Ókori szellemességek

   Az ókori emberek- általában- mélyen vallásosak és babonásak. A vallást nem a mai értelemben kell érteni, inkább úgy fogalmaznék, tisztelték az isteneket, megadták, ami jár nekik. A vallás kevésé a hitéleti gyakorlatot, a mindennapi rítus monotonitását jelentette, inkább egy felfogásbeli, érzelmi dologként működött.

   Az ókori népek közös vonása, hogy volt valamilyen túlvilág, élet- utáni- élet képük. Nem voltak ateisták és nihilisták, úgy gondolták, valami lesz a halál után, nem a nagy semmi vár ránk. Az embernek lelke van, és a lélek halhatatlansága miatt valaminek lennie kell, amikor a test meghal, nem működik tovább. Ebből kifolyólag hittek a szellemekben is.

   A temetési szertartások, rítusok egy része arról szól, hogy az élőket és a halottakat el kell választani egymástól. A halottak menjenek az ő világukba, a Holtak Birodalmába, az élőket ne zaklassák, ne járjanak az élők közé portyázni. Az élőket pedig távol kell tartani a halottaktól. Bár még mit sem tudtak a fertőzések mibenlétéről, de felfedezték, hogy az élőkre nincs jótékony hatással a halott test. Szóval az élők éljenek, a holtak pedig térjenek meg a maguk Nekropoliszába, mindenki tegye a maga dolgát.

   A görög- római mitológiából ismert Kerberosz (a háromfejű kutya- fenevad) is azt a célt szolgálja, hogy a halottakat az alvilágban tartsa és az élőket ne engedje be. Persze mindig akad egy jóképű hős, aki fittyet hány a szabályokra, félresöpri a három szájból nyáladzó fenevadat és egyenesen bemasíroz Hádész birodalmába. Persze azért a jóképű hős is megroppan a kiruccanástól- már egyikük sem tud olyan lenni, amilyen volt. Ez van, ha valaki szembenéz a halállal.

  A szellemekben nagyon is hittek, mert azok nem megfelelő bánásmód esetén nem hagytak nyugtot az élőknek. Ha egy halott elégedetlen volt, annak a leggyakoribb oka a rendes (általuk rendesnek tartott) temetés elmulasztása volt. Érdekes például, hogy Antigoné a testvérét hogyan temeti el. Ugyebár tilos lenne, mert Kreón szerint (aki a drámában az emberi törvények képviselője) nem érdemel tisztes temetést, de Antigoné (az isteni törvényekre hivatkozva, amelyek az emberi törvények felett állnak) mégis úgy véli, a testvérét el kell temetnie. Pontosabban meg kell neki adnia a végtisztességet, hogy a szelleme megtérhessen az alvilágba, ne kényszerüljön arra, hogy az élők között bolyongjon. Jelképesen földet szór a tetemre, ami azért nem tűnik „igazi” temetésnek első ránézésre, ám a halott megkapja azt a végtisztességét, amire szüksége van, így eltemetettnek minősül. További izgalmakért tessék elolvasni magát a művet.

    A legtöbb szellem már jelenlétével is felfordulást és heves szívdobogást okoz, noha láthatóan nincs testük, csak árnyalakok. Ezzel szemben vannak igencsak erőszakos szellemek is, akik viszont a testi materializálódás ide vagy oda, igencsak huncut dolgokat tudnak csinálni. Például Phlegónnál olvashatjuk Philinnion történetét, aki fél évnyi „halottság” után visszatér kísérteni a szülei házába és egy vendéggel hancúrozni. Olyan élethűen játszza el az elé lányt, hogy a vendégfiú észre sem veszi, hogy estéről estére egy halott, szellemlányt ölel.

   A görögök szerint minden embernek van egy életútja, amit le kell élnie. Ez annyi idő, amennyit a Sors elrendel neki, se több, se kevesebb. Ezért súlyos vétség az öngyilkosság, a beavatkozás az istenek által megszabott dolgok menetébe. Van, aki mégsem tudja „végigélni” ezt a számára kirendelt időtartamot, mert például erőszakos halált hal (magyarul megölik). Erről lehet hosszas eszmefuttatásokat tolni, hogy az istenek miért nem tudták, hogy hamar fog meghalni, vagy esetleg az volt neki elrendelve, hogy egy erőszak áldozata legyen, és akkor nem is halt meg előbb, mint kellet volna, satöbbi. Erről lehet hosszasan gondolkodni. Mindenesetre ezek az idő előtt elhaltak igen dühödt és éhes szellemek lettek. Például ők lettek a célpontjai mindennemű mágiának, amely a halottak megidézésével operált. Lehetett ez az egyszerű jóslatkéréstől kezdve az alvilágba szánt üzenetek továbbításáig bármi, amihez a mágusnak egy halottra volt szüksége. Vagy a legbonyolultabb mágikus eljárás, amikor a mágus egy PAREDROS-t készít egy halottból: egy emberfeletti hatalommal rendelkező démont, aki a mágus szolgálatába áll, és annak minden kérését teljesíti. Ez is egy erőszakos és erővel bíró szellem, aki akár fizikai bántalmazást is képes eszközölni a még élőkön.

