Buddha tévedett?

   Keresem a kiutat a társadalomból, a közösségen kívüli élet lehetőségeit és értelmét. Buddha is valami hasonlót keresett: mindegy, hogy melyik küllőn jutunk el a középpontba, mert a középpont egy, az oda vezető út viszont számtalan. Buddha a 'jó élet' lehetőségeit és magvalósulását kereste - és a társadalmon kívül találta meg. Mert aki kiül egy fa alá, az nem az emberi közösségben gondolja megvalósítani az értékes élet filozófiáját.

   Jó dolognak tartom - ha nem a legjobbnak - kivonulni és szemlélődni, meditálni, elemezni, következtetéseket levonni. Valóban, ahhoz, hogy az embernek megfelelő rálátása legyen a történésekre, hátrébb kell lépni, egy kicsit ki kell lépni a szituációból. De aki egyszer megkóstolja a szabadság ízét (a szellemi szabadságét, aminél nagyobb nincs), képtelen lesz újra visszatalálni az emberi társadalomba. 

   A létezéshez cselekedni kell. A tettek pedig gyakran hibásak, rosszak, ártóak. És mégis szükség van rájuk. Mert nem-cselekedni annyi, mint menekülni a problémák elől. Amit nem oldasz meg, az visszaköszön holnap, holnapután. Nem lehet egyszerűen túllépni rajtuk. Azt gondolom ebben tévedett Buddha. A nem-cselekvés maga a nem-létezés. Mármint a társadalomban. Mert ott kell helyt állnunk. Az a néhány példa, akik megpróbálják a buddhista filozófiát integrálni a mindennapi életükbe: paródia. Buddha biztosan nem ezt akarta. Tantrikus szexet meg szusi-falatkákat, meg hónaljszagú álértelmiségi vegán hipokritákat.

   Mégis, mi a tett és mi a nem-cselekvés? Van-e értelme különválasztani a kettőt? Mindenképp újjászületésre vagyunk kárhoztatva, boldogtalan életek egész láncára. Minden tett magában hordozza a rosszat. A nem-cselekvés hogyan szabadíthat meg az újjászületés terhétől, ha a nem-cselekvésemmel csak elkerülök egy rossz cselekedetet? Mert nem-cselekedni is rossz. Homokba dugni a fejünket. Nem szólni, amikor kell, nem tenni, amikor már nem maradt más. A passzivitás is rossz, talán még rosszabb, mint egy rossz cselekedet. A jót azért meg kell tenni, jó cselekedeteket végre kell hajtani? Igen? Honnan tudod, hogy jó? A cselekedet maga az események beláthatatlan sorozatát indítja el. Sosem tudhatjuk, hogy egy nyilvánvalóan jó cselekedet hova torkollik. A világirodalom tele van ilyen történetekkel, hogyan vezetnek katasztrófához a jó cselekedetek. 

   És mégis, mégis újra kérdem, lehet-e nem cselekedni? Él-e az, aki nem cselekszik, vagy csak vegetál? Ha mindenki kivonulna egy fa alá és csak figyelné az eseményeket, mi történne? Valószínűleg az lenne a történelemkönyvünk utolsó lapja. És baj lenne ez? Lehet nem.

0 Tovább

Neptunus fütyije

   Mi lehet e széles földön izgalmasabb az emberi testnél? Mi?!? Az istenek teste. A fészbuk a szokásos erődemonstrálással és diktatórikus viselkedéssel bizonyította, hogy ura erkölcseinknek. Egy Neptunus szobrot sikerült szexuális tartalmúnak és provokatívnak bélyegezni, amit letiltás követett. Ez nem most történt, viszont a kérdések nagyon is aktuálisak. Miről is van szó? Egészen pontosan róla:

   Hát igen, tényleg elakad az ember lélegzete, nem vitatom. Na, de azért. Nem is olyan régen szintén az erkölcsös játszótér szanálta ki H.C. Andersen Kis Hableányát ábrázoló szobrát, szintén hasonló erkölcsi fertő volta miatt. Valahogy mostanság rájár a rúd a szobrokra... Azért utólag a fész bocsánatot kért a túlkapásért, és állítása szerint túl nagy a nyomás rajta. 

