Görög varázspapiruszok

   Kalandos története van a mágia kutatásának is, nem csak magának a varázslás művészetének. A mára híressé vált PGM (Papyri Graecae Magicae) "élete" is izgalmas múltra tekint vissza. Az internet és a digitális világ nagy adománya, hogy a világ kincsei bárki számára elérhetőkké, hozzáférhetőkké váltak. Néhány kattintás, és a világ a lábaid előtt hever (például itt). Mint a görög varázspapiruszok is.

   A papiruszok a 19.század elején bukkantak fel a köztudatban. Természetesen hazájuk Egyiptom, a varázslatok földje. Egy magát Jean d'Anastasi-nan nevező, kétes származású férfi rukkolt elő a papiruszokkal. Európa akkor már javában Egyiptom-lázban égett, minden érdekes volt, ami egyiptomi, ami misztikus. Az okkultizmus újkori kibontakozása zajlott, spiritiszták és modern mágusok hemzsegtek a tudománytól és humanizmustól átformált Európában. Egyiptom viszont megmaradt a maga érintetlenségében a misztika hazája, ezért a figyelem rá irányult. Anastasi egy halom papiruszt kínált eladásra, állítása szerint Thébából (a mai Luxor) származnak. Nem lelkes gyűjtőknek kínálta megvásárlásra a papiruszokat, hanem egyenesen a legnagyobb európai gyűjteményeknek: a British Museumnak, a Louvre-nek, a párizsi Bibliothéque Nationale-nak és a berlini Staatliche Museen-nek. Valahogy az eredettel és a papiruszok valódiságával nem foglalkoztak, vagy nem volt kérdéses.

   Az Anastasi által kínált papiruszok közös pontja a mágia. Mindegyik szöveg varázslással, misztikával, mágiával foglalkozik valamilyen formában. H.D.Betz szerint, aki a papiruszokat később rendezte, a szövegek egy könyvtártól, vagy egy műgyűjtő tudóstól származhatnak. A kései antikvitás korára datálta a lejegyzésüket. Természetesen mint gyűjtemény nyilván régebbi korok hagyományát rögzítette.

    A PGM rövidítés a mágikus papiruszok gyűjteményét jelenti. A mágikus szövegek első publikálására 1843-ban került sor, görög és latin nyelven. Anastasi papiruszait a 20. század elején Karl Preisendanz kezdte el tudományosa rendezni és kiadni, az első kötetet 1928-ban, a másodikat 1931-ben. A PGM magát a gyűjteményt jelöli: a mágikus szövegek kötetbe rendezésével kialakult egy rendszer, a PGM-szám a kiadott mágikus szövegek gyűjteménybeli helyét mutatja meg. Ez egy egységes rendszer, bárki hivatkozásként használhatja, mert mindenki számára ugyanazt a szöveget jelöli a szám. Preisendanz készített egy harmadik kötetet is, ebben szerepeltek az új szövegek és az index. Az új szövegek azok a mágikus szövegek, melyeket később szereztek, 'újonnan' kerültek elő, tehát nem csak az Anastasi-féle papiruszok anyaga. A PGM tehát egy nagyon is élő könyv: a gyűjtemény bővül, alakul, formálódik.. Az első kiadás görög és latin nyelven nyelven jelent meg, a Preisendanz-féle kiadás már német fordításokat is tartalmaz. A harmadik kötet, amely az új szövegeket tartalmazta, a második világháborúban Lipcse bombázásának áldozatává vált. A könyvről ugyan készültek képek, ezekből próbálták később a kutatók visszaállítani azt, ami elveszett. Ma már a Perseus Project jóvoltából a szövegek felkerültek az internetre, hozzáférhetőek és olvashatóak. Rengeteg antik szöveg található az interneten, a digitalizálásnak köszönhetően könnyen és kényelmesen hozzá lehet férni - kis kereséssel - bármihez. 

   A PGM szövegei töredékesek, apró kis tükörszilánkjai ókori varázskönyveknek,mágikus recepteknek, ősi hiedelmeknek. A rendezés eredményeképp a kutatók megállapították, hogy a szövegek két nagy csoportot alkotnak: egyszer a mágia iránt érdeklődő tudós kutatók gyűjteménye, feljegyzései, másszor a vándorló mágusok saját receptjei, praktikái. Ezek a 'saját receptek' olyan mágust mutatnak meg nekünk, akik aluliskolázottak, kevéssé műveltek és semmiképp nem nevezhetők a társadalom krémjének. Inkább a társadalom peremére szorult, marginalizálódott, megélhetési mágusok. Ez a kép nagyon megdöbbentő, főleg ha az egyiptomi mágusokra gondolunk, akik magasan képzettek, műveltek és a tudományokban járatosak voltak - és a társadalom megbecsült tagjai voltak.

