Bor, mámor, Dionüszosz...és újjászületés

 Az istenek élete első pillantásra olyan egyszerűnek és nagyszerűnek tűnik. Aztán jobban megismerve őket, néhány séta az Olümposzon, és az isteni lét már nem is annyira irigylésre méltó. Első pillantásra Dionüszoszról is azt gondolnánk, hogy az egész élete, léte egy végtelen parti, buli, jókedv és mulatság. A művészetben is gyakran ábrázolják az őt kísérő dévaj Bacchánsnőkkel, önfeledt vidámságban, vagy a tombolás utáni elégedett szundikálás közben. Pedig a történet korántsem ilyen egyszerű: bizony az isteneknek se könnyű.

   Dionüszosz a bor és a termékenység istene, ő adta meg az embereknek a bor élvezetét, és ezáltal a képességet, hogy elmerüljünk a szépségben, feloldódhassunk az élvezetekben, képesek legyünk magunkat átadni valami olyannak, ami kívül áll a mindennapi valóságon. A szépség szeretetéhez ki kell lépni önmagunkból, a valóság által meghúzott keretekből, mert a szépség eksztázis, a szépség az isteni aspektus ünneplése. A szépség mindenféle és fajta szépség, a szépség az élet szeretete, a hétköznapin túlmutató dimenzió, az isteni lét átsejlése a vélt valóság vékony fátylán. A szépség ígéret és egy morzsa a fenségesség asztaláról. Dionüszosz ezt a képességet adta nekünk, hogy képesek legyünk befogadni a szépet. Mert a szépség annyira ragyogó, hogy a halandó embernek elveszi az eszét. Tébolyt okoz, megváltoztat mindent, és kifordítja az embert önmagából. A szépség szeretete eltávolít a valóságból, és megbetegíti lelket, mert az ember többé nem lesz képes azt a matériába fojtott életet élni, ami számára elrendeltetett. De mit ér az élet a szépség szeretete nélkül? Hogyan létezhetünk az isteni fenségesség nélkül?

    Dionüszosz ezt a kettősséget mutatja meg, akárcsak a bor hatása az emberre. Szélsőséges és szenvedélyes. Egyfelől a felszabadult öröm, az eksztázis istene (az az állapot, amikor az ember képes megnyílni a magasabb intellektus befogadására), de közben a pusztító düh, a féktelenség  is az ő arca. Ez a kettősség az élet legjobb és legrosszabb pillanatait öleli fel; hiszen e kettősség között pulzál a lét: ilyen az élet. Ez a szélsőség jellemzi Dionüszosz életútját is. 

   Dionüszosz nem illett be az olümposzi istenek sorába, lévén ő volt az egyetlen istenség, akinek az egyik szülője halandó volt. Na jó, a másik maga Zeusz, a főisten, de akkor is. Egy halandó anya, azért nem smafu. Anyja, Szemelé, Zeusz szeretője volt. Titokban látogatta a nőt, elég gyakran, de Szemelé sosem láthatta meg azt, ki a titkos férfi, aki minden éjszaka felkeresi. De azért örült neki, és be is engedte az ágyába. Aztán ahogy lenni szokott, Szemelé teherbe esett, és Héra azonnal rájött, hogy ki lehet az apa. Héra ám ravasz nő volt, nem közvetlenül Szemelén torolta meg a pásztorórákat. Vagyis igen is, meg nem is, de amolyan istennői bosszút állt. Rávette Szemelét, hogy kérje meg a szeretőjét, hogy mutatkozzon meg előtte. Természetesen ezt Zeusz nem tette volna meg, de Héra telebeszélte Szemelé fejét, hogyan kell rávenni a különleges látogatót, hogy ne mondhasson nemet. Szemelé előbb a legnagyobb és legmegszeghetetlenebb esküt tetette le Zeusszal: a Styx folyóra kellett esküdnie, hogy bármit is kér a szeretője, megteszi (ez a legerősebb eskü az istenek között, még a leghatalmasabb sem szegheti meg az alvilági folyóra tett ígéretét). Szemelé aztán előállt a kéréssel, hogy a titkos szerető tárja fel előtte valódi alakját. Zeusz nagyon megszomorodott, hiszen tudta, hogy istennői beavatkozással csőbe húzták, és azért is, mert ezzel el fogja veszíteni a neki oly kedves Szemelét. Nem volt mit tenni, mert az eskü erősebb még az istennél is: megmutatta hát a halandó nőnek a maga isteni voltát. Az isten látványa túl hatalmas volt egy halandó számára: a kíváncsi kis Szemelé ott helyben szénné égett. Zeusz azonban megmentette a meg nem született magzatot: belevarrta a combjába, hogy addig ott biztonságban lehessen, amíg meg nem születik. Amint megszületett, Zeusz megajándékozta a halhatatlansággal. Így veszítette el Dionüszosz az anyját jóval azelőtt, hogy megszületett volna.

   Szemelé közvetett meggyilkolása ám nem volt elég Hérának (láttuk Héraklész esetében sem érte be egy egyszerű bosszúval), a Titánokat uszította a fiúra, hogy öljék meg. A Titánok, akik mint tudjuk, Zeusz számára sem bizonyultak könnyű ellenfélnek. A védtelen fiú pedig nem tudott mit tenni, a Titánok szét is tépték apró darabjaira. Rhea azonban megsajnálta a hányatott sorsú fiút, és visszaadta az életét (a Földanya, aki életet ad). A történtek tükrében Zeusz sem bizonyult túl jó apának: a saját biztonsága érdekében száműzte az Olümposzról. Végül a hegyi nimfák nevelték fel. Ha úgy vesszük, Dionüszosz árva gyerekként nőt fel. 

   Felserdülése során maga építette ki a kultuszát. Míg az olümposzi isteneket hatalmas és káprázatos templomokban imádták, addig Dionüszosz temploma a természet volt: fák, erdők, ligetek (megint az anyatermészet, aki megmentette, visszaadta az életét). A követői eksztatikus állapotba kerülnek, tombolnak és pusztítanak, mindent és mindenkit széttépnek, aki az útjukba kerül, állatokat nyersen esznek meg. 

   A művelt és megfontolt rómaiak számára ez nem volt egy követendő kultusz, noha ismerték a történetet. Természetesen Rómában is számos követője akadt, de a birodalmi kánonba nem fért bele. Dionüszosz kultuszának megismeréséhez és megértéséhez nem csupán az isten beavatási szertartásait kell tanulmányozni, hiszen a kulturális áthallások sokkal szélesebbre nyitják az újjászületés értelmezésének ablakát. Akárcsak a sámánok, akiket szintén széttépnek és "összerakásuk" után új életet kezdenek. Akárcsak Krisztus, aki a saját testét és vérét adja a híveinek ("vegyétek és egyétek, mert ez az én testem/vérem" az áldozat bemutatásakor mondott allegória), hogy általa nyerjenek a követői is új életet. Az eksztázis, a tombolás, a pusztítás egy másik dimenzióba vezet. 

   Dionüszosz egyik különleges 'képessége' volt, hogy a halottakat vissza tudta hozni az életbe (ilyet még Zeusz se tudott). Lement az Alvilágba, megküzdött Thanatosszal és visszahozta Szemelét az életbe (persze nem halandó ember lett, hiszen aki egyszer visszatér az Alvilágból soha többet nem élhet ugyanolyan életet, mint előtte).

   Az újjászületés képessége miatt a hétköznapi ember számára az egyik legfontosabb istenséggé vált. Az ígéret, hogy van élet a halál után. Ezért nem egyszerű az ókori ember világképére ráhúzni, hogy 'többistenhit'. Nem, ennél sokkal összetettebb. Mert bár Dionüszosz nem olümposzi isten, a rómaiak isten-csarnokában sem találjuk, ám mégis a hétköznapi ember gondolkodását mélyen átitatta a Dionüszosz-misztérium. 

   A mitikus széttépetése is kapcsolódik a mezőgazdasági munkákhoz: télre a szőlőtőkéket vissza kell vágni, szimbolikus értelemben meg kell csonkítani. Így tudnak az új hajtások, az új élet kikelni. Előbb meg kell halni, hogy újra élhessünk. Egy más minőségben. A szőlő préselése a dionüszoszi hagyományban a test megtiprása: itt is az összeroncsolás, összezúzás motívuma, hogy a szőlőszemekből a vandálkodás hatására egy más, magasabb minőségű bor születhessen meg. Dionüszosz, aki legyőzte a halált és visszatér az életbe szimbolikusan a gyümölcs borrá változása jelképezi. És itt megint Krisztushoz kapcsolódik: az ő összetört teste vezet a magasabb dimenziókba.

   Dionüszosz alakjával gyakran találkozunk sírfestményeken, reliefeken, a halotti kultusz szerves része. Ünnepe tavasszal kezdődött, amikor a szőlőtőkék új levelet hoztak. Az év legfontosabb eseményévé vált, és az ünnepi eseménysor fő színtere a színház volt (nem templom, megint a játék, az átváltozás misztériumával találkozhatunk). A görög színjátszás is kezdetben a Dionüszosz-ünnepekből nőtte ki magát, és a darabban szereplők mindannyian Dionüszosz papjai voltak. Az isten életét és halálát játszották el, az imitált átalakulás, átlényegülés vezette el a híveit a valódi megváltáshoz. Hogy létezik-e megváltás? Erre a kérdésre csak azok felelhetnek, akik végigmentek az úton...

 

0 Tovább

Istennők alkonya

  Ma már minden megvásárolható, nincs az a dolog, amit pénzben ki ne lehetne fejezni. Talán az örök élet, a halhatatlanság az a téma, amit még nem lehet kilóra megvenni. Bár élet és halál kérdésén is vitatkozunk: kinek szabad, kinek nem, kitől vegyük el és kinek adjunk. Talán ez jelen korunk egyik legsúlyosabb kérdése. De minden más megvásárolható, az emberek is, a testük is, a lelkük is. Eladtuk a testünket, lelkünket, és nem maradt semmi intim szféra, nem maradtak titkaink, sötét zugaink, ki nem mondott vágyaink. A szexualitás közügy, amolyan szabadidős tevékenység, amit ha nem művelsz, kilógsz a sorból. Nyomatékosan az arcodba tolják, hogyan és miként KELL csinálni, és legfőképp kell csinálni. És természetesen beszélni kell róla, és minden létező csatornán hirdetni a saját szexualitásunkat. Folyamatosan legyél vonzó, legyél nő/férfi, buzogjon benned a termékeny energia, a csí helyett a potenciál járja át a mentális csakráidat. Pedig ez már rég nem arról szól, amiről szólt egykor - mármint a nemiség kérdése. Nem jó vagy rossz dologként említem, igyekszem magára a változásra koncentrálni. 

   A szexualitás valaha a termékenység feltétele volt. A régi istennők termékenyek voltak, miattuk és nekik köszönhetően volt mit enni, születtek állatok, akiket meg lehetett enni, akiket munkára lehetett fogni. Az ősi istennőknek köszönhetően borult virágba tavasszal a természet és ébredt fel az élet. Az istennők termékenysége bontotta ki a magokat és szárította fel a fagyott sarat, az ő termékenységük fakasztotta a tehenek tejét és óvta a gödölyéket. Az ősi istennőknek hatalmas, titokzatos kultuszaik voltak, bonyolult rítusokkal tisztelegtek előttük és kérték a jóindulatukat.

   Mert a Nagy Anya, az élet kezdete és vége korántsem volt egy bájosan mosolygó, elégedett mami. Szeszélyes, önfejű, bosszúálló. A női mágia az emberek által ismert mágiák legsötétebbje. Elég rossz a marketingje mindennemű női misztériumnak... Ennek legfőbb oka, hogy a férfiak világában férfiak mondják ki a mértéket: és bizony ők a női mágiát igencsak sötétnek zsűrizték. Talán mert félnek tőle. Félnek, mert nem értik és nem tudják utánozni a Nagy Anya varázslatát. A születés és a halál titkát. Hogyan jön az élet a semmiből és miért múlik el? Ez az a pont, ahol a történelem legerősebb férfiúi is térdre kényszerültek, a Nagy Anya mágiája.

   A mezopotámiai Inanna istennő a pásztor Dumuzival hált, és Mezopotámia gazdag és termékeny lett. Dumuzi maga is istenné lett, de ő csak eszköze a női termékenységnek, nem főszereplője. Dumuzi megtermékenyít, nem maga a termékenység. A termékenység maga a szeszélyes istennő, ő hordozza magában az életet. Inanna mintegy elfogadja Dumuzi áldozatát, befogadja őt, aki méltó hozzá, hogy az életet együtt ébresszék fel. Ennek allegóriájaként Mezopotámia királya az év kezdetekor, tavasszal rituálisan Inanna istennővel hál, hogy biztosítsa földje és népe termékenységét. Ezért a régi királyok, uralkodók vére, vérvonala az élet, az ő termékenységük a nép, a föld, a társadalom termékenysége, gazdagsága, gyarapodása.

   Aztán sok víz lefolyt a Tigrisen és az Eufráteszen, és valami véglegesen megváltozott. Egy megfoghatatlan pillanatban a dolgok menete visszavonhatatlanul megfordult. Az istennőket azért még megünneplik, de már nem tudják, hogy miért. A rítusok maradtak, a tartalom elveszett. Az istenek leteperik az istennőket, és ha nekik úgy tetszik, kedvükre erőszakolják meg az istennőket, sőt, a szemrevalóbb halandó nőket is. Már nem a nők, az istennők lettek a termékenység hordozói, hanem a férfiak, a férfi istenek. A férfiak előtérbe kerültek, és már nem az istennő, hanem az isten válik a termékenység szimbólumává, ő termékenyíti meg az istennőt, aki szinte csak mint egy a termékenység befogadására alkalmas edény szerepel. Ugye ez az edény-allegória egészen a keresztény kultúrkörig virágzik, gondoljunk csak a Grál- értelmezésre (egy teória a sok közül, de mindenképp elgondolkodtató), ahol a Grál maga az anyaméh.

   A férfiak egyre fontosabbak lettek, és lassan elfelejtettük, hogy az istennők pattintják ki a magokat, és nem az istenek. Az istennők, a fekete föld sötét misztikája az, amitől a növények megnőnek, a csikók lábra állnak. A férfiak rettegte sötét varázslatok a mozgatórugói az életnek, a növekedésnek, a gyarapodásnak - és a halálnak is. Apollón napsugarai nevelnek és növesztenek, de egyben gyilkosak is. Apollón sugarai adnak, de nem teremtenek. Az anyaföld termékeny és életet ad, de be is fogadja azt, aki elért útja végére. Mindkét pólus életet ad és gyarapít, de csakis együtt képesek a földi élet egyensúlyát fenntartani. Pallasz Athéné is bár Zeusz fejéből pattant ki, szülőanya közreműködése nélkül, és Héra, féltékenységében, hogy férje nélküle utódot nemzett, apa nélkül szülte meg Héphaistost, aki sántára sikeredett, ezért az istennő elfordulva gyermekétől levetette az Olümposzról. Még az istenek sem hozhatnak létre utódokat a másik nélkül (legalábbis nem olyanokat, amilyeneket szeretnének) - a természet rendje ezt követeli.

   Aztán a férfiak "hatalomra" törésével megkezdődött a nők kisajátítása: a görögöktől kezdve a nő nem ura a saját testének, nem dönthet a saját életéről. A görög feleség szinte be volt zárva az otthonába: megszabták, hogy kivel érintkezhet, mikor mit csinálhat. A görög nőnek nincs szava: Télemakhosz is egy laza 'menj a szobádba, a beszéd a férfiak dolga' félmondattal elintézi anyját, Pénelopét, aki Odüsszeuszt várva a potyaleső kérők gyűrűjében szót mer emelni az énekmondó rhapszódosz dala ellen. Más dalt szeretne hallani, valami vidámabbat.

   A római nő ehhez képest nagy szabadságban élhet: (szinte) oda ment, ahova akart, azt csinált, amit akart - az erkölcs határain belül. Persze ezek a "lehetőségek" a férfiak világához képest igencsak megnyirbált szárnyú madarak. Ám a nő teste már nem az ő tulajdona: nem vállalhat gyereket, akitől és amikor akar, nem dönthet úgy, hogy nem szül gyereket, nem érintkezhet bármelyik férfival kedvére - ellenben a férfiaknak ez teljes és elismert joga. A férfi rendelkezik felette, a nő annyit dönthet, mint egy kisgyerek: semmit. Először az apja tulajdona, aztán a férjéé, ha nem ment férjhez, akkor pedig gyámja van.

   Az istennő már nem a termékenység királynője, a természet isten-anyja, hanem egy edény, ami kiszolgálja a férfi termékenységét, talajt ad a férfi potenciáljának. A régi istennők már elköltöztek valahova máshová, és a fölbomlott rend csak káoszt és viszályt szül.

istenek

0 Tovább

Kacagó Delfinek

blogavatar

Minden, ami ókor.

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek