Iliász: tizedik ének - hogy legyen kedved elolvasni

   Agamemnónt és Meneláoszt súlyos gondok gyötrik (Agamemnónnak oroszlánbőr, Meneláosznak párducbőr a „díszruhája”). Agamemnón Nesztórhoz fordul tanácsért. Ferverik az egész tábort, hogy megtanácskozzák az akhájok dolgát. Kémeket kéne kiküldeni, kifigyelni, hogy mire készülnek a trójaiak. Diomédész önként vállalkozik a küldetésre, Odüsszeuszt választja maga mellé társnak. Athéné istennő két gémmadarat küld melléjük társul az útra.

   Ám a trójaiak sem pihennek: Hektór felverte az egész sereget, mert ki kéne fürkészni, hogy őrzik-e az akháj gályákat. Dolón az önként jelentkező (csúnya, de bátor), hogy eloson az akháj gályákhoz és kifigyel, mire készülnek a görögök. Cserébe Akhilleusz lovait kérné, de sohasem tért vissza a trójai táborba, így hát akármit kérhetett.

   Amint Dolón elindul, belebotlik a szintén kémkedő Diomédész- Odüsszeusz párosba, akik egészen a görög táborig kergetik, majd elfogják. Dolón az életéért könyörög, ha elengedik, sok kincset tud cserébe adni. Dolón kétségbeesésében mindent elfecseg; elmondja, hogy azért jött kémkedni, mert Hektór neki ígérte Akhilleusz lovait. Azt is elmondja, hogy Hektór Ílosz sírhalmánál tartja a titkos gyűléseit. Odüsszeusz kifaggatja a segédcsapatokról is. A part mellett a károk, paiónok, lelexek, kaukónok és a pelaszgok vannak. Thümbra felől a lükiébeliek, műszök, phrügök és maiónok hadiszekerekkel. A „legszélén” a nemrég érkezett trákok kaptak helyet. Kiemeli, hogy a trák király (Rhészosz) akkora pompával, annyi arannyal kiverve érkezett, akár egy isten. Egy emberhez nem illik az ilyen pompa! Minután minden fontos infót kiszedtek Dolónból, Diomédész elvágta a torkát. Leszedik a sisakját és a fegyvereit; ezeket Odüsszeusz Pallasz Athénének ajánlja fel. Egy tamariszkusz ágára akasztja a fegyvereket.

   Odüsszeusz és Diomédész folytatják útjukat, most a trák sereghez osonnak. Ott mindenki alszik, a király is. Diomédész lelkébe Athéné hatalmas erőt fúj: álmukban lekaszabolják a trák tábort. Diomédész gyilkol, Odüsszeusz elhúzza a tetemeket, hogy ne legyenek útban, a lovaknak ne kelljen a tetemeken áttaposniuk: el fogják hajtani a lovakat. Diomédész természetesen a királyt is megöli. Közben Odüsszeusz összeköti a lovakat, hajtja el őket. Diomédész legnagyobb dilemmája, hogy öljön-e még további harcosokat, vagy a sok fegyverrel megrakott kocsit húzza el. Ám Athéné figyelmezteti, hogy ne legyen mohó, menjen vissza a gályákhoz most, amíg egy másik isten fel nem ébreszti a trójaiakat. Diomédész felismeri az istennő hangját, nem ellenkezik. Ám Apollón látja ezt a gyalázatot, felveri Hippokoónt (Rhészosz rokona, szintén vezető a trák tanácsban), aki a sok tetemet látva haladéktalanul fellármázza a tábort.

   Diomédész és Odüsszeusz sikeresen elérik a saját táborukat, ahol Nesztór azt hiszi a pompás paripákról, hogy egy istentől kapták. Nagy az öröm, hogy sikerrel járt az akció, Diomédész és Odüsszeusz a tengerben fürdőznek, Athénénak pedig mézes bort áldoznak.

 

0 Tovább

a latin nyelvtanulás szépségei#19

0 Tovább

Akik többre tartották magukat az isteneknél: avagy a hübrisz a görög mitológiában

Majd amikor egymagad küzdesz, Miltiadész a barbárokkal, és legyőzöd őket, akkor kérd, hogy egymagad kapj tőlünk kitüntetést.”

Plutarkhosz szerint a Dekleia közösségből származó Szókharész a népgyűlésen a fenti mondattal adott hangot a felháborodásának. De miért is háborodott fel? Mert Miltiadész elismerést követelt? Dicséretet a győzelméért? Sokkal inkább azért, mert ezt az elismerést egymaga kérte, egész pontosan önmagának, és a legkevésbé sem kívánt osztozni senkivel sem a diadalban. Mindent magának akart. Megdolgozott érte? Lehet. Nem ez a lényeg.

Az ókorban ismertek egy olyan fogalmat, hogy „hübrisz”. Ezt ma már nagyon nehéz elmagyarázni ebben a nyakatekert, kifordult értékrendű világban, hogy mit is jelent. Hiszen a csapból is az folyik, hogy bármi lehetsz, csak akarnod kell. Neked minden jár, te mindent megérdemelsz. Akkor is, ha egy lusta kis disznó vagy, és egész nap csak a telefonodat nyomkodod. Mert neked ez JÁR. Ez az utópisztikus ígéret lengi be a huszonegyedik századot, és arra ösztönöz, hogy olyan dolgokra vágyj, amik ezidáig elképzelhetetlenek voltak. Döntsd le a korlátokat, mászd át a falakat, rombold le a régi világ normáit. Mi több, ez a jelenség már messze túlmutat a lehetőségek korlátain, ez már szinte elvárás, hogy csinálj valami formabontót (akkor is, ha nem akarsz). Bár ez alapjában véve nem rossz dolog, de mint láttuk a történelem viharában, a legszebb eszmékből lesznek a legszörnyebb megvalósulások. És igen, ezzel a merész világképpel is hasonló történt: egy torz démonná vált, aminek semmi haszna, csak fájdalmat, keserűséget és csalódást hoz. Mert nem, sajnos nem lehetsz csillámpóni és hetyke unikornis, ha lánynak születtél, lány maradsz, még ha varrnak rád fiús kellékeket is. Mert vannak korlátok.

Vannak korlátok? Hát nem azok az emberek inspirálnak bennünket, akik átlépték ezeket a korlátokat? Akik mertek többek lenni annál, amire születtek? Akik mertek nagyot álmodni, és megvolt bennük az emberen túli elszántság, hogy megvalósítsák az álmukat? Azok az emberek talán őrültek voltak, hiszen egy olyan dolgot akartak, aminek ott és akkor nem volt értelme. És mégis. Mertek mások lenni. Mertek változtatni. Ők motiválnak minket, kis embereket, hogy mégiscsak merjünk változtatni, merjünk többek lenni annál, amire születtünk.

Akkor most mi a helyzet a korlátokkal? Kell is, meg nem is. De ez egy nagyon kényes egyensúly. Kell a lendület, kell a bátorság, hogy változtassunk a világon. De néha ez az elszántság túl nagy, és a világ kifordul a sarkából. Mert vannak emberek, hősök, félistenek, akik bizony képesek megváltoztatni a világ forgását. A régiek azt tartották, hogy az istenek féltő gonddal óvták ezt az egyensúlyt, hogy egyetlen ember se forgathassa ki a világot a sarkából. Az, aki többnek gondolta magát még az isteneknél is, az bűnt követett el: a hübriszt, a gőgöt, a túlzott önbecsülést.

Ez a kérdés különösen érdekes az ókori társadalmakban, hiszen a görögöknél, és főleg a rómaiaknál elvárás volt, hogy az ember (férfi) túlszárnyalja a többieket, jobb legyen náluk, többet tudjon, többet építsen, messzebbre jusson. Tehát a mások felülmúlása nem csak természetes dolog, hanem a személyes fejlődés, a helyes önértékelés része is. Többet akarok, jobb akarok lenni, mert ember vagyok, bennem van a fejlődés, bennem van a tökéletesség iránti olthatatlan szenvedély. Ám ez a teljességre való törekvés meg kell, hogy álljon egy bizonyos ponton. Van egy határ, amelyen túl már ez a lendület, ez a természetes vágy bűnné, hibává válik. Amikor az ember az istenre akar hasonlítani. Amikor az ember az istenhez, a halhatatlanhoz méri magát. Ez a hübrisz. A későbbi római császárok jelmondata: „megteszem, mert megtehetem.” Nem. Nem tehetsz meg akármit. Akkor sem, ha félisten vagy, akkor sem, ha császár. Ez az istenek törvénye, ez a világ rendje. Nem attól leszel úttörő, hogy a lehetetlent kísérted.

Az istenek nem nézik jó szemmel, ha az emberrel elszalad a ló, ha a helyes önértékelésből és kalandvágyból gőg lesz. Már Homérosz is önmérsékletre int: ez nem zárja ki az egészséges törekvést (tehát nem kell belenyugodni abba, ami van), de figyelmeztet, hogy tartsd észben, ember vagy, és emberként hol a helyed az élők és haláltalanok világában. A hübrisz az emberiség megmérgezője, mivel akit megfertőz, képtelen lesz józan, racionális és helyes döntéseket hozni. A hübrisz fájdalommal, szenvedéssel és természetesen büntetéssel jár. Hiszen az istenek figyelnek, és nem tűrik az ilyen kilengéseket. A görög irodalom pedig számtalan példát hoz azokra, akik többre tartották magukat még az isteneknél is. Csak a teljesség igénye nélkül, nézzünk néhány tragikus sorsot, aki nagyobbra törekedett, mint az istenek szerették volna!

görög Ovidius érdekességek irodalom hübrisz mitológia hősök

Mindjárt kezdjük a sort a hübriszben fuldokló Akhilleusszal, aki ugyan hősnek, sebezhetetlennek (többé-kevésbé) született, malomkőnyi karmával a vállán, és mégis. Szinte az egész Iliász az ő egyszemélyes sértettsége, gőgje és haragja köré rendeződik. Kezdve Agamemnónnal, aki elrekvirálja szeretett rabnőjét, majd Athéné istennő, aki igyekszik csitítani a hőst, de Akhilleusz elhajtja, hogy ne szóljon bele a dolgaiba. Hektór megöli Patrokloszt, Akhilleusz barátját, és az egész trójai bandával, akikkel ugyan Akhilleusznak személy szerint semmi baja, őneki kell lerendeznie a dolgot. Haragszik mindenre és mindenkire...miért is? Mert ő Akhilleusz. A szerénység legcsekélyebb gondolata nélkül. Mert mindenki fölé helyezi magát. Akhilleusz hübrisze, téves önértékelése a Szkamandrosz folyóval vívott csatában csúcsosodik ki. Akhilleusz, a mégiscsak halandó, nekimegy, megtámadja a folyót, az istent, és megvív vele, miközben az élők (és nagyonis halandók) hullanak körülötte, mint az őszi legyek. Persze nyilván egy istenséggel kár cicázni, de ezt csak tömérdek holttesten, véren és szenvedésen keresztül tanulja meg. Mert az istenek nem engedik, hogy Akhilleusz többnek gondolja magát náluk. Évszázadokkal később Dante az Isteni színjátékban elmondja, hogy Akhilleusz bizony nagyon nem érzi magát jól odaát. És nem azért, mert nem keresztelték meg...

görög Ovidius érdekességek irodalom hübrisz mitológia hősök

Még az olyan valóban zseniális emberek, mint Odüsszeusz is a hübrisz hibájába esnek. Ő Sziszüphosz leszármazottja, isteni ravaszság, leleményesség és briliáns elme az öröksége. Ám egy óvatlan pillanatban ez a ragyogó elme a hübrisz csapdájába esik, és az egész Odüsszeia, a „kalandozások” arról szólnak, hogy Odüsszeusz nem képes a túlzott önbecsüléséből visszavenni. Mit tett? Gondoljunk csak a Polüphémoszos-kalandra, miután megvakította a küklópszot. Itt nem is a megvakítás ténye a morális dilemma, hanem az, hogy kérkedett önmagával:

Hát mi baj ért, Polüphémosz, mondd, hogy eképen üvöltesz

ambrosziás éjben s tőlünk eloroztad az álmot?

Csak nem akarja talán rabló elhajtani nyájad,

vagy pedig elpusztítani téged csellel, erővel?”

Nékik a barlangból így szólt az erős Polüphémosz:

Társak, Senkise öl meg csellel, senki erővel.”

Ők meg a választ így adták szárnyas szavaikkal:

Már ha magad vagy egészen s nem bánt senki erővel,

Zeusztól jő nyavalyád, kikerülni biz azt lehetetlen;

rajta tehát, könyörögj te Poszeidónhoz, apádhoz.”

Csellel győzedelmeskedett, de nem volt képes ezt a ravasz húzást magában tartani, hanem el kellett mondania – és ez okozta a vesztét, hogy annyi éven át nem térhetett haza, hiszen az egyik legnagyobb istent, Poszeidónt tudhatta az ellenségei sorában.

görög Ovidius érdekességek irodalom hübrisz mitológia hősök

Ám a többi istennek is a bögyében van: a bölcs Athéné azért nem ennyire drasztikus, ha Odüsszeusz helyes útra térítéséről van szó. Öregemberré változtatja, amikor hazatérve a saját házába belopózik és körbenéz, hogy felmérje a lebzselő kérőket. Öreggé és kiszolgáltatottá, védtelenné és rúttá teszi az istennő, hogy Odüsszeusz átélje a kiszolgáltatottak helyzetét, és talán egy kicsit észbe kapjon. Mondanom sem kell, ez nem jött össze.