   Ugyanez a megdöbbentő ellentmondás tapasztalható a szövegek nyomán kibontakozó istenkép esetében is. A mitológiából, irodalomból megismert görög istenek vadak ugyan egy kicsit, de nagyon is emberiek, nagyon is a társadalmi korlátok és 'etikett' keretein belül mozognak. Többet megengednek maguknak, mint azt egy ember tehetné - hiszen mégiscsak istenek - de azért mégis közel állnak az emberi értékrendhez, felfogáshoz, világképhez. A PGM lapjain megelevenedő istenek vadak, féktelenek (szép szóval khtonikusak), a lehető legtávolabb állnak az emberi értékrendtől. Van, aki a rusztikus szót használta rá: ebben is van valami, hiszen ezek az istenképek minden bizonnyal közelebb álltak a 'népi' istenképhez, a közember vallási eszményéhez, mintsem az irodalmi kánon által megszelídített istenkép. Ebből a népi hiedelemből (milyen ostoba szó az ember legősibb, legbelső istenképére) táplálkozott a mágia és a misztika: vallás és mágia itt kapcsolódik össze, szakrális és rituális a PGM lapjain keresztezi egymást.

   A szövegek nem csupán mágikus receptek, minden ide tartozik, ami a misztikussal foglalkozik. Átkok, varázslatok, szerelmi kötések, jogi tárgyalások befolyásolása, népmesék, babonák, misztikus tartalmú társasági pletykák, amulettkészítés, mágikus ábrák, és minden, ami csak elképzelhető!

 

0 Tovább

Cacodaimon, a sötét oldal

l

   Ha már szó volt a 'jó démonokról', az agathodaimonról, lássuk a démon párját a 'sötét oldalról'! Mert a görög-római világban a legtöbb dolog szimmetrikus, aminek van jó oldala, annak lesz rossz is. Így van ez a démonokkal is. A démon vagy görögösen daimón alapjában véve egy teljesen semleges lény: sem nem jó, sem nem rossz. Az agathodaimon, a jó démon segíti és támogatja az embert, jó tanácsokkal látja el és egyengeti az életútját. Ezzel szemben a cacodaimon rosszat akar és rosszra tör: őrületet okoz.

  Persze ez a mai jó-rossz relációnk nagy mértékben a katolikus világkép hatására vált olyanná, amilyen: az ókoriak nem így gondolkodtak. Az őrületnek van jó oldala is, mint általában a legborzasztóbb dolgoknak (lásd Dionüszosz misztérium). Ezt a mai gondolkodásunkkal már nehéz megérteni. Mindenesetre a cacodaimont egyértelműen rossznak tartották a görögök is, tehát bátran rányomhatjuk a 'gonosz démon' bélyeget!

mágia A képen a cacodaimont láthatjuk a gonosz szemmel (ez nem a kereszténység mindent látó, atyai szeme), ami a rontást, szemmel verést, ártást és balszerencsét jelképezi. A szem a képen meg van szigonyozva vasállatok támadják, kutyák csaholnak rá és egy holló vájja ki az ártó szemet. Szóval van remény...

   A démonunk kicsi és gonosz, és hatalmas hímtagját szó szerint lóbálja a lába között. Egyes értelmezések szerint ő valójában nem is cacodaemon, hanem a rontást elhárítani hivatott jó szellem, agathodaimon (Agathos Daimon). Hol az igazság?

0 Tovább

Agathodaimon, a démon, akit szeretünk

   Démonnak nevezzük, ám ő nem a rossz, gonosz és csúnya démon, hanem a 'jó' démon, ahogyan a neve is mutatja: 'nemes szellem'. Ritka démon és kevés szó esik róla, pedig fontos szereplője az antik ember mindennapjainak. A régi görög vallásban a szőlőültetvények és a szőlészetek szelleme. Az ember közvetlen társaságához tartozó démonok nagy családjába tartozik, ők biztosították az emberek számára a jó szerencsét és a bölcsességet. Egy kicsit hasonlítanak a római genius-hoz.

