Az ókori rómaiak ritkán beszélnek róla, hogy tartottak volna háziállatot. Úgy tűnik, az állatokra is mint munkaeszközökre tekintettek. Dolgoznak neked, munkát végeznek, meg lehet őket enni, de mint hobbiállatokról alig esik említés. Viszont számos ábrázoláson látunk gyerekeket, amint a legkülönfélébb állatokkal játszanak: macskákkal, kutyákkal, galambokkal, libákkal és kakasokkal. Csupa olyan jelenet, amit ma is láthatunk.

   Nem könnyű rábökni arra az időszakra, amikor a háziállatok bevonultak a rómaiak otthonába, és megszelídítették a józan gondolkodású, racionalitásáról híres népet. De arra a kérdésre sem könnyű válaszolni, hogy mennyire volt természetes, hogy a római gyerekeknek voltak állataik, vagy állatok közelében éltek. Az is lehet, hogy nem mindenki engedhette meg magának, hogy állatot tartson, mert lehet, hogy ez egy költséges passzió volt, és mint ilyen, a gazdagok kiváltsága lett. A szemmel látható bizonyítékok, a festett vázaképek, ahol a gyerekek állatokkal játszanak, nagyjából az i.e.II. század és az i.sz.II. század közötti időszakra tehető. Úgy tűnik, hogy egy római gyereknek mindenképp volt valamiféle háziállata.

   Nyilván napjainkhoz hasonlóan a gyereknek felelősséget kellett vállalnia az állat iránt. Az állatról való gondoskodás számtalan érzelmi dolgot is megtanít az embernek, az alkalmazkodást, az önzetlen szeretetet és az elengedést is. Nézzük végig, hogy milyen állatokat tarthattak a római gyerekek háziállatként!

   Elsősorban madarakat. A madarak jelentős szerepet játszottak a római gyerekek életében. Az antik szerzők madarak témakörben kacsákat, galambokat, csókákat és fürjeket említenek, mint a tehetősebb családból származó gyermekek kedvencei. Plinius szerint Nerónak és Britannicusnk is volt madara gyermekkorában.

    A kutyák és a macskák szintén népszerűek voltak, különösképp a vadászkutyák. Eleinte, fiatal korukban jó pajtások voltak játszani, később pedig meg lehetett őket tanítani a vadászatra. A vadászat igen népszerű volt a római felső tízezer körében, ezért a kutya jelenléte teljesen természetes volt köreikben. Hadrianusnak is számtalan féle és fajta vadászkutyája volt. A vadászkutyákat nem tekintették hobbiállatnak, hiszen nagyobb és 'fontosabb' feladatuk volt a kicsik szórakoztatásánál. A kutya kölyökkutyaként volt hobbiállat, a gyerekek számára a legbiztonságosabb játszópartnernek tekintették.

   A művészeti ábrázolásokon más állatokat is láthatunk, mint háziállat, ami a mai ízlésünknek egy kicsit bizarrnak tűnhet: nyúl, hattyú, medvebocs, liba, bárány és kecske - csak néhány példa a sokadalomból. Nem feltétlenül ezek az állatok jutnak ez ember eszébe először, ha valami pihe-puha, szeretgetnivaló, bánatűző kisállatra gondolunk. Talán ezekre az állatokra nem is tekintettek úgy, mint háziállatokra.

   Az állatok igen komoly szimbolikával rendelkeznek a temetési szertartásokban is. Például a kutya a hűséget jelentette, a nyúl pedig a termékenységet. Sok szülő a halott gyermekét a síremléken állattal játszva örökíttette meg. Ezért is valószínű, hogy nem lehetett ritka dolog, hogy a gyerekeknek legyenek állati játszópartnereik. Persze az elvont szimbolika és a valóság egymás mellett is létezhetett: a gyerekeknek tényleg lehettek állataik, és nem csak a halottkultusz szimbólumaiként jelennek meg az állatok a gyerekekkel együtt a sírköveken. Ez a szokás viszont azt mutatja, hogy vagyoni helyzettől és kulturális hovatartozástól függetlenül a gyerekek szerettek állatokkal játszani. Nem csupán a gazdagok kiváltsága volt. Nyilván egy tehetősebb család több háziállatot is tarthatott a gyermek szórakoztatására, vagy egzotikus fajokat, amiket a szegényebbek nem engedhettek meg maguknak. 

