Ókori szellemességek

   Az ókori emberek- általában- mélyen vallásosak és babonásak. A vallást nem a mai értelemben kell érteni, inkább úgy fogalmaznék, tisztelték az isteneket, megadták, ami jár nekik. A vallás kevésé a hitéleti gyakorlatot, a mindennapi rítus monotonitását jelentette, inkább egy felfogásbeli, érzelmi dologként működött.

   Az ókori népek közös vonása, hogy volt valamilyen túlvilág, élet- utáni- élet képük. Nem voltak ateisták és nihilisták, úgy gondolták, valami lesz a halál után, nem a nagy semmi vár ránk. Az embernek lelke van, és a lélek halhatatlansága miatt valaminek lennie kell, amikor a test meghal, nem működik tovább. Ebből kifolyólag hittek a szellemekben is.

   A temetési szertartások, rítusok egy része arról szól, hogy az élőket és a halottakat el kell választani egymástól. A halottak menjenek az ő világukba, a Holtak Birodalmába, az élőket ne zaklassák, ne járjanak az élők közé portyázni. Az élőket pedig távol kell tartani a halottaktól. Bár még mit sem tudtak a fertőzések mibenlétéről, de felfedezték, hogy az élőkre nincs jótékony hatással a halott test. Szóval az élők éljenek, a holtak pedig térjenek meg a maguk Nekropoliszába, mindenki tegye a maga dolgát.

   A görög- római mitológiából ismert Kerberosz (a háromfejű kutya- fenevad) is azt a célt szolgálja, hogy a halottakat az alvilágban tartsa és az élőket ne engedje be. Persze mindig akad egy jóképű hős, aki fittyet hány a szabályokra, félresöpri a három szájból nyáladzó fenevadat és egyenesen bemasíroz Hádész birodalmába. Persze azért a jóképű hős is megroppan a kiruccanástól- már egyikük sem tud olyan lenni, amilyen volt. Ez van, ha valaki szembenéz a halállal.

  A szellemekben nagyon is hittek, mert azok nem megfelelő bánásmód esetén nem hagytak nyugtot az élőknek. Ha egy halott elégedetlen volt, annak a leggyakoribb oka a rendes (általuk rendesnek tartott) temetés elmulasztása volt. Érdekes például, hogy Antigoné a testvérét hogyan temeti el. Ugyebár tilos lenne, mert Kreón szerint (aki a drámában az emberi törvények képviselője) nem érdemel tisztes temetést, de Antigoné (az isteni törvényekre hivatkozva, amelyek az emberi törvények felett állnak) mégis úgy véli, a testvérét el kell temetnie. Pontosabban meg kell neki adnia a végtisztességet, hogy a szelleme megtérhessen az alvilágba, ne kényszerüljön arra, hogy az élők között bolyongjon. Jelképesen földet szór a tetemre, ami azért nem tűnik „igazi” temetésnek első ránézésre, ám a halott megkapja azt a végtisztességét, amire szüksége van, így eltemetettnek minősül. További izgalmakért tessék elolvasni magát a művet.

    A legtöbb szellem már jelenlétével is felfordulást és heves szívdobogást okoz, noha láthatóan nincs testük, csak árnyalakok. Ezzel szemben vannak igencsak erőszakos szellemek is, akik viszont a testi materializálódás ide vagy oda, igencsak huncut dolgokat tudnak csinálni. Például Phlegónnál olvashatjuk Philinnion történetét, aki fél évnyi „halottság” után visszatér kísérteni a szülei házába és egy vendéggel hancúrozni. Olyan élethűen játszza el az elé lányt, hogy a vendégfiú észre sem veszi, hogy estéről estére egy halott, szellemlányt ölel.

