Egy igazi ókori boszorkány története

   Az ember, ha nőnek születik, különösen ravasznak és leleményesnek kell lennie. Nem volt ez másként régen se, most se. Egy nőnek minden korban nehéz volt helyt állnia, különösen akkor, ha a nő független volt, férj és férfiak támogatása nélkül élt.

   A Római Birodalom sosem volt unalmas hely, és az időszámításunk előtti első, és az időszámításunk szerinti első században különösen elszabadultak a sötét indulatok. No, nem mintha ezt nem lehetne elmondani a történelem sok szakaszára, de itt most különösen a mérgezési túlkapásokra gondolok. Akkoriban nagy divat lett a nemkívánatos rokont eltenni láb alól. Nem véres mészárlásokkal vagy bérgyilkosokkal, hanem mérgekkel. Az egyszeri embernek akkor sem volt erőssége a gyógynövénytan, vagy a kémia (vagy annak az őse), ahogyan ma is fennakadásokat okoz egy kamillavirág beazonosítása. A gonosz növényekről nem is szólva. Az már tényleg a művészet tárgykörébe tartozik. Egy kis gomba, egy kis nadragulya, és a kellemetlen családtag máris megfogta a felhő szélét. Ezek a bűntettek valahogy nem minősültek gyilkosságnak.

   Természetesen ezekhez a kényes balesetekhez a növénytanban kevésbé jártas jóakaró családtagok kénytelenek voltak igénybe venni egy méregkeverő szolgáltatásait. Aki professzionális szinten végezte a gyilkolászást, akár egy bérgyilkos. Ez a dolog annyira brutális méreteket öltött, hogy a - jogosan óvatos - tehetős emberek kóstolókat alkalmaztak, akik előbb ettek az ételből, amit felszolgáltak nekik, mint ők, hogy lássák, életben maradnak-e. Nyilván ez csakis az azonnal ölő mérgek esetében működik, de na, azért enni is kellett valamit, nem várhatták ki, mikor halálozik el a főkóstoló. Azt hiszem nem lehetett egy irigyelt, nyugdíjas szakma. 

gyilkosság császárok növények

   Ebben a mérgezésekkel megspékelt korszakban lépett a történelem színpadára Locusta, kora talán leghíresebb méregkeverője. A gall nő története fordulatokkal teli, és arra figyelmeztet minket, hogy még a vadászokból is egyetlen szempillantás alatt zsákmány válhat. Szóval aki a mérgekkel cimborál, maga is könnyen áldozattá válhat.

   Locusta első körben Agrippina szolgálatába szegődött, és az volt a feladata, hogy tegye el Claudiust láb alól, hogy a cukorfalat kis Nerónak szabad legyen az út a császári bíborig. Claudius megmérgezése azonban csak második nekifutásra sikerült, mert a heves hasmenés kiürítette a császár szervezetéből Locusta mérgét, így az udvari orvos egy mérgezett tollal hánytatta meg, amely azután végzett vele. Seneca – aki nagyon utálta a megboldogultat, így emlékezett meg haláláról:

 „Utolsó szavai, amelyek az emberek között elhangzottak – miközben harsányabb hangot hallatott testének azon a részén, amellyel folyékonyabban beszélt –, ezek voltak: Jaj nekem! Azt hiszem, összerondítottam magam. Hogy megtette-e, nem tudom; az biztos, hogy mindent összerondított.”

 Kr. u. 54 október 12-ről 13-ra virradóra meghalt Claudius; állítólag gombával mérgezték meg, amelyet Agrippina készített Locusta és Xenophon (orvos) segítségével. A gaztett oka az lett volna, nehogy a császár Narcissus rábeszélésére visszavegye a kegyeibe Britannicust, saját fiát, és Nero félreállításával neki adja át a hatalmat. Október 13-án a praetorianusok Nerót császárrá kiáltották ki, s a senatus ezt azonnal jóváhagyta.
    Mint tudjuk, a szerencsés fiút a hűséges anya a trónra segítette, ekkor Nero alkalmazta Locustát, hogy küldje Agrippinát az örök vadászmezőkre. Nyilván Agrippina nem merő szívjóságból segítette hatalomra csepp magzatát, így Nero ellentámadása valahol várható volt. Agrippina már a káldeus jóslatokból tudta, hogy fia meg fogja őt ölni, de az ember mindig remél, bízott benne, hogy sorsát elkerülheti. Agrippina nem elégedett meg azzal, hogy a fiából császárt csinált, ennél sokkal többre vágyott, ő maga akart világuralomra törni. Ne ez már Nerónak is sok volt. Locusta azonban nem járt sikerrel Agrippinával: a császári anya már jól ismerte a méregkeverő minden trükkjét.  Nerónak más eszközökhöz kellett folyamodnia: egy sétahajókázást brutális merényletté változtatva igyekezett az elpusztíthatatlan Agrippinát elveszejteni. A nő azonban megmenekült, és csak a parton várakozó gyilkosok tudtak végezni vele. Az utolsó mondata ez volt: "A méhembe döfd!" (Tacitus) - ez is érthető valahol.

gyilkosság császárok növények

  Sebaj, egy kis kudarc még nem tesz valakit rossz méregkeverővé: a császári család újabb megbízása Locusta számára: tegye el láb alól Britannicust, Claudius és Messalina fiát. Locusta egy ízletes levessel végezte el a nemtelen feladatot, Britannicus találkozhatott Dis Paterral.

   Locusta kitartó szolgálataiért nemcsak bőséges fizetséget kapott, hanem elismerést is: saját iskolát nyitott, ahol elvileg a gyógynövények titkait oktatta. Minden bizonnyal jó tanár is volt, mert ebből a korból közel 170 méregkeverő neve ismert. Szóval nem volt egy rossz szakma, noha a rosszul teljesítőket időnként börtönbe zárták. Mert másokat megmérgezni azért mégsem annyira szabályos dolog...Galba császár azonban – aki 68. októberétől 69. januárjáig volt császár – nem értékelte a munkásságát és kivégeztette az asszonyt. Locusta története így szomorú véget ért.

0 Tovább

Az oszlopok királynői

   Egyesek több terhet cipelnek, mint mások. Nem vagyunk egyformák, és a világ nem az a hely, ahol igazságosan osztják a jót és a rosszat. Kinek több jut, kinek kevesebb.

   A kariatidák, a klasszikus görög építészet lányainak aztán igazán kijutott a jóból: az épületek koronapárkányzatát tartják - a fejük búbján. Végül is minden építészeti nőalakot, aki tartóoszlopként vagy díszítőelemként szolgál, kariatidának nevezzük, ám a leghíresebbek az athéni kariatidák, Erekhtheion lányai. A kariatidák a görögországi Káriából származnak, ez egy ősi város a Pelopponnészoszon. Kária városa Artemisz istennő templomáról híres, az Atremiszionról. Artemisz istennő kultusza női kultusz, és mint olyan, kevés információ maradt fenn róla. Artemisz papnői a város szent diófáját táncolták körbe, táncukkal az élő növényeket, az élő természetet jelenítették meg. Egyikük egy nádból font kosarat vitt, amiben a kultusz szent kellékeit tartották. Ez a kosarat vivő lány a kariatidák között is felbukkan, az egyik különleges figura a canephora, a kosaras lány. Ám ez is egy monda, a kariatidák nevének eredete bizonytalan.

   Először Vitruvius tesz róluk említést a De Architectura (I.1.5.) című művében: szerinte az Erekhtheion női figurái a káriai nők büntetését szimbolizálja (a Spárta közeli lakóniai városként említi), mert a görög-perzsa háborúkban hűtlenek voltak Athénhez. Vitruvius magyarázata nem egészen helytálló, ugyanis már jóval a görög-perzsa háborúk kora előtt használtak női alakokat díszítőelemként az építészeben mind a görög építészetben, mind a Közel-Keleten.