   A másik érdekes típus a GELLÓ- típusú szellem. Egy fiatal lányról kapta a nevét ez a csoport, aki még nem szült gyermeket, amikor meghalt. Ezért saját elhatározásából tért vissza a földre (tehát nem valaki megidézte) és csecsemőket lopott el, ölt meg és tépett szét (és egyéb gyalázatok). Mivel őt is idő előtt ragadta el a halál, az alvilági istenek engedélyezték a számára, hogy feljárjon a földre egészen addig az időig, amíg természetese meg nem halt volna, amíg a számára elrendelt idő kitartott. A tőle való félelem erősebb volt, a legendája még sokkal utána is fennmaradt, amikor már elvileg nem garázdálkodhatott az élők között. A házasság előtt elhalt nők elvileg szüzek) szintén nagyon veszélyes csoportját képezik a szellemeknek!

   Annyira féltek a bosszúálló, visszajáró, kísértő szellemektől, hogy a tengerben életét vesztett matróznak is emeltek sírt a szárazföldön, és temetést is rendeztek a tiszteletére. A csatatéren elhunyt katonák tetemeit összegyűjtötték és közös máglyán égették el őket, majd egy közös síremléket kaptak. Mint a híres thermopülai csata emlékműve, ami a mai napig látható.

0 Tovább

Rémálmok és lidércek engedetlen gyermekeknek

   A görögök szerint a démonok nem feltétlenül rosszak és gonoszak, ahogyan manapság a 'démon' szóra gondolunk. Napjainkban kapott némi pejoratív tartalmat. A démonok az embereket kísérik a születéstől a halálig, és még azután is. Aztán vannak, akik maguk válnak démonná, de az egy másik történet. Ezek a démonok lehetnek jók is és rosszak is: a jó démonok az agathodaimonok, a rosszak a kakodaimonok. Magának Szókratésznek is volt démona/daimónja, akinek hallotta a szavát, és megóvta őt sok rossztól (persze a bürkös- témát nem sorolhatjuk ide). Ezek a démonok néha az istenek, náluk magasabb hatalmak akaratának végrehajtói, néha pedig saját belátásuk szerint cselekednek. Azért vannak kifejezetten gonoszak is. Mint például Lamia.

   Bárhogyan is, a démonoknak van egy nagyon fontos, elvitathatatlan feladatuk az emberek életében. Mégpedig a gyermekek fegyelmezése. Mi sem jobb és régibb módszer, mint az engedetlen csemetének beígérni a mumust, a boszorkányt, a kakamanót vagy az álomfalót. Egy friss elme, egy zsenge szellem képzeletében a démonok életre kelnek, kibontakoznak - és fegyelmeznek, vagy épp megóvnak a rossz dolgoktól. Persze ma már ez biztosan nem EU-konform nevelési mód, de hol volt még Brüsszel az ókorban? De kivel riogattak akkor?

   Gorgóval mindenképp. A szörny, akinek a haja helyett kígyók tekergőznek és látványától mindenki kővé dermed, előkelő helyet foglalhatott el a kiskorúak rémálmaiban. Aztán ott van a szamárlábú és emberevő Empusa. És Lamia. És ne felejtkezzünk el Akkoról sem, aki gyerekeket lop el és falja fel zsenge húsukat. A gyerekevő kísérteteket általában Mormyloknak nevezték. Ja, és még ott vannak a legendás szörnyek is. A mantior, kiméra, Minótaurusz, Szkülla, vagy akár a hidra. Az egész bestiárium. Ki véd meg az ilyen fenevadaktól? Természetesen Héraklész!

0 Tovább

Görög varázspapiruszok

   Kalandos története van a mágia kutatásának is, nem csak magának a varázslás művészetének. A mára híressé vált PGM (Papyri Graecae Magicae) "élete" is izgalmas múltra tekint vissza. Az internet és a digitális világ nagy adománya, hogy a világ kincsei bárki számára elérhetőkké, hozzáférhetőkké váltak. Néhány kattintás, és a világ a lábaid előtt hever (például itt). Mint a görög varázspapiruszok is.

