A kígyók és a lányok

   Személy szerint nem nevezném magam a kígyók barátjának. De tudom, hogy számos kultúrában a kígyót szent állatként tisztelik. A legtöbb ember igyekszik a lehető legtávolabb tartani magát tőlük: mérgezőek és harapnak és valami ősi borzongás ver éket az ember és a kígyók kapcsolatába. Eredendően rossznak tartjuk a kígyókat és valami ősi ösztönből alapvetően félünk tőlük. Közben ugyanakkor azt is tudjuk, hogy lenyűgöző teremtmények. Képesek vagyunk megbűvölten figyelni a mozgásukat, hogyan reagálnak a különféle tárgyakra (mivel a kígyó a furulya dalára valójában nem táncot lejt). De tartanál otthon kígyót? Én biztos nem.

   A magam részéről szerencsének tartom, hogy nem keveredtem velük ezidáig szorosabb ismeretségbe. Mint említettem, számos kultúra szent állatként tekint rájuk, és így voltak ezzel az ókori görögök is. Számos mínoszi leletet ismerünk, ahol fiatal lányok a félelem legkisebb jele nélkül tartanak hatalmas kígyót a fejük fölé. Ezek a leletek nagyjából i.e. 1600 körülből származnak. Ezek a figurák, szobrocskák főleg a házi szentélyekből származnak (gondoljunk itt a római larariumokra), ahol úgy tűnik, a "háztartás istennőjét" szolgálják.

   Persze egy kisméretű szoborra könnyű ráhúzni, hogy istenséget ábrázoló kultikus műalkotás. A fontos kérdés az, hogy miért gondoljuk ezt, és honnan tudjuk, hogy ez egy nagyon is helytálló ötlet?

   Kezdjük mindjárt az istennő nevével. Palmer szerint az istennő mínoszi neve kapcsolódik az 'A-SA-SA-RA' névhez, aminek magyarázatát a lineáris A szövegekben találjuk.Noha a lineáris A írás ma még nem egészen olvasható, Palmer mégis olyan feliratokra hivatkozik, ahol szerepel 'A-SA-SA-RA-ME', szerinte azonos a hettita ishassara-val, ami úrnőt és szeretőt egyaránt jelent. Ez esetben az istennő könnyen lehet a ház úrnője, mivel a teljes háztartást a nő látta el.

   De ha a ház úrnőjéről van szó, miért tart a feje fölé két kígyót? Hagyományosan a kígyó a megújulás jelképe, mivel időről-időre levedli a bőrét, és maga is megújul. A mínoszi kultúrában a kígyó a ház védelmezője, ez a szerepe később a görög vallásban is megjelenik. A görög Dionysos-kultuszban a kígyó egyaránt volt a bölcsesség és a termékenység jelképe. Nézzünk, mit gyűjtöttünk eddig össze: a ház úrnője, az újjászületés, új élet, bölcsesség és termékenység. Ez mind nagyon jól hangzik, de mi köze ennek a női nemhez? Van még más is?

   Természetesen van. Néhány tudós szerint a kígyó a föníciai Astarté istennővel azonosítható (a szűz leány). A termékenység és a szexualitás istennője, kultuszában hemzsegnek az orgiasztikus elemek. Templomait kígyómotívumokkal díszítették. Evans a kígyó-istennőt összekapcsolta az egyiptomi kígyóistennővel, Uadzsettel, de nem fejtette ki ezt a kapcsolatot. A kígyóistennőnkhöz hasonló szobrocskák Egyiptomból is előkerültek, és a papiruszok Uadzset mágiával rendelkező papjainak nevezi őket (bár ki az Egyiptom földjén, aki nem 'rendelkezik' mágikus képességekkel?!?).

   A történet ennél azért egy kicsit árnyaltabb.Haladjunk egy egyszerűbb úton és nézzük meg az első kígyóistennőt, akit ismerünk! Ő a leghíresebb is mind közül.

  Ezt a kígyóistennőt a brit Arthur Evans találta meg 1903-ban, a knossosi Palota templomában. A szobrocska fajanszból készült, a kerámiaedények készítéséhez hasonló eljárással.

