A félreértett Ovidius

 Ovidius szövegei latinul épek, sértetlenek és tökéletesek. Azonban egy fordító tévedése képes szétzilálni a harmóniát, a művészetet - és az értelmet. Sajnos egy magyar fordításról van szó, mely a szóban forgó skandallumot elkövette.

   A latin auktorok magyar fordításai általában véve igen színvonalasak, igényesek. Igaz ez a formára és a tartalomra egyaránt. A magyar szép, metrikus nyelv, a latin zeneiségét hűen visszaadja. Szemben például az angollal. Régi vita, hogy a fordítás mennyire hű az eredeti szöveghez. Kell-e a versek dallamát,  megőrizni, vagy a tartalom a lényeg? Ma már a versek zeneiségét nehezen tudjuk érzékelni, értékelni. Talán a tartalom számunkra fontosabb. De lehet-e teljes a mű, ha a dallamát kivesszük belőle? Mennyire megy a tartalom rovására, mennyire jár szövegromlással a dallamhoz való ragaszkodás? Nehéz és lezáratlan kérdések ezek, melyeket a kortárs magyar irodalmi élet egy leleményes megoldással hidalt át: manapság igen kevés, már- már a semmi határát súrolja a megjelenő latin költészet. Antológiák, új fordítások, életművek - hol vagytok? Üdítő kivétel Csehy Zoltán Satyriconja, ami új és modern és bátor, mert végre szembeszállni a latinista mamutokkal, igen, megmutatta, hogy a római kultúra, Cicero nyelve élő, létező, a mai korban is jól interpretálható nyelv. A régi fordításokkal, sőt gyakran a fordításokkal az a baj, hogy lévén latin költők, egy láthatatlan piedesztán állnak, és szinte harapni lehet a pátoszt körülöttük. Pedig akár Catullus, a fiatal és bohó, és játékos és szerelmes férfi, minden, csak nem pátosszal teli. Ez nem a tisztelet hiányát jelenti, hanem azt, hogy egy kacér játékosságtól túlfűtött verset nem tud interpretálni valaki, aki méla melankóliával és elnehezült filozófiával tekint a világmindenségbe. Ez különösen sajátja a magyar irodalomnak (természetesen tisztelet a néhány kivételnek), ami a latin költők magyarításában is visszatükröződik.

   Mindezekkel együtt a magyar fordítások még mindig világszínvonalúak, nem is szólva Adamik Tamásról, aki egyszeri és megismételhetetlen. 

   Fordítani nem könnyű dolog. Megérteni az üzenetet, és át is adni azt. Oda helyezni a hangsúlyokat, ahova kell. Kitalálni, mire gondolhatott a költő, És úgy elmondani, hogy a kortársak is megértsék, izgalmasnak és érdekesnek találják. Nehéz, Ovidiust különösen nehéz fordítani. A sorokon keresztül hömpölygő mondatai, és amikor az egybetartozó mondatrészek a lehető leváratlanabb helyen bukkannak fel, a nyelvtanulók rémálma. Sebaj, a latin tankönyvek tele vannak Ovidius-szemelvényekkel, hátha végképp elretten a lelkes aspiráns attól, hogy bevegye a latin nyelv fellegvárát. Néha azt gondolom a mai latin nyelvtanítás egy szabadkőműves szekta, akik csak egy beavatási szertartás után engedik be a rettenthetetlen jelöltet a köreikbe. Eleinte minden eszközzel el akarnak ijeszteni, meggyötörnek, megkínoznak, aztán ha elég állhatatos vagy, a beavatás után tagja lehetsz a latinista mamutok csordájának. 

   Ovidius Ünnepi Naptárát olvasva szemet szúrt valami. De nézzük a szöveget! A fordítások Gaál László munkái.

"Mert szeretőm voltál, ajtósarok asszonya légy te!

Veszett lányságért ezt a jutalmat adom."

