A kígyók és a lányok

   Személy szerint nem nevezném magam a kígyók barátjának. De tudom, hogy számos kultúrában a kígyót szent állatként tisztelik. A legtöbb ember igyekszik a lehető legtávolabb tartani magát tőlük: mérgezőek és harapnak és valami ősi borzongás ver éket az ember és a kígyók kapcsolatába. Eredendően rossznak tartjuk a kígyókat és valami ősi ösztönből alapvetően félünk tőlük. Közben ugyanakkor azt is tudjuk, hogy lenyűgöző teremtmények. Képesek vagyunk megbűvölten figyelni a mozgásukat, hogyan reagálnak a különféle tárgyakra (mivel a kígyó a furulya dalára valójában nem táncot lejt). De tartanál otthon kígyót? Én biztos nem.

   A magam részéről szerencsének tartom, hogy nem keveredtem velük ezidáig szorosabb ismeretségbe. Mint említettem, számos kultúra szent állatként tekint rájuk, és így voltak ezzel az ókori görögök is. Számos mínoszi leletet ismerünk, ahol fiatal lányok a félelem legkisebb jele nélkül tartanak hatalmas kígyót a fejük fölé. Ezek a leletek nagyjából i.e. 1600 körülből származnak. Ezek a figurák, szobrocskák főleg a házi szentélyekből származnak (gondoljunk itt a római larariumokra), ahol úgy tűnik, a "háztartás istennőjét" szolgálják.

   Persze egy kisméretű szoborra könnyű ráhúzni, hogy istenséget ábrázoló kultikus műalkotás. A fontos kérdés az, hogy miért gondoljuk ezt, és honnan tudjuk, hogy ez egy nagyon is helytálló ötlet?

   Kezdjük mindjárt az istennő nevével. Palmer szerint az istennő mínoszi neve kapcsolódik az 'A-SA-SA-RA' névhez, aminek magyarázatát a lineáris A szövegekben találjuk.Noha a lineáris A írás ma még nem egészen olvasható, Palmer mégis olyan feliratokra hivatkozik, ahol szerepel 'A-SA-SA-RA-ME', szerinte azonos a hettita ishassara-val, ami úrnőt és szeretőt egyaránt jelent. Ez esetben az istennő könnyen lehet a ház úrnője, mivel a teljes háztartást a nő látta el.

   De ha a ház úrnőjéről van szó, miért tart a feje fölé két kígyót? Hagyományosan a kígyó a megújulás jelképe, mivel időről-időre levedli a bőrét, és maga is megújul. A mínoszi kultúrában a kígyó a ház védelmezője, ez a szerepe később a görög vallásban is megjelenik. A görög Dionysos-kultuszban a kígyó egyaránt volt a bölcsesség és a termékenység jelképe. Nézzünk, mit gyűjtöttünk eddig össze: a ház úrnője, az újjászületés, új élet, bölcsesség és termékenység. Ez mind nagyon jól hangzik, de mi köze ennek a női nemhez? Van még más is?

   Természetesen van. Néhány tudós szerint a kígyó a föníciai Astarté istennővel azonosítható (a szűz leány). A termékenység és a szexualitás istennője, kultuszában hemzsegnek az orgiasztikus elemek. Templomait kígyómotívumokkal díszítették. Evans a kígyó-istennőt összekapcsolta az egyiptomi kígyóistennővel, Uadzsettel, de nem fejtette ki ezt a kapcsolatot. A kígyóistennőnkhöz hasonló szobrocskák Egyiptomból is előkerültek, és a papiruszok Uadzset mágiával rendelkező papjainak nevezi őket (bár ki az Egyiptom földjén, aki nem 'rendelkezik' mágikus képességekkel?!?).

   A történet ennél azért egy kicsit árnyaltabb.Haladjunk egy egyszerűbb úton és nézzük meg az első kígyóistennőt, akit ismerünk! Ő a leghíresebb is mind közül.