 Lenyűgöző látványt nyújt. Az ősi Egyiptomban ez az anyag szimbolizálta az élet megújulását, ezért a temetési kultuszokban és a szentélyekben használták. A kiégetés után élénk színeket és ragyogó fényt kap, így lesz az istennő ruhája káprázatosan fényes.

   A szobrocska ruházata mind a mai napig kimeríti a 'merész viselet' fogalmát: igencsak szexis viselet. Lehet, hogy a mínoszi nők viseletét látjuk: a kis mellény szorosan a testre simul, de a melleket szabadon hagyja, hosszú, fodros szoknya, és egy szövött, hímzett kis kötény.

   A szobor büszkeséget tükröz. Az is lehet, hogy a ruha a kultuszhoz tartozik, speciális viselet. Talán a leginkább az istennő üzenetét akkor érthetjük meg, ha mi nők, felveszünk egy ilyen szexi szettet és kígyókat lóbálunk a fejünk felett. Mert ez a kultusz nem a férfiaké!

0 Tovább

A démon, akitől még a lovak is félnek: Taraxipposz

   A lovak amúgy is igencsak félős jószágok, de nem abban az esetben, ha a kocsiversenyek és csatat

   A lovak amúgy is igencsak félős jószágok, de nem abban az esetben, ha a kocsiversenyek és csataterek pompás paripáiról van szó. Sok – sok tanítás, gondos odafigyelés és türelmes nevelés eredménye, ha egy ló nem fél egy veszélyes szituációban, nem ijed meg minden kis zajtól, és nem húzza össze magát egy macska láttán.

   Taraxipposz egy helyi démon. Nem az a jó fajta agathodaimón, hanem nagyon is bestiális, kakodaimón – fajta, aki megkeseríti az ember – és a ló életét. Taraxipposz kifejezetten a lovak ellensége. Az olümpiai lóversenypályán kísért, és megzavarja a versenyző lovakat. Annak következménye pedig minden esetben csúnya baleset. Neve is azt jelenti görögül, hogy a ’lovakat megzavaró’. Az olümpiai pályán Taraxipposz oltára az egyik kanyarban állt. Ahogy a lovak elhaladtak előtte, minden előjel és magyarázat nélkül megbokrosodtak, összetörték a szekeret, amit húztak, vagy kivetették a hajtójukat a kocsiból. Éppen ezért a kocsihajtók Taraxipposzhoz imádkoztak és áldoztak neki, hogy legyen jóindulattal irántuk.

    De ki vagy mi is ez a Taraxipposz? Szinte minden, amit tudunk róla, Pauszaniasztól származik. A legenda szerint egy régi, legendásan bravúros kocsihajtó elhalt szelleme, nevezett Olénioszé, akinek nevét egyébként az éliszi Olénosz szikla viseli. A gladiátorok előtt a kocsihajtók voltak az antik világ sztárjai. Persze a gladiátorok felbukkanásával mit sem csökkent a népszerűségük. Sportolók, harcosok, akik az életüket kockáztatják egy szenvedélyes játékban, és ezért nem ritkán igen magas árat fizetnek. Valahol ez is egy véres játék, hasonlóan a gladátorviadalokhoz, de itt nem cél a kiömlő vér. Itt a fő szerep a pompás paripáké, Poszeidón gyermekeié – a balesetek amolyan járulékos veszteségek. (Poszeidón legcsodálatosabb és halhatatlan gyermekeit a Mitológiai ménesben tekintheted meg.)

   Taraxipposz legendájának, ahogyan a görögöktől már megszokhattuk, számos változata létezik. Az azonban mindenképp közös a különféle történet-változatokban, hogy a rontás oka egy pórul járt kocsihajtó. És a lényeg: keresd a nőt!

