Kísértettörténet

  Volt Athénban egy nagy és tágas, de hírhedt, rontást árasztó ház. Az éjszaka csendjében vascsörömpölés, vagy ha jobban odafigyelt az ember, lánccsörgés hallatszott belőle, előbb távolról, majd mind közelebbről. Végül feltűnt a szellem, egy holtsápadt, csonttá aszott vénség, lengő szakállal, égnek meredő hajjal: lábán béklyót, kezén bilincseket viselt, azokat rázta. Szörnyű és baljós éjszakák voltak ezek, a lakók félelmükben le nem hunytak a szemüket virradatig. A virrasztásnak betegség, a mind jobban elhatalmasodó rettegésnek halál járt a nyomában. Mert hiába tűnt el a rémalak, rémes emléke fényes nappal is fel-felötlött lelki szemeik előtt: a felelem tovább tartott, mint a félelmet kiváltó ok. Így aztán nemsokára elhagyottan, lakatlanságra kárhoztatva állt, maradt a rém korlátlan birodalma. Mégis hirdettek, hátha jelentkezik rá vevő vagy bérlő, aki ezekről a borzalmakról mit sem tud. Éppen Athénba érkezik Athenodorus, a filozófus. Olvassa a hirdetést, hallja az árat, s mert gyanúsan olcsónak találja, érdeklődni kezd. Mindenről fölvilágosítják, de ő ennek ellenére, jobban mondva: csak azért is bérbe veszi. Napszálltakor parancsot ad, hogy ágyát a ház előrészében vessék meg, viasztáblát, íróvesszőt, mécsest kér; öveit a belső szobákba küldi, maga meg írni kezd: lelke, szeme, keze a munkáján, nehogy a szellemi tétlenség mesebeli szörnyeket, hazug rémképeket varázsoljon elé. Az éjszaka eleinte csendes, mint másutt, később vascsörgés, láncrázás; neki szeme sem rebben, íróvesszeje se lankad; felvértezi lelkét, és ügyet sem vet a zajra. A csörömpölés egyre erősödik, közelebb-közelebb ér, már szinte a küszöbön, már a szobában hangzik. Hátratekint, megpillantja: felismeri az annyit emlegetett kísértetet. Mögötte állt, intett az ujjával, mintha hívná: ő viszonzásul kézmozdulattal jelzi, hogy várjon, s újra viasztáblája s íróvesszeje fölé hajol. Míg ír, a szellem feje fölött csörgeti a bilincset: megint felnéz, s akár az előbb, ismét integetni látja. Most már habozás nélkül felveszi a mécsest, és nyomába szegődik. A rémalak alig vonszolta a lábát, bizonyára a súlyos béklyók miatt, kivánszorgott az udvarra, aztán kísérőjét otthagyva hirtelen eltűnt. A magára hagyott Athenodorus leveleket, füvet markol össze, és e helyre jelt tesz. Másnap a hatóságok elé járul, figyelmezteti őket, hogy azt a helyet ássák fel. Csontváz került elő, láncokkal át- meg átkötve: a test az idő folyamán mar szétrohadt, s a bilincsek alatt csak a meztelen és csupaszra aszott csontok maradtak. Ezeket összegyűjtötték, a város elhantoltatta; s attól kezdve, hogy tisztességgel eltemették, a halott szelleme nem kísértett tovább.

Ifjabb Plinius: Levelek VII. 27,2–10

(Szepessy Tibor fordítása)

1 Tovább

Gondolatok az Októberi Lóról

  "Október Idusával véget ért a hadjáratok évszaka, és ezen a napon a Campus Martius füves térségén, alig valamivel a köztársasági Róma severusi falain túl, köcsiversenyt rendeztek.

   Az év legjobb harci lovait párosával szekerek elé fogták, és nyaktörő iramban hajtották végig őket a pályán. A nyertes páros jobb oldali tagja lett az októberi ló, amelyet Mars hadisten papja, a flamen Martialis dárdával agyonszúrt. Ezután az októberi ló fejét és nemi szerveit lemetélték; a nemi szerveket sebbel-lobbal, hogy még vérezzenek, Róma legrégibb templomának, a Regiának szent tűzhelyére szállították, majd átadták a Vesta-szüzeknek, hogy Vesta szent tüzénél elhamvasszák őket. A hamvakat később abba a süteménybe keverték, amelyet Róma Romulus király általi megalapításának évfordulójára készült. A feldíszített fejet odavetették két, egyszerű polgárokból álló csapat közé, melyek közül egyik a Subura kerületet, a másik a Sacra Via kerületet képviselte; ezek ádáz küzdelemben mérkőztek meg a fej birtoklásáért. Ha a Subura győzött, a fejet a Turris Mamiliára szögezték ki, ha a Sacra Via kerekedett felül, a fej a Regia külső falára került.

