Római kori gyereksírok

"Sírni a természet késztet hajadon temetésén,

vagy ha a föld apró csecsemőt takar el, ki a máglya tüzére

még apró.”

Iuvenalis, Szatírák V.15.138-140 (Muraközy Gyula fordítása)

   Ha becsukod a szemed, a szörnyek nem tűnnek el. Néha jobb a szemükbe nézni...

   Mint az idézetből is kitűnik a nagyon kicsi gyerekeket a hamvasztás helyett inkább eltemették. A kicsi gyerek alatt az újszülöttkort és az egyéves kor közötti időszakot értették a rómaiak. Kérdés az, hogy ezeket a kis embereket hova és hogyan temették el. Nyilván egy cikk keretein belül erre a kérdésre nem lehet elégséges és kielégítő választ adni. Most az egy évnél fiatalabb csecsemőkre koncentrálunk, függetlenül a társadalmi helyzetüktől és általában a gyerekek meggyászolásának rítusaitól. Természetesen a kettő szorosan összefügg, de a gyermek helyzete a római társadalomban egy másik (szintén kimeríthetetlen) téma.

    Azt tudjuk, hogy a gyermekhalandóság a római korban igen magas volt, mégis, a régészeti feltárások igen kevés gyermeksírt hoznak napvilágra. A csecsemősírok hiányát sokan úgy magyarázták, hogy a rómaiak egyszerűen nem fordítottak kellő gondot a bébik eltemetésére. Mindennek megkoronázásaként több antik szerzőnél is találkozunk azzal a sommás megállapítással, hogy a csecsemők „nem számítanak”, nem fontosak. Plutarkhosznál azt olvashatjuk, hogy a csecsemők esetében a halottaknak kijáró tiszteletadás teljesen felesleges és szükségtelen dolog. Ez így elég szigorúan hangzik. Minél fiatalabb a gyermek, annál jelentéktelenebb – társadalmi szempontból. Az ilyen sorok olvasása közben ne feledjük el, hogy az író a felső tízezer tagja, és azt fogalmazza meg, aminek lennie kellene, és korántsem azt, ahogyan a dolgok valójában történnek. Az otthoni gyász, a család érzelmi viszonyai távol álltak az írók idealizált világától. Más társadalmi rétegek korántsem biztos, hogy így vélekedtek a halott gyermekeket illetően.

    Tekintettel arra, hogy a római szülőket már nem kérdezhetjük meg, hogyan gyászolták a halott gyereküket, így az írott források, mint láttuk, igencsak szélsőséges véleményt fogalmaztak meg, tehát közelítsük meg a kérdést inkább a ránk maradt kevés gyermeksír tükréből. Annak, hogy kevés csecsemősír maradt ránk, számtalan oka lehet. Elsőként például az, hogy a feltárt temetőket sem olyan alapossággal tárták fel, mint kellett volna, de az is lehet az oka, hogy a gyerekeket elkülönítve vagy teljesen máshová temették. Aztán figyelembe kell vennünk, hogy a kicsi, puha csontok gyorsabban lebomlanak, mint egy felnőtt csontozata. Sok gyermeket eleve nem a temetőben temettek el, hanem a lakóhelyhez közel, ezekről a helyekről, telepekről egyenlőre kevés tudásunk van. A gazdag emberek megengedhették maguknak, hogy maradandó emléket állítsanak a gyermeküknek, de mi a helyzet a szegényekkel? Mit tehettek ők a halott gyermekükkel? Mit tettek és mit tehettek? Ezt nem tudjuk. Olaszországi ásatások szerint a gyerekeket életkortól függetlenül (bambino) egy helyre temették. Ezt a szokást látjuk a régi magyar temetőkben is : angyalok kertje. Bár a magyar hagyományok nem tekintik súlytalannak a gyereket: igenis őket is megilleti a tisztes temetés és elsiratás, hiszen életkortól és társadalmi helyzettől függetlenül bárkiből lehet rontó démon.

    Plinius szerint a kicsi gyerekeket nem hamvasztották, hanem temették. Ezzel együtt a csecsemőhamvasztásnak is számos bizonyítékát ismerjük a régészeti feltárásokból. Annak, hogy a csecsemőket fakoporsókba tették és azt vasszögekkel zárták le, a csontváz körüli vasszögek (nyoma) az egyetlen bizonyítéka. Gyakori volt a gyereksírok kőlappal való lefedése, vagy az a szokás, hogy a sír fölé tetőcserepekből ház formájú emlékművet emeltek. Vannak csecsemő csontvázak dupla temetéssel is:a koporsón belül a test még két imbrices-tetőcserép lemez közé van betéve. Az a szokás, hogy a csecsemőket a lakóhelyükhöz közel temették el a SUGGUNDARIA. Egyes tudósok szerint ez a kifejezés a csecsemők alacsony társadalmi helyzetére utal: a ház szélére temették őket, ami azt fejezi ki, hogy a háztartás legszélső pontján helyezkedtek el, önállótlan emberek, akikről még gondoskodni kell, értékek és eredmények nélkül.

 

    Gyakori szokás volt még a csecsemők amforába temetése. Kissé különösnek tűnhet ez a temetési mód, de a dolog akkor nyer értelmet, ha felidézzük, mit gondoltak a régi görögök az anyaméhről. Arisztotelész úgy írja le az anyaméhet, mint egy lefele fordított agyagedényt. Ezek szerint az amfora az anyaméhbe való visszatérést jelképezi. Ez a visszatérés viszont az újjászületés, az új élet kezdete. A tehetős családok megengedhették maguknak, hogy a babákat a családi mauzóleumban temessék el, de ez nem volt gyakori.

    A másik kérdés az, hogy hogyan és mikor temették el a babákat, hiszen, mint olvashattuk, nem kell őket meggyászolni. Plutarkhosz erre is választ ad: gyorsan és minden bonyodalom nélkül kell őket eltemetni, nem kell áldozni nekik és nem kell őket megsiratni. Szerinte a gyerekek esetében csak teljesen minimális szertartást kellene rendezni, mivel a társadalomnak még nem tagjai, nem integrálódtak be a közösségbe. Nyilván ez a ridegnek tűnő vélemény a köznek szóló temetésekre vonatkozik, szó nincs róla, hogy az anyának a halott gyermekét egyetlen könnycsepp nélkül kellene eltemetnie. A nyilvános gyász, a siratóasszonyok ugyanúgy egy látványosság részesei, mint a fátyol az esküvőkön. Önmagában nem jelent semmit.

 

    A valóságban a gyermekek temetése hasonló módon történhetett, mint a felnőtteké. A halott szemeit lezárták és tiszteletére tort rendeztek. A kis testet is megmosdatták és felöltöztették, mielőtt kivitték volna a temetőbe. Az éjszakai menetet fáklyák kísérhették, de az ilyen temetéseken nem vettek részt a társadalom előkelőségei és nem tartottak nyilvános siratást. A temetési szertartás utolsó momentuma a tor. A gyermek temetési szertartása éjszaka zajlott, legfőképpen azért, mert ez magánügy volt, és nem közügy. Nem az egész közösséget érintő esemény, ezért nem kellett mindenkinek tudnia róla. A gyerekek temetése inkább bensőséges dolognak számított, a közösség kíváncsi és vizslató tekintete elől inkább elrejtették, és a család a saját, belső körein belül gyászolta meg a halottját.

   Hiába az ókori írók véleménye és a magas csecsemőhalandóság, nem gondolom, hogy immunissá tette volna az embereket a halott gyerekekkel szemben. Különösen akkor nem, ha a saját gyerekük betegedett meg vagy halt el. A babák sérülékenysége és sebezhetősége inkább csak fokozta a szülők aggodalmát. A római család nagyobb és kiterjedtebb közösséget jelentett, mint a mai család. A babák gondozása és meggyászolása is ezt a szélesebb családot érintette, de akkor is a család magánügye volt.

    Sok római író szerint a gyerekek még nem részesei a társadalomnak, ám a halálukkal mégis beléptek a közösségbe: a római naptár azon ünnepei, amelyeket a halottakra való emlékezésnek szenteltek minden korosztályra vonatkozott, hiszen a rómaiak is úgy tartották, hogy a halálban mindenki egyenlővé válik. Ezeken a napokon megengedett volt a nyilvános gyász, meg lehetett gyászolni a halott babákat is. Ezekhez a napokhoz nem kapcsolódott semmiféle ideológia.