   A kariatidák első pillantásra teljesen egyformának tűnnek, ám némi szemlélődés után feltűnően különböznek. Más a testtartásuk, a ruhájuk redőzése és az arcuk: mind a hatan különbözőek, önálló egyéniségek. Ez a különbözőség a büntetés-elméletet támasztja alá, mert tényleg olyanok, mintha hat különböző lány dermedt volna kővé.

   A római építészetben szintén találkozunk kariatidákkal, mint díszítő elem. A legismertebb példa talán a Tivoli közelében található Hadrianus villa kariatidái. A lányok itt is a fejük búbján tartják a súlyt. Később a reneszánsz és a klasszicista építészet előszeretettel használja a lányokat, és a kariatidák egész nemzetségét ismerhetjük meg az építészettörténet tanulmányozása során.

   Az Erekhtheion kariatidái egy másik elmélet szerint Artemisz istennő káriai papnői, esetleg egy apácarend (a szűz istennő szüzességet fogadott papnői), a szent diófa papnői. A történet gyökerei egészen a mükénei korba nyúlnak vissza. Káriához hasonlóan van néhány görög helységnév, amely női nevet jelöl, többes számú alakban pl. Hyrai és Athén is). A latin nyelv is különbséget tesz a helynevek alakja között: ha egy helynév alakja többes számú, az a ragozás során is úgy viselkedik, mint egy többes számban lévő névszó, nem képezzük egyes számú alakját. 

   A kariatidák az idők során férfi tehercipelőkkel is kiegészültek, őket telamones-nak nevezik, vagy atlantidáknak. Atlaszhoz hasonlóan a férfiak is hasonlóan nagy terheket cipelnek, ám a lányokkal ellentétben, a férfiak gyakran a vállukon viselik a terheket. A lányok mindig a fejük búbján, egyenes háttal, büszke tartással, mintha nem is az épület súlya nehezedne rájuk. A férfiakon kifejeződik a teher viselése, ahogyan Atlasz is az egész világ súlyát hordja a vállain meggörnyedve, erősen és kitartóan, de szemmel láthatóan nehéz terhet cipelve.

   Ám nemcsak a lányok büszke tartása vált ki csodálatot és tiszteletet a látogatóból: közel 2500 évig álltak egymás mellett, dacolva az idővel és mindenféle viszontagsággal. Aztán jött Lord Elgin a 19. században, és egy vésővel gyakorlatilag kitépte az egyiküket a talapzatból. Elhurcolta a British Múzeumba, ahol mind a mai napig egyedül árválkodik az egy szem káriai lány. A nővérei pedig maradtak Görögországban: ma már ők sem az Erekhtheionban vannak, hanem beköltöztek az Akropolisz Múzeumba, az eredeti helyen ma már csak a másolataik vannak. A legenda szerint a nővérek sírása elveszett testvérük iránt mind a mai napig hallható éjszakánként.

   Az elhurcolt kariatida-lány hazajuttatása mind a mai napig parázs viták tárgya, az angolok természetesen tagadják a lopás tényét, de hát ez valahol érthető, hiszen gyakorlatilag a fél British Múzeumot ki kéne pakolni, ha vissza kellene adniuk azokat a műtárgyakat, amiket összelopkodtak a világ különböző pontjairól. Nem kizárt, hogy a kariatida nem fog soha hazakerülni, hiszen mi maradna a ködös Albionban, Jamie Oliverből mégsem élhetnek meg...

0 Tovább

Képes kalauz az oszlopokhoz

   Az ókori épületek - oszlopok kavalkádja. Első ránézésre talán ugyanolyannak tűnnek, de gondosabb megfigyelés után nyilvánvalóvá válnak a különbségek. Mert az oszlopok nem ugyanolyanok. Megvan a maguk múltja és története, az építészet éltes korú tagjai. Bár már a görög és a római templomépítészet közötti különbség első látásra nem biztos, hogy szembetűnő, mégis az oszlopok különlegességét szeretném hangsúlyozni ezzel az írással.

   Az oszlopok néha zömökek, néha karcsún és kecsesen égbe törőek, ám egy dolog azért közös bennük: súlyt tartanak, az épület roppant tömegét cipelik. Ilyenek a kővé dermedt lányok is, a kariatidák, akik évezredeken keresztül tartják a fejükön az antik épületeket. És persze ott vannak a kamuflázs-oszlopok, akik csak díszítenek, mert faragvány lényük eleve nem tarthat semmit, de azért azt üzenik nekünk, szemlélőnek, hogy az épület bár könnyed és súlytalannak tetszik, az oszlopok, a megbízhatóság és szilárdság jelképei jelen vannak. Bár néhány épület esetében az oszlopoknak valójában semmilyen szerepük nincs, csak hozzá tartoznak az összképhez, az eleganciához, a klasszikus értékekhez, a fenségességhez. Összességében tehát nagyon is fontosak. Nincs klasszikus építészet oszlopok nélkül!

   Az oszlopok az építészet történetében végig jelen vannak, és az idővel maguk is változnak. Az ókori épületek - noha a világ egyre jobb lett és a fejlődés egyirányú - egy része mind a mai napig áll és hirdeti a régi építészek dicsőségét. Sok oszlop hever a földön is, szomorú látvány, szívfacsaró, amikor az oszlop nem az ég felé néz, az oszlop, ami arra hivatott, hogy az épületet, templomot az istenekhez, égi magaslatokba emelje.

   Különféle oszlopok léteznek és különféle oszloprendek, amelyeket nem találomra választottak ki, hanem komoly szándék, üzenet, kifejezés áll a választás mögött. Az oszlopok 'koronája' vagy feje (oszlopfő) a legjellegzetesebb részük, innen általában könnyen beazonosítjuk őket. De ez messze nem minden, az arány, az oszloptest és a felette található rész is az oszlop világához tartozik, elválaszthatatlan egységet alkot vele. Mik is ezek az oszloprendek? Az oszlop teljes környezete, az elemek milyensége, aránya és viszonya egymáshoz, az egész megjelenés, amit talán első ránézésre nem is tudunk szétbontani, mert egynek látjuk. Az oszloprend a szépség anatómiája, hogyan születik meg a tökéletesség az apró részletekből, miként lesz az egyszerű fenséges és hogyan lesz egy sima oszlop lépcső az égbe.

   Toszkán oszloprend. Kevésbé ismert oszloprend, a klasszikus oszloprendek tárgyalása során gyakran elsikkad. Nyilván azért, mert maga Vitruvius sem említi, talán azért, mert ez az oszloprend az ő korában sem örvendett nagy népszerűségnek. Sebastiano Serlio ír róla a 16. században. Szerinte ez asz oszloprend a legkevésbé díszített, a legegyszerűbb és legszolidabb. Rájött, hogy ez az oszloprend minden bizonnyal egy ősi építészeti elem, története a dór és ión oszlopoknál régebbre nyúlik vissza. Serlio leírása szerint az oszlop talapzata nagyon egyszerű (bár nem fejti ki pontosan, hogy milyen az alapzat); minden bizonnyal inkább kerek, mint szögletes lehetett. A törzse egyenes, a nyaka sima, a korona pedig teljesen dísztelen. Ezt az oszloprendet tartották a legmegfelelőbbnek raktárak, erődítmények, városkapuk, lőszerraktárak, börtönök és kincstárak építésére.

