Mindörökké fiatalon

   Ki ne szeretne örökre fiatal maradni? Naná, hogy senki sem kérte, hogy emberi mivoltában megalázva, megtörve, meggyötörve haljon meg. Senki sem kérte, hogy egy emberi roncsként könyörögjön a megváltásért. Na de fiatalon meghalni, amikor még nem is élte le az életét? Az sem jó. Pedig aki fiatalon hal meg, örökké fiatal marad. Nem véletlen a misztikus huszonnyolc. A fiatalság csúcsán bekövetkező halál.

   Egyiptom kapcsán gyakran a szokásos sztereotípiára gondolunk: piramisok, fáraók, macskák és múmiák. A múmiák, mint a gazdagok a túlvilági utazásra gondosan becsomagolt batyui, azért mégiscsak egy kicsit riasztóak, ha kicsomagoljuk őket. A múmiák szarkofágjai pedig gyakran szigorúak és nagy elvontak: nem az illetőt magát ábrázolják, hanem egy eszmét. Nem az egyéni vonások a fontosak, hanem a szellemi, társadalmi és vagyoni helyzet leképezése a művészetben. Azt is mondhatnánk, hogy magáról az emberről nem sokat mond.

   Ugyanígy a falfestmények. Idealizáltak, sokkal inkább azokról a dolgokról beszélnek, amit a mindennapokban nem látunk, ám mégis ezek határozzák meg a világ menetét. Eszmék, ideológiák, pózok és elvárások - ám hol van az ember? Nyilván, egy fáraó már nem "ember", ahogyan az uralkodók sem azok. Ők az államuk, a nemzetük, a népük, az országuk képviselői, jelképei, szimbólumai, nem "hétköznapi emberek", akik egy kicsit többre vitték. Egy baszileosz halhatatlan, erős és termékeny, sosem agg és megroskadt. Egy baszileosz valóban halhatatlan, hiszen az aktuális uralkodó folytatása az elődeinek és egyben előzménye az utódainak. A felkent uralkodók a vérvonaluk láncával érik el a halhatatlanságot: nem számít, épp ki uralkodik, csakis a vérvonal és a nemes, nagy tettek számítanak. A nagy tettek, a hősies cselekedetek, amelyek az egyént halhatatlanná teszik, nevének örök fényt adnak. Hát nem erről szól az egész Iliász, hogy csak meg ne haljak küzdelem nélkül?

   De mi van a "kis emberrel", aki nem írta be a nevét a halhatatlanok könyvébe? Vele is találkozhatunk, mégpedig a múmiaportrékon. A Fajjúmból előkerült múmiaportrék izgalmas szeletei az ókori világnak. 

   Bár a rómaiak megszállták Egyiptomot, a helyzet az, hogy Egyiptom sokkal inkább megszállta őket: a gazdag és tehetős rómaiak, akik csak megengedhették maguknak, magukat és szeretteiket mumifikáltatták (igen, a szeretett macskákat is), egyiptomi szokás szerint. A mumifikálás egyaránt kijárt felnőttnek, gyereknek, férfinak, nőnek és macskáknak (természetesen a rabszolga lévén csak beszélő szerszám, kár is lenne számba venni) - bárkinek, aki fizetett érte. Mert ám nem volt olcsó szórakozás valakit kipakoltatni és kitömetni pozdorjával (na jó, ez egy erős leegyszerűsítése a tartósítás bonyolult művészetének). 

   Ezek a festett múmiaportrék az idealizált, eszményített portrékkal szemben nagyon is emberiek, egyéniek. A halottak arca a "saját" arcuk, a múmiaportré közvetlenül a múmia arcára került. Ezek a portrék megszólalásik élethűek: olyanok, mint bármelyikünk manapság. Természetesen nem minden ilyen élethű múmiaportré Fajjúmból származik, készültek máshol is ilyenek, de talán ez a csoport a legismertebb.

