Ókori szellemességek

   Az ókori emberek- általában- mélyen vallásosak és babonásak. A vallást nem a mai értelemben kell érteni, inkább úgy fogalmaznék, tisztelték az isteneket, megadták, ami jár nekik. A vallás kevésé a hitéleti gyakorlatot, a mindennapi rítus monotonitását jelentette, inkább egy felfogásbeli, érzelmi dologként működött.

   Az ókori népek közös vonása, hogy volt valamilyen túlvilág, élet- utáni- élet képük. Nem voltak ateisták és nihilisták, úgy gondolták, valami lesz a halál után, nem a nagy semmi vár ránk. Az embernek lelke van, és a lélek halhatatlansága miatt valaminek lennie kell, amikor a test meghal, nem működik tovább. Ebből kifolyólag hittek a szellemekben is.

   A temetési szertartások, rítusok egy része arról szól, hogy az élőket és a halottakat el kell választani egymástól. A halottak menjenek az ő világukba, a Holtak Birodalmába, az élőket ne zaklassák, ne járjanak az élők közé portyázni. Az élőket pedig távol kell tartani a halottaktól. Bár még mit sem tudtak a fertőzések mibenlétéről, de felfedezték, hogy az élőkre nincs jótékony hatással a halott test. Szóval az élők éljenek, a holtak pedig térjenek meg a maguk Nekropoliszába, mindenki tegye a maga dolgát.

   A görög- római mitológiából ismert Kerberosz (a háromfejű kutya- fenevad) is azt a célt szolgálja, hogy a halottakat az alvilágban tartsa és az élőket ne engedje be. Persze mindig akad egy jóképű hős, aki fittyet hány a szabályokra, félresöpri a három szájból nyáladzó fenevadat és egyenesen bemasíroz Hádész birodalmába. Persze azért a jóképű hős is megroppan a kiruccanástól- már egyikük sem tud olyan lenni, amilyen volt. Ez van, ha valaki szembenéz a halállal.

  A szellemekben nagyon is hittek, mert azok nem megfelelő bánásmód esetén nem hagytak nyugtot az élőknek. Ha egy halott elégedetlen volt, annak a leggyakoribb oka a rendes (általuk rendesnek tartott) temetés elmulasztása volt. Érdekes például, hogy Antigoné a testvérét hogyan temeti el. Ugyebár tilos lenne, mert Kreón szerint (aki a drámában az emberi törvények képviselője) nem érdemel tisztes temetést, de Antigoné (az isteni törvényekre hivatkozva, amelyek az emberi törvények felett állnak) mégis úgy véli, a testvérét el kell temetnie. Pontosabban meg kell neki adnia a végtisztességet, hogy a szelleme megtérhessen az alvilágba, ne kényszerüljön arra, hogy az élők között bolyongjon. Jelképesen földet szór a tetemre, ami azért nem tűnik „igazi” temetésnek első ránézésre, ám a halott megkapja azt a végtisztességét, amire szüksége van, így eltemetettnek minősül. További izgalmakért tessék elolvasni magát a művet.

    A legtöbb szellem már jelenlétével is felfordulást és heves szívdobogást okoz, noha láthatóan nincs testük, csak árnyalakok. Ezzel szemben vannak igencsak erőszakos szellemek is, akik viszont a testi materializálódás ide vagy oda, igencsak huncut dolgokat tudnak csinálni. Például Phlegónnál olvashatjuk Philinnion történetét, aki fél évnyi „halottság” után visszatér kísérteni a szülei házába és egy vendéggel hancúrozni. Olyan élethűen játszza el az elé lányt, hogy a vendégfiú észre sem veszi, hogy estéről estére egy halott, szellemlányt ölel.

