Puppem conscendere...avagy kis hajós vizilatin

   Azon szerencsések közé tartozom, akik miden reggel és este átkelnek a Dunán. Reggel a friss Duna-illat ébreszt, este a lemenő napfényben sirályok köröznek a folyó felett. Minden nap más arcát mutatja és tátott szájjal figyelem - nem lehet nem szeretni. Az ősi folyam, amit a kelta őslakosok is láttak. Minden nap lenéztek a Gellérthegyről a Dunára, én pedig minden nap felnézek a hegyre és emlékezem rájuk, hogy itt laktak. És a rómaiak, akik bár se lovagolni, se hajózni nem szerettek különösebben (ennek ellenére szeretem őket), a Dunát azért mégiscsak félelemmel vegyes tisztelettel szemlélték. A Dunát, azt a szeszélyes istent, aki Danuviusként nem hajolt meg a hatalmas Róma előtt, sosem lehetett betörni és megregulázni. Így hát inkább tisztelték, mint a folyókat és vizeket általában, akiket mindig férfiak testesítenek meg. A folyók amolyan férfias dolgok. Mint ahogyan a szelek is, és a fák nők meg a hajók is. Ez messze több, mint egy nyelvtani jelenség, ez a természet titkos misztikája. 

   Szóval a Dunán átkelve előszeretettel figyelem a hajókat. A régi gőzösöket utánzó "monarchiás" királynőket, a BKV menetrendszeri kis lélekvesztőit (ami inkább hasonlít egy Piszkos Fred-féle hajóra), meg a fürge motorcsónakokat és a gigászi uszályokat. És természetesen a hajók neveit is figyelem, hiszen mi sem izgalmasabb, mint integetni egy kedves ismerősnek. Van két hajó (gondolom egy a gazdája az ötletgazdag elnevezésből és azonos tipográfiából kiindulva), melynek merészen a 'Primus' és 'Secundus' nevet adták. Egészen felperzsel a gondolat, hogy egy latinra éhes nauta kalandozik a Danuviuson, talán egész Carnuntumig felhajózik, vagy épp a távoli Lugio a célpontja, és a rettenthetetlen nauta a zefírek arcába vágja, hogy 'Navigare necesse est!'. Azért aggódom érte. Hiszen aki hímneműnek nyilvánítja a hajóját, az hogyan bízza gyönge sajkája lágy testét a szilaj Danuviusra?!? Az isten női húsra éhes, kecses hajó-lányokat óhajt, nem holmi számozott férfinépet! Persze, ma már mindent lehet. De az istenek nem haltak meg, csak alszanak. És Danuvius is látja, hogy a nauta nem Primának és Secundának nevezte hajóit...

 

 

0 Tovább

a latin nyelvtanulás szépségei # 11

0 Tovább

Mitológiai ménes

  Következzenek a lovak, akikre büszkék vagyunk. Mert az ókori ember szerette a lovat. Tudta, hogy istentől való lény, ott ragyog benne a halhatatlanság fénye akkor is, ha az a ló történetesen nem halhatatlan. De azért a istenné lényegült hősöknek és a haláltalan olümposziaknak kijárt a halhatatlan ló. Csodaló. Poszeidón gyermekei. Poszeidón tanította meg az embereknek, hogyan kell bánni a lovakkal, ő tanította meg a lótartást. Ezért ajánlják a lóversenyeket Poszeidónnak, a tengeristennek.

érdekességek hősök lovak állatok   Különös dolog, hogy pont a 'tengeristenként' felcímkézett Poszeidón az, aki a lovak apja, aki a lovakat teremtette. Hiszen a ló egy szárazföldi állat. És mégis. Az isteni lovak legyenek bár érckörműek (Zeusz lovai/Iliász), ahogyan végigvágtatnak a földön, a világon, egyetlen kalász sem hajlik meg tőlük. Pedig néha tüzet okádnak, néha beszélnek vagy bölcsebbek az embernél, mégis, isteni lények, és azt hiszem ezt a ragyogásukat mind a mai napig megőrizték. A halhatatlan létért természetesen ők is ambrósziát fogyasztanak, akárcsak az istenek. A halhatatlan lovak a HIPPOI ATHANATOI.

   Vannak 'vízi' lovak is, a HIPPOCAMPUSok. Az ő felsőtestük egy lóé, az alsó részük egy delfiné.

érdekességek hősök lovak állatok  Valahogy így. Ez egy római mozaik, bár a rómaiak legendásan nem voltak a lovak szerelmesei. Használták, mert szükségük volt rá, a legeslegjobb közlekedési eszköz, de egy igazi római, ha tehette, nem ült lóra. Inkább a rabszolgáival vitette magát hordszéken. Nos, a hippocampusok húzzák Poszeidón tengeri szekerét, amivel a habokban nyargalászik:

érdekességek hősök lovak állatok  A lovak legendásan érzékeny állatok. Amikor Patroklosz, Akhilleusz legjobb barátja meghal, Akhilleusz lovai is gazdájukkal együtt gyászolnak: a halhatatlan lovak siratják (!) Patrokloszt. Zeusz megsajnálja a két lovat, és megígéri nekik, hogy sosem fogja megengedni, hogy Hektór megkaparintsa őket. 

Benneteket, ti szegények, mért adtunk a halandó

Péleusznak? Ti sosem vénültök s el nem enyésztek.

Tán hogy részt vegyetek nyomorában az emberi fajnak?

Mert hisz az embernél a világon nincs nyomorultabb

Mindama lény közt, mely lélegzik s mászik a földön.”

(Iliász 443-447)

   Ha már Iliász, ne feledkezzünk meg az 5. énekben szót kapó Pandaroszról sem, aki egy szál íjjal érkezik Trójába. Miért is? Nem azért, mert Pandarosz nincstelen lenne, hiszen apja, Lükáón még otthon 11 (!) harci szekeret és hozzá való lovakat adott neki. Ezeket a 'fiú' nem hozta magával a trójai háborúba, mert nem látta biztosítottnak a lovak ellátását!! Az ő lovai hozzá voltak szokva a jóhoz, a magas lóélet-színvonalhoz, és Pandarosz nem akarta, hogy rosszabbul éljenek, netán nélkülözniük kelljen.


   De most már tényleg jöjjenek azok a legendás lovak! 

PÉGASZOSZ: Apukája Poszeidón, anyuja a rossz hírű Medusa. A frigy Pallasz Athéné templomában történt, amiért az istennő igencsak felháborodott, bosszúból kígyóvá változtatta Medusa fürtjeit (meg az egész nőt egy szörnyeteggé). Perseus vágta le ezt a fejet, és a nyaki artériák szerteszét spriccelő véréből pattant ki Pégaszosz, a halhatatlan isteni ló. Pégaszosz a halhatatlanságán túl szárnyas ló volt, patái nyomán források fakadtak, költők hajtottak előtte fejet és Zeusz villámait szállította. Aztán Bellerophontész elkötötte őt és az Olümposzra kívánt törni: Zeusz villámai halálra sújtották. Ezt a büntetést sajnos Pégaszosz is megkapta: szárnyai leégtek. Zeusz fájdalomdíjként az égre emelte mint csillagképet. 
 

érdekességek hősök lovak állatokABRAX: A római hajnalistennő, Aurora szekerét húzó halhatatlan lovak egyike. Aurora nyitja meg a Nap kapuit keleten.

ABRAXAS: Héliosz napisten nyolc halhatatlan lovainak egyike

AETHON: két ló is fut ugyanezen néven; a)Héliosz napisten nyolc halhatatlan lovainak egyike; b) Árész lovainak egyike

ARION: Héraklész halhatatlan lova, később Adrasztoszé lesz

BALIUS: az istenek Péleusznak adták ajándékba a halhatatlan lovat, majd Péleusz fiának, Akhilleusznak adja a lovat, és ő húzza a hős Akhilleusz szekerét a trójai háborúban

BOREAS: az északi szél istene, aki ló alakjában húzza Zeusz szekerét

BRONE: Héliosz napisten nyolc halhatatlan lovainak egyike

CAERUS vagy CETUS: Adrasztosz lova, a szélnél is gyorsabb volt

EUOSZ: Héliosz napisten nyolc halhatatlan lovainak egyike

HARPAGUS: a Dioszkuroszok halhatatlan lovainak egyike

CONABUS: Árész halhatatlan lova, az ő szekerét húzza (és természetesen tüzet lehel)

CYLLARUS: a Dioszkuroszok halhatatlan lovainak másika

LAMPUS: Eos hajnalistennő szekerét húzó lovak egyike

NOTUS: a déli szél istene, aki lóalakban Zeusz szekerét húzza

PÉDASZOSZ: Akhilleusz lova, akit Szarpédón ölt meg a trójai háborúban

PHAETON: Eos hajnalistennő szekerét húzó lovak másika; és természetesen a római Aurora szekerét is ő húzza-ugyanezen a néven

PHLEGON: Héliosz napisten szekerét húzza

PHLOGEUS: a Dioszkuroszok szekerét húzó ló egyike, és ugyanezen a néven húzza Árész szekerét is egy paripa

PHOBUS: Árész szekerét húzó halhatatlan ló

STEROPE: Héliosz napisten halhatatlan lovainak egyike

STHENIUS: Poszeidón halhatatlan lova, az ő szekerét húzza

TRÓJA LOVAI: Erichtonius és Laomedon tizenkét halhatatlan lova, Héraklésznek ajánlották fel ajándékul Hészioné megmentéséért (a szörnytől)

XANTHOS: a)Akhilleusz egyik szekérhajtó lova, akit az istenek Péleusznak, az apjának adtak ajándékba; b)a Dioszkuroszok egyik halhatatlan lova; c)Erechteus, az athéni király halhatatlan lova

ZEPHYRUS: a nyugati szél istene, aki ló alakjában húzta Zeusz szekerét

Árész lovai: AITHON, KONABOS, PHLOGEUS, PHOBOS

érdekességek hősök lovak állatokPluto alvilági isten lovai: ABASTOR (gyors, mint a csillagok), ABATOS (gyors, mint a gondolatok), AETHON v. ETON (fürge, mint a sas) és NONIOS (gyors, mint a fény. ÉS természetesen feketék, mint a legsötétebb, csillagtalan éjszaka.