Az istenek amúgy is szerették kóstolgatni az embereket, hogy mit gondolnak magukról és az istenekről – csak amolyan szúrópróbaszerű, tesztelés jelleggel. Zeusz előszeretettel ölti fel idős emberek alakját, és a célszemélyt meglátogatva az istenek iránti kegyességét, jóindulatát és tiszteletét teszi próbára. Ez egy egészen jézusi gondolat a pogányság kellős közepén: erény a gyengék és elesettek támogatása, gyámolítása. Zeusz megjutalmazza azokat, akik „átmentek a vizsgán”, ám kegyetlenül megbosszulja azokat, akik a megmérettetés során könnyűnek találtattak.

Ennek egy gyönyörű és izgalmas gyűjteménye Ovidius Átváltozások című kötete. Természetesen nem mindenki büntetésből meg hübrisz miatt változik át, de épp a túlzott büszkeség és az aránytalan önértékelés legszebb példáival is itt találkozunk.

Arachné, aki ugyan nem született kiváltságosnak, hősnek vagy félistennek, mégis, a művészete kiemelte őt a környezetéből. Szépen tudott szőni, már-már isteni ügyességgel. És ez nem csupán technika kérdése, hanem a képek megalkotása, a témaválasztás is része a művészetnek. Sőt. Talán maga az alkotás a történet, a mítosz elmesélése. Arachné már annyira különlegesnek tarja magát, hogy Pallas Athéné istennőt hívja ki versenyre. Nyilván, egy istennel szemben egy halandónak egy szemernyi esélye sincs, de épp ez a hübrisz lényege, hogy eltorzítja a gondolkodást, tévútra vezet, és az ember képtelenné válik helyesen dönteni. Itt az istennő maga figyelmezteti az elbizakodott nőt, hogy rossz úton jár:

Hallgass rám, le ne nézz: csak légy te a földilakók közt

legjobb gyapjuszövő, hírednek ez épp elegendő;

istennőt versenyre ne hívj ki, de merszed esengő

szókkal tedd jóvá; könyörülni fog ő a könyörgőn.”

Tehát: van/ lenne még visszaút. Ha Arachné venne egy mély levegőt, és képes lenne átgondolni a történteket, hogy hova vezetett ez az egész, még ki tudna szállni. De mint Akhilleusz vad csatája a Szkamandrosz ellen, innen sincsen visszaút. Arachné nem győzheti le Athénét, és a vereségen túl még büntetést is kap: Athéné pókká változtatja, hogy egész életében szőhessen – művészet nélkül.

görög Ovidius érdekességek irodalom hübrisz mitológia hősök

Szintén az Átváltozásokban olvashatjuk Niobé történetét. Egészen szokványos dolognak tűnik a sztori: Niobének van hét szép fia és hét szép lánya (a szám más-más történetben eltérő, de nem ez a lényeg), akikre büszke. Anya, aki a gyermekeiben teljesedik ki, bennük él. Igazi anyatigris, és büszke rá, hogy képes volt megvédeni a gyerekeit az élet viszontagságaitól, mi több, túl azon, hogy pusztán életben maradtak, szépek és okosak, az anyjuk büszkeségei, Niobé női szerepének a gyöngyszemei. Ám ez a büszkeség annyira eltölti a lelkét, hogy a hübrisz bűnébe esik, és önmagát túlértékeli ebben az anyaszerepben. Nem hajlandó Létónak áldozni, mondván annak csak egy fia meg egy lánya van, szemben az ő hét fiával és hét lányával (mintha másnak lenne dolga őneki áldozni ezért). Niobé így fogalmaz:

...s nézd csak az orcám.

Mint istennőé; tedd hozzá: hét a leányom

és ugyanannyi fiam; s menyem és vőm, majd, ugyanennyi.

Hát csak kérdjétek, hogy okom van-e erre a gőgre,

és ama Titan-lányt, kinek apja a mittudoménki

Coeus, Latonát, merjétek többrebecsülni;

csöppnyi helyet neki, hogy szüljön, nem adott az egész föld”

Niobé büntetése a legszörnyűbb, ami csak egy anyát érhet: végig kell néznie a gyermekei lemészárlását, majd a fájdalmában megkövül. Létó két gyermeke, Apollón és Artemisz lenyilazza a gyermekeit, az anya szeme láttára, a saját anyjuk megsértése miatt. Bár nem Létó közvetlenül áll bosszút Niobén, azért ez bőven belefér az isteni bosszúállás témakörébe.

görög Ovidius érdekességek irodalom hübrisz mitológia hősök

Tantalosz története egy kicsit bonyolultabb. Annyiban tartom különbözőnek a többi Ovidius-történettől, hogy Tantalosz nem egy emberi hibába esett, nem egy természetes érzés duzzadt benne nagyobbra, mintsem ami egy ember lelkébe fér. Tantalosz eleve az isteneket akarta próbára tenni, hogy mennyire mindenhatóak. Ez egy totális hübrisz, hogy azt gondolta magáról, ravaszabb mindenkinél – még az isteneknél is – és nem átalkodott magukat a halhatatlanokat próbára tenni. Vacsorára a saját fiát, Pelopszot szolgálta fel az isteneknek, finomra főzve. Az éppen gyászoló Démétér figylemetlenül bekapott egy falatkát, de Zeusz azonnal lecsapott az árulóra, aki képes volt a saját gyermekét feldarabolni és megfőzni. Pelopszot rehabilitálták, és visszadták az életét, ám a Démétér által megevett váll-darabkát kénytelenek voltak pótolni. Ezt a jelenetet olvashatjuk az Átváltozásokban is:

Válla, mikor született, hús volt s egyszínű a jobbal;

ám később, mikor apjának keze feldarabolta,

össze az égilakók illesztvén, mindene megvolt,

csak mi a nyak meg a váll közt áll, az a csöpp kicsi rész nem.

Hát oda ők elefántcsontot tettek segitőül,

s íme Pelopsz, mikor ez készen lett, vele újra egész lett.”

Tantalos büntetése nem maradt el: Zeusz az Alvilágba zárta. Itt nyakig vízben ült, ám ha szomjas lett és inni akart, a víz visszahúzódott, hogy ne érhesse el. A fákról dús gyümölcsök lógtak alá, ám amikor feléjük nyúlt, az ágak visszahúzódtak, hogy ne érhesse el azokat. Ebben a kielégítetlen örökkévalóságban kellett léteznie az idők végezetéig.

görög Ovidius érdekességek irodalom hübrisz mitológia hősök

Az építők zsenije, Daidalosz sem kerülhette el az emberi lélek legnagyobb csapdáját. Az ő építészete olyan, mint Arachné szövése: már-már az isteni dimenziókat súrolja. Bár Daidalosz igyekszik szerény maradni (ő építette Krétán a Minótaurusz labirintusát), azért csak ő a legjobb, na. Büntetése emiatt nem rajta csattan – és mégis: szeretett fiát veszíti el, Ikaroszt, aki a krétai szökés alkalmával készített szárnyaival túl közel repül a naphoz (ezeket a szárnyakat Daidalosz tervezte és készítette: ezzel kísértette meg az istenit, hogy az embert a levegőégbe emelte, amire nem volt 'joga'), a szárnyakat tartó viasz megolvadt, és Ikarosz a tengerbe zuhant. Daidalosz hübrisze, Ikarosz halála, Daidalosz büntetése. Talán az egyik legszebb történet az Átváltozásokban, mert végig ott lebeg a közelgő veszteség, és mégis, olyan felhőtlenül gyönyörű az apa és a fiú szertelen, szeretetteljes kapcsolata a tragédia árnyékában. Ikarosz a vakmerő, ő 'nem engedelmeskedik' apja figyelmeztetésének, hogy ne repüljön túl magasra. Talán az ő hübrisze is lehet(ne) ez a történet, a fiú, aki be akarta bizonyítani idősödő apjának, hogy elérkezett az új kor, elérkezett az ő ideje. De nem, Daidalosz sokkal nagyobbat hibázott: építész volt, és az építészek természetüknél fogva isten munkáját másolják. Alkotnak. Ovidius így mondja:

...Lágyítja közben a hő Nap

tollai illatozó viaszát, köritő kötelékét;

olvad a könnyü viasz: csupaszon csap-csapkod a karja,

s már evezőtlenül nem fog vele csöpp levegőt sem,

ajka kiált, apját szólítja, de elnyeli ekkor

áradatába a kék tenger, mely róla nevet nyer.”

 

görög Ovidius érdekességek irodalom hübrisz mitológia hősök

Nincs két hős, aki ugyanúgy bűnhődne. Az istenek találékonyak, kifogyhatatlanok a megtorlás ötleteiből. Tanulság? Van.

Ad egy: a hübrisz megfoszt attól, ami a legfontosabb emberi tulajdonságunk – a józan ész és a belátás.

Ad kettő: egy nagy vállalkozásba érdemes hideg fejjel belevágni, és alázatosan az istenek nagyságát szem előtt tartani. Egy hekatomba sosem lehet kárunkra.

Ad három: adjuk meg az isteneknek, ami nekik jár. Kellő tisztelet és alázat. És ne féljünk bocsánatot kérni, ha mégis elvetettük azt a bizonyos sulykot.

A szemelvények fordítása mind Devecseri Gábor munkája. Akinek nem volt hübrisze, pedig lehetett volna, mert szelleme az istenit súrolta.

0 Tovább

Iliász: kilencedik ének - hogy legyen kedved elolvasni

   Agamemnón panaszkodik: Zeusz megígérte, hogy be fogják venni Tróját, erre nagyon úgy néz ki, hogy Zeusz- bár megígérte- mégis megcsalta az akhájokat, jobb lenne, ha hazamennének. Diomédész azonnal megvétózza a dolgot: „esztelenül szóltál, Átreusz fia”, és közli Agamemnónnal, hogy bár ő a király, a bátorságnak mégis híján van. Ő és Szthenelosz (és sok más bátor hosszúhajú akháj harcos is) addig maradnak, amíg romba nem döntik Tróját. Nesztór csillapítja le a kedélyeket: azt javasolja, aludjanak rá egyet. Elrendeli, hogy a tornyot őrizzék, erre a feladatra önként jelentkezik Tharszümédész, Ialmenosz, Aszkalaphosz, Mérionész, Aphareusz, Déipürosz és Lükomédész.

   Agamemnón sátrában gyűlnek össze a vezetők, hogy megvitassák, hogyan tovább. Nesztór viszi a szót ismét: Agamemnón baromi nagy hibát követett el, hogy elvette Bríszéiszt Akhilleusztól. A lényeg, hogy Akhilleuszt sürgősen ki kell békíteni szép szavakkal és szép ajándékokkal. Agamemnón felsorolja az engesztelésre szánt ajándékait: hét tűz nem látta tripusz, tíz talentum színtiszta arany, húsz darab fényes tál, tizenkét darab díjnyertes ló (amely a díjat körmös lábával aratja), hét „munkás” nő (a kor női erényeivel felszerelt fehérnép; ezek azok a nők, akiket Agamemnón válogatott ki magának, amikor Akhilleusz elfoglalta Leszboszt). És ha még győznek, mindezt megfejeli plusz húsz nővel, akiket Akhilleusz maga válogathat ki a trójaiak közül, mindenkinél elébb. És, ha még mindez nem lenne elég, ha elérik Argoszt, feleségül adja Akhilleuszhoz az egyik lányát (a három lány, akik közül lehet válogatni: Khrűszothemisz, Láodiké és Íphianassza) bőséges hozománnyal, amit az alant nevezett hét város képez: Enopé, Híré, Phéra, Antheia, Aipeia és Pédaszosz. Bárki megirigyelhetné ezt a hatalmas vagyont, Nesztór is csak ámul a gáláns ajánlat hallatán.

   Követeket küldenek Akhilleuszhoz. A követségbe Aiászt, Odüsszeuszt, Eurübatészt, Hodioszt és Phoinixet válogatják be, hogy tolmácsolják Akhilleusznak Agamemnón bocsánatkérését és nagylelkű engesztelő ajándékait. Indulás előtt bort áldoznak Zeusznak, hogy sikerrel járjanak.

   /Kitérő Phoinixről. Amüntór Ormenidész fia, apjával egy fiatal lányon vesztek össze. Az anyja arra kérte a fiát, hogy hálja el a nászt a lánnyal, mert a férje semmibe vette őt. Phoinix ezt meg is tette, ezért az apja az Erinnüszöket kérte, hogy Phoinixnak fiúsarj sose üljön a térdén. Phoinix kis híján apagyilkos lett, de megszökött. Hosszas bolyongás után kötött ki Péleusznál, aki fiaként szerette, fejedelemmé tette./

   Akhilleuszt a sátrában találják, épp lantjátékkal és dallal szórakoztatja magát (a lantot akkor szerezte, amikor Éetión várát földúlta). Patroklosz vele szemben ül, és türelmesen várja, mikor ér Akhilleusz a dal végére. A követeket meglátva mindketten felpattannak a helyükről, nagyon megörülnek a vendégeknek, mert Akhilleusz rájuk már nem haragszik. Odüsszeusz mondja el Agamemnón ajánlatát, de hozzáteszi, hogy Akhilleuszt istenként tisztelnék az emberek, ha legyőzné Hektórt és megmentené az akhájokat.