   Dór oszloprend. A klasszikus görög oszloprend: az oszlopok férfiai a női iónokkal szemben. Ezek az oszlopok zömökek, erősek és robosztusak szemben a karcsú és kecses ión oszlopokkal, innen a nemi polaritás, ami az oszlopok használatát is nagy mértékben meghatározza. Függőleges tengelyük végig barázdált: konkáv horonyokkal szabdalt. A korona teljesen sima, szinte kivirágzik magából az oszloptestből, beleolvad az architrávba. Legjellemzőbb épülete a Parthenon. Vitruvius szerint a dór oszlopok átmérője a tetején akár hat- hétszerese is lehet a tövén mért átmérőnek; emiatt tűnnek zömöknek.

Ión oszloprend. A nőies jellegű oszloprend szintén a görög építészet jellegzetessége. Míg a dór a nyugati, a ión a keleti területekre jellemző. A ión oszlop jellegzetessége a volutája (a 'kalapja'): a csigavonalba kunkorodó oszlopfő mind a mai napig éles elméleti és gyakorlati vitákat vált ki. A volutából a széles nyaki részen keresztül gyakran virág- és növényfüzér omlik le. Már is sokkal csajosabb elem a dór oszlopok puritánságával szemben.

   Korithoszi oszloprend. Sorrendben az utolsó a három fő oszloprend után a görög és a római építészetben. Az elnevezés Korinthosz városából származik, de az oszlopnak önálló legendája van, Vitruvius írja le. A kariatidák története után igazán nem csodálkozunk, hogy ismét egy oszlop, amit a nők inspiráltak.

   "A harmadik [oszloprend], amit korinthoszinak mondanak, a szűzi gyengédség utánzata, mivel zsenge koruk következtében finomabb tagokkal alkotott szüzek díszeikben ékesebben hatnak. Ezt a fejezetet pedig, mint mondják, ekként találták fel. Egy korinthoszi polgárságú szűz, aki immár nászra érett volt, megbetegedett és meghalt. Temetése után dajkája összeszedte edénykéit, amelyekben annak a szűznek életében kedve telt, és kosárba rakva a síremlékhez vitte őket és a tetejére téve, hogy szabad ég alatt tovább megmaradjanak, egy tetőcseréppel fedte be. A kosarat véletlenül egy aaknthosz gyökere fölé tette. [...] Az akanthoszgyökér tavasztájban leveleket és indákat hajtott, hajtásai a kosár oldalai mentén növekedtek, és a cserép sarkainak terhétől kényszerítve kénytelenek voltak kifelé volutákba hajlani. Ekkor a síremlék mellett elment Kallimakhosz, akit márványmunkáinak eleganciája és finomsága miatt az athéniak katatekhnosznak neveztek, felfigyelt erre a kosárra és körülötte a növekvő levelek bájos voltára, s mivel gyönyörködött annak módjában és a forma újdonságában, ennek hasonlatosságára csinált a korinthoszikanál oszlopokat és határozta meg a szimmetriáikat."

Vitruvius IV,1.

   Mindez kifejlődhetett egyiptomi mintára is, mert az egyiptomi építészetben találunk egy hasonló oszlopot, ahol az oszlopfő szintén harang alakú, ám az akanthoszlevelek helyett lótuszlevelek díszítik. A két oszloptípus között különbség még a magasság és az arányok: az egyiptomi lótuszos oszlop zömökebb.

   Kompozit oszloprend. A ión oszlop volutáit vegyíti a korinthoszi oszlop elemeivel. Inkább római építészeti elemnek tekintjük, az oszlopok jóval magasabbak ebben a rendben, mint a többiben. Titus császár diadalíve egy példa rá, a reneszáns során nagy népszerűségre tett szert: előszeretettel használták a női szentek és a Szűz Máriának címzett templomok építésénél a női finomság, légiesség, könnyedség miatt.

  Végső soron a vegyes oszloprend is lehet harmonikus. Nézzük csak meg a Colosseumot, ahol az összes oszloprend egyetlen épületen belül megtalálható: mégis harmonikus az épület!

0 Tovább

a latintanulás szépségei #2

0 Tovább

Hogyan mostak fogat az ókorban?

 A napi kétszeri fogmosás egészen bevett gyakorlatnak számít korunkban. El sem tudjuk képzelni ezt a szokványos napi rutint fogkefe és fogkrém nélkül. De mióta is van nekünk fogkefénk?

   Azzal tisztában vagyunk, hogy a szájápolás és a fogak tisztán tartása évezredek óta fontos dolog. Amit a mai fogkefe ősének tekinthetünk, az az eszköz valamikor 3500 évvel időszámításunk kezdete előtt bukkant fel, az egyiptomiak és babiloniak használták. Ezek a rágógyökerek voltak, a Salvadora persica fa (perzsa fogkefefa, mustárfa) gyökereit, hajtásait, ágait hagyományosan a fogak tisztítására használták. Feldarabolták és addig rágcsálták, amíg a vége teljesen ki nem rojtosodott. Ekkor már teljesen úgy lehet használni, mint a mai fogkefét. Rágás közben a fa kellemes nedvet enged ki magából, fanyar ízű, összehúzó hatású tannint. A tannin szerves cserzőanyag, antiszeptikus hatása van. Az iszlám tanítás szerint az ima teljesítése előtt kell használni, siwak vagy miswak néven említik. Egyébként Magyarországon is lehet kapni, én egy biobolt kínálatában akadtam rá.

   Másik hatékony fogtisztítási módszer a bambuszpálcára kötözött vaddisznószőr. Az egyiptomiak fogpiszkálót is használtak a megfelelő szájhigiéne érdekében.

 Azért, hogy eltávolítsák a lepedéket, gyakran sót és/vagy krétát dörzsöltek a fogaikra. Az első fogkrémet is az egyiptomiaknak köszönhetjük: habkőből és borecetből készült keverékkel tisztították fogaikat. Természetesen a történelem során számos olyan fogkrém-recept is született, amiről jobb, ha nem emlékezünk meg...

   Volt, amikor csiszoló porként porrá zúzott ökörpatát vagy tojáshéjat kevertek a fogkrémbe (mind a mai napig ez a fogkrém 'működésének' az elve: a csiszoló hatású adalékanyag). A görögök és a rómaiak is nagy hangsúlyt fektettek a szájápolásra. Ovidius is felhívja a figyelmet, hogy a légyottok előtt a szádat feltétlenül takarítsd ki. A csiszoláshoz előszeretettel használtak őrölt osztriga-héjat, csontokat és porrá zúzott egérkoponyát. Szájvíz gyanánt a vizeletre esküdtek. A vizelet erős ammóniatartalma a legjobb fogfehérítő-szer, ráadásul a fogszuvasodást is meggátolja. Természetesen senki sem a saját vizeletét használta erre a lélekemelő feladatra. A tehetős római a Portugáliából hozott vizeletre esküdött, mert azt tartották a legerősebbnek. Figyelembe véve, hogy mennyit utazott a gargarizálni való pisi Portugáliából Rómába, biztosan tényleg nagyon erős lehetett!

   Azért az ókorban is akadtak kevésbé gyomorforgató és határozottan olcsóbb fogtisztítási lehetőségek, mint például a zsályalevél rágcsálása. Bár tapintásra puhának tűnik, a nyelvet megdörzsölve a levél olyan, mint a smirglipapír. Elveszi a kellemetlen szájszagot, és ez már önmagában is jó dolog. Ugyanezen levéllel a fogakat is át lehet dörzsölni és a szennyeződés eltűnik.

   Természetesen ha elég gazdag vagy, nem kell magadnak pepecselned fogaid tisztán tartásával. Semmi szükség hogy megküzdj a rossz fogakkal és a szájszaggal. Az ókori római tehetősek külön rabszolgát alkalmaztak erre a feladatra, hogy tisztán tartsa a fogaikat. 

   Egyébként a vizeletet rengeteg területen használták, így tényleg lehetett egy jellegzetes 'buké'. Mindenhol.