érdekességek hősök lovak állatokHektór, a trójai hős lovai: ETHON, GALATHE, LAMPUS, PODARGUS és XANTHUS

  Diomédész lovai: Négy vad, emberevő lova volt a thrák királynak, akikkel az országába tévedő idegeneket falatta fel. Héraklész egyik munkája az volt, hogy ezeket a lovakat kellett elvinnie Eurüsztheuszhoz. Héraklész frappánsan megoldotta a feladatot: a thrák királyt a saját lovaival etette meg. Eurüsztheusz a lovakat Hérának ajánlotta, érthető okokból nem merte megtartani a paripákat (azt hiszem mondhatjuk rájuk, hogy nehezen kezelhető lovak). Egy változat szerint Héraklész befogta a lovakat a saját szekerébe (tehát tudta őket kezelni), más változatban a lovak egymást falták fel (tehát mégiscsak kezelhetetlenek voltak). Ők személy szerint DINOS és LAMPON.               

érdekességek hősök lovak állatok HIPPOI KABEIROI: Héphaistos isten hozta létre őket, az ő lovai. Fém lovak, akik tüzet hánynak, és Héphaistos szekerét húzzák.

érdekességek hősök lovak állatokAineiász lovai: ezek azok a lovak, amelyeket Zeusz adott Trósznak Ganümédészért, a fiáért cserébe. Ankhíszész, Aineiász apja átverte Láomedónt; kancákat hajtott a pompás csődörökhöz, így születtek meg a saját csodalovai.


   És végül ne feledkezzünk meg a lovak másik nagy családjáról, akik félig lova, félig emberek: a kentaurokról.  Szenvedélyes lények, szélsőségesek és nagyon érzékenyek; szeretik a jó bort és a zenét, műveltek és végtelenül vadak. Szerintem inkább csak más az erkölcsi mércéjük. A leghíresebb kentaurok: Kheirón (Akhilleusz tanára), Hylaeus, Nessus (Héraklésszel volt végzetes összetűzése Deianeira miatt) és Rhoesus. 
HIPPOGRIFFEK: Szinén legendás lények, feje és a mellső végtagja egy sasé, a teste többi része egy lóé.
BUCEPHALUS: Bár nem volt halhatatlan ló, nagyon is hétköznapi ló volt, ám a nagyra törő Nagy Sándor hű társa és hátasa lévén nevét beírta a halhatatlanok könyvébe.
HYPPALEKTRYON: szintén mitológiai jószág, az elülső fele lóból van, a hátsó fele kakasból - sárga, hivalkodó tollakkal.

0 Tovább

Öszvérsors

   Ostiában van egy fürdőház, amit úgy hívnak, a Cisiariusok fürdője. A fürdőház a nevét a frigidariumban (hideg vizes medence; ezt a fürdőző a langyos és a forró vizes medence után veszi igénybe) találta hatalmas, egybefüggő mozaikról kapta. A mozaik különlegessége, hogy egy sematikus fal, a 'városfal' mentén különféle kocsikat látunk. Ezek könnyű, kétkerekű kocsik, nem szekerek. Ezek a kétkerekű kocsik a későbbi konflisokhoz hasonlóak, CISIUM-nak hívták, innen a sofőr neve: CISIARIUS. Az ilyen kétkerekű járműveket rövid útra lehetett kibérelni, egy kicsit úgy, mint manapság leinteni egy taxit. Leggyakrabban a városkapuk mentén várták utasaikat, és legendásan gyorsak voltak. 

lovak utazás érdekességek

   Például az első híres perében Cicero is említi, hogy az idősebb Roscius (akinek fiát fogták perbe az apja meggyilkolásáért) a Róma és Ameria közötti 58 mérföldes távolságot 10 óra alatt tette meg. Ez nem tűnik túl gyorsnak, de ha belegondolunk, manapság egy 51 mérföldes szakasz távlovaglási ideje 12 óra.

lovak utazás érdekességek

   És elértünk a mozaik másik izgalmas pontjához: a cisiákba nem lovak, hanem öszvérek vannak befogva! Az öszvérek nem a gyorsaságukról, sokkal inkább a kitartásukról, szívósságukról és igénytelenségükről híresek.

   Az ókori görögök szerették az öszvérversenyeket: az öszvéreket magukban futtatták, szekér és fogat nélkül. A rómaiak az öszvéreknek speciális fogatversenyt rendeztek. Szemben a lovas fogatversenyekkel, ahol kettes és négyes fogat is volt, az öszvér-fogatversenyeken módszeresen kettes fogat volt és két csapat versengett egymással, szemben a lovas versenyek négy csapatával. Ezek az öszvérek inkább olyan hibridnek tűnnek, akiket kifejezetten a gyorsaságuk miatt tenyésztettek. Plinius leírásában olvashatunk róla, hogy mi is az öszvér: egy kanca és egy háziasított szamár szerelméből születnek, rendkívül gyorsak és ellenállóak. Az apa is lehet ló; a lényeg, az öszvér a mamájára fog hasonlítani. Szóval ha a mama a ló, inkább ló külseje lesz, ha szamár a mama, inkább szamár kinézetű lesz az öszvérünk.
   A cisiariusok mozaikjának még egy izgalmas pontja van: az öszvérek meg is vannak nevezve. Természetesen beszédes neveik vannak: PUDES (szerény, igénytelen), PODAGROSUS (béna, sánta, ügyefogyott), BAROSUS (finom, kecses) és POTISCUS (ittas, becsiccsentett). Ezekkel a nevekkel az ókori öszvérek megelevenednek előttünk: látom, ahogyan a finom testfelépítésű Barosus kecsesen léptet, mellette Potiscus pedig dülöngél, nem ura a saját lépteinek.
 

lovak utazás érdekességek
Pudes és Podagrosus neve és arcképe


   És lám, azt gondolnánk az öszvérek csak néma rabszolgái a történelemnek, hiszen minden a lovakról szól, és tessék! Nevükön nevezett öszvérekkel találkozunk, egy fürdőben! A legendás lovakat, a mitológiai paripákat mindenki ismeri (aki mégsem, hiányosságát hamaorsan pótolhatja a közelgő Mitológiai ménesben tett sétával), de mi van a mindennapok hű társaival, az alázatos hátasjószágokkal? Mi késztette az alkotó(ka)t arra, hogy névvel együtt örökítsék meg az öszvéreket? Lehet ez a mozaik az öszvértörténelem ősforrása?
   Az ókori Rómában az öszvérek nagy népszerűségnek örvendtek: köszönhetően a higgadt természetüknek és hatalmas munkabírásuknak, a közlekedés patás támpilléreivé váltak, szemben a lovak ingatag jellemével és törékeny lábával. A szekerek, kétkerekű kocsik hatalmas mennyiségben árasztották el Róma utcáit, aminek következményeképp be is tiltották a nappali kocsikázást és áruszállítást. Ergo csak éjszaka lehetett az utakon tolakodni, ami az éjjeli pihenés és csend rovására történt. Az öszvérek pedig átalakultak éjjeli állatokká.

lovak utazás érdekességek
öszvérportré

   Vespasianus császár gúnyneve sem véletlenül lett Mulio (öszvérhajcsár), miután pénzügyi nehézségei miatt kénytelen volt belevágni az öszvér-bizniszbe. Nero császár öszvéreinek a pletyka szerint ezüst patkói voltak, becses nejének, Poppeia öszvéreinek pedig arany cipellők ékesítették stramm lábaikat. Bár az öszvéreknek sokkal erősebb a patájuk, mint a lovaknak, azért néha őket is megpatkolják, különleges igénybevétel esetén. Régen is igaz volt a patkolás aranyszabálya: a terepviszonyok és a ló/öszvér adottságai határozzák meg a patkolás szükségességét. Az ókorban is ismerték a mai értelemben vett patkót, bár gyakrabban használtak amolyan cipőcskéket: egy vastag bőrrel tekerték be a ló patáját, és ezt egy szíjjal kötötték meg a bokájánál. Tényleg úgy néz ki, mintha egy bokacsizma lenne rajta. Pompeiből mindenesetre előkerült egy pár lócipő, ám a keskeny nyomtáv miatt felmerül a gyanú, hogy ezek egy öszvér patkói voltak!

lovak utazás érdekességek
öszvérarcú rhütón, a vidám ivászatok kelléke

0 Tovább

Mit adtak nekünk a görögök? Pankrációt!!!

Mi az első gondolat, ami eszedbe jut az ókori görögökről? Filozófia? Odüsszeusz? Olimpia? A sport azért biztosan ott van az első ötben. Kidolgozott izomzatú atléták és kecses diszkoszvetők. De eszedbe jut a legöregebb sport, amiről talán nem is gondolnád, hogy görög? Igen, a pankráció!

   Egy olyan harcművészeti ág, aminek valódi eredetét senki sem ismeri. Persze vannak elméletek és ideológiák, de semmi konkrétum.