   Közel 1000(!) festett múmiaportré ismeretes az isz. 1-4-századi időszakból a romanizált Egyiptom területéről. Érdekes csoport a 14 és 20 év közötti férfiak csoportja: az élethű festmények megint többet árulnak el, mint egy portrétól várnánk. A képek sokat fecsegnek a társadalmi kapcsolatokról, a viselkedésről, a társadalomban betöltött szerepről, a nemi identitásról. A nők szerepe talán kevésbé volt jelentős, gyakran szépnek, ápoltnak, finomnak ábrázolják őket: egyik nőalak sem törtető, elszánt, karrierista vagy férfias - pedig minden bizonnyal voltak ilyenek is, akkor is. 

   A portrék ikonográfiája nagyon jellegzetes, noha a képeket megtekintve olyan érzésünk támad, mintha számtalan különböző emberrel találkoznák. A felékszerezett nő, katona a fegyvereivel, fiúcskák - a portréfestők egyszerű eszközökkel érték el azt a megdöbbentő és látványos eredményt, amit mind a mai napig tátott szájjal csodálunk. 

    A fiatal fiúkat általában a pubertás kor előtti állapotukban ábrázolják, zsenge bajuszkával, gyakran a fejükön koszorúval. Leggyakrabban egyszerű fehér tunicában vannak.  Ezek az ábrázolási szokások nem az egyediség ellen vannak, hanem a halott családban betöltött szerepét hivatott megmutatni. Hiszen a portrén nincsenek jelen a családtagok, nem láthatjuk a kéztartásukból a viszonyukat, mint a faragott római sírköveken. Tehát mégsem az volt a lényeg, hogy a portré mennyire hasonlít az elhunytra, hanem a családba való illeszkedés a lényeg, az ősök sorában elfoglalt hely, helyzet, és az, hogy elhunytnak biztosítsák a túlvilági életét és az újjászületést.

   A halotti maszk portréja többek között azért is nagyon fontos, mert ha látjuk, hogy a halott fiatal, eszünkbe, emlékezetünkbe ötlik az idő előtti , korai halála. A fiatal, aki élete kezdetén halt meg, termékenységében, kifejlődésében, azelőtt, hogy elhálhatta volna nászát. A lányoknál, ha szüzen haltak meg, különösen szomorú volt, hiszen nem teljesíthették be női "hivatásukat" (a keresztény kultúrkörben is az a lány, aki házasságkötés előtt, szüzen halt meg, nem vehette magára a keresztény élet egyik legfontosabb szentségét, a házasság szentségét). Mielőtt felhördülünk, hogy a nő dolga nem a szülés, gondoljunk csak Gellóra, aki vérszomjas, félelmetes démon lett, és ő is egy gyermektelenül, szüzen meghalt lány szelleme volt... A fiúk esetében ez a "szentség" az első szakáll levágása - a fiú szakrális átlényegülése a férfikorba. Az első levágott szakállát családi ünnepség keretein belül az isteneknek ajánlotta. Tehát az ifjú, aki még nem vágta le a szakállát, olyan különleges társadalmi csoportot alkotott, mint a férjezetlen hajadonok.

   Az első szakállnak van némi erotikus felhangja is, mint azt a görög szerelmi költészetből megismerhetjük (bár van bármi NEM erotikus a görög szerelmi költészetben?!?). A szakállvágást minden életkorban az isteneknek ajánlották: az őszülő szakáll levágása a fiatalság múlhatatlanságát jelképezi. A görög írók szerint a szakáll és a testszőrzet megnövesztése a fiúkor végét jelenti: a fiúkorral véget ér az öncélú szerelmi élet és kezdetét veszi a szaporodás és a nemzetség fenntartásának feladata. A rómaiak teljesen más nézeteket vallottak az arc- és testszőrzet tekintetében. A haj és a szakáll számukra is a felnőttkort jelenítette meg, de annak eltávolítása egészen mást jelentett. Sok római nem csak a pubertáskor végét ünnepelte rituális szakállvágással, hanem a császárrá választását is. Augustus például már 23 éves volt, amikor először levágta a szakállát. Az "első" szakállukat az isteneknek ajánlották például a katonai szolgálat teljesítésekor.