0 Tovább

A mágia titkos nyelve

 Olyan könnyen teszünk esküt. Ígérgetünk égre emelt szemekkel, hogy mit fogunk tenni, ha. Meg az újévi fogadalmak. Meg a kétségbeesett könyörgések valami megfoghatatlanhoz: 'Csak menjek át a vizsgán, egész hétvégén nem iszom alkoholt'. Kinek is ígérgetjük ezeket? Kitől is várunk megoldást? És legfőképp ki az, akinek cserébe felajánlunk bármit is? Tudjuk egyáltalán azt, ki az, akit megszólítunk? Kérünk, igérünk, amit aztán persze nem tartunk meg...

   Egyáltalán, komolyan vesszük az ilyen ígéreteinket, amit csak úgy, halkan elsuttogunk a sötét zugokba, amikor azt hisszük, senki sem hallja? Akkor és ott igen. Akkor és ott megadnánk érte azt az árat. De elmúlik a krízis, sikerült a vizsga, a kiválasztott elhívott moziba, bejött a fogadás, és az ígéretek a semmibe foszlanak. Akkor már nem vesszük őket komolyan. De nem vagyunk ezzel egyedül: görög és római eleinket is fűtötte a vágy és a gyűlölet, ők is hasonlóan jártak el, mint mi, azzal a különbséggel, hogy ők komolyan vették, amit megígértek. Ez a finoman megfogalmazott gyűlölködés és ártó szándék tudományos neve DEFIXIO, átokszöveg. Átok minden esetben, mert megköt, és még ha jót is akar az illető valamilyen nyakatekert módon, megkötni valakit sosem lehet jó. Szóval hiába a jó szándék, a kötés az kötés, nem lehet belőle kiszabadulni, tehát rossz.

  A jó és a rossz amúgy is nehezen értelmezhető fogalmak. Mert amit jónak vélünk, az is viszonylagos. Kire nézve, kinek jó, mert valakinek lehet, hogy rossz. Aztán ott vannak a következmények, az események szövedékei, amelyek beláthatatlan hálózatot alkotnak, és senki sem tudhatja, hogy a legjószándékúbb kívánság is milyen katasztrófának ágyaz meg. Így a mágia világában minden kötés rossz, legfőképpen azért, mert kötés. Megköt. Véglegesít valamit. Annak minden következményével és okozatával együtt. Visszavonhatatlan, megmásíthatatlan. Persze a mágiában mindig vannak kiskapuk, de ez más téma.

 

   Ezt a bájos kis üzenetet, a kötés tárgya gyakran egy ólomlemezle írt üzenet. Mármint ez maradt ránk a régi korokból, hiszen a szó elszállt, a legtöbb puha anyag, amelyre írta/róttak/véstek megadta magát az enyészetnek. Az átok megfogalmazója az ólomlemezre írt üzenetén hosszan és bőségesen részletezi, hogyan képzeli az átkot megvalósulni. Az átoknak, kötésnek nagyon pontosnak kellett lennie, hiszen egy picike malőr, és nem is a célszemélynek hullik ki a haja. Az átkok könnyen visszaszállnak, ezért pláne nem árt óvatosnak lenni. Az elkészült üzeneteket egy szeggel még át is döfték, és nem postára adták, hanem egyenesen az alvilági küldönc kezébe: a halottak vitték le az alvilágba az átkot.

A DEFIXIO maga kötést jelent, azok az átkok tartoznak ide, amelyek az áldozatot valamilyen formában megkötik. Természetesen a szerelmi mágia is kötés, az egyik legerősebb kötés, mert az áldozat nem szabadulhat a szerelmesétől - még a túlvilágon sem. Szóval érdemes alaposan meggondolni, kihez kötjük magunkat az alvilági démonok segedelmével, mert abból aztán tényleg nincs kiút, nincs válás, nincs 'meggondoltammagam'. Vannak természetesen olyan átokszövegek is, amelyek nem tartalmaznak kötést, csak például simán valakinek rosszat kívánnak. Törjön ki a lába, hulljon ki a foga, lopják el az ő ruháját is. Ezek is átkok, csak nem defixiók. Hogy mi kötés meg mi nem, az inkább technikailag fontos, sem mint nyelvészetileg. Másképp kell rontani, mint kötni. Részletesebben a témáról az egyiptomi varázskönyvekben.

   Az átkok kedvenc hordozója az ólomlemez: a fém elég puha ahhoz, hogy bele lehessen vésni az üzenetet, de mégiscsak fém, mint szimbolikus elem. Persze átkot lehet papírra is írni, meg rávésni egy kőre, de egy stílusos mágus azért megadja a módját. És a kézbesítés sem utolsó szempont: titkon kell végrehajtani (hiszen a titkossággal kivédhetjük az ellenvarázslat vagy védővarázslat készítését), és egy jó postást kell keresni. Legjobbak a friss halottak, hiszen ők még minden bizonnyal mennek Hádész birodalmába. Egy ezeréves múmiánál fennáll a veszély, ha nem visszajáró kísértet, felénk se néz többé. Aztán oda az átok, nincs ki levigye. Az ördögre sem bízhatjuk, noha biztosan tudjuk, hogy ha valaki, akkor ő aztán jön-megy a világok között. Az ókorban még nem volt ördög, csak a kereszténységgel született meg.

   További nyomatékosítás végett a gondosan megírt, feltekert és átdöfött átkunkat egy viaszbábuval támogathatjuk. Ezen sokat gondolkodtam, hogy mi lehet a magyarázata, de csakis a nyelvi nehézségekre tudok gondolni. Hiszen hogyan válasszunk nyelvet? Görög? Az a művelt emberek és szofisztikált démonok nyelve. Latin? Latinul mindenki tud, az smafu (az ókorban járunk), másfelől új és fiatal nyelv, mi van, ha démonok nem beszélik? Héber? Arámi? Netán szanszkrit? Vagy valami titkos nyelv? Nem, kedveseim, a mágusnak nincs könnyű dolga. Bármilyen nyelvet is választ, egy jól bemutatott viaszbábu segíthet a nyelvi akadályok leküzdésében: részletesen be kell mutatni rajta, hogy mit is akarunk. Mint egy mímusjáték. Ezt már csak megérti valaki. Persze a tévedés lehetősége nincs kizárva.

   A célszemély azonosítására használjunk valamilyen személyes tárgyat. Természetesen NEM saját személyes holmit, hacsak nem szeretnénk egy csapat bosszúszomjas démont a sarkunkba. A legjobb a hajtincs, az egészen személyes, szeretik az életre ácsingózó démonok. Természetesen gondos körültekintéssel kell eljárni - megint, mint mindig - ne keverjük a össze a cicánk bajuszát a szerelmi kötésre kijelölt áldozat hajával. Azt hiszem kilenc életen át sem bocsátaná meg a gyalázatot, ha örök szerelemre ítélnénk.

   Az átkok azért nem minden esetben ennyire félelmetesek. Sok fiatalt, akik idő előtt hunytak el (nem élték végig az életüket), átoktáblákkal temettek el, hogy utat találjanak a túlvilágon, nyugalomra leljenek.

   Plusz egy kis érdekesség: az átoktáblák gyakran tartalmaznak halandzsa szövegeket, amiket ma nem tudunk értelmezni. A tudósok és átoktábla-bubusok szerint ezek értelmetlen halandzsák, melyek ismeretlenségüknél fogva az átokkészítő jártasságát hivatottak bizonyítani. De ki ismeri manapság mágia javarészt íratlan világát? Mi van, ha ezek nem is annyira értelmetlen dolgok? Lényeg a fontos: átkokat sosem olvasunk fel hangosan. Pláne nem egy sír közelében, és még halandzsa szöveget sem. A mágia megvalósulásának legfőbb útja a hangos olvasás. És mert jobb a békesség, jobb démonokkal jóban lenni..