  Ezt a kígyóistennőt a brit Arthur Evans találta meg 1903-ban, a knossosi Palota templomában. A szobrocska fajanszból készült, a kerámiaedények készítéséhez hasonló eljárással.

 Lenyűgöző látványt nyújt. Az ősi Egyiptomban ez az anyag szimbolizálta az élet megújulását, ezért a temetési kultuszokban és a szentélyekben használták. A kiégetés után élénk színeket és ragyogó fényt kap, így lesz az istennő ruhája káprázatosan fényes.

   A szobrocska ruházata mind a mai napig kimeríti a 'merész viselet' fogalmát: igencsak szexis viselet. Lehet, hogy a mínoszi nők viseletét látjuk: a kis mellény szorosan a testre simul, de a melleket szabadon hagyja, hosszú, fodros szoknya, és egy szövött, hímzett kis kötény.

   A szobor büszkeséget tükröz. Az is lehet, hogy a ruha a kultuszhoz tartozik, speciális viselet. Talán a leginkább az istennő üzenetét akkor érthetjük meg, ha mi nők, felveszünk egy ilyen szexi szettet és kígyókat lóbálunk a fejünk felett. Mert ez a kultusz nem a férfiaké!

0 Tovább

IO SATURNALIA!

   Ahogyan közeledik az év vége és a napok rövidülnek, a rómaiak enyhe télért könyörögnek. Ilyenkor a világ megáll, az élet megpihen, kezdetét veszi az év legvidámabb ünnepe, az aratás istenének tiszteletére tartott Saturnalia.

   A Saturnalia december 17-én veszi kezdetét, és leghosszabban december 23-ig tartott. Ez a közös istentiszteletek, ajándékozások, lakomázások és bolondozások ideje. Ilyenkor felbomlanak a társadalmi kötöttségek, az ünnep idejére megszűnnek az osztályok közötti ellentétek: az úr és a szolga együtt falatozik és együtt játszik.

   Saturnalia alkalmával a hagyományos ünnepi köszöntés az IO felkiáltás. Ezzel üdvözölhetjük az ismerőseinket és ugyanezzel a felkiáltással fogadhatjuk az ő üdvözlésüket is. Lehetőleg minél hangosabban mondjuk!

   Bár sokan azt gondolják, hogy a borostyán és a magyal a keresztény karácsony kultúrkör jelképe, ám ez nem igaz. Mindkét növény a Saturnalia elengedhetetlen kelléke. Végül is a kereszténység merített az ókori gyökerekből és nem fordítva… A magyal Saturnus isten szent növénye, ezért a rómaiak szívesen ajándékoztak egymásnak kis magyalágakat az ünnep és az isten jelképeként. És mivel a magyalbogyó élénk színe egy lüktető színfolt a tél komorságában, nem csoda, hogy a téli szezon kedvelt ünnepi növénye maradt.

   December 23-án, a Saturnalia végén volt a római Sigillaria ünnepe. Ez az ajándékozás napja, ilyenkor méregdrága ajándékokat vagy apró emlékeket adtak egymásnak – akárcsak manapság. Ez alkalommal a római császárok is szerettek ajándékozni, mint Augustus, Tiberius vagy Vespasianus. Az ajándék maga már a rómaiaknál is kardinális kérdés volt, és ahogyan Martialistól megtudjuk, nem rettentek vissza attól sem, hogy a kapott ajándékot továbbajándékozzák másvalakinek…

   A Saturnalia klasszikus ajándéktárgyai a szobrocskák. Ezek készülhettek viaszból, fából vagy agyagból. A sigillaria szó maga a ’kis szobrocskák napjá’-t jelenti. De hogy ennek a szokásnak, hogy apró figurákat adnak egymásnak, mi az eredete, azt már maguk a rómaiak sem tudták. Macrobius Saturnalia című művében két szereplő erről vitatkozik: az egyik szerint a szobrocskáknak vallási jelentősége van, mert az áldozatokat jelképezik, akiket hajdanán Saturnus isten kultuszában feláldoztak; míg a másik szerint a szobrocskáknak semmi különösebb jelentésük nincs, csupán gyerekjátékok.