   A görögök szerint minden embernek van egy életútja, amit le kell élnie. Ez annyi idő, amennyit a Sors elrendel neki, se több, se kevesebb. Ezért súlyos vétség az öngyilkosság, a beavatkozás az istenek által megszabott dolgok menetébe. Van, aki mégsem tudja „végigélni” ezt a számára kirendelt időtartamot, mert például erőszakos halált hal (magyarul megölik). Erről lehet hosszas eszmefuttatásokat tolni, hogy az istenek miért nem tudták, hogy hamar fog meghalni, vagy esetleg az volt neki elrendelve, hogy egy erőszak áldozata legyen, és akkor nem is halt meg előbb, mint kellet volna, satöbbi. Erről lehet hosszasan gondolkodni. Mindenesetre ezek az idő előtt elhaltak igen dühödt és éhes szellemek lettek. Például ők lettek a célpontjai mindennemű mágiának, amely a halottak megidézésével operált. Lehetett ez az egyszerű jóslatkéréstől kezdve az alvilágba szánt üzenetek továbbításáig bármi, amihez a mágusnak egy halottra volt szüksége. Vagy a legbonyolultabb mágikus eljárás, amikor a mágus egy PAREDROS-t készít egy halottból: egy emberfeletti hatalommal rendelkező démont, aki a mágus szolgálatába áll, és annak minden kérését teljesíti. Ez is egy erőszakos és erővel bíró szellem, aki akár fizikai bántalmazást is képes eszközölni a még élőkön.

   A másik érdekes típus a GELLÓ- típusú szellem. Egy fiatal lányról kapta a nevét ez a csoport, aki még nem szült gyermeket, amikor meghalt. Ezért saját elhatározásából tért vissza a földre (tehát nem valaki megidézte) és csecsemőket lopott el, ölt meg és tépett szét (és egyéb gyalázatok). Mivel őt is idő előtt ragadta el a halál, az alvilági istenek engedélyezték a számára, hogy feljárjon a földre egészen addig az időig, amíg természetese meg nem halt volna, amíg a számára elrendelt idő kitartott. A tőle való félelem erősebb volt, a legendája még sokkal utána is fennmaradt, amikor már elvileg nem garázdálkodhatott az élők között. A házasság előtt elhalt nők elvileg szüzek) szintén nagyon veszélyes csoportját képezik a szellemeknek!

   Annyira féltek a bosszúálló, visszajáró, kísértő szellemektől, hogy a tengerben életét vesztett matróznak is emeltek sírt a szárazföldön, és temetést is rendeztek a tiszteletére. A csatatéren elhunyt katonák tetemeit összegyűjtötték és közös máglyán égették el őket, majd egy közös síremléket kaptak. Mint a híres thermopülai csata emlékműve, ami a mai napig látható.

0 Tovább

Rémálmok és lidércek engedetlen gyermekeknek

   A görögök szerint a démonok nem feltétlenül rosszak és gonoszak, ahogyan manapság a 'démon' szóra gondolunk. Napjainkban kapott némi pejoratív tartalmat. A démonok az embereket kísérik a születéstől a halálig, és még azután is. Aztán vannak, akik maguk válnak démonná, de az egy másik történet. Ezek a démonok lehetnek jók is és rosszak is: a jó démonok az agathodaimonok, a rosszak a kakodaimonok. Magának Szókratésznek is volt démona/daimónja, akinek hallotta a szavát, és megóvta őt sok rossztól (persze a bürkös- témát nem sorolhatjuk ide). Ezek a démonok néha az istenek, náluk magasabb hatalmak akaratának végrehajtói, néha pedig saját belátásuk szerint cselekednek. Azért vannak kifejezetten gonoszak is. Mint például Lamia.

   Bárhogyan is, a démonoknak van egy nagyon fontos, elvitathatatlan feladatuk az emberek életében. Mégpedig a gyermekek fegyelmezése. Mi sem jobb és régibb módszer, mint az engedetlen csemetének beígérni a mumust, a boszorkányt, a kakamanót vagy az álomfalót. Egy friss elme, egy zsenge szellem képzeletében a démonok életre kelnek, kibontakoznak - és fegyelmeznek, vagy épp megóvnak a rossz dolgoktól. Persze ma már ez biztosan nem EU-konform nevelési mód, de hol volt még Brüsszel az ókorban? De kivel riogattak akkor?