Szólt és néki tövist nyújtott át, tisztafehéret,

hogy vele ajtóból messze űzze a bajt. - "

(Ovidius, Fasti VI.127-130)

Háttérként csak annyit, hogy ez Carna története, hogyan lett az "ajtósarok" védelmezője (erről bővebben máskor). Carna nimfa Dianához hasonló szabad szűz volt, aki az erdőket járva vadászott és a természet gyermekeként élte az életét. Bár sok kérője akadt, egy kis csellel mindegyiket lepattintotta. Aztán jött Ianus, a kétarcú isten, és a trükk nem működött (amikor a férfiak hátat fordítottak neki, elmenekült - ám a kétarcú isten látta, hova ment), és megtörtént, amit Carna a legkevésbé akart: Ianus szeretője lett. És az eset nyomán veszi át a szót Ianus, hogy ha már így esett, ezzel a gesztussal, ama bizonyos "tisztafehér" tövis átnyújtásával, kárpótolja a nimfát. Feltűnik valami? Nem? Nézzük tovább.

"Érte ne hulljon könny! Én leszek orvosa" - szólt.

Ajtófélre legyint háromszor áfonya-ággal,

és ugyanannyiszor ír véle küszöbre jelet."

(Ovidius, Fasti VI. 154-156)

  Hoppá. Itt kérem varázslás van! Olvassunk tovább, hogy szemernyi kétség sem maradjon bennünk azzal kapcsolatban, hogy a mágia megnyilvánulásával van dolgunk:

"Gyógyszer a víz is: azért vízzel meghinti az ajtót.

Kis malacot vágat s felveszi friss zsigerét:

"Éjszaka szárnyasa" - szól - "kíméld meg a gyermeki szívet

Most e kis áldozatunk essen e kis gyerekért!

Végy beleket belekért, kérlek, végy szívet a szívért!

Váltáságként jobbért ennek a lelke legyen!"

(Ovidius, Fasti VI. 157-162)

Mágia, minden kétséget kizárólag. Feltűnt a turpisság? Mert a fordítónak nem. Nem csigázom tovább a kedélyeket. Az eredeti szöveg bárminemű ismerete nélkül is világosan kitűnik, hogy valami nem jó. A mágikus eljárások legfőbb sajátja a pontosság. Nincs helye tessék-lássék megfogalmazásnak. Erre mutat rá a 157. sorral induló varázsszöveg is, hogy ezt bizony nem lehet összecsapni. Itt a hiba. Milyen tövist kap Carna? A 'vigaszdíj' utáni szakaszokban Carna mint varázslónő tűnik fel: ő hajtja végre a rítust. Most meg áfonya-ággal?!? Ez több, mint ellentmondás. Lássuk az eredetit:

'ius pro concubitu nostro tibi cardinis

esto: hoc pretium positae virginitatis

habe.'sic fatus spinam, qua tristes

pellere posset a foribus noxas (haec

erat alba) dedit.' (VI.127-130)

   Itt a kérdéses növény, amit Carna kapott Ianustól. Annyira egyértelmű, hogy fehér és tövis, hogy sokat kellett meditálnom, hogy miért nem jó. Csakis azért nem jó, mert egy mágikus eszközt nem lehet egy 'letövisezéssel' elintézni. Ahogyan a legendás fegyvereknek is saját nevük van, a mágikus eszközöket sem lehet egy gyűjtőnévvel lerendezni. Ennyi. Kell lennie megoldásnak. 