   Akhilleusz húst süt a vendégeknek, és közben elmondja, hogy abszolút jogosnak érzi a haragját, ugyanis a harcban lusták ugyanannyit kapnak a zsákmányból, mint ő (aki nem lusta). Ő már tizenkét várost dúlt fel hajóval és tizenegyet gyalog, de hiába, mert amit zsákmányolt, Agamemnón berakta a közösbe és szétosztotta (az ő személyes zsákmányát!). Akhilleusz becsapva érzi magát, a világ minden kincséért sem segítene többet Agamemnónnak. Akhilleusz azt mondja, hogy másnap hazahajózik, így Phoinix is jobban tenné, ha nála aludna, mert akkor reggel együtt mehetnek haza. Az idős Phoinixnak felcsillan a szeme; Péleusz őt küldte Akhilleusszal, vigyázzon rá, tanítsa meg mindenre és nevelje fel. Az idős nevelő azonban figyelmezteti Akhilleuszt, hogy még a haragvó isteneket is meg lehet engesztelni kellő tisztelettel és ajándékkal, tehát ne kísértse a sorsot, hanem fogadja el szépen az ajándékokat és hajtson fejet.

   Phoinix felidézi a kalüdóni történetet is. Az aitólok védték Kalüdónt a kúrészok ellen, amikor is Oineusz nem mutatott be termés- áldozatot Artemisznek. A többi isten vígan lakmározott, csak Artemisznek nem áldoztak. Erre az istennő nagyon megharagudott, egy hatalmas vaddisznót küldött, aki végigtarolta a földeket. Végül Oineusz fia, Meleagrosz ölte meg ezt a vaddisznót, ám Artemisz elültette a sóvárgás magvait mind az aitólok, mind a kúrészok szívében (mindenki vágyott a vaddisznó trófeájára).

   Meleagroszt megszállta a méreg anyja, Alhaia iránt, mert az elátkozta őt (talán a vadkan miatt?). Feleségével bezárkózott a szobáiba, és nem foglalkozott a kinti eseményekkel. A kúrészok betörtek a várba, papok, követek, végül már mindenki Meleagrosz ajtójánál könyörgött, ígértek neki szép ajándékot, csak segítsen. Ám Meleagrosz hajthatatlan volt, nem állt kötélnek. Végül a felesége kéri, hogy védje meg a várat, mert nyomorult az, kinek lerombolják városát, és rémséges képeket fest Meleagrosznak az elhurcolt nőkről és gyerekekről. Meleagroszt meghatja ez a beszéd, fegyvert ölt és megvédi az aitólokat. Ám már késő: szép ajándékokat nem kap, mert az utolsó utáni pillanatban űzte el a veszélyt.

   Phoinix története nem hatja meg Akhilleuszt, továbbra is a duzzogás mellett dönt. Patroklosz már ágyaz Phoinixnak. Ekkor Aiász veszi át a szót, Odüsszeusznak mondja, de úgy, hogy Akhilleusz is hallja: ideje menniük, mert Akhilleuszt úgysem tudják meggyőzni, mert elvetemült, inkább hagyja, hogy fivérei pusztuljanak el a csatában, és akkor is csak a markát tartja- mindezt egy nőért. Akhilleusz felfortyan, hogy Aiásznak amúgy igaza lenne, hülyeség ennyire kötni az ebet a karóhoz, de Agamemnón annyira megalázta, hogy ezen képtelen túltenni magát. Nem tágít, addig nem fog harcolni, amíg Hektór el nem éri a mürmidónok sátrát és fel nem gyújtja a hajókat (tehát mégsem fog hazamenni, csak várakozik). Akkor majd előveszi a hősiességét.

   Phoinix ott alszik, Akhilleusz Diomédével hál (leszboszi rabnő, ha már Bríszéisz nincs kéznél). Vele szemben fekszik le Patroklosz Íphisszel (az Akhilleusz által kiutalt rabnő). Odüsszeuszék visszatérnek Agamemnón sátrába és elmondják a fejleményeket. Diomédész az, aki kimondja, hogy Akhilleusz gőgös, de fog ő még harcolni, ha már nem lesz más választása. Meg fogják vívni ezt a háborút Akhilleusz nélkül is, csak fel kell magukat egy kicsit szívni.

 

0 Tovább

Iliász: nyolcadik ének - hogy legyen kedved elolvasni

   Zeusz összehívja az isteneket, és kinyilatkoztatja óhaját: senki ne avatkozzon be a háború menetébe. Tanácsot ugyan adhat, de tevékenyen nem vehet részt a háborúban. Zeusz ezután az Ída hegyére megy, ahonnan rálát Trójára, a síkságra és az akháj hajókra (szekerébe befogta az érckörmű paripáit, majd Gargarosz szent ligetében a lovakat ködbe burkolta, hogy ne lássák meg őket a halandók; itt található a Zeusz-oltár).

   Trója kapui megnyílnak, harcosok áramlanak ki rajta, kezdetét veszi a csata. Zeusz előveszi az arany mérlegét és megméri az akháj és a trójai harcosokat. A trójaiak bizonyulnak a könnyebbnek: ma nekik kedvez a szerencse, Zeusz villámaival lesújt a görögökre. A görögök pucolnak vissza a hajókhoz.

   Nesztór is menekülne, de a lovát lenyilazta Párisz, nem tudja magát kiszabadítani a kocsiból. Hektór közelít, és Nesztór oda is veszne, ha Diomédész meg nem menti. Közben elfut mellettük Odüsszeusz, Diomédész a segítségét kéri, de Odüsszeusz se lát se hall a nagy menekülés közben. Nesztór átszáll Diomédész kocsijára (ő hajt), saját lovait fegyvernökei, Szthenelosz és Eurümedón veszik kezelésbe.

   Hektór közelébe érnek, Diomédész lándzsát dob Hektórra: Hektórt ugyan elvéti, de a kocsisát, Éniopeuszt megöli. Hektór bár szerette a kocsihajtóját, tetemét sorsára hagyja és másik hajtó után néz, Íphitidész Arkheptolemoszt választja. Zeusz egy hatalmas kénköves villámot dob Diomédész kocsija elé, a lovak megugranak. Nesztór megérti az isteni jelet, hogy Zeusz nem támogatja őket, mihamarabbi visszavonulást sürget. Diomédésznek nagyon nem akaródzik hátrálnia. Diomédész háromszor is vissza akar fordulni, de Zeusz mindháromszor dörgő villámokkal figyelmezteti, hogy igenis menjen vissza a hajókhoz.

   Hektór és harcosai egészen a hajókig szorítják vissza a görögöket. Héra istennő tombol a dühtől. Poszeidónt próbálja tüzelni, hogy ezt a gyalázatot azért mégsem hagyhatják. Poszeidón emlékezteti Hérát, hogy nem harcolhat Zeusz akarata ellen. Héra azonban feltüzeli Agamemnónt, hogy buzdítsa harcra a görögöket. Zeusz bánatos könnyeket hullat a görögökért, akik már azért könyörögnek, hogy épségben hazatérhessenek. Zeusz egy sast küld, karmaiban egy szarvasborjúval. A sas a borjút a Zeusz- oltárra dobja, a görögök látják, hogy ez a jel Zeusztól való, és újult erővel vetik magukat a harcba.

   Ismét Diomédész a legbátrabb, ő rohan legelőre és öli meg Phradmonidész Ageláoszt. Teukrosz Aiász Telamónidész pajzsa fedezékéből indít nyílzáport, így ölik meg Orszilokhoszt, Ormenoszt, Ophelesztészt, Daitórt, Khromioszt, Lükophontészt, Melanipposzt és Polüaimonidész Amopáónt. Ám Teukrosz Hektórt szeretné lelőni, de őt nem tudja. Nyilazás közben eltalálja Priamosz egyik fiát, Gorgüthiónt. Újra célba veszi Hektórt, de nyilait Apollón téríti el. Viszont kilövi Hektór kocsihajtóját, Arkheptolemoszt. Hektór most a kocsihajtást Kebrionészre bízza.

   Hektór elég közel van, lepattan a kocsijáról és egy hatalmas követ fog a kezébe, azzal megy Teukrosznak. El is találja a nyakánál, Teukrosz összerogy, de Aiász védelmezőn eltakarja a pajzsával. A sebesültet Mékiszteusz és Alasztór viszik a gályákhoz.

   Hektór elemében van, vad oroszlánként üldözi a görögöket. Pallasz Athéné kesereg, hogy ez így nem mehet tovább. Tudja, hogy amit Zeusz most tesz, annak oka a Thetisznek tett ígérete. Hérával mégis szekérre szállnak, Zeusz tilalma ellenére. (Az ég kapuit az olümposzi őrök, a Hórák őrzik. A kapu sűrű ködfelhő- a Hórák nyitják és csukják ezt a kaput.) Zeusz az Ída hegyéről pont odanéz, látja a két istennőt elkocsikázni. Íriszt küldi a nyomukba, hogy a hírnöke figyelmeztesse az istennőket, tilosban járnak. Írisz utol is éri az istennőket, akik megjuhászodva sündörögnek vissza az Olümposzra. Zeusz mérges, hogy a két istennő akarata ellen cselekedett, de meg is érti őket, hogy nem akarják a szeretett görögjei vesztét. Csak addig kell még tűrniük, amíg Akhilleusz újra el nem kezd harcolni. Zeusz felfedi a jövőt: Akhilleusz csak akkor fog harcolni, ha Patroklosz meghal.

   A trójaiak viszont nagyon elégedettek a fejleményekkel, szép hekatombát áldoznak az isteneknek, de azok nem szívják be az áldozat finom illatát, mert már nagyon gyűlölik a trójaiakat.

 

0 Tovább

a latin nyelvtanulás szépségei#18

0 Tovább

Iliász: hetedik ének - hogy legyen kedved elolvasni

   Hektór és Párisz kirohannak a csatába, szívükben újult lelkesedéssel vetik bele magukat a gyilkolásba. Első áldozatuk Meneszthiosz, azután Hektór megöli Éioneuszt. Glaukosz végez Íphinoosszal és Dexiadésszel. Pallasz Athéné azonnal a kedves görögjei segítségére akar sietni, ám szembetalálkozik Apollónnal. Megegyeznek, hogy Hektór, a legderekabb trójai küzdjön meg egy akhájjal, s addig a többiek ne harcoljanak. Kívánságukat Helenosz szájába adva hozzák a halandók tudomására.

    Athéné és Apollón saskeselyű képében Zeusz bükkfájáról figyelik a viadalt. A görögök megszeppenve várják a fejleményeket, senkinek sem akaródzik kiállnia Hektór ellen. Meneláosz kel fel, hogy azért mégse maradjanak ilyen kellemetlen helyzetben, ám ő is alig várja, hogy valaki visszarángassa. Agamemnón cibálja vissza, de ő is azzal a felszólalással teszi ezt, hogy egy király azért mégse harcoljon egy ilyen (számára) lealacsonyító viadalon (tehát ő sem harcolhat). Az öreg Nesztór emelkedik fel, félős kislányoknak és nyúlszívűeknek hordja el az akháj harcosokat. A lelkesítő beszéd végül is megtette a hatását, néhány önként jelentkező áll fel: Diomédész, a két Aiász, Ídomeneusz, Mérionész, Eurüpülosz, Thoász és Odüsszeusz. Sorsot húznak, hogy ki legyen az a „szerencsés”, aki megvívhat a nagy Hektórral. Telamón fia Aiász lesz a szerencsés, őt választja a Véletlen.

    Aiász pajzsa igazi műremek: Tükhiosz készítette (Hűléből) hét bika bőréből, a nyolcadik rétegként pedig rezet tett rá. Ezt a pajzsot torony- nagyságúnak nevezi Homérosz.

    Egymásra rontanak, Aiász megsebesíti Hektórt a nyakánál, kicsordul a vére. Ekkor Hektór felkap egy követ és hozzávágja Aiászhoz. Eltalálja ugyan, de Aiásznak semmi baja sem lesz. Ezen felbuzdulva Aiász is kővel dobja vissza Hektórt (itt kérem malomkő- nagyságú kövek röpködnek), megsebesíti a térdét. Hektór a pajzsa mögött ugyan összecsuklik, de Apollón felsegíti. Kardot rántanak és kezdetét vehetné a kézitusa, amikor Zeusz hírnökeként megjelenik Ídaiosz és Taltübiosz (trósz és argoszi részről), akik a viadal beszüntetését hirdetik.

   Befejezik a harcot, mert amúgy is közelít az éj, ám előtte baráti ajándékot váltanak egymással: Hektór az ezüstszögű kardját adja oda, Aiász pedig egy ragyogó bíbor övet ad cserébe.

    A görög táborban a vacsora mellett Nesztór elmondja, hogy ideje lenne elégetni a halottaikat, és egy közös dombba temetni őket. Ezt a dombot egy toronnyal kellene megspékelni, meg egy árokkal, hogy a trójaiak ne gyalázhassák meg- és a saját védelmi vonalukat is kialakíthatnák. Ezalatt természetesen a trójai vezetők is tanakodnak, hogy mit kéne tenni. Anténór szólal fel, javasolja, hogy adják már vissza Helenét és a kincseket, mert ez a csata, amit vívnak, eskü ellen való, hitszegő. Párisz azonnal közbeszól, hogy a kincseket szíves örömest visszaszolgáltatja, sőt, még a sajátjával meg is toldja, de Helenétől nem hajlandó megválni. Priamosz azt javasolja, hogy reggel Ídaiosz menjen követségbe az akháj hajókhoz, ajánlja fel Párisz kincseit, hátha megelégednek az anyagiakkal. Ha mégsem fogadják el, kérjen legalább fegyverszünetet, hogy eltemethessék a halottaikat, mindkét oldalon.