   Gorgóval mindenképp. A szörny, akinek a haja helyett kígyók tekergőznek és látványától mindenki kővé dermed, előkelő helyet foglalhatott el a kiskorúak rémálmaiban. Aztán ott van a szamárlábú és emberevő Empusa. És Lamia. És ne felejtkezzünk el Akkoról sem, aki gyerekeket lop el és falja fel zsenge húsukat. A gyerekevő kísérteteket általában Mormyloknak nevezték. Ja, és még ott vannak a legendás szörnyek is. A mantior, kiméra, Minótaurusz, Szkülla, vagy akár a hidra. Az egész bestiárium. Ki véd meg az ilyen fenevadaktól? Természetesen Héraklész!

0 Tovább

Görög varázspapiruszok

   Kalandos története van a mágia kutatásának is, nem csak magának a varázslás művészetének. A mára híressé vált PGM (Papyri Graecae Magicae) "élete" is izgalmas múltra tekint vissza. Az internet és a digitális világ nagy adománya, hogy a világ kincsei bárki számára elérhetőkké, hozzáférhetőkké váltak. Néhány kattintás, és a világ a lábaid előtt hever (például itt). Mint a görög varázspapiruszok is.

   A papiruszok a 19.század elején bukkantak fel a köztudatban. Természetesen hazájuk Egyiptom, a varázslatok földje. Egy magát Jean d'Anastasi-nan nevező, kétes származású férfi rukkolt elő a papiruszokkal. Európa akkor már javában Egyiptom-lázban égett, minden érdekes volt, ami egyiptomi, ami misztikus. Az okkultizmus újkori kibontakozása zajlott, spiritiszták és modern mágusok hemzsegtek a tudománytól és humanizmustól átformált Európában. Egyiptom viszont megmaradt a maga érintetlenségében a misztika hazája, ezért a figyelem rá irányult. Anastasi egy halom papiruszt kínált eladásra, állítása szerint Thébából (a mai Luxor) származnak. Nem lelkes gyűjtőknek kínálta megvásárlásra a papiruszokat, hanem egyenesen a legnagyobb európai gyűjteményeknek: a British Museumnak, a Louvre-nek, a párizsi Bibliothéque Nationale-nak és a berlini Staatliche Museen-nek. Valahogy az eredettel és a papiruszok valódiságával nem foglalkoztak, vagy nem volt kérdéses.

   Az Anastasi által kínált papiruszok közös pontja a mágia. Mindegyik szöveg varázslással, misztikával, mágiával foglalkozik valamilyen formában. H.D.Betz szerint, aki a papiruszokat később rendezte, a szövegek egy könyvtártól, vagy egy műgyűjtő tudóstól származhatnak. A kései antikvitás korára datálta a lejegyzésüket. Természetesen mint gyűjtemény nyilván régebbi korok hagyományát rögzítette.

    A PGM rövidítés a mágikus papiruszok gyűjteményét jelenti. A mágikus szövegek első publikálására 1843-ban került sor, görög és latin nyelven. Anastasi papiruszait a 20. század elején Karl Preisendanz kezdte el tudományosa rendezni és kiadni, az első kötetet 1928-ban, a másodikat 1931-ben. A PGM magát a gyűjteményt jelöli: a mágikus szövegek kötetbe rendezésével kialakult egy rendszer, a PGM-szám a kiadott mágikus szövegek gyűjteménybeli helyét mutatja meg. Ez egy egységes rendszer, bárki hivatkozásként használhatja, mert mindenki számára ugyanazt a szöveget jelöli a szám. Preisendanz készített egy harmadik kötetet is, ebben szerepeltek az új szövegek és az index. Az új szövegek azok a mágikus szövegek, melyeket később szereztek, 'újonnan' kerültek elő, tehát nem csak az Anastasi-féle papiruszok anyaga. A PGM tehát egy nagyon is élő könyv: a gyűjtemény bővül, alakul, formálódik.. Az első kiadás görög és latin nyelven nyelven jelent meg, a Preisendanz-féle kiadás már német fordításokat is tartalmaz. A harmadik kötet, amely az új szövegeket tartalmazta, a második világháborúban Lipcse bombázásának áldozatává vált. A könyvről ugyan készültek képek, ezekből próbálták később a kutatók visszaállítani azt, ami elveszett. Ma már a Perseus Project jóvoltából a szövegek felkerültek az internetre, hozzáférhetőek és olvashatóak. Rengeteg antik szöveg található az interneten, a digitalizálásnak köszönhetően könnyen és kényelmesen hozzá lehet férni - kis kereséssel - bármihez. 