   Ennyi lenne az egész? Korántsem. Jót mosolyogtam a dolgon, de a gondolat mégis gyökeret vert bennem. Miért válogatják ki a képeket, amit a virtuális játszótéren látok/láthatok? És ha azt állítják, cenzúráznak, akkor miért nem cenzúráznak? Mert ha cenzúráznak, akkor tényleg cenzúrázzanak. 

   Azt persze már jó ideje tudjuk, hogy a tartalmak igencsak átszabva kerülnek a tányérunkra, de ez az álságos demokráciába és sajtószabadságba csomagolt dictatorshit sokakat nem zavar. De akit igen, érti ezt. Vegyük például a fészbukot. Figyeli, hogy mit nézel, mire keresel rá, miket jelölsz be, mi érdekel, majd az érdeklődési köröd alapján berak egy "felhőbe", "filterbuborékba", hogy olyan dolgokkal csábítson fogyasztásra, ami érdekel. Szóval ha macskás fülbevalókra keresel, akkor ékszerészek munkáit fogja ajánlani, hátha rájössz, hogy a már meglévő hatvanezer macskás fülid smafu, még újabb darabokra van szükséged. Azt látom ez tényleg egészen jól működik, sokan még örülnek is, hogy szélesedik a látókörük. De mit kezd a fogyasztói társadalom egy bozótharcossal? Természetesen minden erejével igyekszik megtörni.

   A magam részéről nem félek kijelenteni, hogy bárki megnézheti, mit nézek a neten, mire kattintok, mit levelezek, egyáltalán mit tevékenykedem. Ókori témájú oldalakat nézek, népzenét vagy komolyzenét szoktam hallgatni, Budapest helytörténetével pedig lazítok. Ennyi. Nem, nem nézek titokban korhatáros oldalakat, nem érdekel a női oldalak legújabb agysejtgyilkos baromsága, sajnos (nem sajnos, mert a saját döntésem; a sajnos a társadalmi megítélésére vonatkozik) nem érdekel a divat. Nem fogyasztok és nem veszek részt ebben a felfokozott birtokolni akarásban és a közízlésben való megfelelésnek. Ezért nincs tévém sem, és a média szennyét igyekszem a minimálisra csökkenteni. Kiküszöbölni így sem lehet, de a károk jelentősen enyhíthetőek. Szóval a fészen is kiválasztottam az ókorral, történelemmel, régészettel foglalkozó csatornákat, és azokat követem. Még véletlenül sem szoktam a 'divatos téli csizmák' és egyéb dolgokra kattintani. Legfőképp azért nem, mert végzetesen nem érdekel. Ehhez képest mit tapasztalok? Amint belépek, a Nagy Testvér oldalakat, cikkeket, szolgáltatásokat ajánl. Azt várnám, hogy érdeklődésem alapján megsejtette, hogy van némi vonzalmam a letűnt kultúrák iránt. De nem. Semmi ilyesmit nem kapok. Soha egy új latinos oldal, vagy egy kis régészet. Koromból kifolyólag (elmúltam harminc) plasztikai szalonokat ajánl. Hátha már szükségem van rá. Vagy nem merem. Vagy mittudomén. Meg csippendél fiúkat (nyilván harminc felett már fizetni kell az ilyesmiért), meg mindenféle alantas, a nőiességet meggyalázó aljas oldalakat (divat, szépségápolás, trendi fogyókúrák meg popifeszesítő tornák). Kérdem én, hogyan jutott az emberi érzelmektől mentes, behuzalozott gépállat erre a következtetésre, hogy olyan dolgokkal kínáljon meg, amelyeket soha-soha nem fogyasztok?!? Nyilván egy jó kis latinos oldallal kattintásra lehet csábítani, de cukkerberg és galaxisa nem veti be azt a nyilvánvaló találatot. Valamivé akarnak tenni, ami én nem akarok lenni. Formálni a véleményemet.