   Ídaiosz el is megy, megteszi az ajánlatot. Diomédédz hörögve tiltakozik, hogy még ha magát Helenét akarnák visszaadni, azt sem fogadnák el, mert a trójaiak nyaka körül már szorul a hurok, hiába próbálnak kibújni belőle. Agamemnón a fegyverszünettel egyet ért, ám a Helené- kérdésben Diomédész pártját fogja.

    A nap végére az akhájok a part közelében megépítik a tornyukat. Zeusz és az istenek ezt rosszallóan nézik, mert egyik halandó sem kérte a művelethez az istenek beleegyezését, nem ajánlottak „szent hekatombát”. Zeusz mondja ki az ítéletet: ha a görögök elhajóznak, ezt az építményt porig kell rombolni.

    Az este során megérkeznek a bort szállító hajók Lémnoszról, Euénosz küldte az ellátmányt, így a gyászolás- ünneplés hatalmas ivászatba csap át.

 

0 Tovább

Iliász: hatodik ének - hogy legyen kedved elolvasni

    Az istenek elhagyják a csatateret. Telamón fia Aiász azonban továbbra is szedi az áldozatait, az isteni segítség nélküli első delikvens, akit letarol, Akamász. Diomédész levágja Axűloszt, majd Teuthraszidészt. Diomédész lelkén szárad Kalésziosz halála is.

    További mészárlások: Eurüalosz megöli Ophelioszt és Drészoszt, majd Aiszéposz és Pédaszosz ellen tör. A görögök lelkesen pusztítják a trójaiakat: Asztüaloszt Polüpoítész, Pídütészt Odüsszeusz, Areáónt Teukrosz, Abléroszt Antilokhosz, Elatoszt Agamemnón, Phülakoszt Léítosz, Melanithoszt Eurüpülosz öli meg. Adrésztoszt Meneláosz élve fogja el: Adrésztosz kocsija egy tamariszkusz gyökerében felborult, lovai elvágtattak és otthagyták, Adrésztosz sírva könyörög az életéért Meneláoszak. Nagy váltságdíjat ígér az életéért cserébe: az apja rengeteg kincset fog adni, ha megtudja, hogy a fia életben van. Meneláosz már- már hajlik az áldozatot kincsre cserélni, amikor megjelenik Agamemnón, aki tüzes szavaival meggyőzi, hogy az összes trójainak vesznie kell (még a magzatoknak is). Annyira szenvedélyesre sikeredett a szónoklat, hogy ő maga döfi le Adrésztoszt.

     Nesztór is tüzeli az embereit: előbb le kell mészárolni a trójaiakat mind egy szálig, utána pedig lehet fosztogatni (lényeg a sorrend, semmi mohóskodás!). A trójaiak megszeppenve farolnak vissza a biztonságot jelentó ílioni várba. Ám Helenosz elkapja Hektórt és Aineiászt, és röviden ismerteti a teendőket. Aineiász is tüzelje fel a trójaiakat, hogy legyen bátorságuk harcolni (legfőképp mert muszáj lesz), és Hektórt utasítja, hogy menjen az anyjához. Hekabé terelje a nőket és a gyerekeket Pallasz Athéné szentélyébe, és saját ruhái közül a legkedvesebbet áldozza fel az istennőnek (és ígérjen az istennőnek 12 db egyéves tulkot is).

   A harcmezőn Glaukosz és Diomédész kerül egymással szembe. Diomédész első pillantásra istennek véli Glaukoszt, és ha tényleg egy isten, ő bizony nem harcol vele. Glaukosz nagyon büszke ember, el is meséli a származását.

   /Egy kis kiérő, hogy miért nem tanácsos az istenekkel harcolni. Így járt Drüász fia, Lükoorgosz is, aki Dionűszosz dajkáit űzte a szent Nűszéion ormán. Dionűszosz a vizekbe merült alá Thetisz istennőhöz, és Zeusz haragjában megvakította Lükoorgoszt, aki hamarosan meg is halt./

   Szíszüphosz Aiolidész a legcsalfább férfi a földön, a lónevelő Argosz csücskén lévő Ephüré városában élt. Az ő fia Glaukosz (nem az itt harcoló hős), az unokája a hős Bellerophontész aki az istenektől kapta ajándékba Pégaszoszt, a szárnyas lovat, ám egyenesen az Olümposzra akart vele felemelkedni, Zeusz letaszította és a zuhanástól elvesztette a józan eszét). Proitosz azonban Bellerophontész vesztét tervezte: elkergette udvarától, mert felesége, Anteia „titkos nászba kívánt vele vegyülni”. Ám Bellerophontész nem állt rá a titkos nászra, és a sértett asszony azzal vádolta a férje előtt Bellerophontészt, ami meg sem történt: hogy a hős kikezdett vele. Proitosz felbőszült, ám megölni nem merte Bellerophontészt, hanem Lükiába küldte az apósához egy veszélyes üzenettel. Bellerophpntész nem tudta, hogy milyen üzenetet visz, ám útját az istenek segítették. Az ottani király nagyon megörült a vendégnek, kilenc napon keresztül vendégül látta, és csak utána kérdezte az üzenetről. Megölni Bellerophontészt azonban még ő sem merte. Elküldte hát, hogy ölje meg a Khimairát (isteni sarj, hátul sárkány, középen kecske, elöl oroszlán, torkából lobogó tűz tör elő). Bellerophontész teljesíti a küldetést, megöli a Khimairát. Útközben a szolümosz nép ellen harcolt, majd férfierős amazonokat ölt meg, de visszatért Proitoszhoz. Ekkor Proitosz lükiai bérgyilkosokat fogadott, de ezekkel is végzett Bellerophontész. Ekkor a lükiai király belátta, hogy vendége isteni sarj, jobb nem piszkálni, és hozzá is adta feleségül a lányát és fele királyságát. Három gyermekük született: Íszanrosz, Hippolokhosz és Láodameia (amúgy vele nemzette Zeusz a hős Szarpédónt). Íszandroszt Árész ölte meg, Hippolokhosz pedig Glaukoszt nemzette. Apja küldte Trójába Glaukoszt, hogy bizonyítsa bátorságát.

   Diomédész nagyon megörül, mert felmenőik révén ők régi jó barátok:a hős Bellerophontészt egykor az isteni Oineusz húsz napon át vendégül látta, kölcsönösen meg is ajándékozták egymást. Oineusz egy bíbor övet adott, Bellerophontész pedig egy színarany kettősfülű kelyhet (vendég- adomány). Ennek a régi barátságnak a nyomán nem támadják meg egymást, nem harcolnak egymás ellen, sőt, maguk is ajándékot cserélnek. Glaukosz rossz cserét csinál: saját arany fegyverét cseréli egy réz kardra (Zeusz ellopta az eszét: egy százökör- értékű kardot cserél el egy kilencökör- értékűre).

   Hektór a Szkaiai kapun keresztül megy Trójába, azonnal a nők hada támadja le, hogy kérdezzenek fiaikról, férjeikről. Hektór kéri mindannyiukat, hogy imádkozzanak, mert rengeteg trójai férfi esett el. Hektór anyja épp Láodikét kísérte a házba, amikor meglátják Hektórt. Az anya kétségbe esik, hogy biztosan nagy a baj, ha Hektór elhagyja a csatateret. Mézes borral kínálja a fiát, hogy áldozzon Zeusznak (ám Hektór mosdatlan, csata- mocskosan nem áldozhat- ez illetlenség az istenekkel szemben!). Hektór elmondja, hogy az anyja a nőkkel együtt menjen Pallasz Athéné szentélyébe és a legjobb ruháját az „istennő térdére terítse”. Azt is hozzáteszi, hogy Hádész már birodalmába kívánja Páriszt. Hekabé kiválasztja a legszebb ruháját. Athéné templomának ajtaját Theánó (papnő) nyitja fel, és ő végzi a könyörgést az istennőhöz.

   Hektór Párisz házába megy. Ott ül Helené, épp kézimunkázik szolgálók egész hadával. Párisszal kötekedik egy kicsit: hogy lehet valaki ennyire nyúlszívű, hiszen az egész háború őmiatta van. Párisz azzal védekezik, hogy csak búsult egy kicsit, de már ölti is magára a vértet, hogy mehessen a csatába. Helené egy kicsit marasztalná Hektórt, de ő siet a saját családjához.

   Otthon nem találja Andromakhét, de a szolgálók elmondják, hogy a felesége a bástyákhoz ment, mert aggódik férjéért. A bástyánál végre találkozik Hektór és Andromakhé, és a csecsemő Asztüanax (Hektór Szkamandiosznak nevezte el, de a nép Asztüanaxnak hívja). Andromakhé sír, ha Hektór meghal, jobb lenne neki is meghalni. Andromakhé apját Akhilleusz ölte meg, amikor a kilixek várát feldúlta (Thébát), és ugyanekkor hét fivérét is megölte (Akhilleusz mindegyiket lenyilazta). Anyját Akhilleusz zsákmányként magával hurcolta, váltságdíjat fizettek érte, de Artemisz megölte őt az otthonában. Andromakhénak már csak Hektór maradt a családja, ezért kéri, hogy ne ölesse meg magát a csatában. Ám Hektórt ennél jobban zavarja, hogy ha nem harcol, a büszkesége sérül (mert ő hősnek született). Hektór érzi a végzetét: Trója el fog esni. De ő nem sajnálja sem Priamoszt, sem Hekabét, sem testvéreit, csakis Andomakhét, aki talán rabszolgasorba jut, de akkor is elmondhatják róla, hogy a hős Hektór felesége volt, aki a legderekabban harcolt a trójaiak közt. Hektór még azelőtt szeretne meghalni, hogy ez bekövetkezik.

    Hektór fel akarja venni a kicsi Asztüanaxot, de a gyerek elsírja magát, mert fél a páncélzattól. Hektór leveszi a sisakját, leteszi a földre, és kéri az istenektől, hogy a fia többre vigye, mint ő („apjánál sokkal derekabb”). Hektór megöleli a feleségét és a kisfiát, ő is nagyon szomorú, de tudja, hogy a végzetét senki sem kerülheti el. Párisz felöltözött, Hektórral mennek a csatába.

 

Homérosz Iliász olvasónapló

0 Tovább

Iliász: ötödik ének - hogy legyen kedved elolvasni

    Pallasz Athéné feltüzeli Tűdeidész Diomédészt, aki az argosziak közt a legjobb harcos. Dárész (Hépphaisztosz papja) két fia, Ídaiosz és Phégeusz lovas szekéren rontanak rá a gyalogos Diomédészre. Phégeusz dárdát dob Diomédészre, de elhibázza. Dimédész viszont azonnal szíven találja Phégeuszt. Ídaiosz megijed, leszökken a kocsiról, Héphaisztosz ködbe burkolja és védelmezi. Pallasz Athéné kézen fogja Árészt és kivezeti a csata forgatagából. A trójaiakat visszaverik az akhájok.

    Agamemnón megöli Hodioszt, Ídomeneusz Phaisztoszt kaszabolja le, Meneláosz Szkamandrioszt öli meg (természetesen mindenkit lándzsával szúrnak le), Mérionész Pherekloszt öli meg (ő ácsolta Párisz hajóját, ami a romlást hozta a trójaiakra), Megész Pédaioszt ölte meg, Eurüpülosz pedig a nagy Hüpszénórt kaszabolja le (Szkamandrosz papja).

    Diomédész kifejezetten őrjöng a csatatéren. Lükáón fia, Pandarosz lesből lenyilazza Diomédészt, a nyíl a vállán találja el. Ám Diomédészt a legkevésbé sem veti vissza ez a kis incidens: Szthenelosz szekeréhez lép, és megkéri, húzza már ki a vállából a nyilat, mert akadályozza a csatározásban. Miközben a társa a nyilat cibálja, Diomédész Athéné istennőhöz fohászkodik, hogy ugyan sodorja már a lándzsája elé azt a trójai dögöt, aki megsebesítette és azzal henceg, hogy Diomédész mindjárt meghal az ő nyilától. Athéné az apja, Tűdeusz bátorságát önti a szívébe, és megajándékozza a tisztánlátás képességével. Diomédész így látni fogja a csatában, hogy ki az isten és ki a halandó. Athéné figyelmezteti, hogy ne hagyja magát elcsalni egyetlen isten által sem, ne harcoljon velük, ám ha Aphrodité istennővel akad szembe, azt szúrja meg nyugodtan.

    Diomédész most már friss és kirobbanó lelkesedéssel gyilkol: végez Asztünooszal, Hüperiónnal, Abásszal, Polüídosszal, Xanthosszal, Thoónnal, Khromiosszal és Ekhemmónnal (ilyen hosszú listát csak Akhilleusz képes produkálni). Közben Aineiász találkozik Pandarosszal. Mindketten tudják, hogy Diomédész épp Pandaroszt keresi. Aineiász felajánlja saját harci kocsiját, hogy Pandarosz küzdjön meg végre Diomédésszel. Végül megegyeznek, hogy Aineiász hajtja a szekeret, Pandarosz pedig harcol, így ha Pandarosz elesik, nem orozzák el a lovaikat.

    /Egy kis kitérő a lovakról. Lóbolondoknak extra kitekintés a Mitológiai Ménesbe. Pandarosz egy szál íjjal érkezik a trójai háborúba, de nem azért, mert ennyire szegény. Apja, Lükáón otthon 11(!) harci szekeret és lovakat adott neki, de nem hozta magával, mert nem látta biztosítottnak a lovak ellátását! Az ő lovai hozzá voltak szokva a jóhoz, nem akarta, hogy gyengébb színvonalon kelljen élniük. Másrészt Pandarosz akkor is a lovai jólétét tartja szem előtt, amikor az az elsődleges szempontja, hogy ha ő el is esik, a lovai további jó sorsa biztosított legyen./

    A kocsihajtó Szthenelosz látja, hogy Aineiász és Pandarosz felcucálkodnak a kocsira, figyelmezteti Diomédészt, hogy Aineiász Aphrodité fia, az istennő nem fogja könnyen adni a fiát, kösse fel a gatyáját (tunikáját), mert nagy harcosokkal kell szembeszállnia.