   Természetesen ilyenkor is felütötték a fejüket az élelmes kereskedők: sok szoborkészítő kifejezetten az év végi ünnepen kínálta portékáját az egészen olcsó figuráktól kezdve a méregdrága remekművekig.

   A Saturnalia másik különlegessége, hogy ebben az időszakban engedélyezett a szerencsejáték. Ezek az ünnepi játékok elméletben nem veszélyeztették senki anyagi helyzetét, hiszen a tét nem pénz volt, hanem dió vagy mogyoró. De nyilván ez a ’biztonságos szerencsejáték’ hamar pénzbeli tétekbe fulladt. És amikor a rómaiak már hivatalosan keresztények lettek, az év végi ünnepi szerencsejátékok kiirthatatlanok maradtak. Philocalus képes naptára (keresztény képes naptár i.sz.354-ből) a december hónapot kockavetéssel illusztrálja.

 

   A kockavetés már az ókori görögöknél is nagy népszerűségnek örvendett, és a rómaiak is a kockák szerelmesei voltak. A kockák gyakran a birka lábujjcsontjaiból készültek. A rómaiak hat lapú kockája egészen olyan, mint amilyeneket mi is használunk manapság. Ám vannak a ’csontocskák’ – a kocka tradicionális változatai. Ezek nagyjából szögletesek, de van két gömbölyű oldaluk, így eldobás után csak négy lapjával fölfele állhat meg (szemben a szabályos hat lapos kockával). A négy lapon négy szám: 1,3,4 és 6. A számkombinációknak, akárcsak manapság a pókerben, külön nevük volt. Amikor az úr ilyen csontocskákat vagy kockákat ajándékozott a szolgájának, az azt jelentette, hogy a szolga olyan tevékenységgel tölthette az idejét, ami egyébként tilos volt számára.

   Saturnalia alkalmával nem csak a magánházaknál rendeztek lakomákat, hanem Saturnus templomában is. Ilyenkor nem csak az urak ettek-ittak, hanem a szolgák is részt vettek a lakomán. Ez az ünnep nem csupán a végtelen étkezésről szólt, hanem egy szerepcseréről is: ilyenkor az úr szolgálta ki a szolgáját. Néhány szerencsésebb rabszolga ilyenkor tényleg belekóstolhatott a római luxusgasztronómia remekeibe, ha a gazdája ezt megengedte. Macrobius szerint az úr és a szolga közös ünnepe ez: együtt dolgoztak meg a javakért, a család jólétéért, és ezért a rabszolgáknak ez a kis szünet az ünnep.

   A római szokások néha nagyon különösek, kicsit bizarrak: igaz ez a gasztronómiára és az öltözködésre is. Saturnalia alkalmával szinte kötelező volt a fríg sapka (PILEUS) viselete, társadalmi hovatartozástól függetlenül. Ezeket a sapkákat kezdetben a felszabadított férfi rabszolgák viselték, miután megkapták a LIBERTUS (felszabadított) státuszt. Amikor a gazda a Saturnalia alkalmával fríg sapkát ajándékoz a rabszolgájának, azzal a beígért szabadságot fejezi ki: ha csak átmenetileg is, de ez egy lépcsőfok a szabadság felé a rabszolga számára. Ennek a gesztusnak az az üzenete, hogy „fel foglak szabadítani”. Amikor maga a gazda is ezt a fríg sapkát viseli, azzal azt fejezi ki, hogy bár ő szabadnak született, ám az ünnep idejére közösséget vállal a rabszolgájával, egyenlő vele. Persze ez csak egy játék volt: még egy felszabadított rabszolga sem lehetett olyan társadalmi helyzetben, mint aki szabadnak született. És az „ígéret”, hogy felszabadítja a gazdája, többnyire csak jelképes volt, mintsem valódi ígéret. És természetesen voltak olyan rómaiak is, akik még az ünnep alkalmából sem voltak hajlandóak a rabszolgákkal keveredni, közösködni.