   A papiruszok a 19.század elején bukkantak fel a köztudatban. Természetesen hazájuk Egyiptom, a varázslatok földje. Egy magát Jean d'Anastasi-nan nevező, kétes származású férfi rukkolt elő a papiruszokkal. Európa akkor már javában Egyiptom-lázban égett, minden érdekes volt, ami egyiptomi, ami misztikus. Az okkultizmus újkori kibontakozása zajlott, spiritiszták és modern mágusok hemzsegtek a tudománytól és humanizmustól átformált Európában. Egyiptom viszont megmaradt a maga érintetlenségében a misztika hazája, ezért a figyelem rá irányult. Anastasi egy halom papiruszt kínált eladásra, állítása szerint Thébából (a mai Luxor) származnak. Nem lelkes gyűjtőknek kínálta megvásárlásra a papiruszokat, hanem egyenesen a legnagyobb európai gyűjteményeknek: a British Museumnak, a Louvre-nek, a párizsi Bibliothéque Nationale-nak és a berlini Staatliche Museen-nek. Valahogy az eredettel és a papiruszok valódiságával nem foglalkoztak, vagy nem volt kérdéses.

   Az Anastasi által kínált papiruszok közös pontja a mágia. Mindegyik szöveg varázslással, misztikával, mágiával foglalkozik valamilyen formában. H.D.Betz szerint, aki a papiruszokat később rendezte, a szövegek egy könyvtártól, vagy egy műgyűjtő tudóstól származhatnak. A kései antikvitás korára datálta a lejegyzésüket. Természetesen mint gyűjtemény nyilván régebbi korok hagyományát rögzítette.

    A PGM rövidítés a mágikus papiruszok gyűjteményét jelenti. A mágikus szövegek első publikálására 1843-ban került sor, görög és latin nyelven. Anastasi papiruszait a 20. század elején Karl Preisendanz kezdte el tudományosa rendezni és kiadni, az első kötetet 1928-ban, a másodikat 1931-ben. A PGM magát a gyűjteményt jelöli: a mágikus szövegek kötetbe rendezésével kialakult egy rendszer, a PGM-szám a kiadott mágikus szövegek gyűjteménybeli helyét mutatja meg. Ez egy egységes rendszer, bárki hivatkozásként használhatja, mert mindenki számára ugyanazt a szöveget jelöli a szám. Preisendanz készített egy harmadik kötetet is, ebben szerepeltek az új szövegek és az index. Az új szövegek azok a mágikus szövegek, melyeket később szereztek, 'újonnan' kerültek elő, tehát nem csak az Anastasi-féle papiruszok anyaga. A PGM tehát egy nagyon is élő könyv: a gyűjtemény bővül, alakul, formálódik.. Az első kiadás görög és latin nyelven nyelven jelent meg, a Preisendanz-féle kiadás már német fordításokat is tartalmaz. A harmadik kötet, amely az új szövegeket tartalmazta, a második világháborúban Lipcse bombázásának áldozatává vált. A könyvről ugyan készültek képek, ezekből próbálták később a kutatók visszaállítani azt, ami elveszett. Ma már a Perseus Project jóvoltából a szövegek felkerültek az internetre, hozzáférhetőek és olvashatóak. Rengeteg antik szöveg található az interneten, a digitalizálásnak köszönhetően könnyen és kényelmesen hozzá lehet férni - kis kereséssel - bármihez. 

   A PGM szövegei töredékesek, apró kis tükörszilánkjai ókori varázskönyveknek,mágikus recepteknek, ősi hiedelmeknek. A rendezés eredményeképp a kutatók megállapították, hogy a szövegek két nagy csoportot alkotnak: egyszer a mágia iránt érdeklődő tudós kutatók gyűjteménye, feljegyzései, másszor a vándorló mágusok saját receptjei, praktikái. Ezek a 'saját receptek' olyan mágust mutatnak meg nekünk, akik aluliskolázottak, kevéssé műveltek és semmiképp nem nevezhetők a társadalom krémjének. Inkább a társadalom peremére szorult, marginalizálódott, megélhetési mágusok. Ez a kép nagyon megdöbbentő, főleg ha az egyiptomi mágusokra gondolunk, akik magasan képzettek, műveltek és a tudományokban járatosak voltak - és a társadalom megbecsült tagjai voltak.