Diomédész legfőbb aggodalma a lovai jóléte: Szthenelosz lelkére köti, hogy bármi is történik, a lovakat mentse. Persze ha Szthenelosznak alkalma nyílik rá, kösse el Aineiász lovait, és vigyázzon rájuk, ne sebesítse meg őket, csak hajtsa el!

    /Egy kis kitérő Aineiász lovairól. Ezek azok a lovak, amelyeket Zeusz adott Trósznak Ganümédészért, a fiáért cserébe. Ankhíszész, Aineiász apja átverte Láomedónt, kancákat hajtott a pompás csődörökhöz, így születtek meg a saját csodalovai./ (Azt gondolom ez az ének bőséges bizonyítékot kínál a lovak fontosságának bemutatására.)

    Összecsapnak, de Pandarosznak esélye sincs, maga Pallasz Athéné harcol Diomédész oldalán. Pandarosz holtan fordul le a kocsiról. Aineiász pajzsával védi Pandarosz tetemét, de Diomédész nem elégszik meg a győzelemmel, egy hatalmas kővel megdobja Aineiászt, és szétzúzza a csípőjét. Aphrodité természetesen észrevette, hogy mit művel ez a gaz görög az ő kedves fiával, azonnal a segítségére siet. Aphrodité ambrosziás leplet visel (ezt a Kháriszok szőtték), ezzel takarja be fiát. Diomédész az isteni ködön keresztül is meglátja az istennőt és üldözőbe veszi őket. Aphroditét megsebesíti a tenyerénél, és az istennőből vér helyett ikhór folyik (ikhór: „nedve a boldog olümposziaknak”; kenyeret nem esznek, bort nem isznak, ezért vérnélküliek, elnemenyészők). Azon túl, hogy Diomédész megsebesíti az istennőt, még ki is oktatja, hogy nőknek semmi keresnivalójuk a csatatéren.

    Írisz viszi ki Diomédészt a csatatérről, akinek már nagyon fájnak a sebei. Aphrodité valóban megszeppent, hogy egy halandó megsebesítette, Árésztól kéri kölcsön a lovait, hogy visszamehessen az Olümposzra. (Árész lovai is ambrosziát esznek, így ők is halhatatlanok, elnemenyészők.) Aphrodité anyja, Dióné ölébe kucorodik sírni egyet, elpanaszolja, hogy egy halandó sebesítette meg. Dióné türelemre inti a lányát, tűrniük kell a halandók szeszélyeit. Dióné történetet mesél: Ótosz és Ephialtész lekötözte Árészt, és egy érckorsóban tartották fogva tizenhárom hónapon keresztül. Anyjuk, Éeriboia szól Hermésznek, aki kilopta Árészt. Hérának is tűrnie kellett, amikor Amphitrüón fia mellbimbóján hármas nyíllal ütötte (a fájdalmat kellett tűrnie). Ugyanez a gyermek Hádészt is megsebesítette a holtak kapujában. Ám Dióné elmondja, hiába nagy hős az ilyen, aki egy istenre kezet emel, annak sosem lesz jó vége. Dióné egyetlen mozdulattal letörli a kiömlő ikhórt, ezzel eltűnik a seb és megszűnik a fájdalom.

    Apollón védelmezi Aineászt, de Diomédész továbbra is ész nélkül támad. Végül Apollón keményen rászól, hogy vegye már észre magát, egy istennel próbál hadakozni, azt pedig nagyon nem kellene. Apollón Pergamoszba (itt található Apollón szentélye) viszi Aineiászt, ahol Létó és Artemisz gyógyítja meg, Apollón egyenesen Árészhoz fordul, hogy fékezze már meg Diomédészt, mert egy daimónként viselkedik, az istenek ellen tör.

    Árész Akamász, a trák vezető alakját felvéve megy a csatába, az emberek közé. Szavaival feltüzeli a harcolókat. Szarpédón is jól leteremti Hektórt. Szemére veti, hogy Hektór hogyan hencegett, hogy meg tudja védeni Tróját a „testvérek és sógorok élén”, és most, hogy tényleg meg kellene védeni, sehol sincsenek ezek a testvérek és sógorok, csak a szövetségesek harcolnak, csak az ő vérük hullik. Hektór elszégyelli magát, nyomban hadra serkenti az embereit. Felbukkan Aineiász is, akinek nagyon megörülnek, hogy épségben van.

    Az argosziakat a két Aiász, Odüsszeusz és Diomédész tüzeli. Agamemnón dobja el az első dárdát a kiújult, áttüzelt harcban. El is találja Déikoónt. Aineiász sem tétlenkedik, két mebert öl meg: Kréthónt és Orszilokhoszt. Meneláosz nagyon dühös, hogy elveszítette ezt a két jó emberét, egyenesen Aineiászra ront. Antilokhosz ezt látta, és Meneláosz segítségére siet (a király azért mégsem eshet el). Meneláosz megöli Pülaimeneészt (paphlagonok vezetője). Antilokhosz pedig egy kővel leüti Pülaimeneész kocsisát, Müdónt, akit saját lovai taposnak halálra, amikor lezuhan a szekeréről.

    Diomédész szembekerül Hektór seregével, hátrálni kezd. Nem a hatalmas Hektórtól száll inába a bátorsága, hanem mert látja, hogy maga Árész és Eűnó (a megszemélyesített csatazaj, zsivaj) harcol Hektór oldalán. Hátrálnak, ám most Hektór kezd öldöklésbe: megöli Ankhialoszt és Meneszthészt (ők ketten egy szekéren harcolnak). Aiász (Telamón fia) visszatámad, megöli Amphíoszt.

    Tlépomenoszt Szarpédónnal sodorta szembe a végzet. Tlépomenosz sértegeti Szarpédónt, hogy nem is olyan nagy hős, mint Zeusz egyéb ivadékai. Végül hiába a verbális erőszak, Tlépomenosz húzza a rövidebbet, Szarpédón végez vele, ám a viadalban Szarpédón is sebet kap a combján. Ez a szerencséje, mert valójában Zeusz mentette meg a haláltól- most még. Szarpédónt sérülten a bajtársai vonszolják ki a csata forgatagából.

    Odüsszeusz haragra gyullad, de nem az ő végzete, hogy megölje Szarpédónt, de azért néhány lükiait lemészárol: Koiránoszt, Khromioszt, Alasztórt, Alkandroszt, Halioszt, Prütaniszt és Noémónt. Szarpédón elájul, Boreász hűs fuvallata téríti magához. Társai Zeusz bükkfája alá vonszolják, és haditársa, Pelagón veszi ki a dárdát a combjából.

    Közben Hektór és Árész vállvetve fogyasztják az akháj seregeket: Teuthrász, Oresztész, Trékhosz, Oinomaosz, Oinopidész Helenosz és Oreszbiosz búcsúzik a földi léttől.

    Héra és Athéné bepánikolnak, hogy vészesen fogynak a görögjeik, hogyan fog így Meneláosz elégedetten hazahajózni, hogy feldúlta Tróját? Az istennők is csatába indulnak: Héra hajtja a kocsit, Athéné harcol (Athénének van fegyverzete). Ahogy lerobognak az Olümposzról, Zeusszal találkoznak. Héra félve megkérdi Zeuszt, hogy fog-e rá haragudni, ha egy kicsit helyre teszik Árészt. Zeusz bólint, jóváhagyja az istennők akcióját.

    Trójánál, ahol a Szkamandrosz és a Szimoeisz folyó egymásba ömlik, a két istennő leparkolja a szekeret, majd gyalog folytatják útjukat. A lovakat és a szekeret ködbe burkolják. Héra Sztenór alakját ölti magára, hogy emlékeztesse a görögöket, Akhilleusz nem hagyta volna, hogy így legyen, és különben is, gyávák.

    Athéné Diomédészt veszi kezelésbe: Diomédész apja, Tűdeusz sokkal vitézebb volt a szívében, mint a fia. Diomédész azonban emlékezteti, hogy ő csak az tette, amit az istennő mondott neki: nem harcol istenek ellen, és épp Árész áll a trójai seregek élén. Athéné feloldja ezen fogadalma alól, sőt, egyenesen kéri rá, hogy rontson Árész ellen. Athéné Sztheneloszt kipattintja a szekérből, és ő maga hajtja a szekeret, amin a dicső Diomédész harcol. Athéné felveszi Hádész sisakját, így senki sem láthatja őt.

    Árész épp végez Periphásszal, de megpillantja Diomédészt, ellene fenekedik. Árész lándzsáját Athéné eltéríti, és Diomédész döfését egyenesen Árész ágyékába irányítja. Árész akkorát bődül, hogy a trójaiak és az akhájok egyaránt megszeppennek. Árész egyenesen Zeuszhoz siet elpanaszolni a történteket. Zeusz sosem feddi meg Athénét, mert a lánya, és ezt nagyon nehezményezi Árész. Ám Zeusz közli, hogy utálja Árészt, de azért segít rajta. Paiéón meggyógyítja Árészt.

 

Homérosz Iliász olvasónapló

0 Tovább

Iliász: negyedik ének - hogy legyen kedved elolvasni

   Az istenek az Olümposzon tanakodnak. Zeusz már békét bocsátana a földre, de Pallasz Athéné és Héra vért akarnak, nem nyugszanak, amíg Tróját a földbe nem döngölik. Zeusz figyelmezteti Hérát, hogy Trója kedves az ő szívének, ha Héra kedves városáról lenne szó, ő sem adná könnyen.

   Pallasz Athéné száll le a csatatérre Láodokosz alakjában. Pandaroszt találja meg, hozzá intézi szavait. Telebeszéli a fejét, hogy lője le Meneláoszt, azzal nagyobb dicsőséget szerezne magának, mint a duzzogó Akhilleusz bármikor. A társai pajzzsal védik, nehogy elhibázza a lövést. A lövés talál: átüti Meneláosz mellvértjét, a bőrét pedig megsebzi. Agamemnón elborzad, hogy ez egyáltalán megtörténhet, azonnal Makháónért, az orvosért küldi Talthübioszt, a hírnökét. Makháón ellátja a sebet.

   Agamemnón vérszemet kap, beleveti magát a harcba. Még a harci szekerét is hátra hagyja, azt Eurümedónra, a kocsihajtójára bízza. Agamemnón harcra buzdítja az egész görög sereget, sorra járja a vezetőket. Nesztór megosztja velünk a hadi taktikáját: akik kevésbé lelkesek a harcban, azokat rakja be középre, hogy kénytelenek legyenek harcolni.

   A seregek felállnak egymással szemben, vad csatakiáltás közepette egymásnak rontanak. Először Antilokhosz öl meg egy trójait: Thalűsziadész Ekhepóloszt. A halottat Elephénór Khalkódontiadész (abász fejedelem) húzza ki a nyílzáporból, mert le akarja szedni a ulláról a vértjét és a fegyvereire fáj a foga. Ezt kiszúrja Agénór, és nyomban térden is döfi a hullarablót. Telamóniosz Aiász megöli Szimoeiszioszt, miközben Anthiposz megtámadja Aiászt. Antiphosz azonban elvéti a dárdahajítást: a célba vett Aiász helyett Odüsszeusz társát, Leukoszt találja el (meg is öli). Odüsszeusz ettől felbőszül, vad dárdahajigálásba kezd és végez Démokoónnal.

   Apollón letekint a csatára és elégedetlenül állapítja meg, hogy a trójaiak hátrálnak. Szavakkal buzdítja őket, hogy még keményebben harcoljanak. Közben a görögök sem maradnak morális támogatás nélkül: őket Trítogeneia, Zeusz gyermeke buzdítja még vadabb csatázásra.

   Peirósz Imbraszidész kővel dobja meg Diórész Amarünkeidész bokáját. Ettől ugyan nem hal meg, de mindkét ínszalagja elszakad, és a trák vezető ekkor belemártja a dárdáját, ami viszont már halálosnak bizonyul. Peirószt az aitóli Thoász gerelye küldi át a másvilágra. Periósz társai hamar Thoászt is Periósz mellé fektetik.

„Mert ama nap sok trósz küzdő és számos akháj hős

nyujtózott egymás mellett, arcával a porban.” (543-544)

 

Homérosz Iliász olvasónapló

0 Tovább

Iliász: harmadik ének - hogy legyen kedved elolvasni

   A trójai és a görög seregek felállnak egymással szemben. Hektór szidalmazza Páriszt, amiért az nyúlszívű, fél a harctól, pedig valójában ő az oka az egész háborúnak. Végül Hektór és Akhilleusz javaslatára a két sereg nem harcol egymással: vívjon párharcot Párisz és Meneláosz. Amelyikük nyer, az viheti Helenét és az összes kincset. A felek elfogadják a javaslatot, igazán senkinek sincs már kedvére ez az elhúzódó háború.