   A keresett nő pedig nem más, mint Hippodameia, Oinomaosz király lánya. Oinomaosz egy régi jóslat szerint a veje, tehát a lánya férje keze által fog elesni. Ezt természetesen a legegyszerűbb módon igyekezett megakadályozni: nem engedte férjhez menni a leányzót. Illetve, a görögök is ravaszak, mint az isteneik: férjhez mehet Hippodameia, mégpedig ahhoz a bátor férfihoz, aki legyőzi a papát kocsiversenyben. Ez nem is hangzik rosszul, noha Oinomaosz legendásan jó kocsihajtó hírében állt. Aki veszít, a vereség szégyenét egy gyors legyilkolással felejtheti el. És egy kis csavar a dologban: Oinomaosz a paripáit Árésztól kapta, tehát nem holmi öszvérekkel indult a versenyeken (amúgy az öszvér-kocsiverseny is nagyon népszerű volt, bővebben erről az Öszvérsorsban).

   Az ilyen ’úri’ kocsihajtó versenyeket ne úgy képzeljük el, hogy maga a király, fürtjeit hátrasimítva a kocsira kap és életét és testi épségét kockáztatva alattvalói szeme láttára szétzúzatja magát. Nem, a kocsit konkrétan nem a király hajtja, noha őt nevezik a kocsihajtónak, és győzelem esetén övé az összes dicsőség. Oinomaosz kocsiját Mürtilosz hajtotta, akit a diadal árnyékán túl egyéni célok is vezéreltek. Az egyik kérővel, nevezetes Pelopsszal alkut kötött, hogy engedi a fiatal versenyzőt nyerni. Cserébe egy kis vagyont (a fele királyságot) és egy éjszakát kért a vonzó Hippodameiával. Az alku megköttetett, a verseny lezajlott, Pelops nyert (a kérők esetében a kérők maguk hajtják a kocsit – bár egy másik uralkodó, előkelőség, vagyonos ember esetén a kocsihajtó szerintem megint nem ő maga).

   Itt jönnek a variációk.

1.) Pelops megölte Mürtiloszt és tetemét a tengerbe vetette, mert a fele királyság még hagyján, de Hippodameiát azért ne már. Később azonban megbánta tettét, és vezeklésképp áldozati kocsiversenyeket rendezett Mürtilosz tiszteletére, és a helyet, ahol a játékokat tartották, nevezte el Taraxipposznak.

2.) Mivel Oinomaosz vesztett, az ő szelleme az, aki a versenypályán kísért és zaklatja a lovakat.

3.) Az egyik kérő, Alkathoósz, nem tudta legyőzni Oinomaoszt (mint oly sokan), és a király kivégeztette. Tetemét állítólag a versenypályán hantoltatta el, ezért az ő szelleme az, ami ott kísért.

4.) Az egyiptomi változatban a fő szerep természetesen a mágiáé. Pelopsz egy Taraxipposznak nevezett helyen ásott el egy igen erős mágikus tárgyat (nem tudjuk, hogy mit), amit a thébai Amphióntól kapott (nagyra tartott mágus). Ez a valami okozta Oinomaosz halálát is, és végül is ez a mágikus behatás zavarja meg a lovak amúgy józan gondolkodását.

   Bárhogyan is, Taraxipposz egy félelmetes démon, akivel nem árt jóban lenni!

0 Tovább

A delphoi jósda hagyománya Homéroszról

1.) Hadrianus római császár Homérosz születési helye és szülei felől érdeklődött Delphoiban. Ezt a választ kapta:

Nemzetségét kérdezed és születése helyét is

az örökéletű dalnoknak. Ithakából ered ő,

atyja Télemakhosz, Nesztórnak leánya az anyja,

ő, ki a legbölcsebb férfit szülte, Epikaszté.

A játékos genealógia forrása az Odüsszeiának az az epizódja, amikor az apja keresésére indult Télemakhosz Nesztór házában találkozik Epikasztéval, akit másként Polükaszténak is neveznek. Lakomát készítenek neki.

Tlemakhoszt ezalatt fürdette a szép Polükaszté,
Néleidész Nesztór lánysarjai közt a legifjabb.