   A felszabadított rabszolgák között is megvolt a hierarchia attól függően, hogy ki és milyen státusú volt a gazdája, aki felszabadította. A felszabadított rabszolga (LIBERTUS – férfi, LIBERTA – nő) élete végéig viselte a gazdája nevét és a sírköveken is gyakran találkozhatunk a név megjelölésénél azzal, aki felszabadította.

   A Saturnalia különös szokásai mind azt célozzák, hogy a gazda és a szolga vegyüljön, a köztük lévő korlátok tűnjenek el, vagy legalábbis csökkenjenek. Ilyenkor választottak az ünnepre (a családban) „királyt”, egy rabszolgát, aki a pater familiaris mintájára az ünnep ideje alatt igazgatta és megszervezte a család életét: akár a gazdája ruháit viselve, az asztalnál a fő helyen trónolva.

   A Saturnalia főként a rabszolgák ünnepe volt, ezért kiemelkedően fontos volt számukra Saturnus isten tisztelete. Ez volt számukra a pihenés és a kikapcsolódás ideje. A római polgárok számára egy vidám és kötetlen ünnep volt a tél komorságában.

0 Tovább

Bor, mámor, Dionüszosz...és újjászületés

 Az istenek élete első pillantásra olyan egyszerűnek és nagyszerűnek tűnik. Aztán jobban megismerve őket, néhány séta az Olümposzon, és az isteni lét már nem is annyira irigylésre méltó. Első pillantásra Dionüszoszról is azt gondolnánk, hogy az egész élete, léte egy végtelen parti, buli, jókedv és mulatság. A művészetben is gyakran ábrázolják az őt kísérő dévaj Bacchánsnőkkel, önfeledt vidámságban, vagy a tombolás utáni elégedett szundikálás közben. Pedig a történet korántsem ilyen egyszerű: bizony az isteneknek se könnyű.

   Dionüszosz a bor és a termékenység istene, ő adta meg az embereknek a bor élvezetét, és ezáltal a képességet, hogy elmerüljünk a szépségben, feloldódhassunk az élvezetekben, képesek legyünk magunkat átadni valami olyannak, ami kívül áll a mindennapi valóságon. A szépség szeretetéhez ki kell lépni önmagunkból, a valóság által meghúzott keretekből, mert a szépség eksztázis, a szépség az isteni aspektus ünneplése. A szépség mindenféle és fajta szépség, a szépség az élet szeretete, a hétköznapin túlmutató dimenzió, az isteni lét átsejlése a vélt valóság vékony fátylán. A szépség ígéret és egy morzsa a fenségesség asztaláról. Dionüszosz ezt a képességet adta nekünk, hogy képesek legyünk befogadni a szépet. Mert a szépség annyira ragyogó, hogy a halandó embernek elveszi az eszét. Tébolyt okoz, megváltoztat mindent, és kifordítja az embert önmagából. A szépség szeretete eltávolít a valóságból, és megbetegíti lelket, mert az ember többé nem lesz képes azt a matériába fojtott életet élni, ami számára elrendeltetett. De mit ér az élet a szépség szeretete nélkül? Hogyan létezhetünk az isteni fenségesség nélkül?

    Dionüszosz ezt a kettősséget mutatja meg, akárcsak a bor hatása az emberre. Szélsőséges és szenvedélyes. Egyfelől a felszabadult öröm, az eksztázis istene (az az állapot, amikor az ember képes megnyílni a magasabb intellektus befogadására), de közben a pusztító düh, a féktelenség  is az ő arca. Ez a kettősség az élet legjobb és legrosszabb pillanatait öleli fel; hiszen e kettősség között pulzál a lét: ilyen az élet. Ez a szélsőség jellemzi Dionüszosz életútját is. 