   A PGM szövegei töredékesek, apró kis tükörszilánkjai ókori varázskönyveknek,mágikus recepteknek, ősi hiedelmeknek. A rendezés eredményeképp a kutatók megállapították, hogy a szövegek két nagy csoportot alkotnak: egyszer a mágia iránt érdeklődő tudós kutatók gyűjteménye, feljegyzései, másszor a vándorló mágusok saját receptjei, praktikái. Ezek a 'saját receptek' olyan mágust mutatnak meg nekünk, akik aluliskolázottak, kevéssé műveltek és semmiképp nem nevezhetők a társadalom krémjének. Inkább a társadalom peremére szorult, marginalizálódott, megélhetési mágusok. Ez a kép nagyon megdöbbentő, főleg ha az egyiptomi mágusokra gondolunk, akik magasan képzettek, műveltek és a tudományokban járatosak voltak - és a társadalom megbecsült tagjai voltak.

   Ugyanez a megdöbbentő ellentmondás tapasztalható a szövegek nyomán kibontakozó istenkép esetében is. A mitológiából, irodalomból megismert görög istenek vadak ugyan egy kicsit, de nagyon is emberiek, nagyon is a társadalmi korlátok és 'etikett' keretein belül mozognak. Többet megengednek maguknak, mint azt egy ember tehetné - hiszen mégiscsak istenek - de azért mégis közel állnak az emberi értékrendhez, felfogáshoz, világképhez. A PGM lapjain megelevenedő istenek vadak, féktelenek (szép szóval khtonikusak), a lehető legtávolabb állnak az emberi értékrendtől. Van, aki a rusztikus szót használta rá: ebben is van valami, hiszen ezek az istenképek minden bizonnyal közelebb álltak a 'népi' istenképhez, a közember vallási eszményéhez, mintsem az irodalmi kánon által megszelídített istenkép. Ebből a népi hiedelemből (milyen ostoba szó az ember legősibb, legbelső istenképére) táplálkozott a mágia és a misztika: vallás és mágia itt kapcsolódik össze, szakrális és rituális a PGM lapjain keresztezi egymást.

   A szövegek nem csupán mágikus receptek, minden ide tartozik, ami a misztikussal foglalkozik. Átkok, varázslatok, szerelmi kötések, jogi tárgyalások befolyásolása, népmesék, babonák, misztikus tartalmú társasági pletykák, amulettkészítés, mágikus ábrák, és minden, ami csak elképzelhető!

 

0 Tovább

A félreértett Ovidius

 Ovidius szövegei latinul épek, sértetlenek és tökéletesek. Azonban egy fordító tévedése képes szétzilálni a harmóniát, a művészetet - és az értelmet. Sajnos egy magyar fordításról van szó, mely a szóban forgó skandallumot elkövette.

   A latin auktorok magyar fordításai általában véve igen színvonalasak, igényesek. Igaz ez a formára és a tartalomra egyaránt. A magyar szép, metrikus nyelv, a latin zeneiségét hűen visszaadja. Szemben például az angollal. Régi vita, hogy a fordítás mennyire hű az eredeti szöveghez. Kell-e a versek dallamát,  megőrizni, vagy a tartalom a lényeg? Ma már a versek zeneiségét nehezen tudjuk érzékelni, értékelni. Talán a tartalom számunkra fontosabb. De lehet-e teljes a mű, ha a dallamát kivesszük belőle? Mennyire megy a tartalom rovására, mennyire jár szövegromlással a dallamhoz való ragaszkodás? Nehéz és lezáratlan kérdések ezek, melyeket a kortárs magyar irodalmi élet egy leleményes megoldással hidalt át: manapság igen kevés, már- már a semmi határát súrolja a megjelenő latin költészet. Antológiák, új fordítások, életművek - hol vagytok? Üdítő kivétel Csehy Zoltán Satyriconja, ami új és modern és bátor, mert végre szembeszállni a latinista mamutokkal, igen, megmutatta, hogy a római kultúra, Cicero nyelve élő, létező, a mai korban is jól interpretálható nyelv. A régi fordításokkal, sőt gyakran a fordításokkal az a baj, hogy lévén latin költők, egy láthatatlan piedesztán állnak, és szinte harapni lehet a pátoszt körülöttük. Pedig akár Catullus, a fiatal és bohó, és játékos és szerelmes férfi, minden, csak nem pátosszal teli. Ez nem a tisztelet hiányát jelenti, hanem azt, hogy egy kacér játékosságtól túlfűtött verset nem tud interpretálni valaki, aki méla melankóliával és elnehezült filozófiával tekint a világmindenségbe. Ez különösen sajátja a magyar irodalomnak (természetesen tisztelet a néhány kivételnek), ami a latin költők magyarításában is visszatükröződik.