(Odüsszeia, III, 464-465, Devecseri Gábor fordítása)

2.) Egy késő antik hagyomány szerint Homérosz anyja halandó asszony, apja pedig démon volt. A költő Iosz szigetén fogant, ám születése előtt anyját erőszakkal Szmürnába vitték. Amikor Homérosz férfivá serdült, megkérdezte a Püthiától, kik a szülei és honnan származik. A válasz ez volt:

Kérded, merre hazád. De neked nincs, csak anyafölded.

Édesanyádnak földje Iosz szigete. Befogad majd,

ámde vigyázz, hogy messze kerüld el a gyermeki rejtvényt!

Mivel a görög ’patisz’, ’haza’ kifejezés szó szerint apai földet jelent, érthető, hogy egy démon apa és halandó anya gyermekének hazája nem, csak anyai földje van.

A gyermeki rejtvényt nem tudta elkerülni Homérosz. Öregkorában Iosz szigetén hazatérő halászokkal találkozott és odakiáltott nekik:

Arkadiéi halászok, jó volt-é a fogás ma?

A halászok így feleltek:

Otthagytuk a fogást. Azt hoztuk, ami nem akadt meg.

Homérosz nem tudta megfejteni a válaszban foglalt rejtvényt, és belehalt szégyenébe. Ez a híres „tetű-rejtvény”, amellyel Hérakleitosz egyik töredékében is találkozunk:

Csalódásban élnek az emberek még arra nézve is, hogy a láthatókat megismerjék, hasonlóan Homéroszhoz, aki a görögök közt bölcsebb volt mindenkinél. Hiszen őt is gyerekek, akik tetveszkedtek, tartották bolonddá, mondván: ahányat megláttunk és megfogtunk, azt otthagytuk, ahányat azonban nem láttunk meg, sem meg nem fogtuk, azt hoztuk magunkkal.”

(56. töredék, Kerényi Károly fordítása)

3.) Egy másik hagyomány szerint a delphoi szentélybe belépő Homéroszt a Püthia kérdezetlenül így szólította meg:

Ó, boldog s szomorú! (Hisz mindkettőre születtél.)

Kettős sorsú az életed: egyik a kettős- kétes

napsugarak feketéje, a másik, mint az öröklét.

Éled is és halod ezt, a halálodban nem öregvőn.

A jóslat ugyanazt a kettősséget jeleníti meg, amelyet az előző orákulumban a démoni apa és a halandó anya alakja képviselt: a költő egyidejűleg lakója az emberi és az emberfeletti világsíknak. A „napsugarak feketéjé”-nek képe valószínűleg Homérosz vakságára céloz. A szöveg autentikus szerkesztése szofista szerzőre utal.

0 Tovább

A gonoszak közt a leggonoszabb

   Dinlas egyike Aphrodité gyermekeinek. Mert bizony a szépséges istennő nem tagadta meg a bájait a halandó és halhatatlan férfiaktól, és a családtervezés forradalma előtt bizony sok gyermeke született. Dinlas valahogyan mégsem volt kedvére, megtagadta a gyermeket és csak fájdalmat és szenvedést hagyott neki útravalóul az életéhez. Az Alvilágba dobta a gyermeket, ahol Hádész talált rá: a fiú kitekeredett végtagokkal, meggyötörve feküdt a hideg ébenfa padlón. A holtak istene meglátta a fiúban a dühöt, az erőt, amit csak a gyűlölet adhat, és saját fiaként a keblére ölelte. Így lett Dinlas az ősi város, Lamark őre. Ebben a városban pihennek meg azok a hősök és katonák, akik a csatában sérültek meg. Maga Aesculapius is itt tanulta ki a gyógyítás művészetét.