 

0 Tovább

A Szfinx újkori történelme képekben

  Az emberiség feje felett a végtelenbe néz és sohasem pislog, de sajnos Ő sem lesz fiatalabb. 140 év változása, és a hanyagul elnyújtózkodó mancsok homoktól való megtisztítása.

 

Egyiptom Szfinx
Napóleonnal, 1798

 

Egyiptom Szfinx
1840

 

Egyiptom Szfinx
1850

 

Egyiptom Szfinx
1860

 

Egyiptom Szfinx
1860-as évek

 

Egyiptom Szfinx
1860-as évek

 

Egyiptom Szfinx
1865

 

Egyiptom Szfinx
1868

 

Egyiptom Szfinx
1868

 

Egyiptom Szfinx
1869

 

Egyiptom Szfinx
1869

 

Egyiptom Szfinx
1869

 

Egyiptom Szfinx
1870

 

Egyiptom Szfinx
1870

 

Egyiptom Szfinx
1871

 

Egyiptom Szfinx
1872

 

Egyiptom Szfinx
1876

 

Egyiptom Szfinx
1877

 

Egyiptom Szfinx
1880-as évek

 

Egyiptom Szfinx
1880-as évek

 

Egyiptom Szfinx
1905

 

Egyiptom Szfinx
1906

 

Egyiptom Szfinx
1907

 

Egyiptom Szfinx
1910

 

Egyiptom Szfinx
1911

 

Egyiptom Szfinx
1915

 

Egyiptom Szfinx
1916

 

Egyiptom Szfinx
1919

 

Egyiptom Szfinx
1920

 

Egyiptom Szfinx
1920-as évek

 

Egyiptom Szfinx
1920-as évek

 

Egyiptom Szfinx
1928

 

Egyiptom Szfinx
1930

0 Tovább

A 10 legszebb babiloni oroszlán

   Uralkodónak lenni kemény meló. Különösen Babilonban. Az embernek (mármint az uralkodónak) folyamatosan szigorúan kell néznie, és mindig a legtökéletesebben bodorított szakállal kell megjelennie népe előtt. Mert bár még nem voltak lesifotósok, ám lelkes krónikások és ügyes kőfaragók annál inkább, akik az uralkodó minden mozdulatát, arckifejezését, frizuráját megörökítették. Szóval nem volt akkoriban sem lazítás: egy uralkodó legyen up-to-date!

Asszurbanipál, aki nem csak a megismételhetetlen
szakáll- költeményeivel
írte be magát a történelembe.

   Asszurbanipál a domborműveken tényleg olyan, mint egy isten: félelmetes és tökéletes. Lélegzetelállító ékszereket látunk rajta, tökéletes a teste, kidolgozott, arányos, egészséges. De mindig nagyon zord a tekintete, és semmiféle érzelem vagy gondolat nem olvasható le az arcáról. Talán ilyennek kell lennie az ideális vezetőnek: kifürkészhetetlennek és megfejthetetlennek. Mint első ember, erejét azzal fejezheti ki a legjobban, ha az állatok első 'állatát', az oroszlánt legyőzi - mert képes rá. És megteszi, mert megteheti.

   De mit is gondoljunk mi, kései utódai ennek a letűnt kornak, mit gondoltak, mit éreztek ezek az emberek? Nos, az uralkodótól erre a kérdésünkre nem fogunk választ kapni, csak szigorú tekintetet. De. Itt vannak az oroszlánok! Szimbolikus értelemben az uralkodót jelenítik meg, a hatalom képpé vált megtestesülései. Az emberek királyának az állatok királya a méltó ellenfele: őt kell legyőzni. És nem hiába, Asszurbanipál oroszlánvadászatain a legszebb és legizgalmasabb oroszlánokkal találkozhatunk! Vadászatra fel, tessék figyelni az arcokat (és a lábujjakat)!

1: Mint egy kiscicát a hóna alá markolta az oroszlánt - aki mint egy fülöncsípett cicus, meg is harapja a karját. Persze egy ilyen izmos karnak meg sem kottyan egy cicaharapás...

2: Őt bizony rendesen megsorozták. Bajszai szerte-szét, hátsó lábát mint egy megfáradt balerina veti hárta. Ám a farok még büszkén mered az ég felé: nem adja fel. Legalábbis még nem. Arcán látjuk az elbukás fájdalmát, amit egy kőbe vésett ember arcán sosem láthatunk. Az állatok királya mutatja meg az emberkirály érzéseit.

3-as számú versenyző: akinek sem a homokvihar, sem a fejlövés nem árt, mert a sörénye rendezett: a jólfésült fenevad. Arcán düh és harag, gyilkosának vérére szomjazik. Hátra csapott fülei nem sok jót ígérnek.

4. Láthatjuk, hogy nem csak a sörény, ám a farokbojt is jólfésült. Noha az uralkodó épp egy kardot forgat a szívében,  fenyegető fintorra azért még maradt energiája. Egymás szemébe néznek, még a megkövült levegő is szikrázik kettejük között.

5. És aztán mancsára hajtja a fejét, mintha csak egy gazella-ebéd után szundítana egyet... pedig mi, nézők, tudjuk, mi történt.

6. Villogó szemek és széttárt karmok... egyetlen férfi már nem elég az oroszlán legyűréséhez. Bosszúszomjas fogait még ellenfeleire vicsorítja és izmait utoljára feszíti.

7. Akit Asszurbanipál fél kézzel elintézett, még holtában is négy szolgára van szüksége, hogy vigyék. Mert egy igazi bestia.

8. Szemmel láthatóan a ló is meg vannak szeppenve, orrlyukai kitágultak, kétségbeesetten zihál. Ám az oroszlán cseppet sem fél, gyilkos dühét csak fokozza a ló rettegése. Ha tehetné, őt is felfalná. De az uralkodó nem hiába a nép első embere: keze szilárd és egyenesen a dússörényű oroszlán torkába döf. Mert egy nemes ellenséget csakis egy hős győzhet le.

9. A venatio-t, azaz az állatok elleni küzdelmet nem a rómaiak találták fel (ahogyan azt terjesztik magukról), hanem már sokkal régebben is kellemes időtöltésnek bizonyult a vadállatok elleni viadal.

10. Ezzel a farok-huzigálással a nemes állat egy igen lealacsonyító helyzetbe kerül: úgy bánnak vele, mint egy engedetlen kismacskával. Nem járja ez a viselkedés a legfenségesebb állattal szemben... Plusz egy igencsak politikailag inkorrekt üzenet: az uralkodó bárkit, BÁRKIT a szolgájává tehet. Legyen nemes és előkelő illető, egyetlen mozdulat, és a farkánál fogva (értsd: pórázon) rángathatják, mint egy játék-cicát.

+1: hogy ne csak a férfiakról szóljon a világ, a nőstény oroszlánok is bizony méltó ellenfelei az uralkodónak. Jónéhány akaratos asszony fordított már a sors kerekén, ennek a nőstény oroszlánnak viszont most nem sikerült.

0 Tovább

a latin nyelvtanulás szépségei # 15

0 Tovább

10+1 érdekesség az Iliászról

1.) A trójai háború tíz évéből mindössze 51 nap eseményeit követhetjük nyomon

2.) Nincs benne Trója pusztulása, semmi szaftos részlet a mészárlásokról vagy a vár lerohanásáról

3.) Akhilleusz ugyan a főszereplő, ám az eposz nem az ő halálával végződik. Tudjuk, hogy meg fog halni, ezt ő maga is előrevetíti, sőt, még a saját lovai is előre meggyászolják, ám halála részleteit NEM az Iliászból tudjuk meg

4.) Akhilleusz nem a zsákmányért ment Trójába, és nem is csupán a dicsőségért harcolt, hanem a barátságért, a barátjáért, Patrokloszért. Talán az egyetlen résztvevő, aki nem meggazdagodni akart. Persze az utókor szereti Akhilleuszt a dicsőséget hajszoló, öntelt hérósz-palántának beállítani, de ez nem igaz.