0 Tovább

Unikornis, az egyszarvú fenevad

   Az unikornis, egyszarvú, vagy monocerus szerintem a középkori bestiáriumok sztárja. Rengeteg legenda és történet fűződik hozzá. Legismertebb tulajdonsága a tisztasága mind fizikális, mind spirituális értelemben. Szarvából számtalan varázsfőzet készíthető, és ha van a zsebünkben egy unikornis-szarv, könnyen megállapíthatjuk bárminemű italba mártva, hogy mérgezett-e. Ám ezt a széleskörűen bevethető jószágot nem könnyű beszerezni, mert annyira gyors és erős, hogy élve nem lehet elfogni. Persze itt is van kiskapu, mint a mágiában mindenhol: ha egy szép szüzet állítanak az útjába, a beste megáll és fejét a szűz ölébe hajtja, megpihen. Persze ilyenkor véget is ér a története: a lesben álló férfiak lecsapnak rá és megölik. Mint ezen a középkori ábrázoláson is:

   Plinius úgy írja le ezt a jószágot (Hisoria Naturalis 8,31), mint lótestű, szarvasfejű, disznófarkú beste, a homloka közepén három láb hosszúságú fekete szarvval. Természetesen Plinius is kiemeli, hogy élve befogása lehetetlen.

   Ezek a nehézségek ám cseppet sem bátortalanítják el a varázsfőzetek készítőit és a magas mágia művelőit, hiszen uinkornist birtokolni már önmagában is varázslat. Legfőképp  azért is, mert manapság nem bandáznak minden sarkon. A természettudományok elkötelezett hívei szerint sohasem léteztek, de tegyük a szívünkre a kezünket, láttunk már ilyet, hogy egy bestiára rásütötték, hogy meseállat, aztán meg kiderült róla, hogy nagyon is volt...

   Egy szó mint száz, unikornis-lesre fel!

     Az 1900-as években a walesi herceg ajándékba kapott egy csapat egyszarvú - birkát. Végül is nem az "alapállat" számít, nem, az, hogy minek született az a szerencsétlen jószág, hanem az egyetlen szarv. Csakis a végeredmény a fontos, hogy mit látunk: szarvat látunk a jószágok homlokán, mégpedig egyet, és azt is középen. Hatalmas értéket képviselt a nyáj, és mit sem csökkentett a becsességén az az apró tény, hogy némi idegenkezűség volt a dologban. Mert ugyanis a szarvak "szépészeti beavatkozás" eredményeként kerültek a barik homlokának közepére.  Kegyes kis csalás, hiszen a saját szarvukat viselték továbbra is, csak plasztikáztak rajta egyet. Hümm.

   Aztán 1933-ban dr. Dove a Maine Egyetemről kezelésbe vett egy borjút. Mármint szarvilag kezelte. A szarvait szétvágta, majd a csontot a homlok közepére igazítva a szarvat úgy terelgette, hogy az egyenesen nőjön, egyetlen ágban. Ezt a borjú ifjú korában elkövette, és a szerencsétlen ezzel a marhával egy háztartásban nőtt fel és élte le az életét. Dr. Dove áldozatának stádiumait, hangulatát és mindennapjait neves természettudományi folyóiratokban dokumentálta. Megállapítása szerint a jószág igen kezes természetűvé vált, amit természetesen azzal magyarázott, hogy egyszarvúnak lenni merő jámborság. Természetesn a megszarvazottat nem kérdezték meg, hogy milyen volt egy ilyen marhával élni. És íme a sztárfotó:

  Ám ezzel még koránt sem értünk az egyszarvú-vadászat végére. 1980-ban Morning Glory és hites ura egy kecskével követték el mindezt. Mármint a két szarv egyszarvúsítását. A szarv természetesen növekedtében szeretne két szarv lenni, ezért folyamatos "kezelgetést" igényelt az unikornis-lét fenntartása. Boldogtalan kecskét senki sem kérdezte, hogy akar-e szerencsehozó kabala-kecske lenni, és milyen érzés egyetlen szarvval rohangálni. Szerintem kihagyta volna ezt a kalandot.

   És végezetül Olaszországban kaptak lencsevégre egy olyan szarvast, akinek egy szarva van, és nem ám azért, mert letört a másik, a bizonyos szarv a homloka közepén van! 2008-ban ez már kimerítette a csoda fogalmát, ám a középkori csodának hamar kiderült a magyarázata: amíg a bambi pocaklakó volt, a mamáját elütötte egy autó, és a kis pocaklakó koponyája eldeformálódott. Így egyetlen szarva lett. Első körben genetikai defektusnak vélték, de aztán a baleset-verzió győzött. Természetesen nem tudok részleteket, hogy egy erdész netán a homlokára csapott, hogy 'ja, ez az a szarvas kicsinye, akit elütöttek'! Bár az is lehet, maga gázolta el a kismamát és érezvén hogy szorul a hurok maga vallotta be tettét. Nem tudom rekonstruálni a szituációt, amint felgöngyölítik az egyszarvú szarvas esetét. Íme a kis túlélő, aki az életet választotta:

0 Tovább

a latintanulás szépségei #1

0 Tovább

Úgy szeretlek, majd' megeszlek

mozaik állatok
Szent Gerasimos és az oroszlán. Mozaik a nennigi római villából (Németország).

  Nem könnyű ám a ragadozók élete. Néha bizony ők is nekikeserednek vagy elszontyolodnak, hogy az álnok csacsi már nem hajlandó játszani velük. Pedig olyan jó volt kergetni, harapdálni, riogatni, kóstolgatni a tomporát, éles karmokkal felhasítani a puha húsát, de a játszótárs feladta, buksiját hátrahagyva az örök vadászmezőkre költözött. Ilyenkor bizony elszontyolodik a legbátrabb oroszlán is. A férfi megérti kedvenc ragadozója lelki válságát, szeretettel megölelgeti, simogatja a nekikeseredett jószágot. Mert a férfi érti és érzi védence lelki világát. Talán még egy latin vagy görög versecskével is kedveskedik a jószágnak, csak az örömszerzés végett. Hátha nem búslakodik tovább a cicus.

 A mozaikon az oroszlán lelki társaként Szent Gerasimos áll a bestia mögött, és mély együttérzést olvashatunk le az arcáról. Noha az oroszlán és a remete Jordániában találkoztak, a mozaik a megismerkedés apropójára egyáltalán nem utal. Az oroszlán épp egy védtelen jószágot hajkurászott, amikor tüske fúródott a mancsába. Gerasimos kivette a tüskét és ellátta a sebet. Kimosta, bekötötte, ahogyan azt illik. Az oroszlán hálából egész életében követte (vallásos értelemben, nem úgy, ahogyan egy ragadozó követi a prédáját), és a remete halála után is hűségesen őrizte a sírját. Gerasimos a monofizitizmusból (Jézusnak egyetlen, az isteni természetét fogadják el) váltott a kereszténységre, és egy ragadozóval barátkozott. Minimum izgalmas ember. Sok követője volt, bár remeteként élt, Jerikó városának közelében remete-telepet alapított (sok remete él együtt).

   Talán első pillantásra furcsának tűnik a kép. Az oroszlán épp most fejezett le egy csacsit. A remete pedig sajánlja őt. Simogatja. Ma már valahol megbotránkozunk az ilyen és ehhez hasonló jeleneteken, amikor szembesülünk vele, hogy a ragadozók bizony más élőlények megölésével táplálkoznak. A macskafélék pedig jóleső élvezettel teszik ezt. Megbotránkozunk és elítéljük, amikor a szobapárducunk felkoncol egy verebet. Megszidjuk. Pedig ilyen az ő természete, és ilyen is volt már évezredekkel ezelőtt is. Mi változtunk, a szemléletünk.