   Pausanias szerint az 'agathodaimon' eredetileg Zeusz egyik megtisztelő mellékneve volt. Ezért is illik egy ókori római vagy görög lakomán egy kis bort loccsintani Zeusz tiszteletére. Aristophanés 'Béké'-jében is találkozunk 'agathos daimon'-nal. A művészetben gyakran ábrázolták kígyóként (itt a kígyó jó tulajdonságaira gondoljunk, és nem a bestiális hüllőre), vagy fiatal férfiként, kezében a cornucopiával (bőségszaru) és áldozótállal. Ezek az ábrázolások az agathodaimon egy későbbi, kibővült feladatát mutatják meg: ő biztosítja a család bőséges élelmét és italát, a családi jólét őrzője.

   Vajon Szókratésznek is ilyen 'jó démonai' voltak?

0 Tovább

Péntek 13: macskák és mágia

 A macskák boszorkánysághoz  kapcsolódó szerepe csakis akkor lehet teljes, ha szót ejtünk a macskáról, mint mágikus összetevőről, hozzávalóról. Az ókori Egyiptomban a macska és a mágia fogalmak egymástól szinte elválaszthatatlanok voltak. A fekete macskák különösen nagy szerepet játszottak a mágiában, mivel közismert tény volt, hogy a fekete macska vére bizonyos gyógynövényekkel elegyítve az egyik legerősebb mágikus szer és némi varázsigével megspékelve véd a rontások és a fertőzések ellen. Ehhez csak három csepp vérre volt szükség, amit a macska farkán ejtett sebből nyertek.

   A fekete macska hamvai is igen erős mágikus szernek számítanak. Egy olyan fekete macskát kell hozzá megölni, akinek egyetlen szál fehér szőre sincs, teljesen fekete, mint az éjszaka. A szívét kell kivenni és halott fecskékkel együtt elhamvasztani – az így kapott hamu szintén erős és hatásos mágikus szer.

   Egy másik recept szerint ha a halott fekete macska szívét, mielőtt elhamvasztják, kiveszik, és egy babszemet tesznek a helyére, a babból kicsírázó növény is a mágiában sikeresen használható varázsszer. Ha az ember egy ilyen babot a szájába tesz (ami a halott fekete macska szívének helyén volt), láthatatlanná válik és képes lesz bárhová menni anélkül, hogy észrevennék.

   Szintén láthatatlanná tevő varázslat összetevői a következők: egy fekete macska, egy új fazék (még nem volt használva), egy tükör és egy darab kovakő, egy achát kő, egy darab faszén, száraz fa és víz, melyet pontban éjfélkor mertek egy kútból. Tűzgyújtás után helyezzük a macskát a fazékba, majd a fazék fedelét a bal kezünkkel tartsuk lenyomva. Főzés közben tilos minden mozdulat és a hátrapillantás. Miután a macskát 24 órán keresztül főztük, a darabokat helyezzük át a egy másik edénybe. A macska hulláját a bal vállunk felett hajítsuk hátra, miközben a következőt mondjuk:

ACCIPE QUOD TIBI DO ET NIHIL AMPLIUS.

A varázslat befejezéseként a macska csontjait el kell ropogtatni, miközben farkasszemet nézünk önmagunkkal a tükörben, és hátrálva távozunk.

2 Tovább

A félreértett Ovidius

 Ovidius szövegei latinul épek, sértetlenek és tökéletesek. Azonban egy fordító tévedése képes szétzilálni a harmóniát, a művészetet - és az értelmet. Sajnos egy magyar fordításról van szó, mely a szóban forgó skandallumot elkövette.