    Egy legenda szerint Héraklész "találta fel", mégpedig azért, hogy az ökölvívásban még félelmetesebb lehessen (azért így sem kellett panaszkodnia, de az istenek borzalmas maximalizmussal sújtották). Plutarkhosz viszont azt állítja, hogy maga Thézeusz fejlesztette ki, egészen konkrétan a Minótaurusszal vívott csatája alkalmával. Bármi is az igazság, ha a legendák ilyen ragyogó hősökhöz kapcsolják a pankrációt, be kell látnunk, hogy tényleg valami nagyon fontos dologról van szó, egy olyan sport (mit sport, életstílus!), ami az ókori görög kultúra meghatározó eleme kellett legyen. Az ókori olimpiai játékok egyik fő attrakciója.

   De mi is ez a pankráció? A szó jelentése "minden erő". A pankráció az ókorban a brutalitásáról, vadságáról és kegyetlenségéről volt híres. Olyan harcművészeti forma, ahol akár ki is kaparhatod az ellenfeled szemét, vagy akár térdeddel illetheted a buksiját. És vice versa.

   Egy régi történet szerint a bírák egy alkalommal igen komoly bajban voltak, hogy melyik versenyző is nyerte meg tulajdonképpen a viadalt. A nehézséget az okozta, hogy mindkét versenyző holtan hevert a homokban, mindketten belehaltak a sérüléseikbe. Végül hosszas tanakodás után annak ítélték meg a győzelmet, akinek nem volt kivájva a szeme. Idővel persze a világ egy szofisztikáltabb hely lett, és a szemek kikaparását nemkívánatosnak nyilvánították a pankráció világában.

   Az előbbiek tükrében azt gondolhatnánk, hogy a pankráció egy fékevesztett marcangolás, szó szerint a másik ész nélküli széttépése. De ez korántsem igaz. A pankrációnak is megvannak a maga szabályai, stílusa, szépsége és koreográfiája. Vannak állások (stasi), ütések (efthia), rugások (laktismata) és védések (apokrousis).

   A játékvezetők szabályként csupán néhány dolgot tiltottak meg: tilos botokat használni, tilos harapni - és idővel tilos lett a másik szemét kikaparni. Így a versenyzők kiélhették a kreativitásukat  mind a támadás, mind a védekezés terén, a lehetőségeknek csak a fantázia szabott határt. Egy pankráció leírása és élethű tolmácsolása így akár egy egsz könyvet is megtölthetne.

   A pankráció célja az, hogy legyőzd az ellenfeledet. Persze nem megölni kell, hanem el kell érni, hogy feladja a küzdelmet, amit hüvelykujja felemelésével jelezhet. A kényszerítés klasszikus módja a fojtás. Nem kell eltörni a nyakát, mert akkor nem fogja feladni, hanem a légcső finom és aprólékos szűkítésével kell az ellenfél levegőjét apránként elfogyasztani, hogy elfogyjon a harci kedve. Közben természetesen ügyelni kell, hogy ne legyen lehetősége fickándozni, netán kiszabadulni. Szintén népszerű még a végtagok tekergetésével előidézett folyamatos és mélyülő fájdalom. Ez sem a végtag vagy az ujjak kitörését jelenti, sokkal inkább a lassú és elnyújtott túlfeszítést, amivel az ellenfél türelme és fájdalomtűrő képessége a végletekig csigázható. És ne feledkezzünk meg a jól irányzott rúgásokról sem, hiszen váratlanságuknál és kiszámíthatatlanságuknál fogva ezek is hatékonyan bevethetők az ellenség megtévesztésében (és legyőzésében).

   A pankráció kedvelt témája a vázafesztészetnek is. Mind a feketealakos, mind a vörösalakos vázákon egyaránt találkozunk izgalmas pankráció-jelentekkel. Olyan szituációkat, technikákat festettek meg, amelyeket méltónak találtak az örökkévalóságra hagyományozni. A legendák. A tökéletes mozdulat, a váratlan csel, a győzelem, a legyőzetés. Amit mindennkinek látnia kell. A vázaképeken a küzdők mellett általában látunk egy harmadik személyt is pálcával vagy bottal felfegyverezve: ő a játékbíró.

   Végezetül emlékezzünk meg a leghíresebb pankrátorról: thasszoszi Theaganészól. 9 évesen már hazacipelt egy bronz szobrot a piactérről, és felcseperedve 22 év alatt 1103 versenyt nyert meg. Nagy Sándor is a pankráció lelkes rajongója és gyakorlója volt, állítólag ő vitte e sport szeretetét Keletre. Hogy ez igaz-e, vagy sem, nem tudom, de valószínű, hogy a pankrációból nőtte ki magát a legtöbb mai küzdősport. Bárhogyan is, a görögöktől hatalmas örökséget kaptunk, ami nem csak filozófiából, költészetből és művészetből áll, hanem bizony harcművészetből is.

0 Tovább

a latin nyelvtanulás szépségei # 10

0 Tovább

Szarpédón, a trójai hérosz

   A trójai háború egy örök rejtély. Akármennyit foglalkozom a témával, mindig újabb és újabb kérdések merülnek fel. Már az ókori költők, szerzők, gondolkodók is rengeteget foglalkoztak vele, és már számukra is milliónyi kérdést vetett fel az egész trójai mondakör. A 'mi igaz és mi a legenda' problémakörén túl is számos izgalmas dolog merül fel. A héroszok, akik mind a mai napig az érdeklődés középpontjában állnak, viselkedésükkel, tetteikkel, motivációikkal felkavarnak mindenkit. 

   Személyes "kedvencem" Szarpédón, aki annyira megfogott, hogy jónéhány éve magamra is tetováltattam. Hogy miért ő? A tisztasága, a kitartása. Amolyan néma hősiessége. Ahogyan Zeusz is megsiratta, mert nem volt hatalmas hős fergeteges tettekkel, "csak" egy igaz ember, törhetetlen, példaértékű.

Homérosz Iliász hősök

   Nagyon romantikusan képzeltem el a halálát. A fegyverek csikorgása elvegyül a harcoló katonák kétségbeesett hangjával, a csata zaja teljesen betölti az emberek agyát. És akkor, amikor Szarpédón meghal, még utolsó erejével az égre emeli tekintetét és mintegy megpihenve kileheli a lelkét. A halála pillanatában a hérosz körül minden elcsendesül, teljes némaság borul az őt körülvevő térre, ami olyan, mintha végtelen lenne. Megérkezik finom szárnyakon Hüpnosz és Tanathosz, a selymes szárnyaik csattogása felkavarja a port. Felemelik és az égbe emelik a héroszt, apjához. Így képzeltem Szarpédón, a trójai hérosz halálát. 

   Némi utánajárással viszont megtudhatjuk, hogy hogyan képzelték maguk az ókoriak a héroszt! A legfőbb forrás természetesen Homérosz Iliásza, de a későbbi magyarázók is tartogatnak számunkra érdekes fordulatokat! Azt gondolom, hogy mindegy is, hogy mi volt 'igaz' a történetben, mi a valóság és mi a kitalált elem, a történetek önálló életet élnek, és minden mese úgy igaz, ahogy elmesélik. A valóság sokszor csak nézőpont kérdése.

Homérosz Iliász hősök

Philosztratosz: Hőstörténet

   39.(1.) Szarpédónt Lükia szülte, de Trója tette naggyá. Úgy harcolt, mint Aineiasz, és ő vezette a lükiaiak egész hadát, köztük két igen kiváló harcost, Glaukoszt és Pandaroszt. (...) (3.) Próteszilaosz azt meséli, a trójaiak egész seregükkel kivonultak Szarpédón fogadására, mert vitézségén, istenhez méltó, nemes megjelenésén túl felcsigázta kíváncsiságukat származásának története is. Merthogy azt Aiakosz, Dardanosz és Tantalosz sarjairól is éneklik a költők, hogy Zeusztól származnak, ám ő az egyetlen mind Trója védelmére, mind a bevételére érkezők között, aki magának Zeusznak volt a fia, márpedig ez tette Héraklészt is híresebbé és csodálatraméltóbbá más halandóknál. (4.) Szarpédón úgy halt meg, ahogy Homérosz elbeszélte. Körülbelül negyvenéves lehetett, Lükiában helyezték sírba, ahová honfitársai szállították, miközben a halottat megmutatták az útbaeső népeknek. A testét fűszerekkel balzsamozták, és úgy tűnt, mintha csak aludna, ezért mondják róla a költők, hogy Hüpnosz kísérte a halálba.

Homérosz: Iliász (XVI. 462-505)

Ők amikor már egymásnak közelébe kerültek,
akkor Patroklosz nagyhírű hős Thraszüméloszt,
hős Szarpédón fegyveresét, daliás követőjét,
gyomra alatt megdöfte, s elernyesztette a testét.
Szarpédón pedig őt most elvétette gerellyel,
másodikul támadt: s jobb marján verte dzsidával
Pédászoszt, a lovát, s ez a lelkét ott kilehelte:
porba rogyott, hörgött, testéből szállt ki a lélek.
Két ló szétszökkent, iga reccsent, elkeveredtek
gyeplőik, hogy a lógós ló lerogyott a fövenybe.
Ám segitett a dicsődárdás hős Automedón már,
nagy kardját rántotta ki izmos csípeje mellől,
és nem késlekedett, nekiszökve levágta a lógóst.
Erre a két hadimén rendben feszitette a hámot:
s lélekevő viadalban a két hős összecsapott most.