   Visszatérve az egyiptomiakhoz: számukra a szakáll nem volt ennyire kultikus jelentőségű. Az egyiptomiak számára a kopasz és szakáll nélküli, arcszőrzet nélküli ember spirituálisan "tiszta", ez a szellemi jólét jele. Mindenki borotválkozott. Az egyiptomi ikonikus ábrázolásokon éppen ezért nehéz megállapítani valakinek az életkorát. A fiatal férfiak szakállas ábrázolása minden bizonnyal görög hatás: biztos, hogy nem római hatás és nem is egyiptomi. Azok a fiatal férfiak, akiket szakállal látunk, biztos, hogy nem a katonai szolgálatukat teljesítik. A rómaiak a fiatal férfit általában szakáll és arcszőrzet nélkül ábrázolják.

  A nagy kérdés az, hogy ki készítette ezeket a múmiaportrékat? Egy múmia elkészítése igen költséges eljárás volt. Már maga a múmia elkészítése is mutatja a család anyagi lehetőségeit, a portré pedig csak fokozza ezt. Az a fiatal, aki úgy halt meg, hogy nem született utóda, veszteség volt. Amolyan hiba, ami megszakítja az ősök láncát, ami megakasztja a családfát. A fiatal halála a jövő halálát jelentette. Örökre fiatalok maradtak. 

0 Tovább

Ókori szellemességek

   Az ókori emberek- általában- mélyen vallásosak és babonásak. A vallást nem a mai értelemben kell érteni, inkább úgy fogalmaznék, tisztelték az isteneket, megadták, ami jár nekik. A vallás kevésé a hitéleti gyakorlatot, a mindennapi rítus monotonitását jelentette, inkább egy felfogásbeli, érzelmi dologként működött.

   Az ókori népek közös vonása, hogy volt valamilyen túlvilág, élet- utáni- élet képük. Nem voltak ateisták és nihilisták, úgy gondolták, valami lesz a halál után, nem a nagy semmi vár ránk. Az embernek lelke van, és a lélek halhatatlansága miatt valaminek lennie kell, amikor a test meghal, nem működik tovább. Ebből kifolyólag hittek a szellemekben is.

   A temetési szertartások, rítusok egy része arról szól, hogy az élőket és a halottakat el kell választani egymástól. A halottak menjenek az ő világukba, a Holtak Birodalmába, az élőket ne zaklassák, ne járjanak az élők közé portyázni. Az élőket pedig távol kell tartani a halottaktól. Bár még mit sem tudtak a fertőzések mibenlétéről, de felfedezték, hogy az élőkre nincs jótékony hatással a halott test. Szóval az élők éljenek, a holtak pedig térjenek meg a maguk Nekropoliszába, mindenki tegye a maga dolgát.

   A görög- római mitológiából ismert Kerberosz (a háromfejű kutya- fenevad) is azt a célt szolgálja, hogy a halottakat az alvilágban tartsa és az élőket ne engedje be. Persze mindig akad egy jóképű hős, aki fittyet hány a szabályokra, félresöpri a három szájból nyáladzó fenevadat és egyenesen bemasíroz Hádész birodalmába. Persze azért a jóképű hős is megroppan a kiruccanástól- már egyikük sem tud olyan lenni, amilyen volt. Ez van, ha valaki szembenéz a halállal.

  A szellemekben nagyon is hittek, mert azok nem megfelelő bánásmód esetén nem hagytak nyugtot az élőknek. Ha egy halott elégedetlen volt, annak a leggyakoribb oka a rendes (általuk rendesnek tartott) temetés elmulasztása volt. Érdekes például, hogy Antigoné a testvérét hogyan temeti el. Ugyebár tilos lenne, mert Kreón szerint (aki a drámában az emberi törvények képviselője) nem érdemel tisztes temetést, de Antigoné (az isteni törvényekre hivatkozva, amelyek az emberi törvények felett állnak) mégis úgy véli, a testvérét el kell temetnie. Pontosabban meg kell neki adnia a végtisztességet, hogy a szelleme megtérhessen az alvilágba, ne kényszerüljön arra, hogy az élők között bolyongjon. Jelképesen földet szór a tetemre, ami azért nem tűnik „igazi” temetésnek első ránézésre, ám a halott megkapja azt a végtisztességét, amire szüksége van, így eltemetettnek minősül. További izgalmakért tessék elolvasni magát a művet.