   A görögök szerint minden embernek van egy életútja, amit le kell élnie. Ez annyi idő, amennyit a Sors elrendel neki, se több, se kevesebb. Ezért súlyos vétség az öngyilkosság, a beavatkozás az istenek által megszabott dolgok menetébe. Van, aki mégsem tudja „végigélni” ezt a számára kirendelt időtartamot, mert például erőszakos halált hal (magyarul megölik). Erről lehet hosszas eszmefuttatásokat tolni, hogy az istenek miért nem tudták, hogy hamar fog meghalni, vagy esetleg az volt neki elrendelve, hogy egy erőszak áldozata legyen, és akkor nem is halt meg előbb, mint kellet volna, satöbbi. Erről lehet hosszasan gondolkodni. Mindenesetre ezek az idő előtt elhaltak igen dühödt és éhes szellemek lettek. Például ők lettek a célpontjai mindennemű mágiának, amely a halottak megidézésével operált. Lehetett ez az egyszerű jóslatkéréstől kezdve az alvilágba szánt üzenetek továbbításáig bármi, amihez a mágusnak egy halottra volt szüksége. Vagy a legbonyolultabb mágikus eljárás, amikor a mágus egy PAREDROS-t készít egy halottból: egy emberfeletti hatalommal rendelkező démont, aki a mágus szolgálatába áll, és annak minden kérését teljesíti. Ez is egy erőszakos és erővel bíró szellem, aki akár fizikai bántalmazást is képes eszközölni a még élőkön.

   A másik érdekes típus a GELLÓ- típusú szellem. Egy fiatal lányról kapta a nevét ez a csoport, aki még nem szült gyermeket, amikor meghalt. Ezért saját elhatározásából tért vissza a földre (tehát nem valaki megidézte) és csecsemőket lopott el, ölt meg és tépett szét (és egyéb gyalázatok). Mivel őt is idő előtt ragadta el a halál, az alvilági istenek engedélyezték a számára, hogy feljárjon a földre egészen addig az időig, amíg természetese meg nem halt volna, amíg a számára elrendelt idő kitartott. A tőle való félelem erősebb volt, a legendája még sokkal utána is fennmaradt, amikor már elvileg nem garázdálkodhatott az élők között. A házasság előtt elhalt nők elvileg szüzek) szintén nagyon veszélyes csoportját képezik a szellemeknek!

   Annyira féltek a bosszúálló, visszajáró, kísértő szellemektől, hogy a tengerben életét vesztett matróznak is emeltek sírt a szárazföldön, és temetést is rendeztek a tiszteletére. A csatatéren elhunyt katonák tetemeit összegyűjtötték és közös máglyán égették el őket, majd egy közös síremléket kaptak. Mint a híres thermopülai csata emlékműve, ami a mai napig látható.

0 Tovább

Mit adtak nekünk a rómaiak?

 Ha már unod ezt a kérdést, ideje egy kicsit feldobni a választ! Mert nem csak szép vízvezetéket, utakat, vízöblítéses vécét és lefordíthatatlan verseket adtak, hanem mókát is!

   Ha unatkozol, kismillió módja van annak, hogy feldobd a hangulatot. Persze ez akkor és ott kilátástalannak látszik, hiszen épp ezért unatkozik az ember. No de a rómaiak, ők aztán értették a tréfát, különösen a császárok! Nyilván ők helyzetüknél fogva megtették, mert megtehették, de épp ezért érdemes rájuk odafigyelni, tanulni tőlük. Mert a császárok sem szigorú arcú márványszobrok, hanem nagyon is élő emberek, néha fiatalok és nem férnek a bőrükbe, néha idősebbek és újra élik a második gyerekkoruk. 

   Elagabalus császár kedvelt szórakozása volt, hogy a 'barátai' (mert valaki ellenkezni, ha a császár a barátjának nevezte?!?), amikor jól berúgtak, általa veszélytelennek zsűrizett állatokat csempészett a hálószobájukba. Ezek a veszélytelen állatok többnyire tigrisek, oroszlánok és medvék voltak, akik elhiszem, hogy jobban megijedtek, mint a macskajajjal küzdő derék római hazafi, mikor a rózsásujjú Hajnal beköszöntött. Szóval a reggeli riadalmat igen kevesen élték túl, ám ez cseppet sem kedvetlenítette el a tréfás kedvű császárt. Sőt, mivel ő a császár, arra sem lehet panasza, hogy idővel elfogynak a barátai, hiszen azonnal bárkit megtisztelhet ezzel a hízelgő pozícióval.