   A Carl Linné által bevezetett kettős nevezéktan még pajzán gondolat sem volt, tehát egy növényt úgy kell megtalálni, hogy csak egy nevét ismerjük. Növény, mert 'tövis', ehhez ragaszkodtam. És különben is, a boszorkányok inkább növényi és állati varázslásokat végeznek, a kristályokat elvethetjük (jelen esetben). Spina és alba. Igen kevés támpont. A Finály szótár minden ilyen tövű szavát végigböngésztem. Semmi. Bár az alba kapcsán gyanúsan szűkszavú volt, ezért gondoltam, hogy az alba lesz az én boszim növénye. Merre tovább? Növények régi latin nevei, botanikai gyűjtemények, Plinius. Semmi. Vissza a fordításhoz. Gaál László fordítását Bollók János lektorálta és ő is írta a jegyzeteket. A kérdéses tövishez B. János ennyit fűzött hozzá: "a Ianustól ajándékba kapott fehér tövisnek mind a görögök, mind a rómaiak bajelhárító erőt tulajdonítottak." Tehát neki sem szúrt szemet, hogy a tövis egy növényi rész, tüske, amije sok növénynek van, nem növény önmagában. (Mintha azt mondanám, hogy a költő, Ovidius helyett. A költő nem jelöli meg Ovidiust, de nyilván a költők körébe beletartozik Ovidius is.)

   Szúrós növényt keresünk, aki bajt hárít el. És itt van Carna, az ajtók védelmezője. Elkezdtem nézegetni az ajtókat. Mármint nem a sajátomat, hanem az ajtók szimbolikáját, hogy mit jelent, mit véd, mit tart távol és mit enged be. Érdekes, mind a mai napig az ajtókat díszítő koszorúk közül egy növény szerepel a legtöbbször: a galagonya. Miért is ne? Adtam egy esélyt a galagonyának. Pallas Nagylexikon. A galagonya latinul crategus. Puff neki. Árulás. Ám a galagonyák titkos életében elmerülve a Pallas Nagylexikon kitér rá, hogy a galagonya régi latin neve - na, na mi lehet? Dobpergés, lélegzetvisszafolytás, és - SPINA ALBA

   Éljen, megvan a boszink varázsnövénye! Amit sem Gaál Lászlónak, sem Bollók Jánosnak nem sikerült kifundálnia, talán azért, mert a vers formaiságával voltak elfoglalva, és nem a tartalommal. Azért így mindjárt más az egész...

0 Tovább

Egy igazi ókori boszorkány története

   Az ember, ha nőnek születik, különösen ravasznak és leleményesnek kell lennie. Nem volt ez másként régen se, most se. Egy nőnek minden korban nehéz volt helyt állnia, különösen akkor, ha a nő független volt, férj és férfiak támogatása nélkül élt.

   A Római Birodalom sosem volt unalmas hely, és az időszámításunk előtti első, és az időszámításunk szerinti első században különösen elszabadultak a sötét indulatok. No, nem mintha ezt nem lehetne elmondani a történelem sok szakaszára, de itt most különösen a mérgezési túlkapásokra gondolok. Akkoriban nagy divat lett a nemkívánatos rokont eltenni láb alól. Nem véres mészárlásokkal vagy bérgyilkosokkal, hanem mérgekkel. Az egyszeri embernek akkor sem volt erőssége a gyógynövénytan, vagy a kémia (vagy annak az őse), ahogyan ma is fennakadásokat okoz egy kamillavirág beazonosítása. A gonosz növényekről nem is szólva. Az már tényleg a művészet tárgykörébe tartozik. Egy kis gomba, egy kis nadragulya, és a kellemetlen családtag máris megfogta a felhő szélét. Ezek a bűntettek valahogy nem minősültek gyilkosságnak.

   Természetesen ezekhez a kényes balesetekhez a növénytanban kevésbé jártas jóakaró családtagok kénytelenek voltak igénybe venni egy méregkeverő szolgáltatásait. Aki professzionális szinten végezte a gyilkolászást, akár egy bérgyilkos. Ez a dolog annyira brutális méreteket öltött, hogy a - jogosan óvatos - tehetős emberek kóstolókat alkalmaztak, akik előbb ettek az ételből, amit felszolgáltak nekik, mint ők, hogy lássák, életben maradnak-e. Nyilván ez csakis az azonnal ölő mérgek esetében működik, de na, azért enni is kellett valamit, nem várhatták ki, mikor halálozik el a főkóstoló. Azt hiszem nem lehetett egy irigyelt, nyugdíjas szakma. 

gyilkosság császárok növények

   Ebben a mérgezésekkel megspékelt korszakban lépett a történelem színpadára Locusta, kora talán leghíresebb méregkeverője. A gall nő története fordulatokkal teli, és arra figyelmeztet minket, hogy még a vadászokból is egyetlen szempillantás alatt zsákmány válhat. Szóval aki a mérgekkel cimborál, maga is könnyen áldozattá válhat.