   Az ókori ember nem akadt fenn a ragadozók vérszomjas természetén, nem tartotta őket "gyilkosoknak". Valahogy jobban elfogadta a természet rendjét, és nem akarta megváltoztatni az élőlényeket. Nem akarta a macskaféléket vegetáriánussá tenni. Mert nem ez a dolgok rendje.

   Ma már azt sem tudjuk igazán kezelni, hogy ha valaki szereti az állatokat, miért eszi meg őket. Aki igazán szereti az állatokat, az legyen vegán. Ezt imádnivaló, cuki bébi-állatokkal nyomatékosítják is, hogy te egy őrült, kegyetlen gyilkos vagy, ha megeszed ezeket a kis szeretgetnivaló csöppségeket. Ne edd meg azt, akivel együtt élsz. Pedig ez nem is olyan rég még a világ megszokott rendje volt. Hogy ember és állat együtt élt, az ember szerette a jószágát, de aztán megette. Megette és minden porcikáját hasznosította, nem gyilkolta halomra az állatokat egyetlen finom falatjukért, hogy aztán egy halott, értéktelen szemétkupac legyen a többi részéből. Az állat halála az élet szakralitása volt. A szeretet és a tisztelet nem azt jelenti, hogy nem eszlek meg. Igenis megeszlek, de tisztellek és méltó életet biztosítok a számodra és kegyes halált.

   Gerasimos nem hippokrita. Tisztában van vele, hogy a barátja ragadozó. Más állatokat öl le. És még élvezi is. Ám nem ítéli el, hogyan is tehetné, hiszen ez az élet rendje. Talán nem szervezett közös vadászatokat az oroszlánnal és nem tépték együtt a gazellák zsenge húsát, de tiszteletben tartotta barátja szokásait. Ő maga a legenda szerint babbal és kenyérrel kínálta az oroszlánt - tehát a bestia szintén fejet hajtott szent életű barátja különös táplákozási szokásai előtt. Ettől jó ez a kapcsolat!

0 Tovább

Istennők alkonya

  Ma már minden megvásárolható, nincs az a dolog, amit pénzben ki ne lehetne fejezni. Talán az örök élet, a halhatatlanság az a téma, amit még nem lehet kilóra megvenni. Bár élet és halál kérdésén is vitatkozunk: kinek szabad, kinek nem, kitől vegyük el és kinek adjunk. Talán ez jelen korunk egyik legsúlyosabb kérdése. De minden más megvásárolható, az emberek is, a testük is, a lelkük is. Eladtuk a testünket, lelkünket, és nem maradt semmi intim szféra, nem maradtak titkaink, sötét zugaink, ki nem mondott vágyaink. A szexualitás közügy, amolyan szabadidős tevékenység, amit ha nem művelsz, kilógsz a sorból. Nyomatékosan az arcodba tolják, hogyan és miként KELL csinálni, és legfőképp kell csinálni. És természetesen beszélni kell róla, és minden létező csatornán hirdetni a saját szexualitásunkat. Folyamatosan legyél vonzó, legyél nő/férfi, buzogjon benned a termékeny energia, a csí helyett a potenciál járja át a mentális csakráidat. Pedig ez már rég nem arról szól, amiről szólt egykor - mármint a nemiség kérdése. Nem jó vagy rossz dologként említem, igyekszem magára a változásra koncentrálni. 

   A szexualitás valaha a termékenység feltétele volt. A régi istennők termékenyek voltak, miattuk és nekik köszönhetően volt mit enni, születtek állatok, akiket meg lehetett enni, akiket munkára lehetett fogni. Az ősi istennőknek köszönhetően borult virágba tavasszal a természet és ébredt fel az élet. Az istennők termékenysége bontotta ki a magokat és szárította fel a fagyott sarat, az ő termékenységük fakasztotta a tehenek tejét és óvta a gödölyéket. Az ősi istennőknek hatalmas, titokzatos kultuszaik voltak, bonyolult rítusokkal tisztelegtek előttük és kérték a jóindulatukat.

   Mert a Nagy Anya, az élet kezdete és vége korántsem volt egy bájosan mosolygó, elégedett mami. Szeszélyes, önfejű, bosszúálló. A női mágia az emberek által ismert mágiák legsötétebbje. Elég rossz a marketingje mindennemű női misztériumnak... Ennek legfőbb oka, hogy a férfiak világában férfiak mondják ki a mértéket: és bizony ők a női mágiát igencsak sötétnek zsűrizték. Talán mert félnek tőle. Félnek, mert nem értik és nem tudják utánozni a Nagy Anya varázslatát. A születés és a halál titkát. Hogyan jön az élet a semmiből és miért múlik el? Ez az a pont, ahol a történelem legerősebb férfiúi is térdre kényszerültek, a Nagy Anya mágiája.

   A mezopotámiai Inanna istennő a pásztor Dumuzival hált, és Mezopotámia gazdag és termékeny lett. Dumuzi maga is istenné lett, de ő csak eszköze a női termékenységnek, nem főszereplője. Dumuzi megtermékenyít, nem maga a termékenység. A termékenység maga a szeszélyes istennő, ő hordozza magában az életet. Inanna mintegy elfogadja Dumuzi áldozatát, befogadja őt, aki méltó hozzá, hogy az életet együtt ébresszék fel. Ennek allegóriájaként Mezopotámia királya az év kezdetekor, tavasszal rituálisan Inanna istennővel hál, hogy biztosítsa földje és népe termékenységét. Ezért a régi királyok, uralkodók vére, vérvonala az élet, az ő termékenységük a nép, a föld, a társadalom termékenysége, gazdagsága, gyarapodása.

   Aztán sok víz lefolyt a Tigrisen és az Eufráteszen, és valami véglegesen megváltozott. Egy megfoghatatlan pillanatban a dolgok menete visszavonhatatlanul megfordult. Az istennőket azért még megünneplik, de már nem tudják, hogy miért. A rítusok maradtak, a tartalom elveszett. Az istenek leteperik az istennőket, és ha nekik úgy tetszik, kedvükre erőszakolják meg az istennőket, sőt, a szemrevalóbb halandó nőket is. Már nem a nők, az istennők lettek a termékenység hordozói, hanem a férfiak, a férfi istenek. A férfiak előtérbe kerültek, és már nem az istennő, hanem az isten válik a termékenység szimbólumává, ő termékenyíti meg az istennőt, aki szinte csak mint egy a termékenység befogadására alkalmas edény szerepel. Ugye ez az edény-allegória egészen a keresztény kultúrkörig virágzik, gondoljunk csak a Grál- értelmezésre (egy teória a sok közül, de mindenképp elgondolkodtató), ahol a Grál maga az anyaméh.

   A férfiak egyre fontosabbak lettek, és lassan elfelejtettük, hogy az istennők pattintják ki a magokat, és nem az istenek. Az istennők, a fekete föld sötét misztikája az, amitől a növények megnőnek, a csikók lábra állnak. A férfiak rettegte sötét varázslatok a mozgatórugói az életnek, a növekedésnek, a gyarapodásnak - és a halálnak is. Apollón napsugarai nevelnek és növesztenek, de egyben gyilkosak is. Apollón sugarai adnak, de nem teremtenek. Az anyaföld termékeny és életet ad, de be is fogadja azt, aki elért útja végére. Mindkét pólus életet ad és gyarapít, de csakis együtt képesek a földi élet egyensúlyát fenntartani. Pallasz Athéné is bár Zeusz fejéből pattant ki, szülőanya közreműködése nélkül, és Héra, féltékenységében, hogy férje nélküle utódot nemzett, apa nélkül szülte meg Héphaistost, aki sántára sikeredett, ezért az istennő elfordulva gyermekétől levetette az Olümposzról. Még az istenek sem hozhatnak létre utódokat a másik nélkül (legalábbis nem olyanokat, amilyeneket szeretnének) - a természet rendje ezt követeli.