Szarpédón ragyogó kelevézt hajitott, de hiába,
mert Patroklosznak bal válla fölött süvitett el
érchegye, s át nem döfte; de most érccel nekirontott
Patroklosz, s nem szállt ki hiába kezéböl a fegyver:
döfte be, hol gyöngéd szívét beborítja a hártya:
eldőlt, mint ahogyan tölgy dől, vagy nyárfa a földre,
vagy nagy karcsu fenyő, melyet magas ormon az ácsok
most-köszörült fejszéikkel vágnak ki hajóhoz:
így elnyúlt paripáinak és szekerének előtte,
s fogcsikorítva a véres port markolta kezével.
Mint ha bikát öl oroszlán, megtámadva a csordát,
büszkeszivű ragyogót a kaszáslábú tehenek közt,
mely az oroszlán állkapcsában nyögve kipusztul:
így tombolt pajzsos lükiébeliek vezetője,
Patroklosztol öletve, s eképen hívta barátját:
"Jó Glaukosz, daliák közt hős, most kell a csatában
bátornak lenned s derekasnak a dárdavetésben:
most légyen vágyad keserű viadal, ha serény vagy.
Mindenelőtt serkentsd Lükié daliás vezetőit,
járj föl-alá, hogy Szarpédónt védjék a csatában:
és azután magad is verekedj érettem az érccel:
mert néked leszek én ezután szégyen s örökös vád:
nemmúló, ha a vértemet elvinnék az akhájok,
énnékem, ki a gályák mellett hulltam a harcban.
Tarts ki szilárdan hát, noszogasd valamennyi vitézed."

Így szólt, és a halálnak vége takarta be eztán
orrát és a szemét; az meg, mellére tapodva
húzta ki húsából gerelyét, s vele jött rekeszizma;
együtt húzta ki dárdahegyét s ellenfele lelkét.

Homérosz Iliász hősök

Frígiai Dares: Trója pusztulása

   (26.) Közben véget ért a fegyverszünet. Palamedes felfegyverkezve és harcra készen vezette ki a sereget, felállította és lelkesítette a katonákat, szemben vele Deiphobus. A trójaiak keményen küzdöttek. A lyciai Szarpédón szorongatta a görögöket, kaszabolta, gyilkolta őket. A rhodusi Tlempolemus száll vele szembe, de hosszú harc és ellenállás után súlyos sebtől kellett elesnie. Pheres, Admetus fia lépett a helyébe, rendezte a sorokat, de Szarpédón hosszas közelharc után megölte. Szarpédón is kénytelen volt sebesülten távozni a csatából. Pár napig tartottak a harcok, mindkét oldalon sok vezért öltek meg, de többet Priamusén. A trójaiak követeket küldtek, fegyverszünetet kértek, hogy eltemessék a halottakat, ápolják a sebesülteket. (28.) Kemény csata kezdődött, mindkét részről keményen harcoltak, sok ezren haltak meg. Palamedes az első sorban forgolódott, lelkesítette a katonákat, hogy bátran küzdjenek.A lyciai Szarpédón szembeszállt vele, de Palamedes megölte. Ettől kezdve vidáman forgolódott a csatasorban. (...) A trójaiak pedig elsiratták Szarpédónt és Deiphobust. 

Homérosz: Iliász (V. 628-669)

Így fáradtak ezek mindnyájan a vad viadalban.
S Tlépolemoszt, Héraklész szép nagytermetü sarját
isteni Szarpédónnal szembe vezette a végzet.
És mikor útjuk után egymás közelébe kerültek,
fellegtorlaszoló Zeusz gyermeke és unokája,
akkor Tlépolemosz szólalt meg köztük először:

"Szarpédón, Lükié bölcs bajnoka, mondd, minek is kell
itt reszketve lapulnod, járatlannak a harcban?
Csak hazugok mondják, hogy a pajzsos nagy Kronidésznak
gyermeke vagy, mert messze mögötte maradsz a vitézlő
hősöknek, kik a régi időkben tőle eredtek.
Míly máskép szólnak Héraklész édesapámnak
hős-erejéről, mert hisz oroszlánszívü vitéz volt!
Láomedón paripái miatt jött ő ide hajdan,
csak hat bárkával s nem is olyan nagyszámu csapattal,
s Tróját feldúlván, utcáit elözvegyitette.
Néked a lelked gyáva, a néped a harcban enyészik,
nem hiszem én, hogy erős védője lehess te a trósznak,
bármíly szörnyü-erős hősként jöttél Lükiából,
én leigázlak, s így jutsz majd Hádész kapuján túl."

Szarpédón, Lükié vezetője, felelt a szavára:
"Tlépolemosz, szent Tróját ő feldúlta valóban,
ostoba vétke miatt a vitézlő Láomedónnak,
mert jótette fejében szidta, s a szép paripákat,
néki nem adta ki, bár értük jött távoli földről.
Ámde kimondom, elér a halál, el az éjszinü végzet,
éntőlem még itt: gerelyemtől földreigázva
hírt adsz énnekem és lelket paripás Aidésznak."

Így szólt ő; mire kőrisdárdáját fölemelte
Tlépolemosz, s egyszerre vetették ketten a hosszú
lándzsákat: neki Szarpédón átverte középen
most a nyakát, s átjárta a fájdalmashegyü dárda;
sűrü nagy éji homály szakadott tüstént a szemére.
Tlépolemosz meg az ő bal combját érte az érccel:
abba rohant be mohón kelevéze, s a csont közelében
megtorpant, mert apja a vészt most még tovaűzte.

Isteni Szarpédónt ragyogó bajtársai vitték
már ki a harci gomolygásból: kínozta a hosszú
kőris-dárda, amíg vonszolták; senki se gondolt
rá: ha kirántják combjából, még talpra is állhat,
íly sietősen munkálkodtak mind körülötte.
Tlépolemoszt meg másoldalt lábvértes akhájok
vitték el; mikor ezt meglátta a fényes Odüsszeusz,
tűrőlelkü vitéz, kedves szive indulatos lett.
Hányta-vetette utána a lelkében s a szivében,
vajjon a mennydörgő Zeusz sarját űzze először,
vagy sok más lükiébelinek vegye-é el a lelkét.
Nagyszívű Odüszeusznak nem volt végzete mégsem,
hogy hegyes érccel Zeusz izmos sarját leterítse.
Sok lükiébeli ellen fordította Athéné.
Koiránoszt sujtotta le és Khromioszt meg Alasztórt,
Alkandroszt, Halioszt, Prütaniszt és véle Noémónt.
S több lükiébelit is megöl ekkor a fényes Odüsszeusz,
hogyha sisakrázó nagy Hektór nem veszi észre.
Tört az elősoron át ragyogó ércmezbe takartan,
s rémített minden danaoszt; megörült közeledtén
Zeusz fia, Szarpédón, s hozzá panaszos szavakat szólt:

"Príamidész, az akhájok zsákmányául a földön
fekve ne hagyj; védj meg, ha utána el is hagy az élet
városotoknak ölén; hiszen úgysem volt az a sorsom,
hogy megtérjek még szeretett mezejére hazámnak,
kedvre deríteni csöpp fiam és szeretett feleségem."

Szólt; de sisakrázó Hektór nem adott neki választ,
messze suhant, epedett, hogy vesse az argoszi népet
hátra hamar, s lelkét soknak vegye még el a harcban.
Isteni Szarpédónt ragyogó bajtársai ekkor
pajzsos Zeusz gyönyörű bükkfája alá teritették;
s combjából kifelé rántotta a kőrisdárdát
jóerejű Pelagón, szeretett haditársa a hősnek.
Ezt elhagyta a lélek is, és a szemére köd omlott:
majd fellélegzett ismét, amikor Boreásznak
fútt a fuvalma reá, s pihegő lelkét üditette.

Krétai Dictys: Trójai napló

Első könyv (18.) (...) Közben a lyciai Szarpédónt hiába próbáltuk akár pénzzel, akár Phalis, a sidoni király közbenjárásával rávenni, hogy csatlakozzon a trójaiak elleni igazságos hadjáratunkhoz, mert a miénknél bőségesebb ajándékaival, amelyeket később még meg is kétszerezett, Priamus meg tudta tartani legmegbízhatóbb híveinek táborában. (...)

Homérosz Iliász hősök

Homérosz: Iliász (II. 876-877)

Szarpédón s a derék Glaukosz, távol Lükiától

hozta a népét, forgatagos Xanthosz vize mellől.

Krétai Dictys: Trójai napló

Második könyv (11.) Ugyanakkor ért oda fegyvereseinek nagy csapatával a lyciai Szarpédón Xanthus és Laodamia fia, akit Priamus untalan hívott követeivel. (Jegyzet: A hagyományban Szarpédón Zeusz fia. Az egyik elterjedt változat szerint Krétán született és Európé volt az anyja, csak miután összeveszett testvérével, Mínósszal, ment uralkodni Lükiába. Az Iliászban viszont Laodameiával, Bellerophón lányával nemzette Zeusz.)

Homérosz: Iliász (VI. 198-199)

Laodameiával bölcs Zeusz kerevetre hevert le,

s ő Szarpédónt szülte, az isteni, ércbeborult hőst.

További izgalmas részletekért lapozd fel a Szemtanúk a trójai háborúról : Krétai Dictys, Frígiai Dares és Philosztratosz szövegei című könyvet (Gondolat kiadó adta ki)! És természetesen az Iliászt...

0 Tovább

A nyárról, a kánikuláról és a Kutyáról

Már a bogáncs ha virágzik, s ülve a fán a kabóca 

cirpel, s harsány visszhanggal szétömlik az ének 

szárnya alól, fáradságos nyár évszaka jött meg. 