   Idővel Árész megorrolt a különleges helyre: nem tetszett neki, hogy a kiváló harcosok félrevonulnak a csatából, hogy megpihennek és regenerálódnak. A gyógyító Aesculapius  tudománya már túlmutatott az emberek lehetőségein: fel tudta támasztani a halottakat. Árész arannyal és mézes szavakkal környékezte meg Dinlast, hogy rombolja le Lamarkot. A fiúnak nem kellett kétszer mondani, indult is le az Alvilágba, Hádész kapujához. Itt őrködik Cerberus, a háromfejű kutya. Dinlas és Cerberus kölcsönösen tisztelték egymást, így Dinlas hívó szavára Cerberus elhagyta az őrhelyét, hogy együtt rombolják le Lamark városát. Kivégeztek mindenkit, még Aesculapiust is, így Árész akarata megvalósult, a gyógyulás szent városa eltűnt a föld felszínéről.  

   Ez a szépség és szerelem istennőjének egy kevésbé ismert története, de ez is hozzátartozik az istennőhöz. Szóval nem árt vigyázni vele, mert igencsak kiszámíthatatlan tud lenni...

0 Tovább

Lükáón, az első farkasember

   Pelaszgosz és Déianeira, vagy az Ókeanisz Meliboia, vagy talán Külléné nimfa fia. Mivel a Földnek és lakóinak igen rossz híre volt, Zeusz otthagyta az Olümposzt, s halandó képében leszállt a Földre, hogy az ott élők gonoszságáról személyesen győződjön meg. Amikor megérkezett a zsarnok Lükáón birodalmába, Árkádiába, néhány csodajellel az ott lakók tudomására akarta hozni, hogy istenség érkezett hozzájuk. A nép ezt meg is értette, s odaadó tisztelettel vették körül, de királyuk,Lükáón megvető gúnnyal tekintett népe áhítatos jámborságára. Később meghívta asztalához a magát istennek mond férfiút, de csak azrét, hogy bebizonyítsa, halandó emberrel van dolga. Megfohtotta fia egyik rabszolgáját (Arkaszt, Zeusz és Kallisztó fiát), feldarabolta és megsütötte mint különleges csemegét, feltálalta, majd kíváncsian várta a hatást. Zeusz természetesen felismerte Lükáón szörnyű bűnét, s borzadva fordult el a felkínált lakomától. Nem sokkal később a méltó büntetést is kiszabta Lükáónra: villámaival romba döntötte a királyi palotát, őt magát pedig egy messzi erdő mélyére száműzte, ahonnan egy idő múlva félelmetes és fájdalommal teli üvöltések hallatszottak, elriasztva onnan minden élőlényt; Zeusz akaratából Lükáón magányos farkassá változott, így kellett leélnie hátralévő napjait. Ugyanakkor e szörnyű eset indította Zeuszt arra, hogy új emberiséget teremtsen a meglévő, elfajzott erkölcsű helyett.

   Platón szerint a farkassá változás természetes sorsa mindazoknak az embereknek, akik hatalmuk tudatában honfitársaik vérével szennyezik be magukat s megvetik az emberi életet.

   Árkádia zsarnokának ötven fia volt; közülük negyvenkilenc épp olyan kegyetlen volt, mint az apjuk, s ők egytől-egyig elpusztultak Zeusz akarata szerint. A legelterjedtebb hagyomány szerint egyedül Nüktimosz menekült meg, akit Gaia rejtett el Zeusz haragja elől.Nüktimosz követte a trónon Lükáónt, míg Árkádia úrnőjét, Kallisztót Zeusz a Medve csillagképébe helyezte.

   Változatok: Lükáón alapította meg Lükaiában Lükuria (Lükoszura) városát, ő vezette be Zeusz Lükaiosz (a Farkas Zeusz) kultuszát és a Lükaia Játékokat. Lükáón farkassá változott, mert egy alkalommal gyermeket áldozott fel Zeusznak, s az ő vérét csorgatta Zeusz oltárára. Annak, hogy ismét emberré váljon, az volt a feltétele, hogy mint farkas, kilenc éven át ne egyen húst (Lükoszura városával kapcsolatban Pauszaniasz megjegyzi, hogy ez volt a legrégebbi minden város között; az első, amelyet a Nap sugarai értek; például szolgált minden utána alapított város megépítéséhez).

0 Tovább
«
12

Kacagó Delfinek

blogavatar

Minden, ami ókor.

Utolsó kommentek

HTML

Feedek