   Dionüszosz nem illett be az olümposzi istenek sorába, lévén ő volt az egyetlen istenség, akinek az egyik szülője halandó volt. Na jó, a másik maga Zeusz, a főisten, de akkor is. Egy halandó anya, azért nem smafu. Anyja, Szemelé, Zeusz szeretője volt. Titokban látogatta a nőt, elég gyakran, de Szemelé sosem láthatta meg azt, ki a titkos férfi, aki minden éjszaka felkeresi. De azért örült neki, és be is engedte az ágyába. Aztán ahogy lenni szokott, Szemelé teherbe esett, és Héra azonnal rájött, hogy ki lehet az apa. Héra ám ravasz nő volt, nem közvetlenül Szemelén torolta meg a pásztorórákat. Vagyis igen is, meg nem is, de amolyan istennői bosszút állt. Rávette Szemelét, hogy kérje meg a szeretőjét, hogy mutatkozzon meg előtte. Természetesen ezt Zeusz nem tette volna meg, de Héra telebeszélte Szemelé fejét, hogyan kell rávenni a különleges látogatót, hogy ne mondhasson nemet. Szemelé előbb a legnagyobb és legmegszeghetetlenebb esküt tetette le Zeusszal: a Styx folyóra kellett esküdnie, hogy bármit is kér a szeretője, megteszi (ez a legerősebb eskü az istenek között, még a leghatalmasabb sem szegheti meg az alvilági folyóra tett ígéretét). Szemelé aztán előállt a kéréssel, hogy a titkos szerető tárja fel előtte valódi alakját. Zeusz nagyon megszomorodott, hiszen tudta, hogy istennői beavatkozással csőbe húzták, és azért is, mert ezzel el fogja veszíteni a neki oly kedves Szemelét. Nem volt mit tenni, mert az eskü erősebb még az istennél is: megmutatta hát a halandó nőnek a maga isteni voltát. Az isten látványa túl hatalmas volt egy halandó számára: a kíváncsi kis Szemelé ott helyben szénné égett. Zeusz azonban megmentette a meg nem született magzatot: belevarrta a combjába, hogy addig ott biztonságban lehessen, amíg meg nem születik. Amint megszületett, Zeusz megajándékozta a halhatatlansággal. Így veszítette el Dionüszosz az anyját jóval azelőtt, hogy megszületett volna.

   Szemelé közvetett meggyilkolása ám nem volt elég Hérának (láttuk Héraklész esetében sem érte be egy egyszerű bosszúval), a Titánokat uszította a fiúra, hogy öljék meg. A Titánok, akik mint tudjuk, Zeusz számára sem bizonyultak könnyű ellenfélnek. A védtelen fiú pedig nem tudott mit tenni, a Titánok szét is tépték apró darabjaira. Rhea azonban megsajnálta a hányatott sorsú fiút, és visszaadta az életét (a Földanya, aki életet ad). A történtek tükrében Zeusz sem bizonyult túl jó apának: a saját biztonsága érdekében száműzte az Olümposzról. Végül a hegyi nimfák nevelték fel. Ha úgy vesszük, Dionüszosz árva gyerekként nőt fel. 

   Felserdülése során maga építette ki a kultuszát. Míg az olümposzi isteneket hatalmas és káprázatos templomokban imádták, addig Dionüszosz temploma a természet volt: fák, erdők, ligetek (megint az anyatermészet, aki megmentette, visszaadta az életét). A követői eksztatikus állapotba kerülnek, tombolnak és pusztítanak, mindent és mindenkit széttépnek, aki az útjukba kerül, állatokat nyersen esznek meg. 