   Ám Elagabalus császár egy olyan dolgot talált fel, ami mind a mai napig igen otromba, ám megunhatatlan tréfa, és a legjózanabb ember is biztosan nevet rajta. Egy egészen ártalmatlan tréfa, a puki-párna feltalálása és megalkotása fűződik a derék császár nevéhez. Természetesen akkoriban még nem állt rendelkezésére a ma már nélkülözhetetlen gumi, de miért császár a császár, hát azért, hogy megoldja a megoldhatatlant - állati beleket és hólyagokat használt a célra, azokat fújta fel levegővel (vagy 'finoman megkérte' egy 'barátját', hogy fújjon bele a néha bélzsákba) és helyezte a hozzá betérő kedves látogatók ülőalkalmasságára. Ezután az évezredek óta változatlan sátáni kacaj söpört végig a társaságon, az áldozat pedig pirulhatott és menthette a menthetetlent, akárcsak manapság.

   Azért hozzátenném, hogy Elagabalus bohóckodásai nem arattak osztatlan sikert, sokan ferde szemmel nézték az ifjú és bohó császár működést (és nem a kínaiak voltak). Ezért ne is csodálkozzunk a végkifejleten, hogy derék császárunk erőszakos lemészárlás áldozata lett. Gyanítom nem a puki-párna verte ki a biztosítékot a szigorú rómaiaknál, de ki tudja... A rövid uralkodása ellenére maradandót és felejthetetlent alkotott, megismételhetetlent adott az emberiségnek: a puki-párnát. Tehát ha legközelebb megkérdik, mit adtak a rómaiak, nem feltétlenül a vízvezetékkel kell kezdeni...

0 Tovább

Vérvörös ajkak

   Állítólag a rúzs a legnépszerűbb mai kozmetikum az üzletek polcain. A statisztika szerint minden nőnek van legalább egy rúzsa. Tehát van, akinek nagyon sok van. A történelem azonban bebizonyította, hogy az ajkak festésének szenvedélye koránt sem újkeletű dolog. A rúzsozás nem csak a mi korunkban, hanem évezredek óta népszerű.

korinthoszi rúzstartó pixis

   A köztudatban az él, hogy a mezopotámiai nők voltak az elsők, akik rúzst ragadtak. Az első rúzsok féldrágakövek, színes bogarak őrleményeiből készültek, amit krémmel elkeverve lehetett felvinni az ajkakra.

   Az egyiptomi nők rúzsának piros színét gombákból nyerték, amihez jód- és brómtartalmú algakivonatot adtak. Ez azonban az egészségre igencsak kártékonyan hatott. Kleopátra rúzsának karmazsinvörös színét válogatott vörös színű bogarak és vörös hangyák összezúzott teteme adta. Bizarr sztori, de a szépségért mindent - akkor is, most is. Egyiptomban a férfiak és a nők egyaránt használtak rúzst és más kozmetikai szereket is, hasonlóan a parókaviseléshez, a sminkelés sem volt nemi szerepekhez kötött.

ókori kozmetikai felszerelés

   A görögöknél rendes asszony fényes nappal nem szaladgált kirúzsozott ajkakkal, ez inkább az örömlányok sajátja volt. Ám a szép színt cinóberrel érték el (a higany ásványa), így a csókjuk halálos volt (na tessék, nem kell oda járni).

   A rúzs csillogását a porrá zúzott gyöngyök mellett mérgező halak nedvei adták. Szintén nem kifejezetten egészségbarát megoldás. Az iszlám kultúra aranykorában, i.sz.1000 körül, az arab sebész-kémikus Abu al-Kaszin al_Zahravi (más néven Abulcasis) teremtette meg a rúzst a mai formájában: kompakt illatos rudacska, kemény, nem kell ecset a felkenéséhez, tartós.

a Medici Vénusz - fehéren

   A Medici Vénusz szobrának alaposabb vizsgálatakor is kiderült, hogy Vénusz ajkai bizony igencsak pirosak voltak. A szobrot 1815-ben festették le egységesen fehérre, eltüntetve ezzel az arany hajkoronát, piros ajkakat, és a fülbevalót sem találták méltónak a kor ízlése szerint. 