   Ugyanez a megdöbbentő ellentmondás tapasztalható a szövegek nyomán kibontakozó istenkép esetében is. A mitológiából, irodalomból megismert görög istenek vadak ugyan egy kicsit, de nagyon is emberiek, nagyon is a társadalmi korlátok és 'etikett' keretein belül mozognak. Többet megengednek maguknak, mint azt egy ember tehetné - hiszen mégiscsak istenek - de azért mégis közel állnak az emberi értékrendhez, felfogáshoz, világképhez. A PGM lapjain megelevenedő istenek vadak, féktelenek (szép szóval khtonikusak), a lehető legtávolabb állnak az emberi értékrendtől. Van, aki a rusztikus szót használta rá: ebben is van valami, hiszen ezek az istenképek minden bizonnyal közelebb álltak a 'népi' istenképhez, a közember vallási eszményéhez, mintsem az irodalmi kánon által megszelídített istenkép. Ebből a népi hiedelemből (milyen ostoba szó az ember legősibb, legbelső istenképére) táplálkozott a mágia és a misztika: vallás és mágia itt kapcsolódik össze, szakrális és rituális a PGM lapjain keresztezi egymást.

   A szövegek nem csupán mágikus receptek, minden ide tartozik, ami a misztikussal foglalkozik. Átkok, varázslatok, szerelmi kötések, jogi tárgyalások befolyásolása, népmesék, babonák, misztikus tartalmú társasági pletykák, amulettkészítés, mágikus ábrák, és minden, ami csak elképzelhető!

 

0 Tovább

Cacodaimon, a sötét oldal

l

   Ha már szó volt a 'jó démonokról', az agathodaimonról, lássuk a démon párját a 'sötét oldalról'! Mert a görög-római világban a legtöbb dolog szimmetrikus, aminek van jó oldala, annak lesz rossz is. Így van ez a démonokkal is. A démon vagy görögösen daimón alapjában véve egy teljesen semleges lény: sem nem jó, sem nem rossz. Az agathodaimon, a jó démon segíti és támogatja az embert, jó tanácsokkal látja el és egyengeti az életútját. Ezzel szemben a cacodaimon rosszat akar és rosszra tör: őrületet okoz.

  Persze ez a mai jó-rossz relációnk nagy mértékben a katolikus világkép hatására vált olyanná, amilyen: az ókoriak nem így gondolkodtak. Az őrületnek van jó oldala is, mint általában a legborzasztóbb dolgoknak (lásd Dionüszosz misztérium). Ezt a mai gondolkodásunkkal már nehéz megérteni. Mindenesetre a cacodaimont egyértelműen rossznak tartották a görögök is, tehát bátran rányomhatjuk a 'gonosz démon' bélyeget!

mágia A képen a cacodaimont láthatjuk a gonosz szemmel (ez nem a kereszténység mindent látó, atyai szeme), ami a rontást, szemmel verést, ártást és balszerencsét jelképezi. A szem a képen meg van szigonyozva vasállatok támadják, kutyák csaholnak rá és egy holló vájja ki az ártó szemet. Szóval van remény...

   A démonunk kicsi és gonosz, és hatalmas hímtagját szó szerint lóbálja a lába között. Egyes értelmezések szerint ő valójában nem is cacodaemon, hanem a rontást elhárítani hivatott jó szellem, agathodaimon (Agathos Daimon). Hol az igazság?

0 Tovább

Agathodaimon, a démon, akit szeretünk

   Démonnak nevezzük, ám ő nem a rossz, gonosz és csúnya démon, hanem a 'jó' démon, ahogyan a neve is mutatja: 'nemes szellem'. Ritka démon és kevés szó esik róla, pedig fontos szereplője az antik ember mindennapjainak. A régi görög vallásban a szőlőültetvények és a szőlészetek szelleme. Az ember közvetlen társaságához tartozó démonok nagy családjába tartozik, ők biztosították az emberek számára a jó szerencsét és a bölcsességet. Egy kicsit hasonlítanak a római genius-hoz.

   Pausanias szerint az 'agathodaimon' eredetileg Zeusz egyik megtisztelő mellékneve volt. Ezért is illik egy ókori római vagy görög lakomán egy kis bort loccsintani Zeusz tiszteletére. Aristophanés 'Béké'-jében is találkozunk 'agathos daimon'-nal. A művészetben gyakran ábrázolták kígyóként (itt a kígyó jó tulajdonságaira gondoljunk, és nem a bestiális hüllőre), vagy fiatal férfiként, kezében a cornucopiával (bőségszaru) és áldozótállal. Ezek az ábrázolások az agathodaimon egy későbbi, kibővült feladatát mutatják meg: ő biztosítja a család bőséges élelmét és italát, a családi jólét őrzője.

   Vajon Szókratésznek is ilyen 'jó démonai' voltak?

0 Tovább
«
12

Kacagó Delfinek

blogavatar

Minden, ami ókor.

Utolsó kommentek