    Fehér kost és éjszínű bárányt áldoznak a Földnek és a Napnak (az áldozat ezen részét a trójaiak adják), és egyet Kronidésznak (Zeusznak, ezt a részt adják a görögök). A párviadal hírét Írisz viszi el Helenének, Láodiké képben. (Láodiké Priamosz lányai közt a legszebb, Helikáón felesége.) Írisz „édes vágyat hajított keblébe” régi férje, hazája, szülőföldje iránt. Helené egyenesen a Szkaiai kapukhoz megy két szolgálólány kíséretében. A kapuk tetejében tornyok vannak, ahonnan prímán lehet követni az eseményeket. Itt vannak már a trójai vezetők: Priamosz, Panthúsz, Thümoitész, Lamposz, Klütiosz, Hiketáón, Úkalegón és Anténór. Amint Helené belép, összesúgnak a háta mögött a vezetők: jobb lenne, ha hazamenne, hiába szép, mint egy istennő, csak bajt hozott Trójára. Priamosz viszont a lányának nevezi, nem neheztel rá, maga mellé ülteti és kérdezgeti, hogy ki kicsoda a csatatéren

    Az első, szép termetű „fejedelmi vitéz” maga Agamamnón, akit mustrálnak. Odüsszeuszt egy sűrűgyapjas koshoz hasonlítja. Anténór elismerőleg szól Odüsszeuszról: ő már korábban járt Trójában Meneláosszal küldöttségben, amikor békésen vissza akarták kérni Helenét és a kincseket. A harmadik, akit szemügyre vesznek Aiász és a krétai Ídomeneusz. Helené két harcost keres, akit nem lát: Kasztór és Polüdeikészt. (Ekkor már halottak, de ezt Helené még nem tudja.)

Közben lenn, a csatatéren Ídaiosz, a hírnök, meghozza a bárányokat és a bort, esküre hívja Priamoszt. Priamosz Anténórral megy egy díszes szekéren az eskütételre, a Szkaiai kapun keresztül ki a Trója előtti síkságra (itt zajlik a háború nagy része később). Az áldozatot Agamemnón végzi (áldozat a fogadalom megerősítéséhez): a királyok kezére vizet öntenek (rituális mosakodás), majd Agamemnón késével levágja a bárányok gyapját a homlokukról. Ezt a levágott pamacsot szétosztja az akháj és a trósz vezetők között, majd Zeuszhoz fohászkodik. A főistentől a fogadalom betartatását kéri (azé a kincs, aki győz), majd átvágja a bárányok torkát. Bort locsolnak a földre:

„Legmagasabb, fennkölt Zeusz s többi nagy elnemenyésző,

bármelyikünk legyen az, ki előbb megsérti az esküt,

úgy loccsantsa ki agyvelejét, mint e bor ömlik,

s ő minden fia, s feleségét mások igázzák.” (298-301)

    Zeusz viszont nem teljesíti a hozzá intézett kérést: nem jelzi fejbiccentéssel, hogy elfogadta az áldozatot és be fogja tartatni az esküt. Priamosz Anténórral (és a két levágott báránnyal)visszakocsikázik Trójába, mondván, hogy nem akarja ezt a küzdelmet végignézni.

    Hektór és Odüsszeusz kijelölik a viadal helyét, majd sorsolással döntik el, hogy ki hajítsa el elsőnek a dárdáját (némi előnnyel rendelkezik az, aki elsőnek dob). Párisz nyer, ő dobhat elsőnek. Eltalálja Meneláosz pajzsát, de a lándzsa hegye elgörbül, nem üti át a pajzsot. Meneláosz örül a sértetlenségének, most ő dobja el a dárdáját. Párisz pajzsát áttöri a dobás, a vértjén is áthatol a dárda, de Párisz elhajol, így sérülést nem okoz a dárda. Ekkor Meneláosz kardot ránt és jóízűen fejbe csapja Páriszt (a sisak gombjára csap). A karddal sem jár szerencsésebben Meneláosz: ripityára törik, ám Párisz sértetlen marad. Meneláosz végképp elveszíti a türelmét és sisaktarajánál fogva kapja el Páriszt és vonszolja az akhájok elé. A sisaktartó szív vágja Párisz „gyönge” nyakát. Aphrodité nem nézheti tovább tétlenül, hogy kegyencét mindjárt lenyakazzák, közbeavatkozik és elvágja a szíjat Párisz nyakánál, így a fiú feje kiszabadul. Aphrodité sűrű ködöt bocsát a csatatérre és kimenekíti onnan Páriszt, „kenetes, illatos hálótermébe helyezte”. Aphrodité Helenét is felkeresi a bástyán: gyapjúfonó vén nőnek álcázta magát és hívja Helenét, hogy tündöklő szépségű szeretője már várja őt. Helené, bár felismeri az istennőt, mégsem akar Párisszal hancúrozni, mert irtó megalázónak tarja a helyzetet a vereség miatt. Közli az istennővel, hogy ő maga bújjon ágyba Párisszal, ha annyira fontos neki a kis kegyeltje. Ám Aphroditét sem kell félteni, helyre rakja a lázongó Helenét, aki kelletlenül bár, de indul is Páriszhoz. Párisznak azonban nem tud örülni, szidja, hogy inkább halt volna meg, és tök ciki, mert Meneláosz sokkal nagyobb harcos. Párisz ezt az egész kirohanást elintézi annyival, hogy minek veszekedni annyit, inkább szerelmeskedjenek, ha már így alakult. És így is tesznek.

    Közben Meneláosz égre- földre keresi Páriszt a csatatéren, de sehol sem leli. A trójaiak sem tudják, hol van Párisz, és nem is szeretnék rejtegetni, mert már mindenkinek elege van belőle, utálják. Végezetül Agamemnón megállapítja, hogy a szokatlan viadal győztese Meneláosz (végül is tényleg csak ő maradt ott a csatatéren, életben). Tehát a trójaiak szedhetik a kincseket, mert ki kell adniuk Helenével egyetemben.

 

Homérosz Iliász olvasónapló

0 Tovább

Iliász: második ének - hogy legyen kedved elolvasni

    Zeusz álmot küld Agamemnónnak: Nesztór képében azt sugallja, hogy hívja fegyverbe az akhájokat, mert most a legalkalmasabb az idő, hogy bevegyék Tróját („a trószok szélesutú várát”). Agamemnón természetesen hisz az álomnak, jogart ragad és azonnal összehívja a vezetőket. / Kitérő: Agamemnón jogara. Héphaisztosz készítette Zeusznak, Zeusz a hírnök Hermésznek adta, Hermész Pelopsznak adta, a lónevelőnek, Pelopsz Átreusznak adta, a népterelőnek, Átreusz Thüesztésznek adta, a dúsnyájúnak, Agamemnón pedig Thüesztésztől örökölte./ Agamemnón azért hisz az álomnak, mert Nesztór képében jelent meg, de ezt tudta előre Zeusz.

    Agamemnón ravasz, bekerítő beszédet intéz a katonákhoz: azért jöttek, hogy leigázzák Tróját, és már kilenc(!) éve itt vesztegelnek, rengeteg embert vesztettek, ideje lenne hazamenni. Ez a cseles beszéd az álombeli Nesztór ötlete volt, hogy a beígért hazamenetellel lehet a katonákat a leggyorsabban mozgósítani és mivel biztos volt benne, hogy a katonák hűségesek és elszántak, tiltakozni fognak, és ezzel is kinyilvánítják lojalitásukat.

    Agamemnón beszédével sikeresen feltüzelte a katonákat, ám nem várt tűz lobbant a szívükben: azonnal mindenki a hajókhoz rohant, hogy menjenek haza. Senki sem akarta a lojalitását és elszántságát bizonyítani, hanem mindenki haza akart már menni, mert nagyon elegük volt az állóháborúból, aminek sosem akar vége szakadni. Héra és Pallasz Athéné azonban bepánikol:ha most az akhájok dolguk végezetlenül hazahajóznak, akkor Helené itt marad Primosznak és az istennők nem tudják kiélni a bosszújukat a trójaiakon. Tehát a harcok nem érhetnek véget, a háborút folytatni kell.

 

    Athéné leereszkedik az emberek közé az akháj táborba, és nahát, pont a leleményes Odüsszeuszba botlik. Azon nyomban el is mondja az akaratát: nem mehetnek haza, ezt Odüsszeusz akadályozza meg bármi áron. Odüsszeusz felismeri az istennőt, köpenyét ledobva fut Agamemnónhoz. Ott kitépi Agamemnón kezéből a jogart, és szót nem kérve magához ragadja a szívek feltüzelésének verbális fonalát. Mindenki döbbenten hallgatja, egyedül Therszítész az, aki zsörtölődik, Agamemnónt ócsárolja, kapzsinak és mohónak nevezi. Therszítész a legrútabb a görögök közt: kancsal, fél lábára sántít, a válla ferde, a melle horpadt, a feje búbja csücsökben végződött. Szóval nem az eszményi görög hérosz, ám mégis itt van és harcol. Akhilleuszt sem hagyja szó nélkül: szerinte egy lusta kis elkényeztetett majom, aki pityereg az elbitorolt rabnőjéért, ahelyett, hogy még a szart is kiverné Agamemnónból, amiért az elvette tőle azt, ami az övé. Odüsszeusz egy jól irányzott csapással teszi helyre a szájhőst: jogarával keményen hátba vágja a morálromboló szörnyeteget úgy, hogy annak elered a könnye (és orrváladéka).

 

    Odüsszeusz a harcra buzdítja a katonákat, megemlékezik Kalkhász jóslatáról. Amikor az argoszi gályák Aulisz alá gyűltek (kilenc éve, amikor elkezdődött a háború) egy forrás köré gyűlve hekatombát áldoztak egy boglárfa (platán) alatt. Az áldozat közben csodajelet láttak: „sárkány jött vérszínű háttal”, felkúszott a fára, amin nyolc kicsi verébfióka volt, és a kilencedik, az anyjuk. A fiókákat mind felfalta, majd a gyászoló verébmamát is megette. Ekkor történt a csoda (mert a hirtelen felbukkanó sárkányok amúgy teljesen szokványos jelenségei a görög hétköznapoknak): Zeusz kővé dermesztette a sárkányt. Kalkhász azonnal értelmezte is a látottakat: kilenc évig kell küzdeni Trójában és a tizedik év hozza meg a győzelmet. Odüsszeusz szerint, ha másért nem is, de legalább ezért kell most maradniuk, hogy megtudják, igaz-e a jóslat. Odüsszeusz pedig biztos benne, hogy minden jóslat igaz (merjen mást mondani egy csapat menni készülő katonának), mert amikor útnak indultak, jobbról villámlott, ez pedig jó jel. /Kitérő: Zeusz beleegyezése. Zeuszt nehezen lehet rávenni, hogy szavát adja bármire, de ha már megígért valamit, azt bármi áron be is tartotta. Az ígéretnek, az adott szónak hatalmas súlya volt, életek és sorsok múltak rajta. Az esküszegés, a hamis eskü leírhatatlanul nagy vétségnek számított. Ezért Zeusz ha fejével int, szavát adja, ígéretet tesz, hogy úgy lesz. A villámlás is Zeusz ígérete volt./

 

   A katonák az újraértelmezett lelkesedéssel csatára készülnek, Agamemnón bikát áldoz Zeusznak, majd az akháj vezetők közül a legjobbakat összehívta. Ezek a válogatott vezérek: Nesztór, Ídomeneusz, a két Aiász, Diomédész, Odüsszeusz. Hívás nélkül ugyan, de csatlakozik Meneláosz is (azért csak van némi köze a dolgokhoz). Együtt végzik az áldozat bemutatását, Agamemnón könyörög Zeuszhoz, hogy leigázhassa Tróját. Külön kiemeli, hogy Hektórt is szeretné leigázni. Mindenki fegyverben van, következik a seregszemle.

Görög hajók és vezetőik:

BOIÓTOK – 50 gályával érkeznek

Léítosz Péneleósz

Arkesziláosz

Koloniosz

Prothoénór

MINÜEIOSZ NÉPE – 30 gályával érkeznek

Aszkalaphosz

Ialmenosz

PHÓKISZIAK – 40 gályával érkeznek

Episztrohosz

Szkhediosz

LOKRISZIAK – 40 gályával érkeznek

„kis” Aiász (Oilesz fia)

ABÁSZOK (EUBOIÁBÓL) – 40 gályával érkeznek

Elephénór

Khalkódontiadész

ATHÉNIAK – 50 gályával érkeznek

Menesztheusz

SZALAMISZIAK – 12 gályával érkeznek

„nagy” Aiász (Telamón fia)

ARGOSZIAK – 50 gályával érkeznek

Diomédész

Szthenelosz

Eurüalosz
 

AKHÁJOK – 100 gályával érkeznek

Agamemnón

LAKEDAIMÓNOK – 60 gályával érkeznek

Meneláosz

PÜLOSZIAK – 90 gályával érkeznek

Nesztór

ARKÁSZOK – 60 gályával érkeznek

Agapénór

EPEIOSZIAK – 10 gályával érkeznek

Amphimakhosz

Thalpiosz

Diórész

Polüxeinosz

? – 40 gályával érkeznek (nincs népcsoport megnevezve)

Megész

KEPHALLÉNEK – 12 gályával érkeznek

Odüsszeusz

AITÓLOK – 40 gályával érkeztek

Thoász

KRÉTAIAK – 80 gályával érkeznek

Ídomeneusz

Mérionész

RHODOSZIAK – 9 gályával érkeznek

Tlépolemosz

? – 30 gályával érkeztek

Níreusz

PELASZGOK – MÜRMIDÓNOK – 50 gályával érkeznek

Akhilleusz

? – 40 gályával érkeznek

Prótesziláosz

Podarkész

? – 11 gályával érkeznek

Eumélosz

? – 7 gályával érkeznek

Philoktétész

Medón

THESSZÁLIAIAK – 60 gályával érkeznek

Podaleiriosz

Makháón

MAGNÉSZIA – 40 gályával érkeznek

Eurüpülosz

? – 40 gályával érkeznek

Polüpoitész

Leonteusz

PERAIBOK – 27 gályával érkeznek

Gúneusz

MAGNÉSZEK – 40 gályával érkeznek

Prothoosz

Ha jól számolom, ez 1158 hajó. Homérosz egyenesen a Múzsákat kérdezi meg, hogy kik voltak a legjobbak:

  • Aiász Telamóniosz: a legnagyobb hős (amúgy Akhilleusz lenne, de a haragtartása miatt lecsúszott)

  • Péleidész ménjei: ezek a gályáknál vesztegeltek, mert haragudtak Agamemnónra, a harcból elmaradtak (hát, Akhilleusztól a durcáskodás miatt elvette Homérosz a legjobb harcos címet, de ez úgy látszik nem probléma a lovak esetében)

 

Nézzük a trójaiak kiket tudtak előszedni egy ilyen pompás sereg ellen!