   Mindezekkel együtt a magyar fordítások még mindig világszínvonalúak, nem is szólva Adamik Tamásról, aki egyszeri és megismételhetetlen. 

   Fordítani nem könnyű dolog. Megérteni az üzenetet, és át is adni azt. Oda helyezni a hangsúlyokat, ahova kell. Kitalálni, mire gondolhatott a költő, És úgy elmondani, hogy a kortársak is megértsék, izgalmasnak és érdekesnek találják. Nehéz, Ovidiust különösen nehéz fordítani. A sorokon keresztül hömpölygő mondatai, és amikor az egybetartozó mondatrészek a lehető leváratlanabb helyen bukkannak fel, a nyelvtanulók rémálma. Sebaj, a latin tankönyvek tele vannak Ovidius-szemelvényekkel, hátha végképp elretten a lelkes aspiráns attól, hogy bevegye a latin nyelv fellegvárát. Néha azt gondolom a mai latin nyelvtanítás egy szabadkőműves szekta, akik csak egy beavatási szertartás után engedik be a rettenthetetlen jelöltet a köreikbe. Eleinte minden eszközzel el akarnak ijeszteni, meggyötörnek, megkínoznak, aztán ha elég állhatatos vagy, a beavatás után tagja lehetsz a latinista mamutok csordájának. 

   Ovidius Ünnepi Naptárát olvasva szemet szúrt valami. De nézzük a szöveget! A fordítások Gaál László munkái.

"Mert szeretőm voltál, ajtósarok asszonya légy te!

Veszett lányságért ezt a jutalmat adom."

Szólt és néki tövist nyújtott át, tisztafehéret,

hogy vele ajtóból messze űzze a bajt. - "

(Ovidius, Fasti VI.127-130)

Háttérként csak annyit, hogy ez Carna története, hogyan lett az "ajtósarok" védelmezője (erről bővebben máskor). Carna nimfa Dianához hasonló szabad szűz volt, aki az erdőket járva vadászott és a természet gyermekeként élte az életét. Bár sok kérője akadt, egy kis csellel mindegyiket lepattintotta. Aztán jött Ianus, a kétarcú isten, és a trükk nem működött (amikor a férfiak hátat fordítottak neki, elmenekült - ám a kétarcú isten látta, hova ment), és megtörtént, amit Carna a legkevésbé akart: Ianus szeretője lett. És az eset nyomán veszi át a szót Ianus, hogy ha már így esett, ezzel a gesztussal, ama bizonyos "tisztafehér" tövis átnyújtásával, kárpótolja a nimfát. Feltűnik valami? Nem? Nézzük tovább.

"Érte ne hulljon könny! Én leszek orvosa" - szólt.

Ajtófélre legyint háromszor áfonya-ággal,

és ugyanannyiszor ír véle küszöbre jelet."

(Ovidius, Fasti VI. 154-156)

  Hoppá. Itt kérem varázslás van! Olvassunk tovább, hogy szemernyi kétség sem maradjon bennünk azzal kapcsolatban, hogy a mágia megnyilvánulásával van dolgunk:

"Gyógyszer a víz is: azért vízzel meghinti az ajtót.