   A latin auktorok magyar fordításai általában véve igen színvonalasak, igényesek. Igaz ez a formára és a tartalomra egyaránt. A magyar szép, metrikus nyelv, a latin zeneiségét hűen visszaadja. Szemben például az angollal. Régi vita, hogy a fordítás mennyire hű az eredeti szöveghez. Kell-e a versek dallamát,  megőrizni, vagy a tartalom a lényeg? Ma már a versek zeneiségét nehezen tudjuk érzékelni, értékelni. Talán a tartalom számunkra fontosabb. De lehet-e teljes a mű, ha a dallamát kivesszük belőle? Mennyire megy a tartalom rovására, mennyire jár szövegromlással a dallamhoz való ragaszkodás? Nehéz és lezáratlan kérdések ezek, melyeket a kortárs magyar irodalmi élet egy leleményes megoldással hidalt át: manapság igen kevés, már- már a semmi határát súrolja a megjelenő latin költészet. Antológiák, új fordítások, életművek - hol vagytok? Üdítő kivétel Csehy Zoltán Satyriconja, ami új és modern és bátor, mert végre szembeszállni a latinista mamutokkal, igen, megmutatta, hogy a római kultúra, Cicero nyelve élő, létező, a mai korban is jól interpretálható nyelv. A régi fordításokkal, sőt gyakran a fordításokkal az a baj, hogy lévén latin költők, egy láthatatlan piedesztán állnak, és szinte harapni lehet a pátoszt körülöttük. Pedig akár Catullus, a fiatal és bohó, és játékos és szerelmes férfi, minden, csak nem pátosszal teli. Ez nem a tisztelet hiányát jelenti, hanem azt, hogy egy kacér játékosságtól túlfűtött verset nem tud interpretálni valaki, aki méla melankóliával és elnehezült filozófiával tekint a világmindenségbe. Ez különösen sajátja a magyar irodalomnak (természetesen tisztelet a néhány kivételnek), ami a latin költők magyarításában is visszatükröződik.

   Mindezekkel együtt a magyar fordítások még mindig világszínvonalúak, nem is szólva Adamik Tamásról, aki egyszeri és megismételhetetlen. 

   Fordítani nem könnyű dolog. Megérteni az üzenetet, és át is adni azt. Oda helyezni a hangsúlyokat, ahova kell. Kitalálni, mire gondolhatott a költő, És úgy elmondani, hogy a kortársak is megértsék, izgalmasnak és érdekesnek találják. Nehéz, Ovidiust különösen nehéz fordítani. A sorokon keresztül hömpölygő mondatai, és amikor az egybetartozó mondatrészek a lehető leváratlanabb helyen bukkannak fel, a nyelvtanulók rémálma. Sebaj, a latin tankönyvek tele vannak Ovidius-szemelvényekkel, hátha végképp elretten a lelkes aspiráns attól, hogy bevegye a latin nyelv fellegvárát. Néha azt gondolom a mai latin nyelvtanítás egy szabadkőműves szekta, akik csak egy beavatási szertartás után engedik be a rettenthetetlen jelöltet a köreikbe. Eleinte minden eszközzel el akarnak ijeszteni, meggyötörnek, megkínoznak, aztán ha elég állhatatos vagy, a beavatás után tagja lehetsz a latinista mamutok csordájának. 

   Ovidius Ünnepi Naptárát olvasva szemet szúrt valami. De nézzük a szöveget! A fordítások Gaál László munkái.

"Mert szeretőm voltál, ajtósarok asszonya légy te!

Veszett lányságért ezt a jutalmat adom."

Szólt és néki tövist nyújtott át, tisztafehéret,

hogy vele ajtóból messze űzze a bajt. - "

(Ovidius, Fasti VI.127-130)

Háttérként csak annyit, hogy ez Carna története, hogyan lett az "ajtósarok" védelmezője (erről bővebben máskor). Carna nimfa Dianához hasonló szabad szűz volt, aki az erdőket járva vadászott és a természet gyermekeként élte az életét. Bár sok kérője akadt, egy kis csellel mindegyiket lepattintotta. Aztán jött Ianus, a kétarcú isten, és a trükk nem működött (amikor a férfiak hátat fordítottak neki, elmenekült - ám a kétarcú isten látta, hova ment), és megtörtént, amit Carna a legkevésbé akart: Ianus szeretője lett. És az eset nyomán veszi át a szót Ianus, hogy ha már így esett, ezzel a gesztussal, ama bizonyos "tisztafehér" tövis átnyújtásával, kárpótolja a nimfát. Feltűnik valami? Nem? Nézzük tovább.

"Érte ne hulljon könny! Én leszek orvosa" - szólt.

Ajtófélre legyint háromszor áfonya-ággal,

és ugyanannyiszor ír véle küszöbre jelet."

(Ovidius, Fasti VI. 154-156)

  Hoppá. Itt kérem varázslás van! Olvassunk tovább, hogy szemernyi kétség sem maradjon bennünk azzal kapcsolatban, hogy a mágia megnyilvánulásával van dolgunk:

"Gyógyszer a víz is: azért vízzel meghinti az ajtót.

