváltozott. Egy megfoghatatlan pillanatban a dolgok menete visszavonhatatlanul megfordult. Az istennőket azért még megünneplik, de már nem tudják, hogy miért. A rítusok maradtak, a tartalom elveszett. Az istenek leteperik az istennőket, és ha nekik úgy tetszik, kedvükre erőszakolják meg az istennőket, sőt, a szemrevalóbb halandó nőket is. Már nem a nők, az istennők lettek a termékenység hordozói, hanem a férfiak, a férfi istenek. A férfiak előtérbe kerültek, és már nem az istennő, hanem az isten válik a termékenység szimbólumává, ő termékenyíti meg az istennőt, aki szinte csak mint egy a termékenység befogadására alkalmas edény szerepel. Ugye ez az edény-allegória egészen a keresztény kultúrkörig virágzik, gondoljunk csak a Grál- értelmezésre (egy teória a sok közül, de mindenképp elgondolkodtató), ahol a Grál maga az anyaméh.

   A férfiak egyre fontosabbak lettek, és lassan elfelejtettük, hogy az istennők pattintják ki a magokat, és nem az istenek. Az istennők, a fekete föld sötét misztikája az, amitől a növények megnőnek, a csikók lábra állnak. A férfiak rettegte sötét varázslatok a mozgatórugói az életnek, a növekedésnek, a gyarapodásnak - és a halálnak is. Apollón napsugarai nevelnek és növesztenek, de egyben gyilkosak is. Apollón sugarai adnak, de nem teremtenek. Az anyaföld termékeny és életet ad, de be is fogadja azt, aki elért útja végére. Mindkét pólus életet ad és gyarapít, de csakis együtt képesek a földi élet egyensúlyát fenntartani. Pallasz Athéné is bár Zeusz fejéből pattant ki, szülőanya közreműködése nélkül, és Héra, féltékenységében, hogy férje nélküle utódot nemzett, apa nélkül szülte meg Héphaistost, aki sántára sikeredett, ezért az istennő elfordulva gyermekétől levetette az Olümposzról. Még az istenek sem hozhatnak létre utódokat a másik nélkül (legalábbis nem olyanokat, amilyeneket szeretnének) - a természet rendje ezt követeli.

   Aztán a férfiak "hatalomra" törésével megkezdődött a nők kisajátítása: a görögöktől kezdve a nő nem ura a saját testének, nem dönthet a saját életéről. A görög feleség szinte be volt zárva az otthonába: megszabták, hogy kivel érintkezhet, mikor mit csinálhat. A görög nőnek nincs szava: Télemakhosz is egy laza 'menj a szobádba, a beszéd a férfiak dolga' félmondattal elintézi anyját, Pénelopét, aki Odüsszeuszt várva a potyaleső kérők gyűrűjében szót mer emelni az énekmondó rhapszódosz dala ellen. Más dalt szeretne hallani, valami vidámabbat.

   A római nő ehhez képest nagy szabadságban élhet: (szinte) oda ment, ahova akart, azt csinált, amit akart - az erkölcs határain belül. Persze ezek a "lehetőségek" a férfiak világához képest igencsak megnyirbált szárnyú madarak. Ám a nő teste már nem az ő tulajdona: nem vállalhat gyereket, akitől és amikor akar, nem dönthet úgy, hogy nem szül gyereket, nem érintkezhet bármelyik férfival kedvére - ellenben a férfiaknak ez teljes és elismert joga. A férfi rendelkezik felette, a nő annyit dönthet, mint egy kisgyerek: semmit. Először az apja tulajdona, aztán a férjéé, ha nem ment férjhez, akkor pedig gyámja van.

   Az istennő már nem a termékenység királynője, a természet isten-anyja, hanem egy edény, ami kiszolgálja a férfi termékenységét, talajt ad a férfi potenciáljának. A régi istennők már elköltöztek valahova máshová, és a fölbomlott rend csak káoszt és viszályt szül.

istenek

0 Tovább

Gondolatok egy mozaikról

   A rómaiak is szerették a szimbólumokat, a finom, cizellált üzeneteket. A mozaikok gazdag képi világa is bővelkedik az ilyenekben, ami a gyönyörködtetésen túl hosszas merengésre ad lehetőséget.  És nem utolsó sorban az írástudatlanok számára is érthető a mondanivaló. Ami a mi korunkban megint egyre aktuálisabb...