   A művelt és megfontolt rómaiak számára ez nem volt egy követendő kultusz, noha ismerték a történetet. Természetesen Rómában is számos követője akadt, de a birodalmi kánonba nem fért bele. Dionüszosz kultuszának megismeréséhez és megértéséhez nem csupán az isten beavatási szertartásait kell tanulmányozni, hiszen a kulturális áthallások sokkal szélesebbre nyitják az újjászületés értelmezésének ablakát. Akárcsak a sámánok, akiket szintén széttépnek és "összerakásuk" után új életet kezdenek. Akárcsak Krisztus, aki a saját testét és vérét adja a híveinek ("vegyétek és egyétek, mert ez az én testem/vérem" az áldozat bemutatásakor mondott allegória), hogy általa nyerjenek a követői is új életet. Az eksztázis, a tombolás, a pusztítás egy másik dimenzióba vezet. 

   Dionüszosz egyik különleges 'képessége' volt, hogy a halottakat vissza tudta hozni az életbe (ilyet még Zeusz se tudott). Lement az Alvilágba, megküzdött Thanatosszal és visszahozta Szemelét az életbe (persze nem halandó ember lett, hiszen aki egyszer visszatér az Alvilágból soha többet nem élhet ugyanolyan életet, mint előtte).

   Az újjászületés képessége miatt a hétköznapi ember számára az egyik legfontosabb istenséggé vált. Az ígéret, hogy van élet a halál után. Ezért nem egyszerű az ókori ember világképére ráhúzni, hogy 'többistenhit'. Nem, ennél sokkal összetettebb. Mert bár Dionüszosz nem olümposzi isten, a rómaiak isten-csarnokában sem találjuk, ám mégis a hétköznapi ember gondolkodását mélyen átitatta a Dionüszosz-misztérium. 

   A mitikus széttépetése is kapcsolódik a mezőgazdasági munkákhoz: télre a szőlőtőkéket vissza kell vágni, szimbolikus értelemben meg kell csonkítani. Így tudnak az új hajtások, az új élet kikelni. Előbb meg kell halni, hogy újra élhessünk. Egy más minőségben. A szőlő préselése a dionüszoszi hagyományban a test megtiprása: itt is az összeroncsolás, összezúzás motívuma, hogy a szőlőszemekből a vandálkodás hatására egy más, magasabb minőségű bor születhessen meg. Dionüszosz, aki legyőzte a halált és visszatér az életbe szimbolikusan a gyümölcs borrá változása jelképezi. És itt megint Krisztushoz kapcsolódik: az ő összetört teste vezet a magasabb dimenziókba.

   Dionüszosz alakjával gyakran találkozunk sírfestményeken, reliefeken, a halotti kultusz szerves része. Ünnepe tavasszal kezdődött, amikor a szőlőtőkék új levelet hoztak. Az év legfontosabb eseményévé vált, és az ünnepi eseménysor fő színtere a színház volt (nem templom, megint a játék, az átváltozás misztériumával találkozhatunk). A görög színjátszás is kezdetben a Dionüszosz-ünnepekből nőtte ki magát, és a darabban szereplők mindannyian Dionüszosz papjai voltak. Az isten életét és halálát játszották el, az imitált átalakulás, átlényegülés vezette el a híveit a valódi megváltáshoz. Hogy létezik-e megváltás? Erre a kérdésre csak azok felelhetnek, akik végigmentek az úton...

 

0 Tovább

Gondolatok egy mozaikról

   A rómaiak is szerették a szimbólumokat, a finom, cizellált üzeneteket. A mozaikok gazdag képi világa is bővelkedik az ilyenekben, ami a gyönyörködtetésen túl hosszas merengésre ad lehetőséget.  És nem utolsó sorban az írástudatlanok számára is érthető a mondanivaló. Ami a mi korunkban megint egyre aktuálisabb...