Legzsirosabbak a kecskék és legjobb a bor ekkor, 

kéjvágyóak az asszonyok, ámde legyöngül a férfi, 

mert fejet és térdet szikkaszt ki a Nagy Kutya csillag, 

forróságtól száraz a bőr. Jó volna ilyenkor 

árnyékos barlangban a bibloszi bor, s a kalács, mely 

tejjel van bedagasztva; ha már nem szoptat a kecske, 

friss teje, húsa az erdőben legelő kis üszőnek 

meg fiatal baknak, s iszogatni utána tüzes bort, 

ülve az árnyékban, s eltöltve szivünk eledellel, 

és fordítva szelíd Zephürosszal szembe az arcunk.

Hésziodosz: Munkák és napok (582-594 sorok)

Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása

a Sirius a kutya orrán található

0 Tovább

Cacodaimon, a sötét oldal

l

   Ha már szó volt a 'jó démonokról', az agathodaimonról, lássuk a démon párját a 'sötét oldalról'! Mert a görög-római világban a legtöbb dolog szimmetrikus, aminek van jó oldala, annak lesz rossz is. Így van ez a démonokkal is. A démon vagy görögösen daimón alapjában véve egy teljesen semleges lény: sem nem jó, sem nem rossz. Az agathodaimon, a jó démon segíti és támogatja az embert, jó tanácsokkal látja el és egyengeti az életútját. Ezzel szemben a cacodaimon rosszat akar és rosszra tör: őrületet okoz.

  Persze ez a mai jó-rossz relációnk nagy mértékben a katolikus világkép hatására vált olyanná, amilyen: az ókoriak nem így gondolkodtak. Az őrületnek van jó oldala is, mint általában a legborzasztóbb dolgoknak (lásd Dionüszosz misztérium). Ezt a mai gondolkodásunkkal már nehéz megérteni. Mindenesetre a cacodaimont egyértelműen rossznak tartották a görögök is, tehát bátran rányomhatjuk a 'gonosz démon' bélyeget!

mágia A képen a cacodaimont láthatjuk a gonosz szemmel (ez nem a kereszténység mindent látó, atyai szeme), ami a rontást, szemmel verést, ártást és balszerencsét jelképezi. A szem a képen meg van szigonyozva vasállatok támadják, kutyák csaholnak rá és egy holló vájja ki az ártó szemet. Szóval van remény...

   A démonunk kicsi és gonosz, és hatalmas hímtagját szó szerint lóbálja a lába között. Egyes értelmezések szerint ő valójában nem is cacodaemon, hanem a rontást elhárítani hivatott jó szellem, agathodaimon (Agathos Daimon). Hol az igazság?

0 Tovább

Agathodaimon, a démon, akit szeretünk

   Démonnak nevezzük, ám ő nem a rossz, gonosz és csúnya démon, hanem a 'jó' démon, ahogyan a neve is mutatja: 'nemes szellem'. Ritka démon és kevés szó esik róla, pedig fontos szereplője az antik ember mindennapjainak. A régi görög vallásban a szőlőültetvények és a szőlészetek szelleme. Az ember közvetlen társaságához tartozó démonok nagy családjába tartozik, ők biztosították az emberek számára a jó szerencsét és a bölcsességet. Egy kicsit hasonlítanak a római genius-hoz.

   Pausanias szerint az 'agathodaimon' eredetileg Zeusz egyik megtisztelő mellékneve volt. Ezért is illik egy ókori római vagy görög lakomán egy kis bort loccsintani Zeusz tiszteletére. Aristophanés 'Béké'-jében is találkozunk 'agathos daimon'-nal. A művészetben gyakran ábrázolták kígyóként (itt a kígyó jó tulajdonságaira gondoljunk, és nem a bestiális hüllőre), vagy fiatal férfiként, kezében a cornucopiával (bőségszaru) és áldozótállal. Ezek az ábrázolások az agathodaimon egy későbbi, kibővült feladatát mutatják meg: ő biztosítja a család bőséges élelmét és italát, a családi jólét őrzője.

   Vajon Szókratésznek is ilyen 'jó démonai' voltak?

0 Tovább

a latin nyelvtanulás szépségei # 9

0 Tovább

Péntek 13: macskák és mágia

 A macskák boszorkánysághoz  kapcsolódó szerepe csakis akkor lehet teljes, ha szót ejtünk a macskáról, mint mágikus összetevőről, hozzávalóról. Az ókori Egyiptomban a macska és a mágia fogalmak egymástól szinte elválaszthatatlanok voltak. A fekete macskák különösen nagy szerepet játszottak a mágiában, mivel közismert tény volt, hogy a fekete macska vére bizonyos gyógynövényekkel elegyítve az egyik legerősebb mágikus szer és némi varázsigével megspékelve véd a rontások és a fertőzések ellen. Ehhez csak három csepp vérre volt szükség, amit a macska farkán ejtett sebből nyertek.

   A fekete macska hamvai is igen erős mágikus szernek számítanak. Egy olyan fekete macskát kell hozzá megölni, akinek egyetlen szál fehér szőre sincs, teljesen fekete, mint az éjszaka. A szívét kell kivenni és halott fecskékkel együtt elhamvasztani – az így kapott hamu szintén erős és hatásos mágikus szer.

   Egy másik recept szerint ha a halott fekete macska szívét, mielőtt elhamvasztják, kiveszik, és egy babszemet tesznek a helyére, a babból kicsírázó növény is a mágiában sikeresen használható varázsszer. Ha az ember egy ilyen babot a szájába tesz (ami a halott fekete macska szívének helyén volt), láthatatlanná válik és képes lesz bárhová menni anélkül, hogy észrevennék.

   Szintén láthatatlanná tevő varázslat összetevői a következők: egy fekete macska, egy új fazék (még nem volt használva), egy tükör és egy darab kovakő, egy achát kő, egy darab faszén, száraz fa és víz, melyet pontban éjfélkor mertek egy kútból. Tűzgyújtás után helyezzük a macskát a fazékba, majd a fazék fedelét a bal kezünkkel tartsuk lenyomva. Főzés közben tilos minden mozdulat és a hátrapillantás. Miután a macskát 24 órán keresztül főztük, a darabokat helyezzük át a egy másik edénybe. A macska hulláját a bal vállunk felett hajítsuk hátra, miközben a következőt mondjuk:

ACCIPE QUOD TIBI DO ET NIHIL AMPLIUS.

A varázslat befejezéseként a macska csontjait el kell ropogtatni, miközben farkasszemet nézünk önmagunkkal a tükörben, és hátrálva távozunk.

2 Tovább

A félreértett Ovidius

 Ovidius szövegei latinul épek, sértetlenek és tökéletesek. Azonban egy fordító tévedése képes szétzilálni a harmóniát, a művészetet - és az értelmet. Sajnos egy magyar fordításról van szó, mely a szóban forgó skandallumot elkövette.

   A latin auktorok magyar fordításai általában véve igen színvonalasak, igényesek. Igaz ez a formára és a tartalomra egyaránt. A magyar szép, metrikus nyelv, a latin zeneiségét hűen visszaadja. Szemben például az angollal. Régi vita, hogy a fordítás mennyire hű az eredeti szöveghez. Kell-e a versek dallamát,  megőrizni, vagy a tartalom a lényeg? Ma már a versek zeneiségét nehezen tudjuk érzékelni, értékelni. Talán a tartalom számunkra fontosabb. De lehet-e teljes a mű, ha a dallamát kivesszük belőle? Mennyire megy a tartalom rovására, mennyire jár szövegromlással a dallamhoz való ragaszkodás? Nehéz és lezáratlan kérdések ezek, melyeket a kortárs magyar irodalmi élet egy leleményes megoldással hidalt át: manapság igen kevés, már- már a semmi határát súrolja a megjelenő latin költészet. Antológiák, új fordítások, életművek - hol vagytok? Üdítő kivétel Csehy Zoltán Satyriconja, ami új és modern és bátor, mert végre szembeszállni a latinista mamutokkal, igen, megmutatta, hogy a római kultúra, Cicero nyelve élő, létező, a mai korban is jól interpretálható nyelv. A régi fordításokkal, sőt gyakran a fordításokkal az a baj, hogy lévén latin költők, egy láthatatlan piedesztán állnak, és szinte harapni lehet a pátoszt körülöttük. Pedig akár Catullus, a fiatal és bohó, és játékos és szerelmes férfi, minden, csak nem pátosszal teli. Ez nem a tisztelet hiányát jelenti, hanem azt, hogy egy kacér játékosságtól túlfűtött verset nem tud interpretálni valaki, aki méla melankóliával és elnehezült filozófiával tekint a világmindenségbe. Ez különösen sajátja a magyar irodalomnak (természetesen tisztelet a néhány kivételnek), ami a latin költők magyarításában is visszatükröződik.

   Mindezekkel együtt a magyar fordítások még mindig világszínvonalúak, nem is szólva Adamik Tamásról, aki egyszeri és megismételhetetlen. 

   Fordítani nem könnyű dolog. Megérteni az üzenetet, és át is adni azt. Oda helyezni a hangsúlyokat, ahova kell. Kitalálni, mire gondolhatott a költő, És úgy elmondani, hogy a kortársak is megértsék, izgalmasnak és érdekesnek találják. Nehéz, Ovidiust különösen nehéz fordítani. A sorokon keresztül hömpölygő mondatai, és amikor az egybetartozó mondatrészek a lehető leváratlanabb helyen bukkannak fel, a nyelvtanulók rémálma. Sebaj, a latin tankönyvek tele vannak Ovidius-szemelvényekkel, hátha végképp elretten a lelkes aspiráns attól, hogy bevegye a latin nyelv fellegvárát. Néha azt gondolom a mai latin nyelvtanítás egy szabadkőműves szekta, akik csak egy beavatási szertartás után engedik be a rettenthetetlen jelöltet a köreikbe. Eleinte minden eszközzel el akarnak ijeszteni, meggyötörnek, megkínoznak, aztán ha elég állhatatos vagy, a beavatás után tagja lehetsz a latinista mamutok csordájának. 