Kis malacot vágat s felveszi friss zsigerét:

"Éjszaka szárnyasa" - szól - "kíméld meg a gyermeki szívet

Most e kis áldozatunk essen e kis gyerekért!

Végy beleket belekért, kérlek, végy szívet a szívért!

Váltáságként jobbért ennek a lelke legyen!"

(Ovidius, Fasti VI. 157-162)

Mágia, minden kétséget kizárólag. Feltűnt a turpisság? Mert a fordítónak nem. Nem csigázom tovább a kedélyeket. Az eredeti szöveg bárminemű ismerete nélkül is világosan kitűnik, hogy valami nem jó. A mágikus eljárások legfőbb sajátja a pontosság. Nincs helye tessék-lássék megfogalmazásnak. Erre mutat rá a 157. sorral induló varázsszöveg is, hogy ezt bizony nem lehet összecsapni. Itt a hiba. Milyen tövist kap Carna? A 'vigaszdíj' utáni szakaszokban Carna mint varázslónő tűnik fel: ő hajtja végre a rítust. Most meg áfonya-ággal?!? Ez több, mint ellentmondás. Lássuk az eredetit:

'ius pro concubitu nostro tibi cardinis

esto: hoc pretium positae virginitatis

habe.'sic fatus spinam, qua tristes

pellere posset a foribus noxas (haec

erat alba) dedit.' (VI.127-130)

   Itt a kérdéses növény, amit Carna kapott Ianustól. Annyira egyértelmű, hogy fehér és tövis, hogy sokat kellett meditálnom, hogy miért nem jó. Csakis azért nem jó, mert egy mágikus eszközt nem lehet egy 'letövisezéssel' elintézni. Ahogyan a legendás fegyvereknek is saját nevük van, a mágikus eszközöket sem lehet egy gyűjtőnévvel lerendezni. Ennyi. Kell lennie megoldásnak. 

   A Carl Linné által bevezetett kettős nevezéktan még pajzán gondolat sem volt, tehát egy növényt úgy kell megtalálni, hogy csak egy nevét ismerjük. Növény, mert 'tövis', ehhez ragaszkodtam. És különben is, a boszorkányok inkább növényi és állati varázslásokat végeznek, a kristályokat elvethetjük (jelen esetben). Spina és alba. Igen kevés támpont. A Finály szótár minden ilyen tövű szavát végigböngésztem. Semmi. Bár az alba kapcsán gyanúsan szűkszavú volt, ezért gondoltam, hogy az alba lesz az én boszim növénye. Merre tovább? Növények régi latin nevei, botanikai gyűjtemények, Plinius. Semmi. Vissza a fordításhoz. Gaál László fordítását Bollók János lektorálta és ő is írta a jegyzeteket. A kérdéses tövishez B. János ennyit fűzött hozzá: "a Ianustól ajándékba kapott fehér tövisnek mind a görögök, mind a rómaiak bajelhárító erőt tulajdonítottak." Tehát neki sem szúrt szemet, hogy a tövis egy növényi rész, tüske, amije sok növénynek van, nem növény önmagában. (Mintha azt mondanám, hogy a költő, Ovidius helyett. A költő nem jelöli meg Ovidiust, de nyilván a költők körébe beletartozik Ovidius is.)

   Szúrós növényt keresünk, aki bajt hárít el. És itt van Carna, az ajtók védelmezője. Elkezdtem nézegetni az ajtókat. Mármint nem a sajátomat, hanem az ajtók szimbolikáját, hogy mit jelent, mit véd, mit tart távol és mit enged be. Érdekes, mind a mai napig az ajtókat díszítő koszorúk közül egy növény szerepel a legtöbbször: a galagonya. Miért is ne? Adtam egy esélyt a galagonyának. Pallas Nagylexikon. A galagonya latinul crategus. Puff neki. Árulás. Ám a galagonyák titkos életében elmerülve a Pallas Nagylexikon kitér rá, hogy a galagonya régi latin neve - na, na mi lehet? Dobpergés, lélegzetvisszafolytás, és - SPINA ALBA

   Éljen, megvan a boszink varázsnövénye! Amit sem Gaál Lászlónak, sem Bollók Jánosnak nem sikerült kifundálnia, talán azért, mert a vers formaiságával voltak elfoglalva, és nem a tartalommal. Azért így mindjárt más az egész...