5.) Nagy Sándor akkora tisztelője volt az Iliásznak, hogy még az ázsiai hadjáratra is magával vitt egy példányt

6.) Az Iliászban nem szerepel a három istennő (Héra, Athéné és Aphrodité) vetélkedésének és Párisz ítéletnének a története sem, azt, hogy az istennők miért utálják Páriszt és úgy általában a trójaiakat, csak utalásokból tudjuk meg, pedig ez a történet az egész háború alapja

7.) Az egész Iliász Akhilleusz haragjára van felfűzve. Akhilleusz első haragjának az oka az összezördülése Agamemnónnal Briszéisz miatt. Akhilleusz második haragja Patroklosz halála miatt van (addig ő nem haragudott a trójaiakra, csak harcolt, mert kellett, mert ebben volt a legjobb; Patroklosz halálával a haragja Hektór ellen irányul, és már a legkevésbé sem érdekli Agamemnón). Akhilleusz a saját háborúját vívja, a trójai háború szinte csak háttér az ő történetéhez. A harmadik rész ennek a haragnak a megszűnése: miután megölte Hektórt és csúful elbánt a tetemével, a könyörgő Priamosznak a nyakába borul, és együtt gyászolják a veszteségeiket. Itt már nincs harag, csak a végtelen bánat.

8.) A mű 15.693 hexameterből áll

9.) Állítólag a hellenisztikus korban az alexandriai tudósok osztották fel huszonnégy énekre az Iliászt - az összes éneket a görög alphabéta egy-egy nagybetűjével jelölték. A hagyomány tehát azt állítja, hogy a mű tagolása  későbbi eredetű, nem Homérosztól származik. Viszont az énekek mindegyike tökéletesen zárt egység. Valószínű tehát, hogy a tagolás maga Homérosztól származik, az énekek jelölése és rövid tartalmi kivonata viszont későbbi kor terméke.

10.) Amikor már mindenki azt hitte, mi több, biztos volt benne, hogy az egész csak egy kitalált mese (na jó, egy kis valóság-alapot azért engedélyeztek), jött Schliemann és kiásta Tróját.

+1.) Homérosz személye és létezése mind a mai napig parázs viták tárgya. Személy szerint azt gondolom, hogy a világ amikor egy ennyire kiemelkedően zseniális egyénnel szembesül, képtelen befogadni, értelmezni, kezelni a zsenit, inkább letagadja a létezését. Vagy nem is ő írta. Lásd Shakespeare is vitatott, hogy ő írta-e. Szintén felfoghatatlan és utánozhatatlan zseni.

3 Tovább

Tükör által mágikusan

   Ha le akarjuk ellenőrizni, hogy rendben van-e a kinézetünk, általában belenézünk a tükörbe, egy kirakatba, vagy a telefonunk kijelzőjébe. A kinézet, a megjelenés nagyon fontos számunkra. Ez az első benyomásunk valakiről. A kellemes megjelenés, a jó benyomás keltése a külsőségekkel nem új keletű dolog. Bennünk élő titok, amióta ember az ember. De mit gondolunk azokról az emberekről, akik túl sokat foglalkoznak a külsejükkel, a megjelenésük kontorollálásával? Akik akár tükröt is hordanak maguknál?

   A rómaiak szinte szerelemeseik voltak a tükreiknek. Persze ez nem jelenti azt, hogy a féltett kincsüket másoknak is szívesen mutogatták volna. A tükör a szépségápolási segédeszközök között kiemelt helyet kapott. Latinul SPECULUM, az öltözőasztal királynője. Már a rómaiaknak is voltak olyan kicsi, kerek tükreik, amik a mai sminktükörhöz hasonlóak. Tükrök mindenféle méretben, formában és alakban készültek. Leggyakrabban bronzból vagy felcsiszolt fémből készültek, ritkábban ezüstből, ám a ma is ismeretes üvegből készült tükör nagyon ritka volt. A tükör meglehetősen drága holmi volt, ám mégis sok lelet maradt ránk a római korból. És a kézzel fogható tükrök mellett számtalan ábrázoláson, reliefeken is feltűnnek a tükrök, ahol bevetés közben láthatjuk őket. Összességében kijelenthetjük, hogy a tükör egy nagyon népszerű holminak számított.

szépségápolás érdekesség

   Általában úgy tartották, hogy a tükörhasználat női dolog. Férfiak kezébe valahogy nem illett a tükör. Persze a barber-shopokban meg a borbélynál természetes, ha van tükör, hogy meg tudja mutatni az ügyfélnek az eredményt, de az egy teljesen más dolog, mint otthon órákat ülni és egy saját bejáratú tükröt bámulni. Ovidius szerint egy valamire való férfi még attól is libabőrös lesz, ha csak tartania kell valakinek egy tükröt, hiszen ez egy annyira a női nemhez kapcsolódó dolog. Iuvenalis pedig egyenesen buzis dolognak tarja a férfi – tükör párosítást:

„Tükröt tart az, ilyet tartott régen buja Otho,

„zsákmányát auruncai Actortól”; hadi díszben

ebben nézte magát, ha csatára adott ki parancsot.”

 

Iuvenalis, Szatírák 2.99-101

Muraközy Gyula fordítása

szépségápolás érdekesség

  De mi a helyzet a női tükörfixírozókkal? Mi a normális, milyen hozzáállás felel meg az elvárásoknak? A válasz nem egyszerű. A tükör előtt való ücsörgést a gyönge női jellem megnyilvánulásának tartották, és a tükörben való gyönyörködést önimádatnak. Úgy tűnt, a nőknek van idejük a tükör előtt ülni és csodálni magukat. Ám a tükörnek mágikus erőt is tulajdonítottak. A csúf nőt képes volt széppé változtatni, és mint a többi boszorkányság, a nő a tükör előtt megváltoztathatja a külsejét, átalakulhat, akár ama alantas és aljas célból, hogy elcsábítson egy férfit. Ovidius amellett, hogy a tükröt a női gyengeség megtestesülésének tartja, azt is megjegyzi, hogy a tükör ám lehet jó barátunk, tanítónk is, hiszen aki elfogulatlanul, elvárások nélkül néz a tükörbe, az megláthatja a hibáit, és ha megvan a nagysága, képes lehet kijavítani azokat.

„Hajviselet van elég. Álljon ki-ki tükre elébe,

úgy válassza ki azt, mely neki megfelelő.”

Ovidius, A szerelem művészete III. 136-137

Bede Anna fordítása

Tehát a nőnek jó, ha van tükre, hiszen kontrollálhatja a megjelenését, ám ugyanez a tükör a férfiak számára veszélyes holmi. Természetesen a tükörrel kapcsolatos forrásink mind férfiaktól származnak, így nem elképzelhetetlen, hogy némely férfiak bizony féltek a szép nőktől. Mindenesetre már nem tudjuk őket megkérdezni,hogy mi az igazság, ám az a tény, hogy ennyit foglalkoztak a tükör kérdésével, minimum érdekes...

 

szépségápolás érdekesség

    Vajon honnan jön ez a félelem? Ennek számtalan oka lelhet, ám koncentráljunk a legegyszerűbbre. A fentebb említett Otho császárt Kleopátrához hasonlította Iuvenalis. Otho nőiessége éles ellentétben áll Kleopátra férfiasságával, harciasságával. Kleopátra volt a szépségikon abban a korban, amikor a szépséget kifejezetten női attribútumnak tartották. Otho jelleme hibás, hiszen állandóan magát csodálja a tükörben ahelyett, hogy a hadvezéri feladataira koncentrálna. Kleopátra két igen fontos római férfit is elcsábított, ennélfogva komoly és valós fenyegetést jelentett a Birodalomra. A tükör előtt ülő, kisminkelt Kleopátra a boszorkányos erejével felfoghatatlan veszélyt jelentett a férfiak társadalmára. Ha egy nő ilyen hatalmas erőt tud meríteni abból, hogy a tükörbe pillant, az a férfiakra nézve nem sok jót jelenthet. Ebből a csatából a férfi csakis vesztesként kerülhet ki – minden korban. A rómaiak pedig mint sem utáltak jobban, mint alulmaradni. Egy férfiak uralta társadalomban ez tényleg egy hátborzongatóan veszélyes gondolat lehetett.