Trójai seregszemle:

Hektór Prímidész

Aineiász

Antenór

Arkhelokhosz

Akamász

(Ők a trójai „kemény mag”, mindannyian trójaiak. Az összes többi résztvevő Trója szövetségesei, segítői, zsoldosok és idegenek, akik valamilyen okból – leginkább pénzért - Trója pártját fogják, de nem szívügyük a háború.)

Pandarosz

Amphiosz

Hürtakidész Ásziosz

Hippothoosz

Pülaiosz

Periósz

Euphémosz

Pűraikhmemész

Pülaimeneész

Hodiosz

Episztophosz

Khromüsz

Ennomosz

Aszkaniosz

Phorkűsz

Antiphosz

Meszthlész

Nasztész

Amphimakhosz

Szarpédón

Glaukosz

    A trójaiak szemmel láthatóan kisebb csapatot szedtek össze, mint az akhájok, ám kilenc évig sikeresen tartották magukat, és mint a későbbiekben olvashatjuk, maroknyi kis csapatuk tényleg felejthetetlen tetteket vitt véghez.

 

0 Tovább

Iliász: első ének - hogy legyen kedved elolvasni

   Phoibosz Apollón (Zeusz és Létó fia) haragra gyúlt Agamemnón Atreiész iránt, mert az megsértette az ő szent papját, Khrűszészt. A pap a lányát, Khrűszéiszt akarta kiváltani az akhájoktól, és még váltságdíjat is felajánl a lányáért cserébe. A dölyfös Agamemnón ellenben elküldi a papot, sőt, azzal sértegeti az apát, hogy elmondja neki, hogy az argoszi palotájába viszi a lányt és ágyasává teszi. A döbbent apát azzal nyugtatja, hogy örüljön, hogy egyáltalán az életét megkímélte. A pap sírva elvonul, majd Apollónhoz fohászkodik, hogy álljon bosszút az akhájokon az őt ért sérelmek miatt.

    Apollón feldühödve személyesen jön le az Olümposzról, hogy végrehajtsa Khrűszész kívánságát. Eleinte az öszvéreket és a kutyákat, majd az embereket osztja tüzes nyilaival.

Kilenc napon keresztül tart az öldöklés, majd a tizedik napon Akhilleusz népgyűlést hív össze (ezt a magvas gondolatot Héra sugallja neki). Akhilleusz nevezi dögvésznek az esetet, javasolja, hogy kérdezzenek meg egy papot, jóst, vagy álomfejtőt (az álmok magától Zeusztól származnak), hogy miért ilyen dühös Apollón (mert az nyilvánvaló, hogy a dögvész Apollóntól származik). Lehet, hogy csak egy komolyabb áldozatra vágyik az isten (hekatomba= százökör- áldozat).

A választ Kalkhász Tesztoridész (madárjós) adja meg. Kalkhász előbb megesketi Akhilleuszt, hogy neki magának nem eshet bántódása, mert amit mondani fog, az nagyon nem fog tetszeni minden argosziak fejének, aki parancsol minden akhájnak (Agamemnón). Akhilleusz ünnepélyesen megígéri, hogy a leghatalmasabb királytól is meg fogja védeni a jóst. Végül Kalkhász közli az isteni ítéletet: mindaddig tombolni fog a dögvész, amíg Apollón papjának a lányát ki nem adják (a váltságdíj elfogadása nélkül) és Apollónnak szent hekatomba áldozatot nem mutatnak be Khrűszész vezetésével.

    A hallottakon Átreidész Agamemnón felfortyan, pontosan, ahogyan azt Kalkhász előre tudta. Kalkhász mindig csak rossz dolgokat mond, csak rossz híreket hoz. Ám némi csillapodás után belátja, hogy nincs más választásuk, beleegyezik, hogy visszaadja a lányt az apjának. Mellesleg Khrűszéiszt Agamemnón érdekesebbnek találja, mint a saját feleségét, Klütaimnésztrát. Nagylelkűen lemond a lányról, de cserébe a többi harcos zsákmányából kér kárpótlást a saját veszteségéért. Akhilleusz ott, mindenki előtt kapzsinak nevezi, próbálja meggyőzni, hogy a már szétosztott zsákmányt nem tudják (nem illik) visszavenni. Viszont ha Tróját teljesen leigázzák, hatalmas kincseket ígér be Agamemnónnak. Agamemnón viszont makacs, nem enged az eredeti követeléséből, ha nem adnak neki önként kárpótlást a lányért, maga fogja elvenni a jussát (egy másik zsákmányolt lányt, akit egyen értékűnek tekint Khrűszéisszel). Saját fogolynője van Aiásznak, Odüsszeusznak és Akhilleusznak, Agamemnón olyan hatalmas, hogy bárkiét elveheti, akihez csak kedve szottyan.

Agamemnón sürgeti a visszaindulást, szeretné, ha mihamarabb visszaadnák Khrűszéiszt, a fájdalomdíját pedig majd később óhajtja kiválasztani. Ezzel eltereli a figyelmet a döntésről, hogy kinek a rabnőjét akarja magához venni. Az engesztelő áldozat bemutatására hajóval mennek, Agamemnón erre a nemes feladatra Aiászt, Ídomeneuszt, Odüsszeuszt vagy Akhilleuszt javasolja. Ám Akhilleusz nem hagyja magát ilyen könnyen lerázni, tovább ekézi Agamemnónt, hogy ő (Akhilleusz) nem azért jött Trójába, mert bármi problémája is van a trójaiakkal, nem vétettek azok neki semmit, hanem azért jött, hogy Agamemnónnak és Meneláosznak harccal kicsikarja az elégtételt (és a többiek is azért jöttek). ÉS ha már lendületbe került, azt is a szemére veti Agamemnónnak, hogy az ostromok nagy részét ő (Akhilleusz) végzi, viszont a zsákmányból mégis neki jut a legkevesebb. Inkább hazamegy Phthíába és nem gyarapítja tovább Agamemnón amúgy sem csekély vagyonát, mert őt itt nem becsülik meg, és különben is, elege van az egészből.

    Agamemnónt sem kell ám félteni, a vita hevében ő is Akhilleusz fejéhez vág ezt- azt. Végül a szemébe mondja, hogy gyűlöli Akhilleuszt, és ő nem fog könyörögni neki, hogy maradjon. Akhilleusz amúgy is egy elmebeteg állat: semmi sem érdekli, csak a harc, az öldöklés, a dúlás, a rombolás. Bosszúból pont Akhilleusz rabnőjét fogja elvenni kárpótlásul a saját veszteségéért, a szép Bríszéiszt (lürnésszoszi királyné, Briszeusz király lánya, Münész király felesége- volt). Teszi mindezt azért, mert megteheti, és hogy a jelen lévők előtt igazolja saját nagyságát.

„hogy magad is tudd, mennyire több vagyok én nálad, s hogy utáljon ezentúl más vetekedni velem, s énhozzám mérni személyét”

185-187 sorok

    Akhilleusz zaklatott lelki állapotban kardot ránt, ám Athéné a felspanolt fiút a szőke hajánál fogva rántja vissza a végzetes tett elől. A többek nem látják az istennőt, ám Akhilleusz megérzi a jelenlétét és lenyugszik. Athéné türelemre inti a fortyogó vérű harcost, ne mészárolja le ezt az öntelt hólyagot, ám sértegesse szavaival bátran, az jót tesz. Csak ne ölje meg. Akhilleusz jó fiú, egy gondolat erejéig sem kérdőjelezi meg az isteni akaratot, elpakolja a kardját, és Agamemnón verbális bántalmazását is lendületesen folytatja. Egy jóslatot is tesz az öntelt királynak: fog ő még hiányozni az összes akhájnak, amikor Hektór majd sorra mészárolja le az embereit (azért, mert Agamemnón semmibe veszi Akhilleuszt).

    Az öreg Nesztór magához ragadja a szót, és próbálja csillapítani az elszabadult kedélyeket. Ha Agamemnón és Akhilleusz egymást marja, az csak jó a trójaiaknak, Priamosz örül, hogy veszett kutyaként szaggatják egymást. Nesztór (mivel tényleg nagyon öreg) ismerte a régi nagy hősöket: Perithooszt, Drüászt, Kaineuszt, Exadioszt, Polüphémoszt, Thészeuszt és Aigidészt. Nesztór ezekkel a hősökkel együtt harcolt. Nesztór figyelmezteti Agamemnónt, hogy nem jó ötlet Akhilleusz rabnőjét elvenni. Ám hiába Nesztór bölcsessége és hatalmas élettapasztalata, nem tudja a vitát elsimítani. Agamemnón szerint Akhilleusz egy akaratos kis dög, aki ha tehetné, az egész világon zsarnokoskodna.

    Az események azonban a nézeteltérés dacára is haladnak: Khrűszéiszt és az áldozati állatkákat felpakolták a hajóra, melynek vezetését Odüsszeusz nyerte meg. Agamemnón ökröket és kecskéket áldoz Apollónnak, hogy kiengesztelje. Áldozás után két hírmondóját és fegyvernökét (Talthübiosz és Eurübatész) bízza meg, hogy hozzák el Bríszéiszt Akhilleusz sátrából. Akhilleusz fogát csikorgatva, de önszántából adja ki a lányt, közben esküdözik az istenekre, hogy ezt még nagyon megbánja Agamemnón, sőt az egész akháj banda.

    Amikor elviszik Bríszéiszt, Akhilleusz sírva fakad. Na nem a lányt siratja, hogy elszakították tőle, hanem a megaláztatás miatt itatja az egereket, hogy Agamemnón erővel vette el az ő tulajdonát. Erre a szívszaggató sírásra feljön a tenger mélyéről Thetisz istennő, Akhilleusz anyja. Megbeszélik a halandó gyermek bánatának okát, és Thetisz megígéri, hogy a fiú sérelme nem marad megbosszulatlanul. Agamemnón semmibe vette a nagyszerű hőst, ezért a sértett anya egyenesen Zeuszhoz fordul, hogy elégtételt kérhessen Akhilleusz számára.

    Közben Odüsszeusz átadja Khrűszéiszt az apjának. Thetisz valóban megteszi, amit ígért fiának: Zeusznál könyörög, hogy mindaddig Trója diadalmaskodjon, amíg az akhájok nem tisztelik úgy Akhilleuszt, ahogyan az megérdemli. Zeusz hezitál, mert döntése nyomán valószínűleg összetűzésbe fog kerülni Hérával. Ám lesz, ami lesz, megígéri Thetisznek, hogy kívánsága aszerint lesz. Héra azon nyomban szóvá is teszi Zeusz ígéretét, de Zeusz helyre rakja az akadékoskodó feleségét: törődjön a maga dolgával. Zeusz dolgaiba még egy isteni feleség sem szólhat bele.

 

0 Tovább

a latin nyelvtanulás szépségei#17

0 Tovább

Öngyilkosság az amfiteátrumban

 "Alaptalan a véleményed, hogy csak nagy férfiakban volt meg az erő ahhoz, hogy széttörjék az emberi rabság bilincseit; nem áll az, amit mondasz, hogy erre legfeljebb egy Cato lehetett képes, aki, mikor kardja nem végzett vele, sebét feltépve adta ki a lelkét! Roppant elszántság árán megvetett sorsú emberek is jutottak már biztos révbe, mert ha nem adatott meg könnyűszerrel meghalniuk, s nem választhatták meg kedvükre haláluk eszközét, megragadták azt, ami kezük ügyébe akadt, s az erős akarat tulajdonképpen ártalmatlan tárgyakat is fegyverré változtatott!

   Minap a vadállat- viadalok kaszárnyájában az egyik germán, akit a másnap reggeli látványosságra osztottak be, félrevonult, hogy elvégezze szükségét: más zugot nem talált, ahová ne kísérte volna őr. Itt az ürülék letakarítására használt fanyelű szivacsot nyelestől a torkába gyömöszölte, s légcsöve elzárásával vetett véget életének. Ez volt csak a halálmegvetés! Az igaz, nem éppen ízléses vagy mutatós: mert van- e nagyobb ostobaság, mint undorodva meghalni?"

 

(Seneca: Ep. 70, 19-20 Maróti Egon fordítása)

gondolatok idézet Seneca

0 Tovább

Mit adtak nekünk a rómaiak?

 Ha már unod ezt a kérdést, ideje egy kicsit feldobni a választ! Mert nem csak szép vízvezetéket, utakat, vízöblítéses vécét és lefordíthatatlan verseket adtak, hanem mókát is!