   Ovidius Ünnepi Naptárát olvasva szemet szúrt valami. De nézzük a szöveget! A fordítások Gaál László munkái.

"Mert szeretőm voltál, ajtósarok asszonya légy te!

Veszett lányságért ezt a jutalmat adom."

Szólt és néki tövist nyújtott át, tisztafehéret,

hogy vele ajtóból messze űzze a bajt. - "

(Ovidius, Fasti VI.127-130)

Háttérként csak annyit, hogy ez Carna története, hogyan lett az "ajtósarok" védelmezője (erről bővebben máskor). Carna nimfa Dianához hasonló szabad szűz volt, aki az erdőket járva vadászott és a természet gyermekeként élte az életét. Bár sok kérője akadt, egy kis csellel mindegyiket lepattintotta. Aztán jött Ianus, a kétarcú isten, és a trükk nem működött (amikor a férfiak hátat fordítottak neki, elmenekült - ám a kétarcú isten látta, hova ment), és megtörtént, amit Carna a legkevésbé akart: Ianus szeretője lett. És az eset nyomán veszi át a szót Ianus, hogy ha már így esett, ezzel a gesztussal, ama bizonyos "tisztafehér" tövis átnyújtásával, kárpótolja a nimfát. Feltűnik valami? Nem? Nézzük tovább.

"Érte ne hulljon könny! Én leszek orvosa" - szólt.

Ajtófélre legyint háromszor áfonya-ággal,

és ugyanannyiszor ír véle küszöbre jelet."

(Ovidius, Fasti VI. 154-156)

  Hoppá. Itt kérem varázslás van! Olvassunk tovább, hogy szemernyi kétség sem maradjon bennünk azzal kapcsolatban, hogy a mágia megnyilvánulásával van dolgunk:

"Gyógyszer a víz is: azért vízzel meghinti az ajtót.

Kis malacot vágat s felveszi friss zsigerét:

"Éjszaka szárnyasa" - szól - "kíméld meg a gyermeki szívet

Most e kis áldozatunk essen e kis gyerekért!

Végy beleket belekért, kérlek, végy szívet a szívért!

Váltáságként jobbért ennek a lelke legyen!"

(Ovidius, Fasti VI. 157-162)

Mágia, minden kétséget kizárólag. Feltűnt a turpisság? Mert a fordítónak nem. Nem csigázom tovább a kedélyeket. Az eredeti szöveg bárminemű ismerete nélkül is világosan kitűnik, hogy valami nem jó. A mágikus eljárások legfőbb sajátja a pontosság. Nincs helye tessék-lássék megfogalmazásnak. Erre mutat rá a 157. sorral induló varázsszöveg is, hogy ezt bizony nem lehet összecsapni. Itt a hiba. Milyen tövist kap Carna? A 'vigaszdíj' utáni szakaszokban Carna mint varázslónő tűnik fel: ő hajtja végre a rítust. Most meg áfonya-ággal?!? Ez több, mint ellentmondás. Lássuk az eredetit:

'ius pro concubitu nostro tibi cardinis

esto: hoc pretium positae virginitatis

habe.'sic fatus spinam, qua tristes

pellere posset a foribus noxas (haec

erat alba) dedit.' (VI.127-130)

   Itt a kérdéses növény, amit Carna kapott Ianustól. Annyira egyértelmű, hogy fehér és tövis, hogy sokat kellett meditálnom, hogy miért nem jó. Csakis azért nem jó, mert egy mágikus eszközt nem lehet egy 'letövisezéssel' elintézni. Ahogyan a legendás fegyvereknek is saját nevük van, a mágikus eszközöket sem lehet egy gyűjtőnévvel lerendezni. Ennyi. Kell lennie megoldásnak. 

   A Carl Linné által bevezetett kettős nevezéktan még pajzán gondolat sem volt, tehát egy növényt úgy kell megtalálni, hogy csak egy nevét ismerjük. Növény, mert 'tövis', ehhez ragaszkodtam. És különben is, a boszorkányok inkább növényi és állati varázslásokat végeznek, a kristályokat elvethetjük (jelen esetben). Spina és alba. Igen kevés támpont. A Finály szótár minden ilyen tövű szavát végigböngésztem. Semmi. Bár az alba kapcsán gyanúsan szűkszavú volt, ezért gondoltam, hogy az alba lesz az én boszim növénye. Merre tovább? Növények régi latin nevei, botanikai gyűjtemények, Plinius. Semmi. Vissza a fordításhoz. Gaál László fordítását Bollók János lektorálta és ő is írta a jegyzeteket. A kérdéses tövishez B. János ennyit fűzött hozzá: "a Ianustól ajándékba kapott fehér tövisnek mind a görögök, mind a rómaiak bajelhárító erőt tulajdonítottak." Tehát neki sem szúrt szemet, hogy a tövis egy növényi rész, tüske, amije sok növénynek van, nem növény önmagában. (Mintha azt mondanám, hogy a költő, Ovidius helyett. A költő nem jelöli meg Ovidiust, de nyilván a költők körébe beletartozik Ovidius is.)

   Szúrós növényt keresünk, aki bajt hárít el. És itt van Carna, az ajtók védelmezője. Elkezdtem nézegetni az ajtókat. Mármint nem a sajátomat, hanem az ajtók szimbolikáját, hogy mit jelent, mit véd, mit tart távol és mit enged be. Érdekes, mind a mai napig az ajtókat díszítő koszorúk közül egy növény szerepel a legtöbbször: a galagonya. Miért is ne? Adtam egy esélyt a galagonyának. Pallas Nagylexikon. A galagonya latinul crategus. Puff neki. Árulás. Ám a galagonyák titkos életében elmerülve a Pallas Nagylexikon kitér rá, hogy a galagonya régi latin neve - na, na mi lehet? Dobpergés, lélegzetvisszafolytás, és - SPINA ALBA

   Éljen, megvan a boszink varázsnövénye! Amit sem Gaál Lászlónak, sem Bollók Jánosnak nem sikerült kifundálnia, talán azért, mert a vers formaiságával voltak elfoglalva, és nem a tartalommal. Azért így mindjárt más az egész...

0 Tovább

Az ókor legnagyobb partiarca

   A mezopotámiai uralkodók mindenkinek ismerősek a szépen bodorított szakállukkal és tömérdek ékszereikkel, rideg, érzelemmentes arcikfejezésükkel. Mint az egyiptomi fáraók: semmit sem lehet leolvasni az arcukról. Isteni lények, akikhez nem illik az önfeledt viháncolás. Nem is gondolnánk róluk, hogy köreikben találjuk meg a legnagyobb partiarcot. Pedig tudtak ám bulizni, nem is akárhogy! De ne szaladjunk előre.

Mezopotámia érdekességek

   Asszurbanipál, az asszír birodalom felejthetetlen alakja. Ő az, akinek legyen bár oroszlánvadászat vagy kocsihajtás, a szakálla tökéletes csigákban simul a mellére. A szépen ívelt szemöldök és az egzotikus ékszerek mellett a Ninivei Könyvtár megalapítását köszönhetjük neki. És mint isteni helytartó a földön, mindenkit leradírozott, aki nem hódolt be neki. Épp ennek ünneplését láthatjuk ezen a domborművön is:

Mezopotámia érdekességek

   Asszurbanipál az apukájától, Assur-ah-iddinától örökölt palotában ünnepli az ellensége felett aratott diadalt. Egy kertben vagyunk, ahol izgalmas, egzotikus növények adnak árnyékot az uralkodónak. Asszurbanipál hever a kereveten, szemmel láthatóan elégedetten. Mögötte csinos lányok legyezik, kéjes muzsika tölti be a kertet. Szemben ül vele a királynéja, minden hőstettének első számú csodálója. Isznak a győzelemre. Pazar bútorokat hoztak ki serény, láthatatlan rabszolgák a mesés kertbe, hogy a természet bujaságát az emberi kéz alkotta formákkal tegyék még tökéletesebbé. A királynő mögött eunuch írnokok rögzítik a parti eseményeit. Okostelefon és fényképezőgép nélkül kénytelenek voltak jegyzetelni. Eunuchok, mert férfiak, ám nincs szakálluk. A szakáll nélküli férfi pedig nem férfi. Persze tökéletes műalkotásnak beillő szakáll csakis az uralkodó arcát díszítheti, de az írnokoknak egy szál szőrük sincs. Szóval nem férfiak. Egyikük egy agyagtáblát, másikuk egy pergamentekercset tart feljegyzésre készen, hogy semmit se mulasszanak el a történelem legnagyobb partijából. Valószínűleg arámi nyelven teszik halhatatlanná a bulit, hiszen azt a legtöbben értik. A menet végén a csini csajszi pedig a hárfajátékos, ő tölti meg a kertet édes muzsikával.

   A kert káprázatos, a növények át meg átszövik, árnyas lugasokat képeznek. De ezt a természetes díszítést kevésnek érezték. Valahogyan még fel kell dobni a partit egy dögös dekorációval. Tették mindezt egy levágott fejjel. Nem vicc, itt a buksi:

Mezopotámia érdekességek

Mezopotámia érdekességek
Mint egy banánfürt lóg a fán...

