Az egyiptomiak egyik legismertebb vonása a macskák iránti rajongásuk. Nem csupán szent állatként tekintettek rá, hanem istenként tisztelték. Hogy miért? Egyesek számára ez tényleg kérdés, amire válaszokat kell keresni. Aki állatokkal él, különösen macskával vagy macskákkal, annak a válasz egyértelmű. Nem lehet őket nem csodálattal figyelni.

  Olvastam olyat is, hogy a macskákat a gabonapusztító rágcsálók elleni harcként vetették be. Kirakott elemózsiával az emberek környezetébe édesgették a macskákat, akiknek ez a sem itt - sem ott állapot kiválóan megfelelt. Aztán (és nem fordítva) megszerették ezeket az amúgy játékos, kedves, kicsit zsarnoki, gyönyörűséges jószágokat. De talán pont fordítva történt. A tekintélyt parancsoló macskák hajtották rabigába az egyiptomiak szívét és lelkét, és az emberi büszkeség utolsó mentsváraként rájöttünk, hogy jé, amúgy a rágcsálókat is kezelgetik. Szóval az imádat indokolt. 

   A macskák egyiptomi megnevezése az egyiptomi nyelv mindennemű ismerete nélkül is kiválóan érthető (mert mi, a macskák hódolói, egy nyelvet beszélünk): miu-nak, vagy miut-nak nevezték a miákoló vadászokat, mint a legmacskásabb név, amivel csak nyávogót illettek. A név azt jelenti, Ő, aki nyávog (természetesen lány- és fiú-nyávogó illető szerint megkülönböztetve). II. Amenhotep fia a macskáját TAI MIUWETTE-nek nevezte: a kis nyávogónak.

   A macskák a túlvilági boldogságot is megkapták hűséges szolgáiktól, az emberektől: előszeretettel készítettek macska-múmiákat. Erről is igen eltérőek a vélemények (macskamániától függően): egyes kutatók szerint a macskákon csak gyakorolták a múmiakészítés fortélyait, mások szerint a macskáknak kijárt ez a megtiszteltetés. Lévén szent állat és isten, inkább az utóbbi lehetőséget tartom a valószínűbbnek. Hogy egy szent állat holmi gyakorló-bábu lenne, azt csakis olyan ember mond, aki nem szereti a macskákat, vagy titkolt féltékenységgel tekint rájuk. 

  Hérodotos leírja, hogy amikor egy ház kigyulladt, a macskákat mentették először. Szintén tőle származik az a történet is, miszerint ha egy egyiptomi család macskája meghalt, a család tagjai a gyász jeleként leborotválták a szemöldöküket (ami ugye akkor szép, ha lobog) és megtépték ruhájukat. Diodorus Siculus pedig leír egy történetet, ami szerint egy római polgár véletlenül megölt egy macskát. A feldühödött tömeg és a fáraó halálra ítélte a férfit.

   A mai macskák mintha teljes mértékben tisztában lennének az egyiptomi örökségükkel. El is várják tőlünk, hogy isteneknek kijáró figyelemmel vegyük őket körbe. Mi pedig, mint a régi egyiptomiak, örömmel meg is tesszük. Mert mégiscsak istenek...