   Ha unatkozol, kismillió módja van annak, hogy feldobd a hangulatot. Persze ez akkor és ott kilátástalannak látszik, hiszen épp ezért unatkozik az ember. No de a rómaiak, ők aztán értették a tréfát, különösen a császárok! Nyilván ők helyzetüknél fogva megtették, mert megtehették, de épp ezért érdemes rájuk odafigyelni, tanulni tőlük. Mert a császárok sem szigorú arcú márványszobrok, hanem nagyon is élő emberek, néha fiatalok és nem férnek a bőrükbe, néha idősebbek és újra élik a második gyerekkoruk. 

   Elagabalus császár kedvelt szórakozása volt, hogy a 'barátai' (mert valaki ellenkezni, ha a császár a barátjának nevezte?!?), amikor jól berúgtak, általa veszélytelennek zsűrizett állatokat csempészett a hálószobájukba. Ezek a veszélytelen állatok többnyire tigrisek, oroszlánok és medvék voltak, akik elhiszem, hogy jobban megijedtek, mint a macskajajjal küzdő derék római hazafi, mikor a rózsásujjú Hajnal beköszöntött. Szóval a reggeli riadalmat igen kevesen élték túl, ám ez cseppet sem kedvetlenítette el a tréfás kedvű császárt. Sőt, mivel ő a császár, arra sem lehet panasza, hogy idővel elfogynak a barátai, hiszen azonnal bárkit megtisztelhet ezzel a hízelgő pozícióval.

   Ám Elagabalus császár egy olyan dolgot talált fel, ami mind a mai napig igen otromba, ám megunhatatlan tréfa, és a legjózanabb ember is biztosan nevet rajta. Egy egészen ártalmatlan tréfa, a puki-párna feltalálása és megalkotása fűződik a derék császár nevéhez. Természetesen akkoriban még nem állt rendelkezésére a ma már nélkülözhetetlen gumi, de miért császár a császár, hát azért, hogy megoldja a megoldhatatlant - állati beleket és hólyagokat használt a célra, azokat fújta fel levegővel (vagy 'finoman megkérte' egy 'barátját', hogy fújjon bele a néha bélzsákba) és helyezte a hozzá betérő kedves látogatók ülőalkalmasságára. Ezután az évezredek óta változatlan sátáni kacaj söpört végig a társaságon, az áldozat pedig pirulhatott és menthette a menthetetlent, akárcsak manapság.

   Azért hozzátenném, hogy Elagabalus bohóckodásai nem arattak osztatlan sikert, sokan ferde szemmel nézték az ifjú és bohó császár működést (és nem a kínaiak voltak). Ezért ne is csodálkozzunk a végkifejleten, hogy derék császárunk erőszakos lemészárlás áldozata lett. Gyanítom nem a puki-párna verte ki a biztosítékot a szigorú rómaiaknál, de ki tudja... A rövid uralkodása ellenére maradandót és felejthetetlent alkotott, megismételhetetlent adott az emberiségnek: a puki-párnát. Tehát ha legközelebb megkérdik, mit adtak a rómaiak, nem feltétlenül a vízvezetékkel kell kezdeni...

0 Tovább

Görög varázspapiruszok

   Kalandos története van a mágia kutatásának is, nem csak magának a varázslás művészetének. A mára híressé vált PGM (Papyri Graecae Magicae) "élete" is izgalmas múltra tekint vissza. Az internet és a digitális világ nagy adománya, hogy a világ kincsei bárki számára elérhetőkké, hozzáférhetőkké váltak. Néhány kattintás, és a világ a lábaid előtt hever (például itt). Mint a görög varázspapiruszok is.

   A papiruszok a 19.század elején bukkantak fel a köztudatban. Természetesen hazájuk Egyiptom, a varázslatok földje. Egy magát Jean d'Anastasi-nan nevező, kétes származású férfi rukkolt elő a papiruszokkal. Európa akkor már javában Egyiptom-lázban égett, minden érdekes volt, ami egyiptomi, ami misztikus. Az okkultizmus újkori kibontakozása zajlott, spiritiszták és modern mágusok hemzsegtek a tudománytól és humanizmustól átformált Európában. Egyiptom viszont megmaradt a maga érintetlenségében a misztika hazája, ezért a figyelem rá irányult. Anastasi egy halom papiruszt kínált eladásra, állítása szerint Thébából (a mai Luxor) származnak. Nem lelkes gyűjtőknek kínálta megvásárlásra a papiruszokat, hanem egyenesen a legnagyobb európai gyűjteményeknek: a British Museumnak, a Louvre-nek, a párizsi Bibliothéque Nationale-nak és a berlini Staatliche Museen-nek. Valahogy az eredettel és a papiruszok valódiságával nem foglalkoztak, vagy nem volt kérdéses.

   Az Anastasi által kínált papiruszok közös pontja a mágia. Mindegyik szöveg varázslással, misztikával, mágiával foglalkozik valamilyen formában. H.D.Betz szerint, aki a papiruszokat később rendezte, a szövegek egy könyvtártól, vagy egy műgyűjtő tudóstól származhatnak. A kései antikvitás korára datálta a lejegyzésüket. Természetesen mint gyűjtemény nyilván régebbi korok hagyományát rögzítette.

    A PGM rövidítés a mágikus papiruszok gyűjteményét jelenti. A mágikus szövegek első publikálására 1843-ban került sor, görög és latin nyelven. Anastasi papiruszait a 20. század elején Karl Preisendanz kezdte el tudományosa rendezni és kiadni, az első kötetet 1928-ban, a másodikat 1931-ben. A PGM magát a gyűjteményt jelöli: a mágikus szövegek kötetbe rendezésével kialakult egy rendszer, a PGM-szám a kiadott mágikus szövegek gyűjteménybeli helyét mutatja meg. Ez egy egységes rendszer, bárki hivatkozásként használhatja, mert mindenki számára ugyanazt a szöveget jelöli a szám. Preisendanz készített egy harmadik kötetet is, ebben szerepeltek az új szövegek és az index. Az új szövegek azok a mágikus szövegek, melyeket később szereztek, 'újonnan' kerültek elő, tehát nem csak az Anastasi-féle papiruszok anyaga. A PGM tehát egy nagyon is élő könyv: a gyűjtemény bővül, alakul, formálódik.. Az első kiadás görög és latin nyelven nyelven jelent meg, a Preisendanz-féle kiadás már német fordításokat is tartalmaz. A harmadik kötet, amely az új szövegeket tartalmazta, a második világháborúban Lipcse bombázásának áldozatává vált. A könyvről ugyan készültek képek, ezekből próbálták később a kutatók visszaállítani azt, ami elveszett. Ma már a Perseus Project jóvoltából a szövegek felkerültek az internetre, hozzáférhetőek és olvashatóak. Rengeteg antik szöveg található az interneten, a digitalizálásnak köszönhetően könnyen és kényelmesen hozzá lehet férni - kis kereséssel - bármihez. 

   A PGM szövegei töredékesek, apró kis tükörszilánkjai ókori varázskönyveknek,mágikus recepteknek, ősi hiedelmeknek. A rendezés eredményeképp a kutatók megállapították, hogy a szövegek két nagy csoportot alkotnak: egyszer a mágia iránt érdeklődő tudós kutatók gyűjteménye, feljegyzései, másszor a vándorló mágusok saját receptjei, praktikái. Ezek a 'saját receptek' olyan mágust mutatnak meg nekünk, akik aluliskolázottak, kevéssé műveltek és semmiképp nem nevezhetők a társadalom krémjének. Inkább a társadalom peremére szorult, marginalizálódott, megélhetési mágusok. Ez a kép nagyon megdöbbentő, főleg ha az egyiptomi mágusokra gondolunk, akik magasan képzettek, műveltek és a tudományokban járatosak voltak - és a társadalom megbecsült tagjai voltak.

   Ugyanez a megdöbbentő ellentmondás tapasztalható a szövegek nyomán kibontakozó istenkép esetében is. A mitológiából, irodalomból megismert görög istenek vadak ugyan egy kicsit, de nagyon is emberiek, nagyon is a társadalmi korlátok és 'etikett' keretein belül mozognak. Többet megengednek maguknak, mint azt egy ember tehetné - hiszen mégiscsak istenek - de azért mégis közel állnak az emberi értékrendhez, felfogáshoz, világképhez. A PGM lapjain megelevenedő istenek vadak, féktelenek (szép szóval khtonikusak), a lehető legtávolabb állnak az emberi értékrendtől. Van, aki a rusztikus szót használta rá: ebben is van valami, hiszen ezek az istenképek minden bizonnyal közelebb álltak a 'népi' istenképhez, a közember vallási eszményéhez, mintsem az irodalmi kánon által megszelídített istenkép. Ebből a népi hiedelemből (milyen ostoba szó az ember legősibb, legbelső istenképére) táplálkozott a mágia és a misztika: vallás és mágia itt kapcsolódik össze, szakrális és rituális a PGM lapjain keresztezi egymást.

   A szövegek nem csupán mágikus receptek, minden ide tartozik, ami a misztikussal foglalkozik. Átkok, varázslatok, szerelmi kötések, jogi tárgyalások befolyásolása, népmesék, babonák, misztikus tartalmú társasági pletykák, amulettkészítés, mágikus ábrák, és minden, ami csak elképzelhető!

 

0 Tovább

a latin nyelvtanulás szépségei # 16

0 Tovább

Vérvörös ajkak

   Állítólag a rúzs a legnépszerűbb mai kozmetikum az üzletek polcain. A statisztika szerint minden nőnek van legalább egy rúzsa. Tehát van, akinek nagyon sok van. A történelem azonban bebizonyította, hogy az ajkak festésének szenvedélye koránt sem újkeletű dolog. A rúzsozás nem csak a mi korunkban, hanem évezredek óta népszerű.

korinthoszi rúzstartó pixis

   A köztudatban az él, hogy a mezopotámiai nők voltak az elsők, akik rúzst ragadtak. Az első rúzsok féldrágakövek, színes bogarak őrleményeiből készültek, amit krémmel elkeverve lehetett felvinni az ajkakra.

   Az egyiptomi nők rúzsának piros színét gombákból nyerték, amihez jód- és brómtartalmú algakivonatot adtak. Ez azonban az egészségre igencsak kártékonyan hatott. Kleopátra rúzsának karmazsinvörös színét válogatott vörös színű bogarak és vörös hangyák összezúzott teteme adta. Bizarr sztori, de a szépségért mindent - akkor is, most is. Egyiptomban a férfiak és a nők egyaránt használtak rúzst és más kozmetikai szereket is, hasonlóan a parókaviseléshez, a sminkelés sem volt nemi szerepekhez kötött.

ókori kozmetikai felszerelés

   A görögöknél rendes asszony fényes nappal nem szaladgált kirúzsozott ajkakkal, ez inkább az örömlányok sajátja volt. Ám a szép színt cinóberrel érték el (a higany ásványa), így a csókjuk halálos volt (na tessék, nem kell oda járni).

   A rúzs csillogását a porrá zúzott gyöngyök mellett mérgező halak nedvei adták. Szintén nem kifejezetten egészségbarát megoldás. Az iszlám kultúra aranykorában, i.sz.1000 körül, az arab sebész-kémikus Abu al-Kaszin al_Zahravi (más néven Abulcasis) teremtette meg a rúzst a mai formájában: kompakt illatos rudacska, kemény, nem kell ecset a felkenéséhez, tartós.

a Medici Vénusz - fehéren

   A Medici Vénusz szobrának alaposabb vizsgálatakor is kiderült, hogy Vénusz ajkai bizony igencsak pirosak voltak. A szobrot 1815-ben festették le egységesen fehérre, eltüntetve ezzel az arany hajkoronát, piros ajkakat, és a fülbevalót sem találták méltónak a kor ízlése szerint. 

   És miért rúzsozták magukat az ókori nők? A férfiak szerint a duzzadt, vastag ajkak a női termékenységet reprezentálják a láthatatlan helyeken - látható módon.

sumer sminkcuccok

 

0 Tovább

Római csemegék

  Az ókori Róma utcáin ha csatangolunk, biztosan megéhezünk. Még nincs ideje az ebédnek, inkább csak nassoljunk valami finomat, amit csak úgy, séta közben be lehet falni! Miből is választhatunk?

  Ehetünk spirát, ami egy csigavonalúra formált mézes levelestészta, vagy bekaphatunk egy globulust, ami olajban kisütött, mézzel megkent, tetején mákszemekkel megszórt túrós és darás lepény, de végül is választhatjuk az erneumot is, ami darából és túróból gyúrt tészta, melyet kosárban kelesztettek meg, majd vizes edényben főzték meg, és fogyasztás előtt a korsót feltörik.

   Azt hiszem én az erneumra szavazok, már csak a korsóroppantás miatt is. A péksütiket természetesen a pistor készíti, aki egy személyben molnár és pék: a gabonaszemek megőrlésétől kezdve mindent ő készít a kész kenyérig. Az édességek mestere a pistor dulciarius. No meg a túró. És Róma.

 

0 Tovább

Homérosz, a halhatatlan

"A Melés folyónál, rajta keresztül lépett földi életbe egy férfiú, a Múzsáknak, Mnémosyné istennőnek, az Emlékezet lányainak szolgálója, akihez hasonlóan senki sem értett a Léthé hatástalanná tételéhez, Homéros."

Kerényi Károly: Égei ünnep

William-Adolphe Bouguereau

0 Tovább

Kacagó Delfinek

blogavatar

Minden, ami ókor.

Utolsó kommentek