   Ennek a mozaiknak nagyon összetett az üzenete, de ne riadjunk meg, ki lehet bontani a képet. Először is, a bal oldalon egy sceptrumot látunk, ami római hatalmi jelvény (díszes elefáncsont pálca) és egy bíborvörös textilt, ami szintén a hatalom, gazdagság jele. Hatalom és gazdagság Rómában kéz a kézben járt, mert bár nagyra tartották a filozófusokat és a szellemi gazdagságot, a világi hatalmat azért mégiscsak a gazdag és befolyásos emberek birtokolták, nem a szellemiekben gazdagok. A kép felső részén egy szintezőt látunk: ezzel a műszerrel lehet megállapítani, hogy egy felület vízszintes-e. Alatta a kép központi eleme, a koponya látható. Mint halott ember fő tartozéka a halál és elmúlás jelképe, de egy kevésbé ismert (vagy kevésbé tudatosított) jelentése az átalakulás, a változás, az átváltozás. A jobb oldalon rongyos ruha és vándorbotot látunk: ezek a szegénység tárgyiasult szimbólumai. A koponya alatt van még egy kerék: folyamatos mozgása az elmúlásra, a változásra és a változékonyságra figyelmeztet. Soha semmi sem lesz olyan, mint egyetlen pillanattal előtte. A dolgok változnak, a sors kereke egyaránt hozhat jót is és rosszat is. A keréken egy pillangó van: ő a halhatatlan lélek megtestesítője.

   Mint minden kép, ez sem egy 'pillanatfelvétel', hanem amolyan folyamatábra, képregény, képben elmesélt történet, egy egész mondat, nem csupán egy szó. Ha az életedet nem uralod (nem tartasz mértéket), könnyen koldusbotra juthatsz (nehéz sorsra). Viszont a történet szépsége, hogy nem csupán egyetlen irányból értelmezhető, hanem 'fordítva' is igaz és értelmezhető: az alantas fizikai állapotból a világ értékeinek fel-és megismerésével hatalmat nyerhetsz önmagad felett. Minden hatalom, bővelkedés, magában hordja az elbizakodottság lehetőségét. A mérték, a helyes út elvesztése szélsőségekbe torkollik. Ez az ingadozás akár egyetlen napon belül is megtörténhet, de az élet során bizonnyal bekövetkezik. Azért kellenek az ilyen üzenetek, hogy figyelmeztessenek, vissza kell térnünk a helyes útra és újra meg újra meg kell találnunk az egyensúlyt.

   Minden földi élet a halállal ér véget. Ami megszületik, az meg is hal. Minden elenyészik, elmúlik, ezért meg kell mérni, hogy melyek azok a dolgok, amelyek nem morzsolódnak fel, amelyek valóban értékesek, amelyek kitartanak az idő mindent felzabáló vasfogai között. Emiatt kár keseregni, hiszen ott a koponya alatt a pillangó, ami a halott testből kiröppenve új és új életet kezd az örök körforgás részeseként. A halhatatlan lélek életeken keresztül vándorol, megtapasztalja és próbálgatja az élet egyensúlyának kerekét. Ez bizony néha jó, néha rossz. Néha a mennybe emel, néha a pokol fenekére taszít. Bár az ókori ember nem a menny-pokol viszonylataiban gondolkodott, hanem inkább Elízium és Tartarosz világában fogalmazta meg a túlvilági léttel kapcsolatos elképzeléseit. A lélek halhatatlanságában már akkor is hittek, és abban, hogy a halállal csak a fizikai test enyészik el, az emberi lét lényege, a lélek, a szellem halhatatlan, tovább él. No és a koponya sem a végzetesség jele, hiszen a halál nem végállomás, hanem átszállóhely, az átalakulás kezdete.

   A lélekvándorlás tana főleg a keleti misztériumvallások hívői között terjedt, a  beavatottak értették meg az átalakulás titkát. Bár azt gondolom a mai korban sem foglalkozik az egyszeri ember a lelkével, hogy van-e neki és mi lesz vele a halála után... Végső soron mégsem változunk: évezredek folynak le Földanya testén, de mi ugyanolyanok maradtunk, mint voltunk. Talán pont ez a bizonyítéka a lélek halhatatlanságának? Hogy ugyanazokat a tévedéseinket és gyengeségeinket ismételjük évezredeken keresztül?

mozaik vallás

0 Tovább

Kacagó Delfinek

blogavatar

Minden, ami ókor.

Utolsó kommentek

HTML

Feedek