   A nők gyakran szembesültek ezzel a megfoghatatlan, irányíthatatlan, kontrollálhatatlan hatalmukkal a férfiak felett, miközben a kis kézi tükreikbe pillantottak. A tükrök nyelét és keretét általában gazdagon díszítették. A motívumok gyakori szereplői a szirének, akik mint olyanok, csábítóak, elbűvölőek, és ugyanazzel a megfoghatatlan női varázsukkal akár képesek is elpusztítani egy férfit. Másik gyakori téma a Herculest elcsábító Omphale jelentete – itt a női csáberő mint szexuális erő jelenik meg, így már sokkal kézzel foghatóbb a férfiak számára is.

szépségápolás érdekesség

   Bármekkora veszélyforrást is jelent a tükör, egyetlen nő sem lehetett meg nélküle. Rengeteg tükröt Venus istennőnek ajánlottak. Az istennőt is gyakran ábrázolták ülve, tükörrel a kezében. A nők pedig követték az istennő példáját, ha pedig nem követték, akkor valami baj volt. Halljuk Propertiust!

„Tükrét se láttad bevetett ágyán, s nem is izzott

hószinü szép kezein ékszere, Lygdanusom?”

Propertius III. 6.11-12

Jánosy István fordítása

   Ha egy nőnél nincs tükör, akkor nem úgy viselkedik, ahogyan egy nőtől elvárják. Talán még férfias is. De semmiképp sem szokványos.

   Mit is mondhatnék végszó gyanánt? Törjünk össze minden tükröt? Semmiképp sem. Használjuk arra a tükröt, amire való: nézzünk bele, nézzük meg, hogyan festünk, és ne aggódjunk azon, amit mások gondolnak rólunk.

szépségápolás érdekesség

1 Tovább

Kutyákról, macskákról, gyerekekről

   Az ókori rómaiak ritkán beszélnek róla, hogy tartottak volna háziállatot. Úgy tűnik, az állatokra is mint munkaeszközökre tekintettek. Dolgoznak neked, munkát végeznek, meg lehet őket enni, de mint hobbiállatokról alig esik említés. Viszont számos ábrázoláson látunk gyerekeket, amint a legkülönfélébb állatokkal játszanak: macskákkal, kutyákkal, galambokkal, libákkal és kakasokkal. Csupa olyan jelenet, amit ma is láthatunk.

   Nem könnyű rábökni arra az időszakra, amikor a háziállatok bevonultak a rómaiak otthonába, és megszelídítették a józan gondolkodású, racionalitásáról híres népet. De arra a kérdésre sem könnyű válaszolni, hogy mennyire volt természetes, hogy a római gyerekeknek voltak állataik, vagy állatok közelében éltek. Az is lehet, hogy nem mindenki engedhette meg magának, hogy állatot tartson, mert lehet, hogy ez egy költséges passzió volt, és mint ilyen, a gazdagok kiváltsága lett. A szemmel látható bizonyítékok, a festett vázaképek, ahol a gyerekek állatokkal játszanak, nagyjából az i.e.II. század és az i.sz.II. század közötti időszakra tehető. Úgy tűnik, hogy egy római gyereknek mindenképp volt valamiféle háziállata.

   Nyilván napjainkhoz hasonlóan a gyereknek felelősséget kellett vállalnia az állat iránt. Az állatról való gondoskodás számtalan érzelmi dolgot is megtanít az embernek, az alkalmazkodást, az önzetlen szeretetet és az elengedést is. Nézzük végig, hogy milyen állatokat tarthattak a római gyerekek háziállatként!

   Elsősorban madarakat. A madarak jelentős szerepet játszottak a római gyerekek életében. Az antik szerzők madarak témakörben kacsákat, galambokat, csókákat és fürjeket említenek, mint a tehetősebb családból származó gyermekek kedvencei. Plinius szerint Nerónak és Britannicusnk is volt madara gyermekkorában.

    A kutyák és a macskák szintén népszerűek voltak, különösképp a vadászkutyák. Eleinte, fiatal korukban jó pajtások voltak játszani, később pedig meg lehetett őket tanítani a vadászatra. A vadászat igen népszerű volt a római felső tízezer körében, ezért a kutya jelenléte teljesen természetes volt köreikben. Hadrianusnak is számtalan féle és fajta vadászkutyája volt. A vadászkutyákat nem tekintették hobbiállatnak, hiszen nagyobb és 'fontosabb' feladatuk volt a kicsik szórakoztatásánál. A kutya kölyökkutyaként volt hobbiállat, a gyerekek számára a legbiztonságosabb játszópartnernek tekintették.

   A művészeti ábrázolásokon más állatokat is láthatunk, mint háziállat, ami a mai ízlésünknek egy kicsit bizarrnak tűnhet: nyúl, hattyú, medvebocs, liba, bárány és kecske - csak néhány példa a sokadalomból. Nem feltétlenül ezek az állatok jutnak ez ember eszébe először, ha valami pihe-puha, szeretgetnivaló, bánatűző kisállatra gondolunk. Talán ezekre az állatokra nem is tekintettek úgy, mint háziállatokra.

   Az állatok igen komoly szimbolikával rendelkeznek a temetési szertartásokban is. Például a kutya a hűséget jelentette, a nyúl pedig a termékenységet. Sok szülő a halott gyermekét a síremléken állattal játszva örökíttette meg. Ezért is valószínű, hogy nem lehetett ritka dolog, hogy a gyerekeknek legyenek állati játszópartnereik. Persze az elvont szimbolika és a valóság egymás mellett is létezhetett: a gyerekeknek tényleg lehettek állataik, és nem csak a halottkultusz szimbólumaiként jelennek meg az állatok a gyerekekkel együtt a sírköveken. Ez a szokás viszont azt mutatja, hogy vagyoni helyzettől és kulturális hovatartozástól függetlenül a gyerekek szerettek állatokkal játszani. Nem csupán a gazdagok kiváltsága volt. Nyilván egy tehetősebb család több háziállatot is tarthatott a gyermek szórakoztatására, vagy egzotikus fajokat, amiket a szegényebbek nem engedhettek meg maguknak. 

   Azt nem tudjuk, hogyan vélekedtek arról a rómaiak, hogy a fiatal gyerekek szociális érzékenységére milyen hatással van az állattartás. Azt sem könnyű meghatározni, hogy meddig tekintették a rómaiak a gyereket gyereknek. A köztársaság korába számtalan új állatfaj érkezett Rómába. Addig nagyjából meg kellett elégedniük azokkal, akiket munkaállatként használtak, vagy akiket megettek. Ezeken az állatokon utaztak és őket áldozták fel az isteneiknek. És nem csupán új, ismeretlen állatok vetették meg a lábukat Rómában, hanem új és ismeretlen élvezetek, szabadidős tevékenységek is. Az állattartás divattá vált, a szükséges dologból passzió lett. A hatalmas testű elefántok, akik nem is olyan régen még halálra ijesztették a rómaiakat a csatamezőkön, az amfiteátrumok kedvelt szereplőivé váltak, hamar Róma megszokott látképének részesei lettek.

   Egy érdekes momentum a gyerekeket illetően a szemléletváltás. A gyerekeket a rómaiak kicsi felnőtteknek tekintették, és ennek megfelelően ábrázolták őket. A fordulat a hellenisztikus korban következett be, talán épp a görögök hatására. A gyerekeket nem tekintették többé kisméretű felnőtteknek, hanem gyermeknek, és a maguk gyermekségében ábrázolták őket: gömbölyűnek és bájosnak, totyogósnak, esetlennek, legyenek vidámak vagy szomorúak. Az ábrázolásbeli fordulat után már olyannak mutatják őket, amilyennek ma is látjuk a gyerekeket.  A gyerekkor valami különleges dologgá vált, különleges igényekkel: például háziállattal, kiskedvenccel!

   A háziállatokról való gondoskodás a római gyermek szociális nevelésének szerves részévé vált. Pusztán az állatok megfigyelésével a gyerekek rengeteget tanulnak a szaporodásról és a szexualitásról. Manapság is bevett dolog hörcsögöket vagy más kisméretű állatokat tartani az osztálytermekben. Mindamellett az állat a gyerek érzelmi életében is fontos szerepet töltött be. ÉS az állatok közelsége úgy általában elejét vette az állatoktól való félelemnek. Egy háziállattal való együttélés megtanította a gyereket arra, hogyan kell szeretet adni és kapni és hogyan kell a halált kezelni. A kisállat természetesen meghalhatott és a római szülők nagy hangsúlyt fektettek rá, hogy a felnövekvő gyerek tisztában legyen a halál jelenlétével az életben. Ma rengeteg szülőtől hallom, hogy a házikedvenc elpusztulását eltitkolják a gyerek elől. Azt gondolom azért (is), mert ők maguk sem tudják a halált és az elmúlást kezelni, ebből kifolyólag nincs is meg az a kultúrájuk, amit tovább tudnának adni.

