Nenia, a gyászolás istennője

   Mindenkinek van az életében boldogtalan szakasz, amikor túlcsordul benne a bánat. Ha szerencsénk van, akkor van a közelünkben olyan ember, akivel megoszthatjuk a bánatunkat. Ha nincs, akkor bármit megadnánk érte, hogy legyen. A magán és az elhagyottság érzésére a rómaiak tökéletes megoldást találtak ki: Nenia istennő, vagy más néven Naenia.

   Nenia ókori római temetési istenség, szentélye a Porta Viminalison kívül volt. Noha a római vallás legősibb istenségei közé tartozik, ám az a tény, hogy a szentélye már az ősi Rómában is a város szent határain kívül esett, azt jelzi, hogy nem tartozott az istenek "krémjébe", vagyis nem tartozott az elit belső körhöz. Egy másik valószínűsíthető magyarázat szerint a halállal és gyásszal kapcsolatos istenségek mindannyian közös sorsban osztoztak: nem kaptak helyet a megszentelt Rómán belül. Mivel a halottakat is a városon kívülre temették, logikus, hogy a halottak istenei is legyenek velük, így a halál-istenek és teljes kultuszuk is kiszorult az élők városából. Bár a halottak városa ugyanolyan, mint az élőké, ám a Nekropolisz azért egy kicsit csendesebb hely.

   Varro szerint Nenia a gyászdal, a siratóének megtestesítője, és annak védelmező ereje. A nenia szó siratóéneket, gyászdalt jelent. Ő volt az emberi élet végének istennője. Varro Neniát Ianus isten ellenpólusaként mutatja be: ahogyan Ianus a kezdetek istene, úgy Nenia a vég istennője. A latin nenia szó véget jelent, az asszociáció származhat ebből az etimológiából is. Különben is, a rómaiaktól nem áll messze a szokás, hogy valamit a szó értelméből, jelentéséből bontsanak ki.

   Arnobius szerint a haldoklót Nenia istennő gondjaira bízzák, az ő oltalma alá helyezik. Noha Arnobius írásain erősen érződik Cornelius Labeo hatása, Nenia istennő halottgondozói szerepe inkább a varrói gondolatkörre utal. Amikor Tertullainus az istennőről ír, aki "maga a halál", nem egyértelmű, hogy Dea Neniáról van-e szó. Azt sem tudjuk, hogy Nenia kultusza azonos volt-e a halott utolsó szertartásával, vagyis hogy a halottbúcsúztatás rítusa magában foglalta-e a halál istennőjének kultuszát. És az a halál-istennő Nenia volt-e. Lucius Afranius viszont egyértelműen a nenia szón a gyásszertartást érti.

   Nenia, a gyász és a haldoklás istennőjének tökéletes ellenpárja maga Nenia istennő, a gyermekek, a játékok és a gyermekdalok istennője. Igen, ugyanarról az istennőről van szó: két aspektusa van! Elsőre egy kicsit bizarrnak hangzik, de ha jobban belegondolunk, annyira nem is elvadult ötlet. A rómaiak hite szerint a halál átmeneti állapot, hittek az újjászületésben, ami nagyon távol van a későbbi keresztény halál-szemlélettől. A halált átalakulásnak, egy új élet kezdetének tekintették. Nyilván ez nem egy önfeledt, boldog ünneplést jelent, hanem egy szemléletet, miszerint az élet körforgás, semmi sem változatlan és semmi sem mozdulatlan. Lucretius szerint a gyászdalok siratása, rikoltozásai az újszülött gyermek első felsírását idézik meg, amikor az ember, a csecsemő először pillantja meg a létezés horizontját. Mi több, a gyerekeknek énekelt altatódalok is Nenia birodalmához tartoznak, hiszen az istennőt ugyanúgy suttogva kell meghívni, ahogyan az anyák és a dajkák a gyermekdalokat énekelték. Egyébként a gyerekdalok világában gyakori téma az alvás, álom és a halál. Történik mindez évezredekkel Halász Judit gitárral kísért, a 'kikiabálom a boldog kismackók önfeledet hancúrozását' életérzés előtt. Tény, hogy sokat változott a világ.

   A forrásokból gyakorlatilag semmit sem tudunk meg Nenia, mint istennő tiszteletéről, kultuszáról. Ezért minden, amit az istennőről tudni vélünk, csupán találgatás. Talán épp ezt gyászoljuk a leginkább...

 

0 Tovább

Lükáón, az első farkasember

   Pelaszgosz és Déianeira, vagy az Ókeanisz Meliboia, vagy talán Külléné nimfa fia. Mivel a Földnek és lakóinak igen rossz híre volt, Zeusz otthagyta az Olümposzt, s halandó képében leszállt a Földre, hogy az ott élők gonoszságáról személyesen győződjön meg. Amikor megérkezett a zsarnok Lükáón birodalmába, Árkádiába, néhány csodajellel az ott lakók tudomására akarta hozni, hogy istenség érkezett hozzájuk. A nép ezt meg is értette, s odaadó tisztelettel vették körül, de királyuk,Lükáón megvető gúnnyal tekintett népe áhítatos jámborságára. Később meghívta asztalához a magát istennek mond férfiút, de csak azrét, hogy bebizonyítsa, halandó emberrel van dolga. Megfohtotta fia egyik rabszolgáját (Arkaszt, Zeusz és Kallisztó fiát), feldarabolta és megsütötte mint különleges csemegét, feltálalta, majd kíváncsian várta a hatást. Zeusz természetesen felismerte Lükáón szörnyű bűnét, s borzadva fordult el a felkínált lakomától. Nem sokkal később a méltó büntetést is kiszabta Lükáónra: villámaival romba döntötte a királyi palotát, őt magát pedig egy messzi erdő mélyére száműzte, ahonnan egy idő múlva félelmetes és fájdalommal teli üvöltések hallatszottak, elriasztva onnan minden élőlényt; Zeusz akaratából Lükáón magányos farkassá változott, így kellett leélnie hátralévő napjait. Ugyanakkor e szörnyű eset indította Zeuszt arra, hogy új emberiséget teremtsen a meglévő, elfajzott erkölcsű helyett.

   Platón szerint a farkassá változás természetes sorsa mindazoknak az embereknek, akik hatalmuk tudatában honfitársaik vérével szennyezik be magukat s megvetik az emberi életet.

   Árkádia zsarnokának ötven fia volt; közülük negyvenkilenc épp olyan kegyetlen volt, mint az apjuk, s ők egytől-egyig elpusztultak Zeusz akarata szerint. A legelterjedtebb hagyomány szerint egyedül Nüktimosz menekült meg, akit Gaia rejtett el Zeusz haragja elől.Nüktimosz követte a trónon Lükáónt, míg Árkádia úrnőjét, Kallisztót Zeusz a Medve csillagképébe helyezte.

   Változatok: Lükáón alapította meg Lükaiában Lükuria (Lükoszura) városát, ő vezette be Zeusz Lükaiosz (a Farkas Zeusz) kultuszát és a Lükaia Játékokat. Lükáón farkassá változott, mert egy alkalommal gyermeket áldozott fel Zeusznak, s az ő vérét csorgatta Zeusz oltárára. Annak, hogy ismét emberré váljon, az volt a feltétele, hogy mint farkas, kilenc éven át ne egyen húst (Lükoszura városával kapcsolatban Pauszaniasz megjegyzi, hogy ez volt a legrégebbi minden város között; az első, amelyet a Nap sugarai értek; például szolgált minden utána alapított város megépítéséhez).

0 Tovább

Akik többre tartották magukat az isteneknél: avagy a hübrisz a görög mitológiában

Majd amikor egymagad küzdesz, Miltiadész a barbárokkal, és legyőzöd őket, akkor kérd, hogy egymagad kapj tőlünk kitüntetést.”

Plutarkhosz szerint a Dekleia közösségből származó Szókharész a népgyűlésen a fenti mondattal adott hangot a felháborodásának. De miért is háborodott fel? Mert Miltiadész elismerést követelt? Dicséretet a győzelméért? Sokkal inkább azért, mert ezt az elismerést egymaga kérte, egész pontosan önmagának, és a legkevésbé sem kívánt osztozni senkivel sem a diadalban. Mindent magának akart. Megdolgozott érte? Lehet. Nem ez a lényeg.

Az ókorban ismertek egy olyan fogalmat, hogy „hübrisz”. Ezt ma már nagyon nehéz elmagyarázni ebben a nyakatekert, kifordult értékrendű világban, hogy mit is jelent. Hiszen a csapból is az folyik, hogy bármi lehetsz, csak akarnod kell. Neked minden jár, te mindent megérdemelsz. Akkor is, ha egy lusta kis disznó vagy, és egész nap csak a telefonodat nyomkodod. Mert neked ez JÁR. Ez az utópisztikus ígéret lengi be a huszonegyedik századot, és arra ösztönöz, hogy olyan dolgokra vágyj, amik ezidáig elképzelhetetlenek voltak. Döntsd le a korlátokat, mászd át a falakat, rombold le a régi világ normáit. Mi több, ez a jelenség már messze túlmutat a lehetőségek korlátain, ez már szinte elvárás, hogy csinálj valami formabontót (akkor is, ha nem akarsz). Bár ez alapjában véve nem rossz dolog, de mint láttuk a történelem viharában, a legszebb eszmékből lesznek a legszörnyebb megvalósulások. És igen, ezzel a merész világképpel is hasonló történt: egy torz démonná vált, aminek semmi haszna, csak fájdalmat, keserűséget és csalódást hoz. Mert nem, sajnos nem lehetsz csillámpóni és hetyke unikornis, ha lánynak születtél, lány maradsz, még ha varrnak rád fiús kellékeket is. Mert vannak korlátok.

Vannak korlátok? Hát nem azok az emberek inspirálnak bennünket, akik átlépték ezeket a korlátokat? Akik mertek többek lenni annál, amire születtek? Akik mertek nagyot álmodni, és megvolt bennük az emberen túli elszántság, hogy megvalósítsák az álmukat? Azok az emberek talán őrültek voltak, hiszen egy olyan dolgot akartak, aminek ott és akkor nem volt értelme. És mégis. Mertek mások lenni. Mertek változtatni. Ők motiválnak minket, kis embereket, hogy mégiscsak merjünk változtatni, merjünk többek lenni annál, amire születtünk.

Akkor most mi a helyzet a korlátokkal? Kell is, meg nem is. De ez egy nagyon kényes egyensúly. Kell a lendület, kell a bátorság, hogy változtassunk a világon. De néha ez az elszántság túl nagy, és a világ kifordul a sarkából. Mert vannak emberek, hősök, félistenek, akik bizony képesek megváltoztatni a világ forgását. A régiek azt tartották, hogy az istenek féltő gonddal óvták ezt az egyensúlyt, hogy egyetlen ember se forgathassa ki a világot a sarkából. Az, aki többnek gondolta magát még az isteneknél is, az bűnt követett el: a hübriszt, a gőgöt, a túlzott önbecsülést.

Ez a kérdés különösen érdekes az ókori társadalmakban, hiszen a görögöknél, és főleg a rómaiaknál elvárás volt, hogy az ember (férfi) túlszárnyalja a többieket, jobb legyen náluk, többet tudjon, többet építsen, messzebbre jusson. Tehát a mások felülmúlása nem csak természetes dolog, hanem a személyes fejlődés, a helyes önértékelés része is. Többet akarok, jobb akarok lenni, mert ember vagyok, bennem van a fejlődés, bennem van a tökéletesség iránti olthatatlan szenvedély. Ám ez a teljességre való törekvés meg kell, hogy álljon egy bizonyos ponton. Van egy határ, amelyen túl már ez a lendület, ez a természetes vágy bűnné, hibává válik. Amikor az ember az istenre akar hasonlítani. Amikor az ember az istenhez, a halhatatlanhoz méri magát. Ez a hübrisz. A későbbi római császárok jelmondata: „megteszem, mert megtehetem.” Nem. Nem tehetsz meg akármit. Akkor sem, ha félisten vagy, akkor sem, ha császár. Ez az istenek törvénye, ez a világ rendje. Nem attól leszel úttörő, hogy a lehetetlent kísérted.

Az istenek nem nézik jó szemmel, ha az emberrel elszalad a ló, ha a helyes önértékelésből és kalandvágyból gőg lesz. Már Homérosz is önmérsékletre int: ez nem zárja ki az egészséges törekvést (tehát nem kell belenyugodni abba, ami van), de figyelmeztet, hogy tartsd észben, ember vagy, és emberként hol a helyed az élők és haláltalanok világában. A hübrisz az emberiség megmérgezője, mivel akit megfertőz, képtelen lesz józan, racionális és helyes döntéseket hozni. A hübrisz fájdalommal, szenvedéssel és természetesen büntetéssel jár. Hiszen az istenek figyelnek, és nem tűrik az ilyen kilengéseket. A görög irodalom pedig számtalan példát hoz azokra, akik többre tartották magukat még az isteneknél is. Csak a teljesség igénye nélkül, nézzünk néhány tragikus sorsot, aki nagyobbra törekedett, mint az istenek szerették volna!

görög Ovidius érdekességek irodalom hübrisz mitológia hősök

Mindjárt kezdjük a sort a hübriszben fuldokló Akhilleusszal, aki ugyan hősnek, sebezhetetlennek (többé-kevésbé) született, malomkőnyi karmával a vállán, és mégis. Szinte az egész Iliász az ő egyszemélyes sértettsége, gőgje és haragja köré rendeződik. Kezdve Agamemnónnal, aki elrekvirálja szeretett rabnőjét, majd Athéné istennő, aki igyekszik csitítani a hőst, de Akhilleusz elhajtja, hogy ne szóljon bele a dolgaiba. Hektór megöli Patrokloszt, Akhilleusz barátját, és az egész trójai bandával, akikkel ugyan Akhilleusznak személy szerint semmi baja, őneki kell lerendeznie a dolgot. Haragszik mindenre és mindenkire...miért is? Mert ő Akhilleusz. A szerénység legcsekélyebb gondolata nélkül. Mert mindenki fölé helyezi magát. Akhilleusz hübrisze, téves önértékelése a Szkamandrosz folyóval vívott csatában csúcsosodik ki. Akhilleusz, a mégiscsak halandó, nekimegy, megtámadja a folyót, az istent, és megvív vele, miközben az élők (és nagyonis halandók) hullanak körülötte, mint az őszi legyek. Persze nyilván egy istenséggel kár cicázni, de ezt csak tömérdek holttesten, véren és szenvedésen keresztül tanulja meg. Mert az istenek nem engedik, hogy Akhilleusz többnek gondolja magát náluk. Évszázadokkal később Dante az Isteni színjátékban elmondja, hogy Akhilleusz bizony nagyon nem érzi magát jól odaát. És nem azért, mert nem keresztelték meg...

görög Ovidius érdekességek irodalom hübrisz mitológia hősök

Még az olyan valóban zseniális emberek, mint Odüsszeusz is a hübrisz hibájába esnek. Ő Sziszüphosz leszármazottja, isteni ravaszság, leleményesség és briliáns elme az öröksége. Ám egy óvatlan pillanatban ez a ragyogó elme a hübrisz csapdájába esik, és az egész Odüsszeia, a „kalandozások” arról szólnak, hogy Odüsszeusz nem képes a túlzott önbecsüléséből visszavenni. Mit tett? Gondoljunk csak a Polüphémoszos-kalandra, miután megvakította a küklópszot. Itt nem is a megvakítás ténye a morális dilemma, hanem az, hogy kérkedett önmagával:

Hát mi baj ért, Polüphémosz, mondd, hogy eképen üvöltesz

ambrosziás éjben s tőlünk eloroztad az álmot?

Csak nem akarja talán rabló elhajtani nyájad,

vagy pedig elpusztítani téged csellel, erővel?”

Nékik a barlangból így szólt az erős Polüphémosz:

Társak, Senkise öl meg csellel, senki erővel.”

Ők meg a választ így adták szárnyas szavaikkal:

Már ha magad vagy egészen s nem bánt senki erővel,

Zeusztól jő nyavalyád, kikerülni biz azt lehetetlen;

rajta tehát, könyörögj te Poszeidónhoz, apádhoz.”

Csellel győzedelmeskedett, de nem volt képes ezt a ravasz húzást magában tartani, hanem el kellett mondania – és ez okozta a vesztét, hogy annyi éven át nem térhetett haza, hiszen az egyik legnagyobb istent, Poszeidónt tudhatta az ellenségei sorában.

görög Ovidius érdekességek irodalom hübrisz mitológia hősök

Ám a többi istennek is a bögyében van: a bölcs Athéné azért nem ennyire drasztikus, ha Odüsszeusz helyes útra térítéséről van szó. Öregemberré változtatja, amikor hazatérve a saját házába belopózik és körbenéz, hogy felmérje a lebzselő kérőket. Öreggé és kiszolgáltatottá, védtelenné és rúttá teszi az istennő, hogy Odüsszeusz átélje a kiszolgáltatottak helyzetét, és talán egy kicsit észbe kapjon. Mondanom sem kell, ez nem jött össze.

Az istenek amúgy is szerették kóstolgatni az embereket, hogy mit gondolnak magukról és az istenekről – csak amolyan szúrópróbaszerű, tesztelés jelleggel. Zeusz előszeretettel ölti fel idős emberek alakját, és a célszemélyt meglátogatva az istenek iránti kegyességét, jóindulatát és tiszteletét teszi próbára. Ez egy egészen jézusi gondolat a pogányság kellős közepén: erény a gyengék és elesettek támogatása, gyámolítása. Zeusz megjutalmazza azokat, akik „átmentek a vizsgán”, ám kegyetlenül megbosszulja azokat, akik a megmérettetés során könnyűnek találtattak.

Ennek egy gyönyörű és izgalmas gyűjteménye Ovidius Átváltozások című kötete. Természetesen nem mindenki büntetésből meg hübrisz miatt változik át, de épp a túlzott büszkeség és az aránytalan önértékelés legszebb példáival is itt találkozunk.

Arachné, aki ugyan nem született kiváltságosnak, hősnek vagy félistennek, mégis, a művészete kiemelte őt a környezetéből. Szépen tudott szőni, már-már isteni ügyességgel. És ez nem csupán technika kérdése, hanem a képek megalkotása, a témaválasztás is része a művészetnek. Sőt. Talán maga az alkotás a történet, a mítosz elmesélése. Arachné már annyira különlegesnek tarja magát, hogy Pallas Athéné istennőt hívja ki versenyre. Nyilván, egy istennel szemben egy halandónak egy szemernyi esélye sincs, de épp ez a hübrisz lényege, hogy eltorzítja a gondolkodást, tévútra vezet, és az ember képtelenné válik helyesen dönteni. Itt az istennő maga figyelmezteti az elbizakodott nőt, hogy rossz úton jár:

Hallgass rám, le ne nézz: csak légy te a földilakók közt

legjobb gyapjuszövő, hírednek ez épp elegendő;

istennőt versenyre ne hívj ki, de merszed esengő

szókkal tedd jóvá; könyörülni fog ő a könyörgőn.”

Tehát: van/ lenne még visszaút. Ha Arachné venne egy mély levegőt, és képes lenne átgondolni a történteket, hogy hova vezetett ez az egész, még ki tudna szállni. De mint Akhilleusz vad csatája a Szkamandrosz ellen, innen sincsen visszaút. Arachné nem győzheti le Athénét, és a vereségen túl még büntetést is kap: Athéné pókká változtatja, hogy egész életében szőhessen – művészet nélkül.

görög Ovidius érdekességek irodalom hübrisz mitológia hősök

Szintén az Átváltozásokban olvashatjuk Niobé történetét. Egészen szokványos dolognak tűnik a sztori: Niobének van hét szép fia és hét szép lánya (a szám más-más történetben eltérő, de nem ez a lényeg), akikre büszke. Anya, aki a gyermekeiben teljesedik ki, bennük él. Igazi anyatigris, és büszke rá, hogy képes volt megvédeni a gyerekeit az élet viszontagságaitól, mi több, túl azon, hogy pusztán életben maradtak, szépek és okosak, az anyjuk büszkeségei, Niobé női szerepének a gyöngyszemei. Ám ez a büszkeség annyira eltölti a lelkét, hogy a hübrisz bűnébe esik, és önmagát túlértékeli ebben az anyaszerepben. Nem hajlandó Létónak áldozni, mondván annak csak egy fia meg egy lánya van, szemben az ő hét fiával és hét lányával (mintha másnak lenne dolga őneki áldozni ezért). Niobé így fogalmaz:

...s nézd csak az orcám.

Mint istennőé; tedd hozzá: hét a leányom

és ugyanannyi fiam; s menyem és vőm, majd, ugyanennyi.

Hát csak kérdjétek, hogy okom van-e erre a gőgre,

és ama Titan-lányt, kinek apja a mittudoménki

Coeus, Latonát, merjétek többrebecsülni;

csöppnyi helyet neki, hogy szüljön, nem adott az egész föld”

Niobé büntetése a legszörnyűbb, ami csak egy anyát érhet: végig kell néznie a gyermekei lemészárlását, majd a fájdalmában megkövül. Létó két gyermeke, Apollón és Artemisz lenyilazza a gyermekeit, az anya szeme láttára, a saját anyjuk megsértése miatt. Bár nem Létó közvetlenül áll bosszút Niobén, azért ez bőven belefér az isteni bosszúállás témakörébe.

görög Ovidius érdekességek irodalom hübrisz mitológia hősök

Tantalosz története egy kicsit bonyolultabb. Annyiban tartom különbözőnek a többi Ovidius-történettől, hogy Tantalosz nem egy emberi hibába esett, nem egy természetes érzés duzzadt benne nagyobbra, mintsem ami egy ember lelkébe fér. Tantalosz eleve az isteneket akarta próbára tenni, hogy mennyire mindenhatóak. Ez egy totális hübrisz, hogy azt gondolta magáról, ravaszabb mindenkinél – még az isteneknél is – és nem átalkodott magukat a halhatatlanokat próbára tenni. Vacsorára a saját fiát, Pelopszot szolgálta fel az isteneknek, finomra főzve. Az éppen gyászoló Démétér figylemetlenül bekapott egy falatkát, de Zeusz azonnal lecsapott az árulóra, aki képes volt a saját gyermekét feldarabolni és megfőzni. Pelopszot rehabilitálták, és visszadták az életét, ám a Démétér által megevett váll-darabkát kénytelenek voltak pótolni. Ezt a jelenetet olvashatjuk az Átváltozásokban is:

Válla, mikor született, hús volt s egyszínű a jobbal;

ám később, mikor apjának keze feldarabolta,

össze az égilakók illesztvén, mindene megvolt,

csak mi a nyak meg a váll közt áll, az a csöpp kicsi rész nem.

Hát oda ők elefántcsontot tettek segitőül,

s íme Pelopsz, mikor ez készen lett, vele újra egész lett.”

Tantalos büntetése nem maradt el: Zeusz az Alvilágba zárta. Itt nyakig vízben ült, ám ha szomjas lett és inni akart, a víz visszahúzódott, hogy ne érhesse el. A fákról dús gyümölcsök lógtak alá, ám amikor feléjük nyúlt, az ágak visszahúzódtak, hogy ne érhesse el azokat. Ebben a kielégítetlen örökkévalóságban kellett léteznie az idők végezetéig.

görög Ovidius érdekességek irodalom hübrisz mitológia hősök

Az építők zsenije, Daidalosz sem kerülhette el az emberi lélek legnagyobb csapdáját. Az ő építészete olyan, mint Arachné szövése: már-már az isteni dimenziókat súrolja. Bár Daidalosz igyekszik szerény maradni (ő építette Krétán a Minótaurusz labirintusát), azért csak ő a legjobb, na. Büntetése emiatt nem rajta csattan – és mégis: szeretett fiát veszíti el, Ikaroszt, aki a krétai szökés alkalmával készített szárnyaival túl közel repül a naphoz (ezeket a szárnyakat Daidalosz tervezte és készítette: ezzel kísértette meg az istenit, hogy az embert a levegőégbe emelte, amire nem volt 'joga'), a szárnyakat tartó viasz megolvadt, és Ikarosz a tengerbe zuhant. Daidalosz hübrisze, Ikarosz halála, Daidalosz büntetése. Talán az egyik legszebb történet az Átváltozásokban, mert végig ott lebeg a közelgő veszteség, és mégis, olyan felhőtlenül gyönyörű az apa és a fiú szertelen, szeretetteljes kapcsolata a tragédia árnyékában. Ikarosz a vakmerő, ő 'nem engedelmeskedik' apja figyelmeztetésének, hogy ne repüljön túl magasra. Talán az ő hübrisze is lehet(ne) ez a történet, a fiú, aki be akarta bizonyítani idősödő apjának, hogy elérkezett az új kor, elérkezett az ő ideje. De nem, Daidalosz sokkal nagyobbat hibázott: építész volt, és az építészek természetüknél fogva isten munkáját másolják. Alkotnak. Ovidius így mondja:

...Lágyítja közben a hő Nap

tollai illatozó viaszát, köritő kötelékét;

olvad a könnyü viasz: csupaszon csap-csapkod a karja,

s már evezőtlenül nem fog vele csöpp levegőt sem,

ajka kiált, apját szólítja, de elnyeli ekkor

áradatába a kék tenger, mely róla nevet nyer.”

 

görög Ovidius érdekességek irodalom hübrisz mitológia hősök

Nincs két hős, aki ugyanúgy bűnhődne. Az istenek találékonyak, kifogyhatatlanok a megtorlás ötleteiből. Tanulság? Van.

Ad egy: a hübrisz megfoszt attól, ami a legfontosabb emberi tulajdonságunk – a józan ész és a belátás.

Ad kettő: egy nagy vállalkozásba érdemes hideg fejjel belevágni, és alázatosan az istenek nagyságát szem előtt tartani. Egy hekatomba sosem lehet kárunkra.

Ad három: adjuk meg az isteneknek, ami nekik jár. Kellő tisztelet és alázat. És ne féljünk bocsánatot kérni, ha mégis elvetettük azt a bizonyos sulykot.

A szemelvények fordítása mind Devecseri Gábor munkája. Akinek nem volt hübrisze, pedig lehetett volna, mert szelleme az istenit súrolta.

2 Tovább

Kacagó Delfinek

blogavatar

Minden, ami ókor.

Utolsó kommentek

HTML

Feedek