   Ezzel az ősi szertartással, melynek eredetére már senki nem emlékezett, Róma legrégibb tulajdonát áldozták fel a Várost kormányzó ikerhatalmaknak: a háborúnak és a földnek, amelyektől Róma hatalma, gazdagsága, örökké tartó dicsősége eredt. Az októberi ló halálában egyszerre öltött testet a múlt elsiratása és a jövőről alkotott látomás."

Colleen McCullough: Az októberi ló

lovak római ünnepek

0 Tovább

Öngyilkosság az amfiteátrumban

 "Alaptalan a véleményed, hogy csak nagy férfiakban volt meg az erő ahhoz, hogy széttörjék az emberi rabság bilincseit; nem áll az, amit mondasz, hogy erre legfeljebb egy Cato lehetett képes, aki, mikor kardja nem végzett vele, sebét feltépve adta ki a lelkét! Roppant elszántság árán megvetett sorsú emberek is jutottak már biztos révbe, mert ha nem adatott meg könnyűszerrel meghalniuk, s nem választhatták meg kedvükre haláluk eszközét, megragadták azt, ami kezük ügyébe akadt, s az erős akarat tulajdonképpen ártalmatlan tárgyakat is fegyverré változtatott!

   Minap a vadállat- viadalok kaszárnyájában az egyik germán, akit a másnap reggeli látványosságra osztottak be, félrevonult, hogy elvégezze szükségét: más zugot nem talált, ahová ne kísérte volna őr. Itt az ürülék letakarítására használt fanyelű szivacsot nyelestől a torkába gyömöszölte, s légcsöve elzárásával vetett véget életének. Ez volt csak a halálmegvetés! Az igaz, nem éppen ízléses vagy mutatós: mert van- e nagyobb ostobaság, mint undorodva meghalni?"

 

(Seneca: Ep. 70, 19-20 Maróti Egon fordítása)

gondolatok idézet Seneca

0 Tovább

Reggeli szépségápolás

Int e tanács: tunyaság fogatok nehogy elfeketítse,

s reggel mossa ki friss vízhab a szátokat is.

Értitek arcotokat behavazni a kréta porával,

s vér mit nem pirosít, megpirosítja a rúzs.

Ritka szemöldökötök rajzát kerekítse ki szénrúd,

s orcátok, ha csupasz, fedje csipetnyi tapasz.

Nem szégyen, hamu vagy sáfrány sem a szemre, szemernyi,

mely, Cydnus, ragyogó partjaidon viruló.

 

(Ovidius: Ars amat. 3, 197-204 Kárpáty Csilla fordítása)

 

0 Tovább

A nyárról, a kánikuláról és a Kutyáról

Már a bogáncs ha virágzik, s ülve a fán a kabóca 

cirpel, s harsány visszhanggal szétömlik az ének 

szárnya alól, fáradságos nyár évszaka jött meg. 

Legzsirosabbak a kecskék és legjobb a bor ekkor, 

kéjvágyóak az asszonyok, ámde legyöngül a férfi, 

mert fejet és térdet szikkaszt ki a Nagy Kutya csillag, 

forróságtól száraz a bőr. Jó volna ilyenkor 

árnyékos barlangban a bibloszi bor, s a kalács, mely 

tejjel van bedagasztva; ha már nem szoptat a kecske, 

friss teje, húsa az erdőben legelő kis üszőnek 

meg fiatal baknak, s iszogatni utána tüzes bort, 

ülve az árnyékban, s eltöltve szivünk eledellel, 

és fordítva szelíd Zephürosszal szembe az arcunk.

Hésziodosz: Munkák és napok (582-594 sorok)

Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása

a Sirius a kutya orrán található

0 Tovább

Kacagó Delfinek

blogavatar

Minden, ami ókor.

Utolsó kommentek