  A római családban a gyereket gyakran tették ki szélsőséges érzelmi kihívásnak. A gyerekek maguk is megbüntették az állataikat vagy meg is ölhették őket. A válások és az újraházasodások száma igen magas volt, ezért a gyerekek gyakran ki voltak téve annak, hogy új családhoz, új szülőkhöz kellett alkalmazkodniuk. Új család, új szokások, új szabályrendszer. És bizony az anyjukat elveszíteni sem volt ritka dolog, hiszen a nők igen gyakran haltak bele a szülésbe. Ezért a gyerekek számára az volt a legjobb, ha minél hamarabb megtanulták kezelni a veszteségeiket. 

   Szóval mindegy, hogy tehetős vagy szegény gyerekekről volt szó, a római gyerekeknek fontos társuk volt a háziállat, gyakori segítőik és felkészítőik az életre és a felnőtt élet játékszabályaira. Akár lehettek a legjobb barátok is. Akárcsak ma, egy megbízható és hűséges barátra mindenkinek szüksége van, aki garantáltan nem fecsegi ki a legféltettebb titkainkat...

0 Tovább

a latin nyelvtanulás szépségei # 14

0 Tovább

Neptunus fütyije

   Mi lehet e széles földön izgalmasabb az emberi testnél? Mi?!? Az istenek teste. A fészbuk a szokásos erődemonstrálással és diktatórikus viselkedéssel bizonyította, hogy ura erkölcseinknek. Egy Neptunus szobrot sikerült szexuális tartalmúnak és provokatívnak bélyegezni, amit letiltás követett. Ez nem most történt, viszont a kérdések nagyon is aktuálisak. Miről is van szó? Egészen pontosan róla:

   Hát igen, tényleg elakad az ember lélegzete, nem vitatom. Na, de azért. Nem is olyan régen szintén az erkölcsös játszótér szanálta ki H.C. Andersen Kis Hableányát ábrázoló szobrát, szintén hasonló erkölcsi fertő volta miatt. Valahogy mostanság rájár a rúd a szobrokra... Azért utólag a fész bocsánatot kért a túlkapásért, és állítása szerint túl nagy a nyomás rajta. 

   Ennyi lenne az egész? Korántsem. Jót mosolyogtam a dolgon, de a gondolat mégis gyökeret vert bennem. Miért válogatják ki a képeket, amit a virtuális játszótéren látok/láthatok? És ha azt állítják, cenzúráznak, akkor miért nem cenzúráznak? Mert ha cenzúráznak, akkor tényleg cenzúrázzanak. 

   Azt persze már jó ideje tudjuk, hogy a tartalmak igencsak átszabva kerülnek a tányérunkra, de ez az álságos demokráciába és sajtószabadságba csomagolt dictatorshit sokakat nem zavar. De akit igen, érti ezt. Vegyük például a fészbukot. Figyeli, hogy mit nézel, mire keresel rá, miket jelölsz be, mi érdekel, majd az érdeklődési köröd alapján berak egy "felhőbe", "filterbuborékba", hogy olyan dolgokkal csábítson fogyasztásra, ami érdekel. Szóval ha macskás fülbevalókra keresel, akkor ékszerészek munkáit fogja ajánlani, hátha rájössz, hogy a már meglévő hatvanezer macskás fülid smafu, még újabb darabokra van szükséged. Azt látom ez tényleg egészen jól működik, sokan még örülnek is, hogy szélesedik a látókörük. De mit kezd a fogyasztói társadalom egy bozótharcossal? Természetesen minden erejével igyekszik megtörni.

   A magam részéről nem félek kijelenteni, hogy bárki megnézheti, mit nézek a neten, mire kattintok, mit levelezek, egyáltalán mit tevékenykedem. Ókori témájú oldalakat nézek, népzenét vagy komolyzenét szoktam hallgatni, Budapest helytörténetével pedig lazítok. Ennyi. Nem, nem nézek titokban korhatáros oldalakat, nem érdekel a női oldalak legújabb agysejtgyilkos baromsága, sajnos (nem sajnos, mert a saját döntésem; a sajnos a társadalmi megítélésére vonatkozik) nem érdekel a divat. Nem fogyasztok és nem veszek részt ebben a felfokozott birtokolni akarásban és a közízlésben való megfelelésnek. Ezért nincs tévém sem, és a média szennyét igyekszem a minimálisra csökkenteni. Kiküszöbölni így sem lehet, de a károk jelentősen enyhíthetőek. Szóval a fészen is kiválasztottam az ókorral, történelemmel, régészettel foglalkozó csatornákat, és azokat követem. Még véletlenül sem szoktam a 'divatos téli csizmák' és egyéb dolgokra kattintani. Legfőképp azért nem, mert végzetesen nem érdekel. Ehhez képest mit tapasztalok? Amint belépek, a Nagy Testvér oldalakat, cikkeket, szolgáltatásokat ajánl. Azt várnám, hogy érdeklődésem alapján megsejtette, hogy van némi vonzalmam a letűnt kultúrák iránt. De nem. Semmi ilyesmit nem kapok. Soha egy új latinos oldal, vagy egy kis régészet. Koromból kifolyólag (elmúltam harminc) plasztikai szalonokat ajánl. Hátha már szükségem van rá. Vagy nem merem. Vagy mittudomén. Meg csippendél fiúkat (nyilván harminc felett már fizetni kell az ilyesmiért), meg mindenféle alantas, a nőiességet meggyalázó aljas oldalakat (divat, szépségápolás, trendi fogyókúrák meg popifeszesítő tornák). Kérdem én, hogyan jutott az emberi érzelmektől mentes, behuzalozott gépállat erre a következtetésre, hogy olyan dolgokkal kínáljon meg, amelyeket soha-soha nem fogyasztok?!? Nyilván egy jó kis latinos oldallal kattintásra lehet csábítani, de cukkerberg és galaxisa nem veti be azt a nyilvánvaló találatot. Valamivé akarnak tenni, ami én nem akarok lenni. Formálni a véleményemet.

   És ha már cenzúra, én lennék az utolsó, aki bánná, ha nem segglények és proteinmalacok ömlenének rá a virtuális világból. Nem prüdéria, egészen egyszerűen nem vagyok rájuk kíváncsi. Aztán a Nagy Testvér orwelli víziója mellett sokkal félelmetesebbnek találom a hús-vér embereket, a "kis" embereket, akik az ismerőseim, hogy mit művelnek. Én mindig azt hittem, hogy a magamutogatás olyan dolog, hogy megfizetik, hát megteszi az ember (nyilván szorult helyzetében nem mérlegeli a miérteket). Aztán van, aki szereti, ha nézik, amolyan boldogtalan kis Narcissusok. Aztán vannak a fogyasztók, akik mindent elfogyasztanak, amit a csatorna szennye az ölükbe önt: megölik magukat, kiirtják az emberi lét minden kis morzsáját magukból, és szörnyeteggé lesznek. Nem, nem Gorgó volt a szörnyeteg, aki 'csúnya' volt, hanem ezek a szintetikus proteinmalacok azok, akiktől kővé dermed az ember. Akik minden napszakban, mint egy szerzetes, lefotózzák a popijukat meg a különböző testtájaikat, és közzé teszik, bele az arcomba, hogy lássam, ő jó gyerek volt, megette a főzeléket. És még azt is képes hazudni, hogy finom volt. A frissen átoperált cicit, felvarrt tokát, befestett hajat, használhatatlanná nyomorított műkörmös kezeket, minden rémtettét mint diadalt tolja a többiek elébe. Itt vagyok, láss engem, te gyarló kis porszem, én magam csonkítom meg a testem, magam nyomorítom meg lelkem hordozóját, fityiszt mutatok az isteneknek, mert hatalmas vagyok, hatalmasabb a Földanyánál, én mindent felfalok!!!!