    A legtöbb szellem már jelenlétével is felfordulást és heves szívdobogást okoz, noha láthatóan nincs testük, csak árnyalakok. Ezzel szemben vannak igencsak erőszakos szellemek is, akik viszont a testi materializálódás ide vagy oda, igencsak huncut dolgokat tudnak csinálni. Például Phlegónnál olvashatjuk Philinnion történetét, aki fél évnyi „halottság” után visszatér kísérteni a szülei házába és egy vendéggel hancúrozni. Olyan élethűen játszza el az elé lányt, hogy a vendégfiú észre sem veszi, hogy estéről estére egy halott, szellemlányt ölel.

   A görögök szerint minden embernek van egy életútja, amit le kell élnie. Ez annyi idő, amennyit a Sors elrendel neki, se több, se kevesebb. Ezért súlyos vétség az öngyilkosság, a beavatkozás az istenek által megszabott dolgok menetébe. Van, aki mégsem tudja „végigélni” ezt a számára kirendelt időtartamot, mert például erőszakos halált hal (magyarul megölik). Erről lehet hosszas eszmefuttatásokat tolni, hogy az istenek miért nem tudták, hogy hamar fog meghalni, vagy esetleg az volt neki elrendelve, hogy egy erőszak áldozata legyen, és akkor nem is halt meg előbb, mint kellet volna, satöbbi. Erről lehet hosszasan gondolkodni. Mindenesetre ezek az idő előtt elhaltak igen dühödt és éhes szellemek lettek. Például ők lettek a célpontjai mindennemű mágiának, amely a halottak megidézésével operált. Lehetett ez az egyszerű jóslatkéréstől kezdve az alvilágba szánt üzenetek továbbításáig bármi, amihez a mágusnak egy halottra volt szüksége. Vagy a legbonyolultabb mágikus eljárás, amikor a mágus egy PAREDROS-t készít egy halottból: egy emberfeletti hatalommal rendelkező démont, aki a mágus szolgálatába áll, és annak minden kérését teljesíti. Ez is egy erőszakos és erővel bíró szellem, aki akár fizikai bántalmazást is képes eszközölni a még élőkön.

   A másik érdekes típus a GELLÓ- típusú szellem. Egy fiatal lányról kapta a nevét ez a csoport, aki még nem szült gyermeket, amikor meghalt. Ezért saját elhatározásából tért vissza a földre (tehát nem valaki megidézte) és csecsemőket lopott el, ölt meg és tépett szét (és egyéb gyalázatok). Mivel őt is idő előtt ragadta el a halál, az alvilági istenek engedélyezték a számára, hogy feljárjon a földre egészen addig az időig, amíg természetese meg nem halt volna, amíg a számára elrendelt idő kitartott. A tőle való félelem erősebb volt, a legendája még sokkal utána is fennmaradt, amikor már elvileg nem garázdálkodhatott az élők között. A házasság előtt elhalt nők elvileg szüzek) szintén nagyon veszélyes csoportját képezik a szellemeknek!

   Annyira féltek a bosszúálló, visszajáró, kísértő szellemektől, hogy a tengerben életét vesztett matróznak is emeltek sírt a szárazföldön, és temetést is rendeztek a tiszteletére. A csatatéren elhunyt katonák tetemeit összegyűjtötték és közös máglyán égették el őket, majd egy közös síremléket kaptak. Mint a híres thermopülai csata emlékműve, ami a mai napig látható.

0 Tovább

Római kori gyereksírok

"Sírni a természet késztet hajadon temetésén,

vagy ha a föld apró csecsemőt takar el, ki a máglya tüzére

még apró.”

Iuvenalis, Szatírák V.15.138-140 (Muraközy Gyula fordítása)

   Ha becsukod a szemed, a szörnyek nem tűnnek el. Néha jobb a szemükbe nézni...