   A történelem első partiarca. Amikor még teste is volt, ő volt Elám királya, Teumman. Most már csak partikellék, a legvidámabb lampion a világ legjobb fesztiválján. Na, hol vannak a legjobb bulik?!?

0 Tovább

a latin nyelvtanulás szépsgei # 8

0 Tovább

A Flórián téri aluljáró lakói

   A Flórián téri aluljáró érdekes hely. A múlt és a jelen bizarr találkozása. A jelen szennye, bűze, a hétköznapok verejtéke. És közben ott vannak a római kövek másolatai. Méltatlanul elhanyagolva. Persze csak másolatok, de én azért nagyon szeretem őket. Főként a sírköveket. Néhány bazáron, lottózón átverekdve, óvatosan kerülgetve a pisitócsákat eljuthatunk a sírkőig - és a hőn szeretett latin feliratig. A felzavart galambok közben méltatlankodva búgnak, és igyekszem nem levegőt venni, mert még a kipárolgástól is berúgok.

    A sírkőben a pálmafa-törzs és természetesen a medúza-fő volt az első, amire felfigyeltem. Olyan tengerparti hangulat itt a Kárpát-medence közepén. A faragott emberalakot ugyanis két zömök pálmatörzs keretezi. Nem lehet nem észrevenni. A Medúza-fej a timpanonban van (az a kis háromszög, ami azegész kompozíció "tetejét" adja), és ezen a lejtőn is vad tengeri lovak (szép nevükön hippocampusok) tombolnak. És a férfi feje fölött is két oldalt egy-egy delfin (nem legendás állat, "mezei" delfin, akivel mi is találkozhatunk). Szóval minden adott egy pálmafás-tengerpartos hangulathoz. De mi ez az egész itt, Magyarországon?

római Aquincum sírfelirat
A tengeri ló azoknak, akik még nem találkoztak vele

 

  A férfi egy irattekercset és egy hangszert tart a kezében. Azt gondolnánk, hogy zenész. Pedig nem az. Bár a rómaiak szerették a zenét, ám a diomüszoszi féktelen, önfeledt mámornak mégsem adták át magukat (Nemo saltat sobrius - ahogy a latin mondja - vagyis senki sem táncol józanul, ahogyan Cicero is megállapította). Szóval józanul, megfontoltan és mérsékletesen élvezték a zenét, de azért élvezték. Ez a hangszer, ami szinte rá van tekeredve az alakjára: kürt. Nem egy sok tanulást igénylő, bonyolult hangszer, ám például a gladiátorviadalok rendes kísérő hangszere.

római Aquincum sírfelirat
itt a kürt (cornu) egy mozaikon


   A feliratról viszont kiderül minden. A halott, aki az idők mélyéről most is a szemünkbe néz, Aelius Quintus. Katona volt. Na jó, kürtös, de azért mégsem pálmafás-zenész a plebs szórakoztatására. Felelősségteljes katona. Ez a kép a Flórián téri aluljáróban készült. Galambmentesítés után. A kő eredetije az Aquincumi Múzeumban látható. A másolat mellett szólva azt mondanám, hogy könnyebb elolvasni a feliratot. Szépen van megfaragva és a latin feliratok szerelmeseire gondoltak a készítők.

 

római Aquincum sírfelirat

   Gondolom már mindenki izgatottan várja a feliratot, nem is csigázom tovább a kedélyeket:


D(is) M(anibus)/ Ael(ius) Quintus cornice(n)
domo/ Cirpi probatus/ an(norum) XX militavit/ {...}

A felirat további része sajnos nincs meg. A kő kettétört, pont a feliratnál. Sebaj, ebből is sok dolgot megtudhatunk:


A halotti isteneknek. Aelius Quintus kürtös Cirpi-ből. Besorozták 20 éves korában, katonáskodott...

   A 'halotti isteneknek' a szokásos üdvözlési forma. Cirpi a mai Dunabogdány. Jólfésült katonánk tehát dunabogdányi születésű volt, kürtös...és halott. Talán a Duna partjáról hozta magával a pálmafákat :-)

0 Tovább

Mit rejtenek a labirintusok?

 Mivel a görögök és a rómaiak nem kötöttek olyan szoros barátságot a lovakkal, mint mondjuk a szkíták, maradt a végtelen gyaloglás. Gyalogoltak a római hadseregek, gyalogoltak a görög bölcsek, és gyalogoltak a héroszok az emberi lélek úttalan útjain és belső ösvényein. Mert egy úton végigmenni nem csak fizikailag lehetséges, hanem átvitt értelemben is. És hogyan barangolhat az ember a legbelső utakon? Hát a labirintusban!

   A labirintusokat ábrázoló mozaikok nem feltétlenül a szem és vizuális érzékek gyönyörködtetését szolgálják. Persze ma már nehéz elvonatkoztatni ettől a sematikus gondolkodástól, de az ókori emberben még volt ilyen valami. Lélek. Ehhez, hogy ezt a labirintus-témát megértsük, el kell engednünk a mai gondolkodást, a mai világképet, és egy kicsit bele kell bújni az ókori ember bőrébe. És lelkébe.

   A legtöbb mozaik (14 db) különböző fürdőkből került elő, a leghíresebb és legszebb mozaik-ábrázolások (7 db) pedig kifejezetten a mai Tunézia területéről kerültek elő. A fürdőkben talált labirintusok viszont az egész kérdést egy teljesen más aspektusba helyezik. Természetesen a labirintus-formára nyírt sövénynek is és a kőkert-labirintusoknak is az a feladata, hogy az ember végigmenjen rajta, de ez azért egy kicsit más. Ezek a labirintusok nem csupán térbeli labirintusok, ezek olyan ösvények, amelyek elmossák a különbséget mítosz és valóság, múlt és jelen között. A labirintus egy időgép, egy varázslat, vallás és babona, álom és valóság. Valóságos tere a fürdőnek, ahol a helyiségbe belépve a padlón mozaikot találunk. A helyiség zárt tere egy feladvány, a vonalak falakká válnak és az út a lábunk alatt.

   Érdekes, manapság a labirintusra mint rejtvényre, útvesztőre tekintünk. Egy feladatra, amit meg kell oldani. Aki bent reked, az veszt. Hogy mit, azt nem egészen értem, de mi már nyertesekben és vesztesekben mérjük a világot. Minden helyzet feladattá válik, amit meg kell oldani. Az ókori ember számára a labirintus út, lehetőség, emlékezet. Út egy másik világba, út a múltba, út egy átalakuláshoz. Lehetőség egy változásra, egy metamorfózisra. És emlékezet a múltra, a múltbeli utakra, amelyek az őseinkhez visznek, és az élet örök körforgásában magunkhoz. Aki az útra lép, a múlt ösvényére lép, a jövőbe tart, az elei és a saját mítoszán keresztül. A labirintus jelentette az ókori ember számára Mínosz király büszkeségét, Daidalosz építészeti bravúrját, Pasziphae bujaságát, a Minótaurusz anyját, Ariadné és Thézeusz szerelmét, a Minótaurusz történetét, Thézeusz hősiességét, és végső soron azt, hogy legyőzte a bikát, a szörnyet.

  Thézeusz hősiessége tűnik a legmeghatározóbb elemnek abban, hogy a labirintus-ábrázolások miért épp a fürdőkből kerültek elő. A rómaiak sokkal komplexebben tekintettek az épületeikre, mint mi. Számukra a mozaik nem 'csak' egy díszítő elem volt, hanem szerves része az épületnek, a helyiségnek. Ugyanolyan fontos, mint maga az épület. A labirintus pedig pontosan az a dolog, aminek egyszerre van mitológiai mondanivalója és építészeti mélysége. Építészetileg Daidalosz struktúrái és utolérhetetlensége mutatkozik meg, mitológiailag egy hérosz győzelme. Minkét síkon erős és jelentéssel teli üzenettel állunk szemben. 

    Egy mozaikon, egy labirintuson nem lehet egyszerűen keresztültrappolni, ahogyan azt manapság tesszük. Noha nem képez áthatolhatatlan falakat, az ókori labirintus-mozaikokon nem lehet keresztülsétálni, mint egy padlómintán. Pontosan ez a mitológiai többlet az, ami kiemeli a mintát a padlóminták valóságából: a mítosz pedig jelen esetben beavatás. A labirintus belemerülést, elmélyedést követel. A fürdőbe betérők így megtapasztalhatták, hogy a labirintuson való áthaladás rituális cselekedet, ezáltal a közös fürdőzés is túlmutat a test megtisztításának mindennapos gyakorlatán, rítussá válik, mégpedig közösségi élménnyé, így válik a közös fürdőzés a test lemosásán túl mentális megtisztulássá. A különböző hőmérsékletű helyiségeken való áthaladás is ennek a rítusnak és utazásnak a része.

    Van egy másik érdekességük is ezeknek a labirintusoknak. Mi, mai emberek azt gondoljuk, hogy egy labirintuson végig kell menni - fizikai értelemben. Ám ezek a fürdő-mozaikok gyakran annyira kicsik, hogy fizikailag lehetetlen végigjárni őket. Egyetlen akkora labirintus van (Mactaris), amin tényleg végig lehet sétálni. Persze ezen is csak tyúklépésben, de a többire még ez sem igaz. Mert spirituálisan kell ezeket az utakat megtenni. Ezek belső utak. A szemmel látható labirintus csak a kapu, ami elvezet az útra. De ezeket az utakat nem lehet látni, kézzel fogni. 

   A legtöbb labirintus-ábrázolás középpontjában Thézeuszt és a Minótauruszt látjuk. Thézeusz kisportolt, atléta alkatú fiatalember, végső soron az egyetlen, aki legyőzhette a Minótauruszt és megszabadíthatta a népet a rémuralmától. A történet számos elemében keveredik a valóságos és a mitikus sportesemény. Mert figyeljük meg, hogy HOGYAN győzi le a szörnyet. A lényeg a hogyan-on van.

    Birkózók ábrázolásán láthatjuk ugyanezt a pózt. Akár az aquincumi fürdőmozaikra tekintünk, akár a híres ökölvívó-ábrázolásokra gondolunk, ugyanazt a testtartást látjuk: a győztes a hóna alá szorítja az ellenfele fejét, a legyőzött fél térdre ereszkedve, megadóan, felénk fordulva tekint ki a képből. Thézeusz tehát ökölvívásban győzte le a Minótauruszt. Nem leszúrta vagy felnyársalta vagy kibelezte, mint várnánk, hanem leboxolta. Mi több, a mozaik(ok) nem számolnak be véres győzelemről, nincs a Minótaurusz feje elválasztva a testétől és egyéb horror jelenetek, csupán annyit látunk, hogy fél térdre ereszkedve feladta. De évezredek óta tudjuk, hogy a Minótaurusz vesztett. És ez az életébe került. Pedig a mozaikon határozottan egy ökölvívó versenyre emlékeztető győzelmet látunk, nem véres leszámolást. Thézeusznak sportosan rövid haja van, mint a pankrátoroknak és az ökölvívóknak, hogy az ellenfele ne tudjon belecsimpaszkodni a loboncába. 

   És igen, a fürdők nem csupán a test megtisztításának kultikus templomai voltak. Amolyan testkultúra-templomokként is értelmezhetjük, mert testedzéseket is tartottak itt. Iuveanalisnál is olvashatunk a fürdőkben labdázókról és súlyemelőkről. Martialis pedig az ő keserédes stílusában ekézi az önimádókat, akik tükör híján mások elismerő tekintetének tükrében formálták idomaikat. És voltak itt ám ökölvívások is. Mi sem jobb, mint egy kiadós sportolás után a fürdés!

   A fürdőbe belépő Thézeusz nyomdokaiba szegődött. Ahogyan végighaladt a labirintuson, Thézeusszá vált. És a labirintus közepén várta a Minótaurusz. A lehetőség, hogy hőssé, győztessé, hérosszá váljon. Thézeusz nyomdokait követjük a labirintusban. Thézeusszá válunk az ösvényeken. Mert minden labirintus közepén ott van a lehetőség, hogy többek legyünk önmagunknál. 

   A mactarisi labirintusnak van még egy érdekessége. Az egész helyiséget kitölti. Ahogyan az ember belép az ajtón, azonnal a labirintusban találja magát. Nem lehet kikerülni. Végig kell menni rajta. Ja, és nincs a közepén Minótaurusz. Egyesek szerint ebben a helyiségben valódi ökölvívásokat tartottak. De az is lehet, hogy itt az emberre nem Minótaurusz várt, hanem a saját szörnye, akit neki kell legyőznie. Mindenkinek a legnagyobb démona, a legnagyobb ellenfele. Önmaga.

0 Tovább

Néhány gondolat a görög és a római templomokról

 Mit adtak a rómaiak nekünk? A vízöblítéses illemhely és a kövezett utak mellett híres és hírhedt császárokat, költőket és lélegzetelállító városokat, vízvezetékeket, palotákat, templomokat, konstruált városokat - és a lista a végtelenségig folytatható. És a felsorolásból ne felejtsük ki az építészetet sem. Különösen a templomépítészetet, ami a görög-etruszk gyökereiből nőtte ki magát.

   Teljesen ép templom kevés maradt ránk, többnyire néhány oszlopsor, falmaradványok, oltártöredékek. Ezért nem csoda, hogy a mai ember néhány oszlopdarabkából nem látja lelki szemeivel az egész templomot. Azért készültek zseniális rekonstrukciók, hogy láthassuk, milyen is volt/lehetett hajdanán az istenek lakhelye. Nem is kell messzire menni, hiszen itt van a szombathelyi Iseum, a római templom mintaképe. Természetesen a felépítését is vérre menő viták előzték meg, ideológiai és tudományos csörték, de szerencsénkre csak elkészült, és nagy örömünkre egy kis Rómát varázsol ebbe a sivár modern korba. Az Iseum kapcsán nézzük végig, milyen is a római templomépítészet, miért is nevezzük rómainak!

   A rómaiak a templomépítés során mindig abból a néhány alapformából indultak ki, így az alapsémák kategorizálhatók, mint a görög vázák.

   De mit is neveztek a rómaiak templomnak? A templom szó hallatán a mai ember magára az épületre gondol, nem arra, amire az ókorban: a szent helyre. Maga a templom szavunk a latin 'templum' kifejezésből ered, ami nem maga a templom épületét jelenti, hanem a szent helyet, szent körzetet, a szent cselekmények színerét. Maga Vitruvius is úgy hivatkozik a templomra, mint szent helyre, nem mint épületre. Ebben az esetben a templom egy hatalmas területet jelöl(het), nem egy épületnyi dolgot keresünk. Ha magát az épületet, kápolnát vagy szentélyt akarjuk megnevezni, arra ott a 'sacellum' szó, ami magába foglalja az épületre is vonatkozó mai 'szent' fogalmunkat. Használatosak még az 'aedes', 'delubrum' és 'fanum' kifejezések is a szent épületekre (ereklyetartók, kultuszhelyek, bármi szakralitással kapcsolatos épület).

   A rómaiak templom-képe az etruszkoktól származik, akik természetesen a görögöktől tanulták a templomépítés fortélyait. Egy nagyon fontos különbség a görög és a római templomok között: míg a görög templomot körbeveszi az oszlopsor és bárhonnan be lehet menni, addig a római templomnak csak egyetlen bejárata van és csak egy oldalán, a bejárat felőlin találunk oszlopsort. A római templom jellegzetesen széles lépcsősorral rendelkezik, ami egy oszlopos porticusba vezet (pronaos), ami felett háromszögletű timpanont látunk, szobrokkal gazdagon díszítve. A korai római építkezésben a szobrok még nem a timpanonban kaptak helyet, hanem a tetőn álltak, a koronapárkányzat pedig külön díszítést kapott. És mindezek természetesen élettel teli, káprázatos színekkel megelevenítve. Ezzel szemben a görög templomok minden oldala egyformán hangsúlyos (természetesen itt is vannak kivételek, tehát az állítás könnyen megcáfolható): a néző a templom bármelyik oldalát pillantja meg, oszlopokkal, színekkel és szobrokkal találkozik. Szemben a római templomot megpillantó szemlélődővel: itt csak az épület 'fő' oldala hangsúlyos, a többi egészen elnagyolt, kidolgozatlan.

   A templomok általában nem csak úgy hevernek a földön: komoly alapzatuk van, ami az épület megjelenésének is szerves részét képezi. A talapzat, amin maga a templom áll, a római és az etruszk építészetben jóval hangsúlyosabb és nagyobb, mint a görögben. Lehet akár tizenkét lépcsőfoka is, vagy még több (a görögöknél inkább kevesebb figyelhető meg). Míg a görög templomok esetében a lépcsősor teljesen körülveszi a templomot, bárhol fel lehet menni az épületbe (mivel minden oldala egyformán fontos), a római templom lépcsősora csak a 'fő', a bejárati oldal előtti részen figyelhető meg.

   Kezdetben az etruszk templomok mintájára építették a római templomokat, majd i.e.200 körül a görög hatás, a divat mindent elsöpört: nemcsak a templomokat, hanem a többi fontos középületet is a görög oszloprend mintájára építették. Az egyes részeknek az optimális és harmonikus aránya, az oszloprend (ión, dór, korinthoszi) Vitruvius írásaiban maradt fenn. A hellenisztikus trendet követve a római templomépítészetben leggyakrabban a vegyes oszloprendet figyelhetjük meg: a korinthoszi és a ión oszloprend keveredését, ami mint római stílus új, harmonikus egyveleget alkot. Vitruvius írásaiban nem tér ki erre a sajátos, római-kevert oszloprendre, ő folyamatosan a tiszta görög stílusról ír.

   A rómaiak meghódították (szinte) az egész világot, ám a leigázott népek is meghódították a rómaiakat: gyakran találkozunk sajátos, helyi, az adott népcsoportra jellemző építészeti elemet a meghódított területek templomaiban. A helyi sajátosságok beleépítése a templomokba teljesen eltávolította a provinciális templomépítészetet az 'ideális', a 'tökéletes' római sémától. Ezért annyira mások az itáliai és az egyéb helyeken talált templomok megjelenése. Nemcsak az isteneket olvasztották be a kultúrájukba, hanem az idegen istenek magukkal hozták a lakhelyüket is.

   Noha a római templomépítészet jellemzője a szögletes, négyszögletes templom, azért találunk kerek templomokat is. Ilyenek tipikusan a Vesta-templomok, vagy a Győzedelmes Hercules temploma Rómában (ami minden bizonnyal görög építész remeke). És kerek a Pantheon épülete is, senkit ne tévesszen meg az épület elé helyezett hangsúlyosan szögletes bejárat.

   Nagyjából ezek a jellemzői a római templomépítészetnek, bár rengeteg kivétel van. A téma tetszés szerint folytatható, ez a kis bevezető arra elég, hogy az antik világra éhes tekintet meg tudja különböztetni a római templomot a görögtől.

a savariai Iseum

 

egy tipikus római templom

 

kerek templom

 

egy tipikus görög templom

 

1 Tovább

Kacagó Delfinek

blogavatar

Minden, ami ókor.

Utolsó kommentek