   Locusta első körben Agrippina szolgálatába szegődött, és az volt a feladata, hogy tegye el Claudiust láb alól, hogy a cukorfalat kis Nerónak szabad legyen az út a császári bíborig. Claudius megmérgezése azonban csak második nekifutásra sikerült, mert a heves hasmenés kiürítette a császár szervezetéből Locusta mérgét, így az udvari orvos egy mérgezett tollal hánytatta meg, amely azután végzett vele. Seneca – aki nagyon utálta a megboldogultat, így emlékezett meg haláláról:

 „Utolsó szavai, amelyek az emberek között elhangzottak – miközben harsányabb hangot hallatott testének azon a részén, amellyel folyékonyabban beszélt –, ezek voltak: Jaj nekem! Azt hiszem, összerondítottam magam. Hogy megtette-e, nem tudom; az biztos, hogy mindent összerondított.”

 Kr. u. 54 október 12-ről 13-ra virradóra meghalt Claudius; állítólag gombával mérgezték meg, amelyet Agrippina készített Locusta és Xenophon (orvos) segítségével. A gaztett oka az lett volna, nehogy a császár Narcissus rábeszélésére visszavegye a kegyeibe Britannicust, saját fiát, és Nero félreállításával neki adja át a hatalmat. Október 13-án a praetorianusok Nerót császárrá kiáltották ki, s a senatus ezt azonnal jóváhagyta.
    Mint tudjuk, a szerencsés fiút a hűséges anya a trónra segítette, ekkor Nero alkalmazta Locustát, hogy küldje Agrippinát az örök vadászmezőkre. Nyilván Agrippina nem merő szívjóságból segítette hatalomra csepp magzatát, így Nero ellentámadása valahol várható volt. Agrippina már a káldeus jóslatokból tudta, hogy fia meg fogja őt ölni, de az ember mindig remél, bízott benne, hogy sorsát elkerülheti. Agrippina nem elégedett meg azzal, hogy a fiából császárt csinált, ennél sokkal többre vágyott, ő maga akart világuralomra törni. Ne ez már Nerónak is sok volt. Locusta azonban nem járt sikerrel Agrippinával: a császári anya már jól ismerte a méregkeverő minden trükkjét.  Nerónak más eszközökhöz kellett folyamodnia: egy sétahajókázást brutális merényletté változtatva igyekezett az elpusztíthatatlan Agrippinát elveszejteni. A nő azonban megmenekült, és csak a parton várakozó gyilkosok tudtak végezni vele. Az utolsó mondata ez volt: "A méhembe döfd!" (Tacitus) - ez is érthető valahol.

gyilkosság császárok növények

  Sebaj, egy kis kudarc még nem tesz valakit rossz méregkeverővé: a császári család újabb megbízása Locusta számára: tegye el láb alól Britannicust, Claudius és Messalina fiát. Locusta egy ízletes levessel végezte el a nemtelen feladatot, Britannicus találkozhatott Dis Paterral.

   Locusta kitartó szolgálataiért nemcsak bőséges fizetséget kapott, hanem elismerést is: saját iskolát nyitott, ahol elvileg a gyógynövények titkait oktatta. Minden bizonnyal jó tanár is volt, mert ebből a korból közel 170 méregkeverő neve ismert. Szóval nem volt egy rossz szakma, noha a rosszul teljesítőket időnként börtönbe zárták. Mert másokat megmérgezni azért mégsem annyira szabályos dolog...Galba császár azonban – aki 68. októberétől 69. januárjáig volt császár – nem értékelte a munkásságát és kivégeztette az asszonyt. Locusta története így szomorú véget ért.

0 Tovább

Kacagó Delfinek

blogavatar

Minden, ami ókor.

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek