Egyiptom és a macskák

   Az egyiptomiak egyik legismertebb vonása a macskák iránti rajongásuk. Nem csupán szent állatként tekintettek rá, hanem istenként tisztelték. Hogy miért? Egyesek számára ez tényleg kérdés, amire válaszokat kell keresni. Aki állatokkal él, különösen macskával vagy macskákkal, annak a válasz egyértelmű. Nem lehet őket nem csodálattal figyelni.

  Olvastam olyat is, hogy a macskákat a gabonapusztító rágcsálók elleni harcként vetették be. Kirakott elemózsiával az emberek környezetébe édesgették a macskákat, akiknek ez a sem itt - sem ott állapot kiválóan megfelelt. Aztán (és nem fordítva) megszerették ezeket az amúgy játékos, kedves, kicsit zsarnoki, gyönyörűséges jószágokat. De talán pont fordítva történt. A tekintélyt parancsoló macskák hajtották rabigába az egyiptomiak szívét és lelkét, és az emberi büszkeség utolsó mentsváraként rájöttünk, hogy jé, amúgy a rágcsálókat is kezelgetik. Szóval az imádat indokolt. 

   A macskák egyiptomi megnevezése az egyiptomi nyelv mindennemű ismerete nélkül is kiválóan érthető (mert mi, a macskák hódolói, egy nyelvet beszélünk): miu-nak, vagy miut-nak nevezték a miákoló vadászokat, mint a legmacskásabb név, amivel csak nyávogót illettek. A név azt jelenti, Ő, aki nyávog (természetesen lány- és fiú-nyávogó illető szerint megkülönböztetve). II. Amenhotep fia a macskáját TAI MIUWETTE-nek nevezte: a kis nyávogónak.

   A macskák a túlvilági boldogságot is megkapták hűséges szolgáiktól, az emberektől: előszeretettel készítettek macska-múmiákat. Erről is igen eltérőek a vélemények (macskamániától függően): egyes kutatók szerint a macskákon csak gyakorolták a múmiakészítés fortélyait, mások szerint a macskáknak kijárt ez a megtiszteltetés. Lévén szent állat és isten, inkább az utóbbi lehetőséget tartom a valószínűbbnek. Hogy egy szent állat holmi gyakorló-bábu lenne, azt csakis olyan ember mond, aki nem szereti a macskákat, vagy titkolt féltékenységgel tekint rájuk. 

  Hérodotos leírja, hogy amikor egy ház kigyulladt, a macskákat mentették először. Szintén tőle származik az a történet is, miszerint ha egy egyiptomi család macskája meghalt, a család tagjai a gyász jeleként leborotválták a szemöldöküket (ami ugye akkor szép, ha lobog) és megtépték ruhájukat. Diodorus Siculus pedig leír egy történetet, ami szerint egy római polgár véletlenül megölt egy macskát. A feldühödött tömeg és a fáraó halálra ítélte a férfit.

   A mai macskák mintha teljes mértékben tisztában lennének az egyiptomi örökségükkel. El is várják tőlünk, hogy isteneknek kijáró figyelemmel vegyük őket körbe. Mi pedig, mint a régi egyiptomiak, örömmel meg is tesszük. Mert mégiscsak istenek...

0 Tovább

Genderkérdés szfinx-ügyben

   Állandó vita tárgya, hogy a Szfinx vajon férfi-e, vagy nő. Korok és vérmérsékletek szerint biztosan állítják hol egyik, hol másik nézőpontot. Tudományos értekezések egész tömege foglalkozik a kérdéssel. Tudósok éveket szentelnek ennek a kérdésnek az életükből. Szóval ne bagatelizáljuk el a kérdést.

   Nem hiszem, hogy az isteni magaslatokban, a spiritualitás ezen fokán lényeges kérdés lenne a nemiség, de ám legyen. Az angyaloknak sincs nemük, bár szeretik őket - főleg a kortárs képzőművészetben - nemi identitással ábrázolni. A középkori és kora újkori ábrázolások olyan "egyszerűen" megoldották ezt a kérdést tunikákkal, redőkkel és fürtökkel, bájos puttókkal és babákkal. De ez mostanság valahogy nem megy, egy angyalt is meztelenül akarunk látni, és hát igen, adódik a kérdés, hogy mi is ő... Egészen az idealizált, kornak megfelelő ízlést követő férfi/női-testű angyalok, akik semmi mást nem hivatottak közvetíteni, mint a kendőzetlen szexualitást. De eddig ne süllyedjünk. 

  A nemi kérdésben fontos és lényeges pont még az állat-istenek neme. Mert valahogy azért nekik is van nemük. Illetve ha nem is nekik maguknak van nemük, de az erő, a hatalom, az attribútum, amit képviselnek, mégiscsak az egyik vagy a másik nemhez köthető. Bizonyos isteni állatok nem lehetnek istennők kegyeltjei vagy felvett alakjai, és fordítva.

   Tehát a nemi hovatartozás azért mégis jelen van a spiritualitásban, és mégsem. Nem ez a fontos. Fontos, de mégsem úgy, mint a halandó hétköznapokban. Mint a szépség megítélése. Nem tudjuk, mi az örök szépség, nem tudjuk, mi a tőlünk független, univerzális Szépség. Szépség nem létezik, csak kontextusokban, csakis bennünk. A Szépség egy reláció terméke, minden korban, minden embernek mást jelent. Ám ha azt mondjuk, hogy egy isten szépséges, azt valahogy azért értjük. Mindenki másképp, de érti, értelmezi.

   Nagy divat manapság az ókori szobrokat, műalkotásokat mai szemmel mérni - szintén a Szépség valami nyakatekert kontextusában. Láttam valahol, valamikor egy fotósorozatot arról, hogyan festenének a híres szobrok mai modellekkel. Jó soványak meg szempillával gazdagon megrakott hölgyek helyettesítették a kecses és gömbölyű nőket - és valami rettenetes volt. Mert másnak szép, ami nekem nem szép? Nem. Mert a művészet pont attól művészet, hogy olyat mutat, ami nincs, ami mégis van, mert bennünk él, de megfoghatatlan, rögzíthetetlen, leírhatatlan. Valami a racionálison túl, a józan ész és értelem korlátain túli világ (talán a valóság) egy kis morzsája. Őrület és rettenet, gyönyör és extázis. Csak egy picike ízelítő belőle, mégis, mámoros önmagában. A Művész (nem az önjelölt kisiparosok) átlépte ezt a határt, a valóság és az őrület vékony mezsgyéjét, és képest ezt megmutatni nekünk. És mi, akik csodáljuk, attól a láthatatlan szilánktól is elszédülünk, amit odaátról hozott. Mert a nem-divatos-duci-hölgyek karjainak mozdulata a végtelen függönyét lebbenti meg. És nem számít, hogy nagy a feneke. Ezeknek a dolgoknak nincs értelme. Megmutatja az értelmen túli valóságot. Egy más világot. Teljesen mindegy, hogy milyen feszes fenékkel és mekkora lokninkkal.

   Vajon a Szép angyalok mennyire vehetők komolyan? Vajon a Szépség mennyire súlyos dolog? Félhetünk-e attól, ami szép? Lehet-e félelmetes egy fürtös angyal? Ha nem félünk, ha nem tiszteljük, egyáltalán komolyan vesszük-e? Kell-e félni a Szépségtől? Szép-e a Szfinx? Ha szép, uralkodhat-e? Ezer kérdés, amire nem tudom a választ. A Szépség valami nem evilági dolog. Valamiféle ópiuma a léleknek, hogy ne kelljen állandóan Nietzsche sötét kútjába néznie. Egy hűvös kéz, amely elsimítja a ráncokat az órült elme homlokáról. Megnyugvás, megpihenés, szabadság. Szabadság? Igen, mert annak is ára van, csak szeretjük elfelejteni. Valami isteni és valami ördögi, ami minden bizonnyal letérít az útról.

   Nem állhatom meg, hogy magam is véleményt alkossak a Szfinx-kérdésben. Egy férfi (ha a Szfinx férfi) ugyanolyan értékű szépséggel bír, mint egy nő? Ugyanazt jelenti egy szép férfi, mint egy szép nő? Van különbség aközött, hogy a Szfinx férfi vagy nő? Nyilván van, hiszen erről szólnak a viták. Minden tudományosságot nélkülözve állítom, hogy a kacagó delfinek egyöntetű véleménye alapján a Szfinx EGY MACSKA. Sőt, A macska. Az egyiptomiak amúgy is nagyon belegabalyodtak ezekbe az imádnivaló zsarnokokba, pont a Szfinx ne egy macska lenne?!? És a macska szépsége nem egyenértékű egy ember szépségével? A szépsége isteni eredetű-e (az egyiptomiak szerint igen), és ha elfogadjuk, hogy korokon és szubjektivitáson felül álló örök Szépséggel rendelkezik A Macska, akkor miért ne lehetne ő maga a Szfinx?

   Na jó, agymenés befejezve...

0 Tovább

Kacagó Delfinek

blogavatar

Minden, ami ókor.

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek

HTML

Feedek