   Mint az idézetből is kitűnik a nagyon kicsi gyerekeket a hamvasztás helyett inkább eltemették. A kicsi gyerek alatt az újszülöttkort és az egyéves kor közötti időszakot értették a rómaiak. Kérdés az, hogy ezeket a kis embereket hova és hogyan temették el. Nyilván egy cikk keretein belül erre a kérdésre nem lehet elégséges és kielégítő választ adni. Most az egy évnél fiatalabb csecsemőkre koncentrálunk, függetlenül a társadalmi helyzetüktől és általában a gyerekek meggyászolásának rítusaitól. Természetesen a kettő szorosan összefügg, de a gyermek helyzete a római társadalomban egy másik (szintén kimeríthetetlen) téma.

    Azt tudjuk, hogy a gyermekhalandóság a római korban igen magas volt, mégis, a régészeti feltárások igen kevés gyermeksírt hoznak napvilágra. A csecsemősírok hiányát sokan úgy magyarázták, hogy a rómaiak egyszerűen nem fordítottak kellő gondot a bébik eltemetésére. Mindennek megkoronázásaként több antik szerzőnél is találkozunk azzal a sommás megállapítással, hogy a csecsemők „nem számítanak”, nem fontosak. Plutarkhosznál azt olvashatjuk, hogy a csecsemők esetében a halottaknak kijáró tiszteletadás teljesen felesleges és szükségtelen dolog. Ez így elég szigorúan hangzik. Minél fiatalabb a gyermek, annál jelentéktelenebb – társadalmi szempontból. Az ilyen sorok olvasása közben ne feledjük el, hogy az író a felső tízezer tagja, és azt fogalmazza meg, aminek lennie kellene, és korántsem azt, ahogyan a dolgok valójában történnek. Az otthoni gyász, a család érzelmi viszonyai távol álltak az írók idealizált világától. Más társadalmi rétegek korántsem biztos, hogy így vélekedtek a halott gyermekeket illetően.

    Tekintettel arra, hogy a római szülőket már nem kérdezhetjük meg, hogyan gyászolták a halott gyereküket, így az írott források, mint láttuk, igencsak szélsőséges véleményt fogalmaztak meg, tehát közelítsük meg a kérdést inkább a ránk maradt kevés gyermeksír tükréből. Annak, hogy kevés csecsemősír maradt ránk, számtalan oka lehet. Elsőként például az, hogy a feltárt temetőket sem olyan alapossággal tárták fel, mint kellett volna, de az is lehet az oka, hogy a gyerekeket elkülönítve vagy teljesen máshová temették. Aztán figyelembe kell vennünk, hogy a kicsi, puha csontok gyorsabban lebomlanak, mint egy felnőtt csontozata. Sok gyermeket eleve nem a temetőben temettek el, hanem a lakóhelyhez közel, ezekről a helyekről, telepekről egyenlőre kevés tudásunk van. A gazdag emberek megengedhették maguknak, hogy maradandó emléket állítsanak a gyermeküknek, de mi a helyzet a szegényekkel? Mit tehettek ők a halott gyermekükkel? Mit tettek és mit tehettek? Ezt nem tudjuk. Olaszországi ásatások szerint a gyerekeket életkortól függetlenül (bambino) egy helyre temették. Ezt a szokást látjuk a régi magyar temetőkben is : angyalok kertje. Bár a magyar hagyományok nem tekintik súlytalannak a gyereket: igenis őket is megilleti a tisztes temetés és elsiratás, hiszen életkortól és társadalmi helyzettől függetlenül bárkiből lehet rontó démon.

    Plinius szerint a kicsi gyerekeket nem hamvasztották, hanem temették. Ezzel együtt a csecsemőhamvasztásnak is számos bizonyítékát ismerjük a régészeti feltárásokból. Annak, hogy a csecsemőket fakoporsókba tették és azt vasszögekkel zárták le, a csontváz körüli vasszögek (nyoma) az egyetlen bizonyítéka. Gyakori volt a gyereksírok kőlappal való lefedése, vagy az a szokás, hogy a sír fölé tetőcserepekből ház formájú emlékművet emeltek. Vannak csecsemő csontvázak dupla temetéssel is:a koporsón belül a test még két imbrices-tetőcserép lemez közé van betéve. Az a szokás, hogy a csecsemőket a lakóhelyükhöz közel temették el a SUGGUNDARIA. Egyes tudósok szerint ez a kifejezés a csecsemők alacsony társadalmi helyzetére utal: a ház szélére temették őket, ami azt fejezi ki, hogy a háztartás legszélső pontján helyezkedtek el, önállótlan emberek, akikről még gondoskodni kell, értékek és eredmények nélkül.