   És ha már cenzúra, én lennék az utolsó, aki bánná, ha nem segglények és proteinmalacok ömlenének rá a virtuális világból. Nem prüdéria, egészen egyszerűen nem vagyok rájuk kíváncsi. Aztán a Nagy Testvér orwelli víziója mellett sokkal félelmetesebbnek találom a hús-vér embereket, a "kis" embereket, akik az ismerőseim, hogy mit művelnek. Én mindig azt hittem, hogy a magamutogatás olyan dolog, hogy megfizetik, hát megteszi az ember (nyilván szorult helyzetében nem mérlegeli a miérteket). Aztán van, aki szereti, ha nézik, amolyan boldogtalan kis Narcissusok. Aztán vannak a fogyasztók, akik mindent elfogyasztanak, amit a csatorna szennye az ölükbe önt: megölik magukat, kiirtják az emberi lét minden kis morzsáját magukból, és szörnyeteggé lesznek. Nem, nem Gorgó volt a szörnyeteg, aki 'csúnya' volt, hanem ezek a szintetikus proteinmalacok azok, akiktől kővé dermed az ember. Akik minden napszakban, mint egy szerzetes, lefotózzák a popijukat meg a különböző testtájaikat, és közzé teszik, bele az arcomba, hogy lássam, ő jó gyerek volt, megette a főzeléket. És még azt is képes hazudni, hogy finom volt. A frissen átoperált cicit, felvarrt tokát, befestett hajat, használhatatlanná nyomorított műkörmös kezeket, minden rémtettét mint diadalt tolja a többiek elébe. Itt vagyok, láss engem, te gyarló kis porszem, én magam csonkítom meg a testem, magam nyomorítom meg lelkem hordozóját, fityiszt mutatok az isteneknek, mert hatalmas vagyok, hatalmasabb a Földanyánál, én mindent felfalok!!!!

    És miért is zavarja ezeket a segglényket egy mezítelen Neptunus szobor? Mert tökéletesebb, mint ők. Tökéletesebb, mint valaha lesznek, lehetnek. Mert nem pózol, hanem van, létezik, él. Akkor is, ha egy szobor. Akkor is, ha egy faragott remekmű, több élete van, mint a konditermekben izzadó proteinmalacoknak. Mert van lelke. És van valamije, ami ezeknek nincs: örökké él. Ő mindig  szép lesz, mindig erős. Túlélt már világégéseket és természeti katasztrófákat, de ő büszkén tartja a szigonyát, történjék bármi. Örök és haláltalan, mint az istenek. Mert isten. És erre nagyon irigyek a megcsonkított lelkű 'szépségek'. Azt gondolom ez az oka annak is, hogy manapság nagy divat az ókori szobrokat felöltöztetni 'mai' ruhákba, amolyan tréfaként: tegyük nevetségessé az isteneket, a tökéleteseket, mert akkor nem fogjuk magunkat ennyire jelentéktelennek érezni. Meg a istenanya festményeket tegyük egy koszos metróba, lám, ő is csak olyan, mint mi. Nem, ők nem olyanok. Ezt nehéz kimondani, és nehéz megérteni, hogy miért, de nem olyanok. Ők a fáklyák, hogy akkor is hazatalálj, hozzájuk, ha a lelked sötét oldala mást mond. Ez az egész cenzúrázás, öltöztetés, a piedesztáról való lerángatás semmi más, csak tiszta IRIGYSÉG.

0 Tovább

Kacagó Delfinek

blogavatar

Minden, ami ókor.

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek

HTML

Feedek