Kis malacot vágat s felveszi friss zsigerét:

"Éjszaka szárnyasa" - szól - "kíméld meg a gyermeki szívet

Most e kis áldozatunk essen e kis gyerekért!

Végy beleket belekért, kérlek, végy szívet a szívért!

Váltáságként jobbért ennek a lelke legyen!"

(Ovidius, Fasti VI. 157-162)

Mágia, minden kétséget kizárólag. Feltűnt a turpisság? Mert a fordítónak nem. Nem csigázom tovább a kedélyeket. Az eredeti szöveg bárminemű ismerete nélkül is világosan kitűnik, hogy valami nem jó. A mágikus eljárások legfőbb sajátja a pontosság. Nincs helye tessék-lássék megfogalmazásnak. Erre mutat rá a 157. sorral induló varázsszöveg is, hogy ezt bizony nem lehet összecsapni. Itt a hiba. Milyen tövist kap Carna? A 'vigaszdíj' utáni szakaszokban Carna mint varázslónő tűnik fel: ő hajtja végre a rítust. Most meg áfonya-ággal?!? Ez több, mint ellentmondás. Lássuk az eredetit:

'ius pro concubitu nostro tibi cardinis

esto: hoc pretium positae virginitatis

habe.'sic fatus spinam, qua tristes

pellere posset a foribus noxas (haec

erat alba) dedit.' (VI.127-130)

   Itt a kérdéses növény, amit Carna kapott Ianustól. Annyira egyértelmű, hogy fehér és tövis, hogy sokat kellett meditálnom, hogy miért nem jó. Csakis azért nem jó, mert egy mágikus eszközt nem lehet egy 'letövisezéssel' elintézni. Ahogyan a legendás fegyvereknek is saját nevük van, a mágikus eszközöket sem lehet egy gyűjtőnévvel lerendezni. Ennyi. Kell lennie megoldásnak. 

   A Carl Linné által bevezetett kettős nevezéktan még pajzán gondolat sem volt, tehát egy növényt úgy kell megtalálni, hogy csak egy nevét ismerjük. Növény, mert 'tövis', ehhez ragaszkodtam. És különben is, a boszorkányok inkább növényi és állati varázslásokat végeznek, a kristályokat elvethetjük (jelen esetben). Spina és alba. Igen kevés támpont. A Finály szótár minden ilyen tövű szavát végigböngésztem. Semmi. Bár az alba kapcsán gyanúsan szűkszavú volt, ezért gondoltam, hogy az alba lesz az én boszim növénye. Merre tovább? Növények régi latin nevei, botanikai gyűjtemények, Plinius. Semmi. Vissza a fordításhoz. Gaál László fordítását Bollók János lektorálta és ő is írta a jegyzeteket. A kérdéses tövishez B. János ennyit fűzött hozzá: "a Ianustól ajándékba kapott fehér tövisnek mind a görögök, mind a rómaiak bajelhárító erőt tulajdonítottak." Tehát neki sem szúrt szemet, hogy a tövis egy növényi rész, tüske, amije sok növénynek van, nem növény önmagában. (Mintha azt mondanám, hogy a költő, Ovidius helyett. A költő nem jelöli meg Ovidiust, de nyilván a költők körébe beletartozik Ovidius is.)

   Szúrós növényt keresünk, aki bajt hárít el. És itt van Carna, az ajtók védelmezője. Elkezdtem nézegetni az ajtókat. Mármint nem a sajátomat, hanem az ajtók szimbolikáját, hogy mit jelent, mit véd, mit tart távol és mit enged be. Érdekes, mind a mai napig az ajtókat díszítő koszorúk közül egy növény szerepel a legtöbbször: a galagonya. Miért is ne? Adtam egy esélyt a galagonyának. Pallas Nagylexikon. A galagonya latinul crategus. Puff neki. Árulás. Ám a galagonyák titkos életében elmerülve a Pallas Nagylexikon kitér rá, hogy a galagonya régi latin neve - na, na mi lehet? Dobpergés, lélegzetvisszafolytás, és - SPINA ALBA

   Éljen, megvan a boszink varázsnövénye! Amit sem Gaál Lászlónak, sem Bollók Jánosnak nem sikerült kifundálnia, talán azért, mert a vers formaiságával voltak elfoglalva, és nem a tartalommal. Azért így mindjárt más az egész...

0 Tovább
«
12

Kacagó Delfinek

blogavatar

Minden, ami ókor.

Utolsó kommentek