0 Tovább

A mágia titkos nyelve

 Olyan könnyen teszünk esküt. Ígérgetünk égre emelt szemekkel, hogy mit fogunk tenni, ha. Meg az újévi fogadalmak. Meg a kétségbeesett könyörgések valami megfoghatatlanhoz: 'Csak menjek át a vizsgán, egész hétvégén nem iszom alkoholt'. Kinek is ígérgetjük ezeket? Kitől is várunk megoldást? És legfőképp ki az, akinek cserébe felajánlunk bármit is? Tudjuk egyáltalán azt, ki az, akit megszólítunk? Kérünk, igérünk, amit aztán persze nem tartunk meg...

   Egyáltalán, komolyan vesszük az ilyen ígéreteinket, amit csak úgy, halkan elsuttogunk a sötét zugokba, amikor azt hisszük, senki sem hallja? Akkor és ott igen. Akkor és ott megadnánk érte azt az árat. De elmúlik a krízis, sikerült a vizsga, a kiválasztott elhívott moziba, bejött a fogadás, és az ígéretek a semmibe foszlanak. Akkor már nem vesszük őket komolyan. De nem vagyunk ezzel egyedül: görög és római eleinket is fűtötte a vágy és a gyűlölet, ők is hasonlóan jártak el, mint mi, azzal a különbséggel, hogy ők komolyan vették, amit megígértek. Ez a finoman megfogalmazott gyűlölködés és ártó szándék tudományos neve DEFIXIO, átokszöveg. Átok minden esetben, mert megköt, és még ha jót is akar az illető valamilyen nyakatekert módon, megkötni valakit sosem lehet jó. Szóval hiába a jó szándék, a kötés az kötés, nem lehet belőle kiszabadulni, tehát rossz.

  A jó és a rossz amúgy is nehezen értelmezhető fogalmak. Mert amit jónak vélünk, az is viszonylagos. Kire nézve, kinek jó, mert valakinek lehet, hogy rossz. Aztán ott vannak a következmények, az események szövedékei, amelyek beláthatatlan hálózatot alkotnak, és senki sem tudhatja, hogy a legjószándékúbb kívánság is milyen katasztrófának ágyaz meg. Így a mágia világában minden kötés rossz, legfőképpen azért, mert kötés. Megköt. Véglegesít valamit. Annak minden következményével és okozatával együtt. Visszavonhatatlan, megmásíthatatlan. Persze a mágiában mindig vannak kiskapuk, de ez más téma.

 

   Ezt a bájos kis üzenetet, a kötés tárgya gyakran egy ólomlemezle írt üzenet. Mármint ez maradt ránk a régi korokból, hiszen a szó elszállt, a legtöbb puha anyag, amelyre írta/róttak/véstek megadta magát az enyészetnek. Az átok megfogalmazója az ólomlemezre írt üzenetén hosszan és bőségesen részletezi, hogyan képzeli az átkot megvalósulni. Az átoknak, kötésnek nagyon pontosnak kellett lennie, hiszen egy picike malőr, és nem is a célszemélynek hullik ki a haja. Az átkok könnyen visszaszállnak, ezért pláne nem árt óvatosnak lenni. Az elkészült üzeneteket egy szeggel még át is döfték, és nem postára adták, hanem egyenesen az alvilági küldönc kezébe: a halottak vitték le az alvilágba az átkot.

A DEFIXIO maga kötést jelent, azok az átkok tartoznak ide, amelyek az áldozatot valamilyen formában megkötik. Természetesen a szerelmi mágia is kötés, az egyik legerősebb kötés, mert az áldozat nem szabadulhat a szerelmesétől - még a túlvilágon sem. Szóval érdemes alaposan meggondolni, kihez kötjük magunkat az alvilági démonok segedelmével, mert abból aztán tényleg nincs kiút, nincs válás, nincs 'meggondoltammagam'. Vannak természetesen olyan átokszövegek is, amelyek nem tartalmaznak kötést, csak például simán valakinek rosszat kívánnak. Törjön ki a lába, hulljon ki a foga, lopják el az ő ruháját is. Ezek is átkok, csak nem defixiók. Hogy mi kötés meg mi nem, az inkább technikailag fontos, sem mint nyelvészetileg. Másképp kell rontani, mint kötni. Részletesebben a témáról az egyiptomi varázskönyvekben.