    És miért is zavarja ezeket a segglényket egy mezítelen Neptunus szobor? Mert tökéletesebb, mint ők. Tökéletesebb, mint valaha lesznek, lehetnek. Mert nem pózol, hanem van, létezik, él. Akkor is, ha egy szobor. Akkor is, ha egy faragott remekmű, több élete van, mint a konditermekben izzadó proteinmalacoknak. Mert van lelke. És van valamije, ami ezeknek nincs: örökké él. Ő mindig  szép lesz, mindig erős. Túlélt már világégéseket és természeti katasztrófákat, de ő büszkén tartja a szigonyát, történjék bármi. Örök és haláltalan, mint az istenek. Mert isten. És erre nagyon irigyek a megcsonkított lelkű 'szépségek'. Azt gondolom ez az oka annak is, hogy manapság nagy divat az ókori szobrokat felöltöztetni 'mai' ruhákba, amolyan tréfaként: tegyük nevetségessé az isteneket, a tökéleteseket, mert akkor nem fogjuk magunkat ennyire jelentéktelennek érezni. Meg a istenanya festményeket tegyük egy koszos metróba, lám, ő is csak olyan, mint mi. Nem, ők nem olyanok. Ezt nehéz kimondani, és nehéz megérteni, hogy miért, de nem olyanok. Ők a fáklyák, hogy akkor is hazatalálj, hozzájuk, ha a lelked sötét oldala mást mond. Ez az egész cenzúrázás, öltöztetés, a piedesztáról való lerángatás semmi más, csak tiszta IRIGYSÉG.

0 Tovább

Reggeli szépségápolás

Int e tanács: tunyaság fogatok nehogy elfeketítse,

s reggel mossa ki friss vízhab a szátokat is.

Értitek arcotokat behavazni a kréta porával,

s vér mit nem pirosít, megpirosítja a rúzs.

Ritka szemöldökötök rajzát kerekítse ki szénrúd,

s orcátok, ha csupasz, fedje csipetnyi tapasz.

Nem szégyen, hamu vagy sáfrány sem a szemre, szemernyi,

mely, Cydnus, ragyogó partjaidon viruló.

 

(Ovidius: Ars amat. 3, 197-204 Kárpáty Csilla fordítása)

 

0 Tovább

Szőke rómaiak?!?

 Suetonius szerint Augustus SUBFLVAUM, azaz szőke hajú volt, Caligulának AUREA BARBA, tehát arany színű szakálla volt, Nero is szőke volt, Claudius pedig CANTITIEQUE, azaz ősz hajú volt. Malalas szerint Vespasianus és Galba ősz hajúak voltak. Szerinte Claudius és Vitellius vörös, Domitianus pedig szőke.Traianus császárt a CAESARIES kifejezéssel jellemzik, tehát aranyszőke fürtöket képzeljünk el. Hadrianus barna hajú. Antoninus Pius bármennyire is lendületes és fiatalos, haja mégis ősz. Lucius Verus és Commodus viszont az életrajz-íróik szerint szőkék.

   Ez csak egy gyors körkép a császár-hajszínekről, a teljesség igénye nélkül. Azt viszont ennyiből is megállapíthatjuk, hogy a közhiedelemmel ellentétben a rómaiak nem feltétlenül sötét hajúak. Sőt, a görögök sem azok, még a fürtös akhájok sem. Ennek egy igen egyszerű oka van: rómainak lenni nem születést jelentett, hanem életstílust (és vastag latin nyelvi ismeretet). Az idők során számtalan nép lett rómaivá. A görögök is beolvasztottak magukba szinte bárkit, bár nem ilyen intenzitással. Mert görögnek lenni is életérzés. És nyelvismeret. Ahogyan a bőrszín sem volt különösebben téma - nyilván izgalmas az a valaki, akinek ragyogóan fekete bőre van - de hajszín sem egy külön téma. Vagy mégis? Mit tehet az ókori ember, ha boldogtalan a természet adta hajszínével? Egyáltalán érdekelte ez őket?

   Naná, hogy igen! Noha a hajfestés akkoriban egy brutális beavatkozás volt, de ez senkit sem rettentett vissza attól, hogy a szépség oltárán áldozza fel a saját haját - és nem ritkán a fejbőre épségét is. Tertullianus hosszú sorokat szentel a festéstől szétégett fejbőr emlékének. Ma sem egyszerű dolog, noha a 'szakértők' esküdöznek, hogy hajat festeni teljesen biztonságos.

   A rómaiak számára fontos volt a haj. A frizura, a szín, az arcszőrzet, és mindennemű szőrzet. Azt is mondhatnám, szőrszálhasogatóak voltak. A divatot természetesen a császári család diktálta. Legyen szó hajfésülésről vagy szakállviseletről, az érmeken feltűnő császárportrék kiváló divat-tanácsadóként szolgáltak a nép számára, aki a császár majmolásával végül is a lojalitását fejezte ki. Kicsit nyakatekert módon, de egy mesterien megtekert frizura megbízhatóságot, hűséget jelentett. A kopaszodást a hanyatlás jelének tekintették. Nem véletlen, hogy Caesar is oly műgonddal fésülte a néhány megmaradt tincsét keresztbe-kasul a fején, hogy úgy tűnjön, van még haja. Az őszülést is az elmúlás mementójának vélték, így az első ősz hajszálakat eleinte kitépkedték, aztán a festéshez fordultak. 

   Manapság is azt tartják, hogy szőkét a legnehezebb festeni - és egyben a legkockázatosabb is. Természetesen a rómaiak is, ha tehették, szőkére festettek. Szerették a kihívásokat. Másfelől aki az eredeti hajszínéhez hasonlóra festi a haját, mert például megőszült, nem biztos, hogy észreveszik akár a kortársak is (ezért lehet nem volt téma, csak a látványos szőkeség). Honnan ered ez a megszállott szőkeség?

   Természetesen a görögöktől. A görög istenek egyik legfőbb jellemzője, hogy előszeretettel váltogatják az alakjukat, megjelenésüket. Ám a színek ritkán változnak. Poszeidónt fekete szakállal, Zeuszt kékesfekete szemöldökkel szokás jellemezni. Pindarosz szerint Pallasz Athéné szőke, és Pheidiasz is aranyszőke fürtökkel álmodta meg az istennőt. Héra, Apollo és Aphrodité szintén szőkén vonultak be a köztudatba. Pindarosz tovább megy, szerinte a danaók a homéroszi korban mind szőkék voltak. Bacchylides a spártaiakat nevezi eredendően szőke népnek. Meneláosz és a többi spártai előkelőség is szőke fürtjeiket lobogtatva harcolták végig az Iliászt. A sötét haj már szinte háttérbe szorul az Iliászban. Egy jellegzetes sötét-említés van: Athéné átváltoztatja az amúgy szőkés-vöröses Odüsszeuszt, és a szakálla fekete lesz. Szőkék még: Akhilleusz, Agamemnón és Rhadamathüsz. Szóval egy csomó szőke ember hemzseg az Iliászban, akik amúgy görögök.

szépségápolás érdekességek hétköznapok

   A rómaiak a nagy görög-majmolásukban a görög isteneket is olyan szőkén vették át, ahogyan voltak: Amor, Apollo, Aurora, Bacchus, Ceres, Diana, Jupiter, Mars, Merkúr, Minerva, Vénusz - mindenki szőke. A szőke haj tehát tagadhatatlanul létezett a görög-római világban. De miért is ilyen fontos ez? Mert ha az istenek szőkék, akkor egy szőke hajú császárról jobban elhisszük, hogy az istenek leszármazottja, az istenek kegyeltje, szoros kapcsolatban van a felsőbb hatalmakkal. Hiszen hasonlít is rájuk. Vizuális asszociáció. A szőke = isteni. Tudták ám ezt maguk a császárok is, és előszeretettel éltek is ezzel a külső hasonlósággal az ábrázolásaikon: mind az éremképeken, mind a szobrokon és portrékon az isteni eredetüket, az isteni szőkeségüket és dús fürtjeiket hangsúlyoz(tat)ták. Ezért egy császárnak különösen előnyös, ha szőke, és hasonlít isteni őseire.