   Azt nem tudjuk, hogyan vélekedtek arról a rómaiak, hogy a fiatal gyerekek szociális érzékenységére milyen hatással van az állattartás. Azt sem könnyű meghatározni, hogy meddig tekintették a rómaiak a gyereket gyereknek. A köztársaság korába számtalan új állatfaj érkezett Rómába. Addig nagyjából meg kellett elégedniük azokkal, akiket munkaállatként használtak, vagy akiket megettek. Ezeken az állatokon utaztak és őket áldozták fel az isteneiknek. És nem csupán új, ismeretlen állatok vetették meg a lábukat Rómában, hanem új és ismeretlen élvezetek, szabadidős tevékenységek is. Az állattartás divattá vált, a szükséges dologból passzió lett. A hatalmas testű elefántok, akik nem is olyan régen még halálra ijesztették a rómaiakat a csatamezőkön, az amfiteátrumok kedvelt szereplőivé váltak, hamar Róma megszokott látképének részesei lettek.

   Egy érdekes momentum a gyerekeket illetően a szemléletváltás. A gyerekeket a rómaiak kicsi felnőtteknek tekintették, és ennek megfelelően ábrázolták őket. A fordulat a hellenisztikus korban következett be, talán épp a görögök hatására. A gyerekeket nem tekintették többé kisméretű felnőtteknek, hanem gyermeknek, és a maguk gyermekségében ábrázolták őket: gömbölyűnek és bájosnak, totyogósnak, esetlennek, legyenek vidámak vagy szomorúak. Az ábrázolásbeli fordulat után már olyannak mutatják őket, amilyennek ma is látjuk a gyerekeket.  A gyerekkor valami különleges dologgá vált, különleges igényekkel: például háziállattal, kiskedvenccel!

   A háziállatokról való gondoskodás a római gyermek szociális nevelésének szerves részévé vált. Pusztán az állatok megfigyelésével a gyerekek rengeteget tanulnak a szaporodásról és a szexualitásról. Manapság is bevett dolog hörcsögöket vagy más kisméretű állatokat tartani az osztálytermekben. Mindamellett az állat a gyerek érzelmi életében is fontos szerepet töltött be. ÉS az állatok közelsége úgy általában elejét vette az állatoktól való félelemnek. Egy háziállattal való együttélés megtanította a gyereket arra, hogyan kell szeretet adni és kapni és hogyan kell a halált kezelni. A kisállat természetesen meghalhatott és a római szülők nagy hangsúlyt fektettek rá, hogy a felnövekvő gyerek tisztában legyen a halál jelenlétével az életben. Ma rengeteg szülőtől hallom, hogy a házikedvenc elpusztulását eltitkolják a gyerek elől. Azt gondolom azért (is), mert ők maguk sem tudják a halált és az elmúlást kezelni, ebből kifolyólag nincs is meg az a kultúrájuk, amit tovább tudnának adni.

  A római családban a gyereket gyakran tették ki szélsőséges érzelmi kihívásnak. A gyerekek maguk is megbüntették az állataikat vagy meg is ölhették őket. A válások és az újraházasodások száma igen magas volt, ezért a gyerekek gyakran ki voltak téve annak, hogy új családhoz, új szülőkhöz kellett alkalmazkodniuk. Új család, új szokások, új szabályrendszer. És bizony az anyjukat elveszíteni sem volt ritka dolog, hiszen a nők igen gyakran haltak bele a szülésbe. Ezért a gyerekek számára az volt a legjobb, ha minél hamarabb megtanulták kezelni a veszteségeiket. 

   Szóval mindegy, hogy tehetős vagy szegény gyerekekről volt szó, a római gyerekeknek fontos társuk volt a háziállat, gyakori segítőik és felkészítőik az életre és a felnőtt élet játékszabályaira. Akár lehettek a legjobb barátok is. Akárcsak ma, egy megbízható és hűséges barátra mindenkinek szüksége van, aki garantáltan nem fecsegi ki a legféltettebb titkainkat...