   Aztán a férfiak "hatalomra" törésével megkezdődött a nők kisajátítása: a görögöktől kezdve a nő nem ura a saját testének, nem dönthet a saját életéről. A görög feleség szinte be volt zárva az otthonába: megszabták, hogy kivel érintkezhet, mikor mit csinálhat. A görög nőnek nincs szava: Télemakhosz is egy laza 'menj a szobádba, a beszéd a férfiak dolga' félmondattal elintézi anyját, Pénelopét, aki Odüsszeuszt várva a potyaleső kérők gyűrűjében szót mer emelni az énekmondó rhapszódosz dala ellen. Más dalt szeretne hallani, valami vidámabbat.

   A római nő ehhez képest nagy szabadságban élhet: (szinte) oda ment, ahova akart, azt csinált, amit akart - az erkölcs határain belül. Persze ezek a "lehetőségek" a férfiak világához képest igencsak megnyirbált szárnyú madarak. Ám a nő teste már nem az ő tulajdona: nem vállalhat gyereket, akitől és amikor akar, nem dönthet úgy, hogy nem szül gyereket, nem érintkezhet bármelyik férfival kedvére - ellenben a férfiaknak ez teljes és elismert joga. A férfi rendelkezik felette, a nő annyit dönthet, mint egy kisgyerek: semmit. Először az apja tulajdona, aztán a férjéé, ha nem ment férjhez, akkor pedig gyámja van.

   Az istennő már nem a termékenység királynője, a természet isten-anyja, hanem egy edény, ami kiszolgálja a férfi termékenységét, talajt ad a férfi potenciáljának. A régi istennők már elköltöztek valahova máshová, és a fölbomlott rend csak káoszt és viszályt szül.

istenek

0 Tovább

Gondolatok egy mozaikról

   A rómaiak is szerették a szimbólumokat, a finom, cizellált üzeneteket. A mozaikok gazdag képi világa is bővelkedik az ilyenekben, ami a gyönyörködtetésen túl hosszas merengésre ad lehetőséget.  És nem utolsó sorban az írástudatlanok számára is érthető a mondanivaló. Ami a mi korunkban megint egyre aktuálisabb...

   Ennek a mozaiknak nagyon összetett az üzenete, de ne riadjunk meg, ki lehet bontani a képet. Először is, a bal oldalon egy sceptrumot látunk, ami római hatalmi jelvény (díszes elefáncsont pálca) és egy bíborvörös textilt, ami szintén a hatalom, gazdagság jele. Hatalom és gazdagság Rómában kéz a kézben járt, mert bár nagyra tartották a filozófusokat és a szellemi gazdagságot, a világi hatalmat azért mégiscsak a gazdag és befolyásos emberek birtokolták, nem a szellemiekben gazdagok. A kép felső részén egy szintezőt látunk: ezzel a műszerrel lehet megállapítani, hogy egy felület vízszintes-e. Alatta a kép központi eleme, a koponya látható. Mint halott ember fő tartozéka a halál és elmúlás jelképe, de egy kevésbé ismert (vagy kevésbé tudatosított) jelentése az átalakulás, a változás, az átváltozás. A jobb oldalon rongyos ruha és vándorbotot látunk: ezek a szegénység tárgyiasult szimbólumai. A koponya alatt van még egy kerék: folyamatos mozgása az elmúlásra, a változásra és a változékonyságra figyelmeztet. Soha semmi sem lesz olyan, mint egyetlen pillanattal előtte. A dolgok változnak, a sors kereke egyaránt hozhat jót is és rosszat is. A keréken egy pillangó van: ő a halhatatlan lélek megtestesítője.

   Mint minden kép, ez sem egy 'pillanatfelvétel', hanem amolyan folyamatábra, képregény, képben elmesélt történet, egy egész mondat, nem csupán egy szó. Ha az életedet nem uralod (nem tartasz mértéket), könnyen koldusbotra juthatsz (nehéz sorsra). Viszont a történet szépsége, hogy nem csupán egyetlen irányból értelmezhető, hanem 'fordítva' is igaz és értelmezhető: az alantas fizikai állapotból a világ értékeinek fel-és megismerésével hatalmat nyerhetsz önmagad felett. Minden hatalom, bővelkedés, magában hordja az elbizakodottság lehetőségét. A mérték, a helyes út elvesztése szélsőségekbe torkollik. Ez az ingadozás akár egyetlen napon belül is megtörténhet, de az élet során bizonnyal bekövetkezik. Azért kellenek az ilyen üzenetek, hogy figyelmeztessenek, vissza kell térnünk a helyes útra és újra meg újra meg kell találnunk az egyensúlyt.

   Minden földi élet a halállal ér véget. Ami megszületik, az meg is hal. Minden elenyészik, elmúlik, ezért meg kell mérni, hogy melyek azok a dolgok, amelyek nem morzsolódnak fel, amelyek valóban értékesek, amelyek kitartanak az idő mindent felzabáló vasfogai között. Emiatt kár keseregni, hiszen ott a koponya alatt a pillangó, ami a halott testből kiröppenve új és új életet kezd az örök körforgás részeseként. A halhatatlan lélek életeken keresztül vándorol, megtapasztalja és próbálgatja az élet egyensúlyának kerekét. Ez bizony néha jó, néha rossz. Néha a mennybe emel, néha a pokol fenekére taszít. Bár az ókori ember nem a menny-pokol viszonylataiban gondolkodott, hanem inkább Elízium és Tartarosz világában fogalmazta meg a túlvilági léttel kapcsolatos elképzeléseit. A lélek halhatatlanságában már akkor is hittek, és abban, hogy a halállal csak a fizikai test enyészik el, az emberi lét lényege, a lélek, a szellem halhatatlan, tovább él. No és a koponya sem a végzetesség jele, hiszen a halál nem végállomás, hanem átszállóhely, az átalakulás kezdete.

   A lélekvándorlás tana főleg a keleti misztériumvallások hívői között terjedt, a  beavatottak értették meg az átalakulás titkát. Bár azt gondolom a mai korban sem foglalkozik az egyszeri ember a lelkével, hogy van-e neki és mi lesz vele a halála után... Végső soron mégsem változunk: évezredek folynak le Földanya testén, de mi ugyanolyanok maradtunk, mint voltunk. Talán pont ez a bizonyítéka a lélek halhatatlanságának? Hogy ugyanazokat a tévedéseinket és gyengeségeinket ismételjük évezredeken keresztül?

mozaik vallás

0 Tovább

Nők Aquincumban

  A régi korok számomra legizgalmasabb kérdése az, hogyan éltek az emberek. Nem a híres emberek, akik valahogyan befolyásolták a dolgok útját, hanem az egyszerű, hétköznapi emberek, akik a néma, kitartó munkájukkal, észrevétlenül építették a világot. Mit gondoltak a világról, a korról, amiben éltek, hogyan látták egymást és önmagukat. Szeretek ilyen 'nyomokat' keresni a múltban.

   Épp ezért nagy kedvencem az Aquincumi Múzeumban látható sírkő, ami egy anyát és a lányát ábrázolja. A nők a történelemben szinte láthatatlanok, néhány karakteres kivételtől eltekintve. Ez a sírkő viszont két római nőt mutat be nekünk. Római nők, akik itt éltek, Aquincumban, ám hiába a latin nyelv és a római kultúra, megőrizték az őseik hagyományait. Ezen a két nőn jól megfigyelhető a hagyomány és az új világ találkozása: ott van, és mégsincs. 