   Ennek a mozaiknak nagyon összetett az üzenete, de ne riadjunk meg, ki lehet bontani a képet. Először is, a bal oldalon egy sceptrumot látunk, ami római hatalmi jelvény (díszes elefáncsont pálca) és egy bíborvörös textilt, ami szintén a hatalom, gazdagság jele. Hatalom és gazdagság Rómában kéz a kézben járt, mert bár nagyra tartották a filozófusokat és a szellemi gazdagságot, a világi hatalmat azért mégiscsak a gazdag és befolyásos emberek birtokolták, nem a szellemiekben gazdagok. A kép felső részén egy szintezőt látunk: ezzel a műszerrel lehet megállapítani, hogy egy felület vízszintes-e. Alatta a kép központi eleme, a koponya látható. Mint halott ember fő tartozéka a halál és elmúlás jelképe, de egy kevésbé ismert (vagy kevésbé tudatosított) jelentése az átalakulás, a változás, az átváltozás. A jobb oldalon rongyos ruha és vándorbotot látunk: ezek a szegénység tárgyiasult szimbólumai. A koponya alatt van még egy kerék: folyamatos mozgása az elmúlásra, a változásra és a változékonyságra figyelmeztet. Soha semmi sem lesz olyan, mint egyetlen pillanattal előtte. A dolgok változnak, a sors kereke egyaránt hozhat jót is és rosszat is. A keréken egy pillangó van: ő a halhatatlan lélek megtestesítője.

   Mint minden kép, ez sem egy 'pillanatfelvétel', hanem amolyan folyamatábra, képregény, képben elmesélt történet, egy egész mondat, nem csupán egy szó. Ha az életedet nem uralod (nem tartasz mértéket), könnyen koldusbotra juthatsz (nehéz sorsra). Viszont a történet szépsége, hogy nem csupán egyetlen irányból értelmezhető, hanem 'fordítva' is igaz és értelmezhető: az alantas fizikai állapotból a világ értékeinek fel-és megismerésével hatalmat nyerhetsz önmagad felett. Minden hatalom, bővelkedés, magában hordja az elbizakodottság lehetőségét. A mérték, a helyes út elvesztése szélsőségekbe torkollik. Ez az ingadozás akár egyetlen napon belül is megtörténhet, de az élet során bizonnyal bekövetkezik. Azért kellenek az ilyen üzenetek, hogy figyelmeztessenek, vissza kell térnünk a helyes útra és újra meg újra meg kell találnunk az egyensúlyt.

   Minden földi élet a halállal ér véget. Ami megszületik, az meg is hal. Minden elenyészik, elmúlik, ezért meg kell mérni, hogy melyek azok a dolgok, amelyek nem morzsolódnak fel, amelyek valóban értékesek, amelyek kitartanak az idő mindent felzabáló vasfogai között. Emiatt kár keseregni, hiszen ott a koponya alatt a pillangó, ami a halott testből kiröppenve új és új életet kezd az örök körforgás részeseként. A halhatatlan lélek életeken keresztül vándorol, megtapasztalja és próbálgatja az élet egyensúlyának kerekét. Ez bizony néha jó, néha rossz. Néha a mennybe emel, néha a pokol fenekére taszít. Bár az ókori ember nem a menny-pokol viszonylataiban gondolkodott, hanem inkább Elízium és Tartarosz világában fogalmazta meg a túlvilági léttel kapcsolatos elképzeléseit. A lélek halhatatlanságában már akkor is hittek, és abban, hogy a halállal csak a fizikai test enyészik el, az emberi lét lényege, a lélek, a szellem halhatatlan, tovább él. No és a koponya sem a végzetesség jele, hiszen a halál nem végállomás, hanem átszállóhely, az átalakulás kezdete.

   A lélekvándorlás tana főleg a keleti misztériumvallások hívői között terjedt, a  beavatottak értették meg az átalakulás titkát. Bár azt gondolom a mai korban sem foglalkozik az egyszeri ember a lelkével, hogy van-e neki és mi lesz vele a halála után... Végső soron mégsem változunk: évezredek folynak le Földanya testén, de mi ugyanolyanok maradtunk, mint voltunk. Talán pont ez a bizonyítéka a lélek halhatatlanságának? Hogy ugyanazokat a tévedéseinket és gyengeségeinket ismételjük évezredeken keresztül?

mozaik vallás

0 Tovább

Kacagó Delfinek

blogavatar

Minden, ami ókor.

Utolsó kommentek