 

    Gyakori szokás volt még a csecsemők amforába temetése. Kissé különösnek tűnhet ez a temetési mód, de a dolog akkor nyer értelmet, ha felidézzük, mit gondoltak a régi görögök az anyaméhről. Arisztotelész úgy írja le az anyaméhet, mint egy lefele fordított agyagedényt. Ezek szerint az amfora az anyaméhbe való visszatérést jelképezi. Ez a visszatérés viszont az újjászületés, az új élet kezdete. A tehetős családok megengedhették maguknak, hogy a babákat a családi mauzóleumban temessék el, de ez nem volt gyakori.

    A másik kérdés az, hogy hogyan és mikor temették el a babákat, hiszen, mint olvashattuk, nem kell őket meggyászolni. Plutarkhosz erre is választ ad: gyorsan és minden bonyodalom nélkül kell őket eltemetni, nem kell áldozni nekik és nem kell őket megsiratni. Szerinte a gyerekek esetében csak teljesen minimális szertartást kellene rendezni, mivel a társadalomnak még nem tagjai, nem integrálódtak be a közösségbe. Nyilván ez a ridegnek tűnő vélemény a köznek szóló temetésekre vonatkozik, szó nincs róla, hogy az anyának a halott gyermekét egyetlen könnycsepp nélkül kellene eltemetnie. A nyilvános gyász, a siratóasszonyok ugyanúgy egy látványosság részesei, mint a fátyol az esküvőkön. Önmagában nem jelent semmit.

 

    A valóságban a gyermekek temetése hasonló módon történhetett, mint a felnőtteké. A halott szemeit lezárták és tiszteletére tort rendeztek. A kis testet is megmosdatták és felöltöztették, mielőtt kivitték volna a temetőbe. Az éjszakai menetet fáklyák kísérhették, de az ilyen temetéseken nem vettek részt a társadalom előkelőségei és nem tartottak nyilvános siratást. A temetési szertartás utolsó momentuma a tor. A gyermek temetési szertartása éjszaka zajlott, legfőképpen azért, mert ez magánügy volt, és nem közügy. Nem az egész közösséget érintő esemény, ezért nem kellett mindenkinek tudnia róla. A gyerekek temetése inkább bensőséges dolognak számított, a közösség kíváncsi és vizslató tekintete elől inkább elrejtették, és a család a saját, belső körein belül gyászolta meg a halottját.

   Hiába az ókori írók véleménye és a magas csecsemőhalandóság, nem gondolom, hogy immunissá tette volna az embereket a halott gyerekekkel szemben. Különösen akkor nem, ha a saját gyerekük betegedett meg vagy halt el. A babák sérülékenysége és sebezhetősége inkább csak fokozta a szülők aggodalmát. A római család nagyobb és kiterjedtebb közösséget jelentett, mint a mai család. A babák gondozása és meggyászolása is ezt a szélesebb családot érintette, de akkor is a család magánügye volt.

    Sok római író szerint a gyerekek még nem részesei a társadalomnak, ám a halálukkal mégis beléptek a közösségbe: a római naptár azon ünnepei, amelyeket a halottakra való emlékezésnek szenteltek minden korosztályra vonatkozott, hiszen a rómaiak is úgy tartották, hogy a halálban mindenki egyenlővé válik. Ezeken a napokon megengedett volt a nyilvános gyász, meg lehetett gyászolni a halott babákat is. Ezekhez a napokhoz nem kapcsolódott semmiféle ideológia.

 

0 Tovább

Kacagó Delfinek

blogavatar

Minden, ami ókor.

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek

HTML

Feedek