   Rómaiak, hiszen a sírfelirat latin nyelvű. A sírkőn ábrázolt jelenet is 'római': az anya átkarolja a lányát, mindketten szembenéznek a nézővel. Egy kicsit mosolyognak is. A lány egy almát tart: az örök élet szimbóluma, kedvelt motívuma a halotti kultusznak. Az örök élet természetesen a halál UTÁNI örök életet jelenti...

   Ám a lelkük mélyéig kelták. Minden, ami egy nőnek fontos a megjelenésében, amit önmagáról üzen a környezetének, az nem római, hanem kelta, az őslakosok hagyománya. A ruhájuk, a hajviseletük, az ékszereik mind-mind egy barbár világot idéznek. Hajviseletük egyszerű: középen kettéválasztva, szigorúan lefésülve. Ám a lányon látunk egy érdekes hajválaszték díszt, ami egyáltalán nem római. Szintén a lányon látjuk a nyakdíszt is: a kelták jellegzetes, csavart torquesét. Az anya tunicája magasan felér a nyakáig, nem látni, hogy van-e rajta ékszer. Az is lehet, hogy az anya minden kincsét odaadta a lányának. Hogy miért? Mert a halott a leányzó. Noha anya és lánya mindketten szerepelnek a képen, a halott, akinek a sírkő készült, csupán a lány. Talán ezért adta az anya minden díszét neki. Mert hosszú útra ment a gyermeke...

   Ez viszont csak a feliratból derül ki:

D(is) M(anibus)/ Manil(ius) Roga/tus
vet(eranus) et (A)elia/ Dubitata Ze/buca(e)
fil(iae) ann(orum) X/ parentes vivi/ fec(erunt).


A halotti isteneknek. Manilius Rogatus veteranus és Aelia Dubitata, szülei 10 évet élt leányuknak, Zebucának készítették (a sírkövet), még életükben.

   Az ókori sírfeliratok sajátja, hogy hangosan kell felolvasni őket. Mert addig élnek a halottak, amíg emlékezünk rájuk.

sírkő sírfelirat latin Aquincum

0 Tovább

Herkules Aquincumban

   Közel Nemea völgyéhez Korinthosz és Mükéné között van az egyik hegynek egy híres barlangja. Két nyílása van ennek a barlangnak majdnem szemközt egymással. Azt mesélik a környék lakói, hogy ez a barlang volt egykor a nemeai oroszlán tanyája. A nemeai oroszlán meg nem olyan közönséges oroszlán volt, amilyenek ma is élnek a földön. Ennek a szörnyetegnek nem fogta fegyver a testét. Nem is a földön született ez az állat, hanem egyenesen a holdból hullott alá, amikor egyszer éppen holdtölte volt. Híres- nevezetes a nemeai oroszlánnak már a nemzetsége is. Nagyapja a sötét Tartarosz maga, anyja a kígyó- asszony Ekhidna, apja meg a borzalmas szörnyeteg Tüphón volt.
   A barlangból járt ki néha Nemea erdős völgyébe vadászni. Reszketve bújtak meg ilyenkor a házaikban az emberek, mert üvöltött a förgeteg, szél csavarta a fákat, és ítéletidő volt akkor, amikor a nemeai oroszlán kereste a zsákmányát. De néha hónapok múltak el csöndben, mert aludt a barlangjában az iszonyú vadállat.
   Amikor pedig beállított Tirünszbe, Eurüsztheusz palotájába Héraklész, és elmondta, hogy vállalja a király tizenkét parancsának teljesítését, legelőször is azt követelte tőle Eurüsztheusz: hozza el neki Héraklész a nemeai oroszlán lenyúzott bőrét.
   El is indult mindjárt a királyi palotából Nemea völgye felé. Nem volt messze már attól az erdőtől, amelyikbe ki- kijárt a barlangjából az oroszlán, amikor a völgy közelében egy favágó kunyhójára bukkant. Megörült Héraklész, amikor észrevette a kunyhót, mert iszonyú vihar tombolt éppen, üvöltött a förgeteg, recsegve hajladoztak a magas szálfák a szélben. Alighanem megint künn vadászott az erdőben a nemeai oroszlán, attól lehetett ilyen ítéletidő. Szívesen fogadta a kunyhó gazdája, a favágó, áldozatra készülődött. Egy kost akart föláldozni a világ urának, a sötétfelhős Zeusznak. De megszólította ekkor Héraklész:
- Miért sietsz úgy az áldozattal jámbor gazda? Nem jobb volna- e, ha megvárnád, amíg elmúlik ez a förgeteg, és utána künn a szabad ég alatt mutatnád be áldozatodat Zeusz istennek?
- Dehiszen éppen azért akarok áldozni most, mert olyan iszonyú förgeteg tombol fölöttünk- felelte a favágó. - Nem tudod talán, mit jelent ez a szörnyű vihar odakünn? Kijött a barlangjából a nemeai oroszlán, és keresi most a zsákmányát.
- Hagyd az áldozatot jámbor gazda! Ne bántsd még azt az állatot! Nem bújok már kunyhódba a förgeteg elől, megyek tovább az erdőbe és megkeresem a nemeai oroszlánt. Te pedig várj még három napot az áldozattal! Vagy visszajövök hozzád ez alatt a három nap alatt a nemeai oroszlán bőrével a vállamon, és akkor együtt mutatjuk be az áldozatodat a sötétfelhős Zeusznak, aki megmentette az életünket. Vagy ha én még három nap múlva sem térnék ide vissza hozzád, akkor mutasd be az áldozatodat egyedül Zeusznak. Mert tudd meg: ha nem jövök ide vissza hozzád, akkor engem is elpusztított a nemeai oroszlán, mint már olyan sok mást.
   Héraklész két nap és két éjjel egyfolytában járta ezután az erdőt, bár egyre tombolt a vihar, zúgott a szél.
   Harmadnapon délben aztán egyszerre csak enyhülni kezdett a vihar. Ekkor fejezte be vadászatát a nemeai oroszlán, és most hazafelé indult a barlangjába. Egyszerre csak hirtelen megpillantotta a fenevadat. Pendült egyet ebben a pillanatban Héraklész hatalmas íja, és gyors nyílvesszője derékon találta az oroszlánt. De az nem fúrta át a kemény bőrét, és mintha sziklát ért volna, lepattant róla. Most egyenesen a szívét célozta meg Héraklész, és gyors egymásutánban háromszor is rálőtt, de mindhárom nyílvessző csengve- bongva pattogott darabokra, úgy hullott le az oroszlánról, nem ütött sebet rajta.
   A nagy nyilazás csak felbőszítette a fenevadat. Ordított egy nagyot és Héraklészre rohant. De Héraklész sem volt rest, hamar ledobta kezéből az íjat, válláról is lelökte köpenyét, két marokra fogva hatalmas, nehéz buzogányát, iszonyú ütést mért vele a támadó oroszlán orrára. Nem sikerült a második és a harmadik ütés sem, az oroszlán a barlangja felé menekült. Héraklész meg utána vetette magát, még a buzogányát is eldobta, hogy hamarabb utolérje.
   A barlangban nagy sötétség fogadta, amikor megtalálta az oroszlán, fojtogatni kezdte. Kidagadtak kezén- lábán az izmok, és csak úgy ömlött homlokáról a verejték a nagy erőfeszítéstől. Egy idő múlva érezte aztán, hogy vergődni kezd a karjai közt a hatalmas állat, és hörögve adja ki páráját.

A nemeai oroszlán (forrás: Szabó Árpád- Aranygyapjú)

Aquincum legendák hősök

Herkules szobra az Aquincumi Múzeumban

0 Tovább

Kacagó Delfinek

blogavatar

Minden, ami ókor.

Utolsó kommentek