   Ám Rómában a szőke haj nem volt ennyire egyértelműen az isteni megjelenéshez kapcsolható. Ugyanis Róma történelmének hajnalán a prostituáltak voltak szőkék. Ez lehetett festett haj, vagy szőke paróka, a lényeg a szín. Ahogyan a rúzs használata is az örömlányok sajátja volt, úgy egy 'rendes' asszony sem festette szőkére a haját. Alapértelmezetten. Mert a divat ám nagy úr, átgázol szokásokon és hagyományokon. Mivel ekkor már a görög nők lelkesen szőkítettek, egy római nő sem akart lemaradni, így hamar kiszorította a szőke-fóbiát a szőke-divat, és nem számított, hogy nem is olyan régen még mennyire megvetették a szőkített tincseket. Felragyogott a napjuk a természetes szőkéknek! Mert aki a görög-mánia előtti időben eredendően szőke volt, inkább sötétre festette a haját - pont a prostik miatt. És lám, fordul a sors kereke!

   Persze a prostis-szőkeséget nem volt ilyen könnyű sutba vágni, hiszen a falánk császárné, a rossz hírű Messalina tett érte, hogy az emlékezet megőrizze a szerelem rabszolganőinek emlékét. Azt pletykálják Messalináról, hogy előszeretettel öltött szőke parókát, és más álca híján egy szál parókában elvegyült a bordélyházak örömlányai közt, hogy csillapíthatatlan szenvedélyét kielégítse. Kedvenc játéka volt önazonosságát felfedni a paróka lerántásával - épp a legkellemetlenebb szituációkban. Azt is mondják, nem egy férfi karrierje futott zátonyra a kamuflázs-kéjnő lábai között. 

   Ez a kis inszinuáció a legkevésbé sem vetette vissza a római nők lelkesedését a szőke tincsek iránt. Egy magára valamit adó előkelő nőnek legalább néhány szőke tincse volt. Gyakran nem az egész hajat festették be, hanem csak néhány tincset, ami a látványos színbeli eltéréssel amolyan díszként szolgált, mint egy hajtű, virág vagy hajháló. Mert teljesen szőkének lenni azért mégsem volt annyira jó dolog. Szőkék voltak a kelták és a germánok: vagyis a barbárok. És egy barbárra azért senki sem akar hasonlítani. De a szőke hajért meg voltak őrülve. Rabszolgák és hadifoglyok ezreit vitték Rómába -a hajukért. Parókának, tincsnek. A germánok egy kicsit vörösesek voltak - RUTILAE COMAE, ahogyan Tacitus mondja. Ovidius és Martialis pedig ezeket a Birodalomba szállított tincseket CAPTIVOS CRINES -nek nevezik, elfogott hajtincseknek. Azt hiszem ekkor robbant ki az első divatőrület. 

   A honatyák elérkezettnek látták az időt, hogy beavatkozzanak a nők (és férfiak) hajszínének ügyébe. Betiltották a szőke paróka viselését. Mondanom sem kell, tették mindezt a legkisebb eredmény nélkül.

   És végül néhány gyakorlati tanács, hogyan is szőkíthetünk római módra! Erős (értsd: büdös) vizelettel kell a hajat bekenni, és ezzel a hajpakolással megáldva a tűző napra kiállni és megvárni, míg megszárad. Az eredmény: vöröses-szőkés haj, olyan germános árnyalat felejthetetlen bukéval. Egy kicsit költségesebb, de egy császár (mint például Lucius Verus) megteheti: aranyport kell a hajba, szakállba szórni. Az eredmény: fényes haj, ami úgy csillog, mint az arany. Szó szerint. Így tettek egyébként a föníciaiak is - már jóval a görögök előtt. Kevésbé lélegzet-elállító eredményt lehet elérni virágporral és sárga virágok őrleményével. Szintén hajba- és szakállba szórattatik. Az eredmény: átható sárga, a fuhhintás mennyiségétől függően. És végül is, ha már minden veszett, és a hajad leégett, egy jó paróka még mindig bevethető.

   Jó volt hát szőkének lenni? A csúcsra vezető út mindig nehéz és rengeteg áldozatot kell hozni érte. Ezért voltak bizony császárok és uralkodók, akik mit sem törődve az isteni kötelékkel, barnán vonultak be a történelembe...

szépségápolás érdekességek hétköznapok

0 Tovább

a latin nyelvtanulás szépségei # 13

0 Tovább

Mit keresett Bellerophontész a trójai háborúban?

  Egészen röviden? Nem volt ott. És mégis. Az Iliász hatodik énekében találkozhatunk vele, illetve egész pontosan itt kerül megemlítésre Bellerophontész, a hős. Az ötödik ének során Diomédész már vérszemet kapott az öldöklésre, sérthetetlennek gondolja magát, és ha tehetné, mindenkit eltenne láb alól, aki él és mozog. A hatodik énekben ez a fékevesztett dúvad szembe találja magát Glaukosszal, a másik dúvaddal. Mielőtt egymásnak esnének a csata forgatagában, kellemesen eltársalognak, amolyan civilizált lény módjára. 

   Diomédész faggatja az ismeretlen halálosztót, hogy ki fia borja. Glaukosz nem esik kétségbe, töviről- hegyire elmeséli, hogy honnan jött, kik az ősei. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy közben ádáz vérontás zajlik, Homérosz kövér sorokat szentel a halottaknak, és annak, ki milyen módon indult a Sötét Útra.

   Glaukosztól tudjuk meg, hogy Argosz csücskén, Ephüré városában élt a világ legcsalfább férfiúja, Sziszüphosz. Az ő unokája a hős Bellerophontész. Proitosz azonban Bellerophontész vesztét tervezi, mégpedig egy csúnya kavarás miatt. A felesége, Anteia, nem fért a bugyijába, szemet vetett Bellerophontészra (nos, ennyit az elnyomott nőkről), de hősünk nem állt kötélnek, visszautasította a szerelmes macskát. Erre Anteia úgy vélte, a legjobb védekezés a támadás, és taktikusan bemószerolta a férjénél Bellerophontészt, hogy kikezdett vele. 

   Az ember hitte, vagy nem, megölni önkezűleg nem akarta a hőst (akkor még nem volt hős, de jobb az ilyenekkel vigyázni), így hát elküldte Lükiába az apósához egy üzenettel, aminek tartalmát nem osztotta meg Bellerophontésszal. Az engedelmes kisbárány természetesen Lükiába ment, ahol a vendéglátó gazda nagyon megörült a fiúnak, és kilenc napon és kilenc éjen át vendégül látta, ahogyan csak lehetséges. Aztán a tizedik napon megnézte az üzenetet (nem kapkodta el) és szembesült vele, hogy ezt a drága fiút le kellene mészárolni, méghozzá sürgősen.

   Ám neki sem akaródzott kioltania Bellerophontész életét, inkább amolyan passzív eutanáziaként elküldte egy lehetetlen küldetésre, hogy ölje meg a félelmetes Khimairát. A lelkes fiú némi isteni segítséggel el is végezte a feladatot, bár senki sem bízott benne, hogy lehetséges kivitelezni az ilyesmit. Siekres turnéja után (útközben megölt néhány igen harcias amazont is) visszatért Proitoszhoz, aki a sikertelen kísérlet után orgyilkosokat küldött rá. Ám az istenek szerették Bellerophontészt, meg ő is jó erőben volt, minden asszaszínót kivégzett. Ekkor a király belátta, hogy az istenek kedvencét jobb nem piszkálni, letett róla, hogy megölje Bellerophontészt. Barátsága jeléül hozzá adta a lányát és a fele királyságát. Három gyermekük született, az egyik Hippolokhosz volt, aki Glaukoszt nemzette. Szóval itt a kapcsolat. 

   Oineusz húsz napon át vendégül látta Bellerophontészt, és meg is ajándékozták egymást. Diomédész nagyon megörült, hogy így az apák révén ők vendégbarátok Glaukosszal, így nem is támadták meg egymást és nem harcoltak egymás ellen. Oineusz anno egy bíborövet adott, Bellerophontész pedig egy kettősfülű kelyhet, amit a leszármazottak ugyan nem cipeltek magukkal Trójába, de megbeszélték, hogy a barátság zálogát otthonukban őrzik. 

   Így került Bellerophontész jónéhány sor erejéig az Iliászba.