   Az átkok kedvenc hordozója az ólomlemez: a fém elég puha ahhoz, hogy bele lehessen vésni az üzenetet, de mégiscsak fém, mint szimbolikus elem. Persze átkot lehet papírra is írni, meg rávésni egy kőre, de egy stílusos mágus azért megadja a módját. És a kézbesítés sem utolsó szempont: titkon kell végrehajtani (hiszen a titkossággal kivédhetjük az ellenvarázslat vagy védővarázslat készítését), és egy jó postást kell keresni. Legjobbak a friss halottak, hiszen ők még minden bizonnyal mennek Hádész birodalmába. Egy ezeréves múmiánál fennáll a veszély, ha nem visszajáró kísértet, felénk se néz többé. Aztán oda az átok, nincs ki levigye. Az ördögre sem bízhatjuk, noha biztosan tudjuk, hogy ha valaki, akkor ő aztán jön-megy a világok között. Az ókorban még nem volt ördög, csak a kereszténységgel született meg.

   További nyomatékosítás végett a gondosan megírt, feltekert és átdöfött átkunkat egy viaszbábuval támogathatjuk. Ezen sokat gondolkodtam, hogy mi lehet a magyarázata, de csakis a nyelvi nehézségekre tudok gondolni. Hiszen hogyan válasszunk nyelvet? Görög? Az a művelt emberek és szofisztikált démonok nyelve. Latin? Latinul mindenki tud, az smafu (az ókorban járunk), másfelől új és fiatal nyelv, mi van, ha démonok nem beszélik? Héber? Arámi? Netán szanszkrit? Vagy valami titkos nyelv? Nem, kedveseim, a mágusnak nincs könnyű dolga. Bármilyen nyelvet is választ, egy jól bemutatott viaszbábu segíthet a nyelvi akadályok leküzdésében: részletesen be kell mutatni rajta, hogy mit is akarunk. Mint egy mímusjáték. Ezt már csak megérti valaki. Persze a tévedés lehetősége nincs kizárva.

   A célszemély azonosítására használjunk valamilyen személyes tárgyat. Természetesen NEM saját személyes holmit, hacsak nem szeretnénk egy csapat bosszúszomjas démont a sarkunkba. A legjobb a hajtincs, az egészen személyes, szeretik az életre ácsingózó démonok. Természetesen gondos körültekintéssel kell eljárni - megint, mint mindig - ne keverjük a össze a cicánk bajuszát a szerelmi kötésre kijelölt áldozat hajával. Azt hiszem kilenc életen át sem bocsátaná meg a gyalázatot, ha örök szerelemre ítélnénk.

   Az átkok azért nem minden esetben ennyire félelmetesek. Sok fiatalt, akik idő előtt hunytak el (nem élték végig az életüket), átoktáblákkal temettek el, hogy utat találjanak a túlvilágon, nyugalomra leljenek.

   Plusz egy kis érdekesség: az átoktáblák gyakran tartalmaznak halandzsa szövegeket, amiket ma nem tudunk értelmezni. A tudósok és átoktábla-bubusok szerint ezek értelmetlen halandzsák, melyek ismeretlenségüknél fogva az átokkészítő jártasságát hivatottak bizonyítani. De ki ismeri manapság mágia javarészt íratlan világát? Mi van, ha ezek nem is annyira értelmetlen dolgok? Lényeg a fontos: átkokat sosem olvasunk fel hangosan. Pláne nem egy sír közelében, és még halandzsa szöveget sem. A mágia megvalósulásának legfőbb útja a hangos olvasás. És mert jobb a békesség, jobb démonokkal jóban lenni..

0 Tovább

Kacagó Delfinek

blogavatar

Minden, ami ókor.

Utolsó kommentek

HTML

Feedek