0 Tovább

A trójai háború diafilmen

A Trójai Háború története Szabó Árpád tolmácsolásában és Boromisza Zsolt lélekemelő rajzaival. Egyszerűen zseniális. Felülmúlhatatlan. A képek a diafilm.osaarchivum.org  oldalról származnak, ahol rengeted további diát nézegethettek akár az ókori Rómáról, akár a régi kedves meséket!

 Trója Homérosz illusztrációk

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

 

Trója Homérosz illusztrációk

0 Tovább

Az egyiptomi papirusz legendája

   Köztudott, hogy a papirusz Egyiptomból származik és igen kedvelt növénye volt az ókori világnak. A népszerű írófelületen kívül számtalan más dologra is használták, tényleg az ókori Egyiptom egyik legfontosabb növénye volt. De mi is ez a papirusz?

   Növény. Élelem. Kultikus szimbólum. Isten. Alsó - Egyiptom jelképe, olyan fontos és nagy hatalmú szimbólum, amiként Felső - Egyiptomé a lótusz. Alsó - Egyiptom védelmező istennője Uadzset, akit gyakran ábrázolnak a kezében papirusz jogarral. Az istennő nevének hieroglifája is a növény alakját tükrözi, jelentése 'zöld, friss, virágzó'; az istennő nevének leírásakor a papirusz hieroglifáját használják. Uadzset szinte mindig testvérével, Nekhbet istennővel együtt jelenik meg, aki Felső - Egyiptom patrónusa - kezében a lótusszal. A fáraót védelmezte, és ha kellett, tüzes leheletével elpusztította az ellenségeit. A legenda szerint Uadzset teremtette az első papirusznövényt, és ő ültette el a mocsárban. A növénynek rengeteg tiszta vízre van szüksége, mocsarakban nő, ezért Egyiptomban a Nílus mentén találunk papirusz-bozótokat. Készítenek belőle fegyvereket a vadászathoz, kosarakat, edényeket fonnak belőle, tálakat, dobozokat készítenek belőle, szőnyeget és lábbelit szőnek belőle, köteleket és a közlekedéshez járműveket: hajókat, hordszékeket, kocsikat. A papirusz az egyiptomi élet minden területét át- meg átszövi. Végül is a papirusz gyökerét meg is lehet enni. Nem tartozott a legkedvesebb csemegéik közé, de szükség esetén ehetőnek bizonyult. És talán a legismertebb felhasználása maga az írófelület. A növény külső részét lehántva egy szivacsos, puha, fehér belső belet találunk, ami ragadós, csíkokra vágva és összepréselve összeragad a száradás során, némi csiszolás után pedig remek írófelületet ad. A papiruszt többször használták: a felesleges írást le lehetett csiszolni, és a papiruszra újra lehetett írni. A kész lapokat néha kisebb darabokra szeletelték, néha pedig tekercs formában használták mind írásra, mind olvasásra. És a múmiák becsomagolásához is előszeretettel használták a szent növényt.

  Uadzset összehasonlítása Létóval találó: az istennő is isten-ikreket szült, Íziszt és Oziriszt. A legenda szerint Ízisz istennő fiát, Hóruszt egy papirusz-bozótba rejtette el testvére Széth elől. Széth lemészárolta a testvérét, Oziriszt, és a gyermek Hóruszt is hasonló sors fenyegette. Ám a papirusz a legjobb rejtekhelynek bizonyult, Hórusz felnőtt Hathor istennő védelme alatt. Ő gondoskodott a gyermekről, ápolta, nevelte, szerette, és ő tanította meg Hóruszt, hogy megértse, mit susog a papirusz. Amikor Hórusz testben és lélekben megerősödött, megkereste Széth-et és legyőzte, bosszút állt apjáért. Hórusz és Hathor a feltámadás és újjászületés szimbólumai. A papirusz kultusza ezt a történetet eleveníti fel: a papirusz papjai a papirusz zizgetésével a titkos hangokat hallatják, ők értik, hogy mit mond a növény, mit üzennek az istenek. A papirusz nyelvét csak a beavatottak értik, egy titkos nyelv, az istenek nyelve. A papok a szent papiruszligeteket különös figyelemmel ápolják, gondozzák, és a növény minden rezdüléséből jóslatokat és üzeneteket képesek kiolvasni.

   A papirusz gondozása amúgy sem egyszerű feladat, a feldolgozása nagy szakértelmet igényelt. A papirusz feldolgozásában épp ezért nagy szerepet játszott maga az állam is, mind kereskedelmi, mind vallási szempontból. A fáraó, mint az állam feje, felelős az országából kikerülő papirusz minőségéért. A görög szó, a papyros is azt jelenti: 'a fáraótól'. A görögöknek van egy másik szavuk is a papiruszra: byblos. A szó a föníciai Byblos város nevéből származik. Az i.e. 4. századi Theophrastos a papyros szót a növényre, a byblos szót pedig ugyanarra a növényre használta, ha az mint alapanyag szolgált (pl. írófelület készítésére).

a kobra a fáraói koronán védelmező szimbólum, Udzsetet jelképezi

Uadzset-Basztet, oroszlánfejű nőként, ureusszal

0 Tovább

a latin nyelvtanulás szépségei # 12

0 Tovább

Egyiptom és a macskák

   Az egyiptomiak egyik legismertebb vonása a macskák iránti rajongásuk. Nem csupán szent állatként tekintettek rá, hanem istenként tisztelték. Hogy miért? Egyesek számára ez tényleg kérdés, amire válaszokat kell keresni. Aki állatokkal él, különösen macskával vagy macskákkal, annak a válasz egyértelmű. Nem lehet őket nem csodálattal figyelni.

  Olvastam olyat is, hogy a macskákat a gabonapusztító rágcsálók elleni harcként vetették be. Kirakott elemózsiával az emberek környezetébe édesgették a macskákat, akiknek ez a sem itt - sem ott állapot kiválóan megfelelt. Aztán (és nem fordítva) megszerették ezeket az amúgy játékos, kedves, kicsit zsarnoki, gyönyörűséges jószágokat. De talán pont fordítva történt. A tekintélyt parancsoló macskák hajtották rabigába az egyiptomiak szívét és lelkét, és az emberi büszkeség utolsó mentsváraként rájöttünk, hogy jé, amúgy a rágcsálókat is kezelgetik. Szóval az imádat indokolt. 

   A macskák egyiptomi megnevezése az egyiptomi nyelv mindennemű ismerete nélkül is kiválóan érthető (mert mi, a macskák hódolói, egy nyelvet beszélünk): miu-nak, vagy miut-nak nevezték a miákoló vadászokat, mint a legmacskásabb név, amivel csak nyávogót illettek. A név azt jelenti, Ő, aki nyávog (természetesen lány- és fiú-nyávogó illető szerint megkülönböztetve). II. Amenhotep fia a macskáját TAI MIUWETTE-nek nevezte: a kis nyávogónak.

   A macskák a túlvilági boldogságot is megkapták hűséges szolgáiktól, az emberektől: előszeretettel készítettek macska-múmiákat. Erről is igen eltérőek a vélemények (macskamániától függően): egyes kutatók szerint a macskákon csak gyakorolták a múmiakészítés fortélyait, mások szerint a macskáknak kijárt ez a megtiszteltetés. Lévén szent állat és isten, inkább az utóbbi lehetőséget tartom a valószínűbbnek. Hogy egy szent állat holmi gyakorló-bábu lenne, azt csakis olyan ember mond, aki nem szereti a macskákat, vagy titkolt féltékenységgel tekint rájuk. 

  Hérodotos leírja, hogy amikor egy ház kigyulladt, a macskákat mentették először. Szintén tőle származik az a történet is, miszerint ha egy egyiptomi család macskája meghalt, a család tagjai a gyász jeleként leborotválták a szemöldöküket (ami ugye akkor szép, ha lobog) és megtépték ruhájukat. Diodorus Siculus pedig leír egy történetet, ami szerint egy római polgár véletlenül megölt egy macskát. A feldühödött tömeg és a fáraó halálra ítélte a férfit.

   A mai macskák mintha teljes mértékben tisztában lennének az egyiptomi örökségükkel. El is várják tőlünk, hogy isteneknek kijáró figyelemmel vegyük őket körbe. Mi pedig, mint a régi egyiptomiak, örömmel meg is tesszük. Mert mégiscsak istenek...

0 Tovább

Kacagó Delfinek

blogavatar

Minden, ami ókor.

Utolsó kommentek