   És miért rúzsozták magukat az ókori nők? A férfiak szerint a duzzadt, vastag ajkak a női termékenységet reprezentálják a láthatatlan helyeken - látható módon.

sumer sminkcuccok

 

0 Tovább

Kutyákról, macskákról, gyerekekről

   Az ókori rómaiak ritkán beszélnek róla, hogy tartottak volna háziállatot. Úgy tűnik, az állatokra is mint munkaeszközökre tekintettek. Dolgoznak neked, munkát végeznek, meg lehet őket enni, de mint hobbiállatokról alig esik említés. Viszont számos ábrázoláson látunk gyerekeket, amint a legkülönfélébb állatokkal játszanak: macskákkal, kutyákkal, galambokkal, libákkal és kakasokkal. Csupa olyan jelenet, amit ma is láthatunk.

   Nem könnyű rábökni arra az időszakra, amikor a háziállatok bevonultak a rómaiak otthonába, és megszelídítették a józan gondolkodású, racionalitásáról híres népet. De arra a kérdésre sem könnyű válaszolni, hogy mennyire volt természetes, hogy a római gyerekeknek voltak állataik, vagy állatok közelében éltek. Az is lehet, hogy nem mindenki engedhette meg magának, hogy állatot tartson, mert lehet, hogy ez egy költséges passzió volt, és mint ilyen, a gazdagok kiváltsága lett. A szemmel látható bizonyítékok, a festett vázaképek, ahol a gyerekek állatokkal játszanak, nagyjából az i.e.II. század és az i.sz.II. század közötti időszakra tehető. Úgy tűnik, hogy egy római gyereknek mindenképp volt valamiféle háziállata.

   Nyilván napjainkhoz hasonlóan a gyereknek felelősséget kellett vállalnia az állat iránt. Az állatról való gondoskodás számtalan érzelmi dolgot is megtanít az embernek, az alkalmazkodást, az önzetlen szeretetet és az elengedést is. Nézzük végig, hogy milyen állatokat tarthattak a római gyerekek háziállatként!

   Elsősorban madarakat. A madarak jelentős szerepet játszottak a római gyerekek életében. Az antik szerzők madarak témakörben kacsákat, galambokat, csókákat és fürjeket említenek, mint a tehetősebb családból származó gyermekek kedvencei. Plinius szerint Nerónak és Britannicusnk is volt madara gyermekkorában.

    A kutyák és a macskák szintén népszerűek voltak, különösképp a vadászkutyák. Eleinte, fiatal korukban jó pajtások voltak játszani, később pedig meg lehetett őket tanítani a vadászatra. A vadászat igen népszerű volt a római felső tízezer körében, ezért a kutya jelenléte teljesen természetes volt köreikben. Hadrianusnak is számtalan féle és fajta vadászkutyája volt. A vadászkutyákat nem tekintették hobbiállatnak, hiszen nagyobb és 'fontosabb' feladatuk volt a kicsik szórakoztatásánál. A kutya kölyökkutyaként volt hobbiállat, a gyerekek számára a legbiztonságosabb játszópartnernek tekintették.

   A művészeti ábrázolásokon más állatokat is láthatunk, mint háziállat, ami a mai ízlésünknek egy kicsit bizarrnak tűnhet: nyúl, hattyú, medvebocs, liba, bárány és kecske - csak néhány példa a sokadalomból. Nem feltétlenül ezek az állatok jutnak ez ember eszébe először, ha valami pihe-puha, szeretgetnivaló, bánatűző kisállatra gondolunk. Talán ezekre az állatokra nem is tekintettek úgy, mint háziállatokra.

   Az állatok igen komoly szimbolikával rendelkeznek a temetési szertartásokban is. Például a kutya a hűséget jelentette, a nyúl pedig a termékenységet. Sok szülő a halott gyermekét a síremléken állattal játszva örökíttette meg. Ezért is valószínű, hogy nem lehetett ritka dolog, hogy a gyerekeknek legyenek állati játszópartnereik. Persze az elvont szimbolika és a valóság egymás mellett is létezhetett: a gyerekeknek tényleg lehettek állataik, és nem csak a halottkultusz szimbólumaiként jelennek meg az állatok a gyerekekkel együtt a sírköveken. Ez a szokás viszont azt mutatja, hogy vagyoni helyzettől és kulturális hovatartozástól függetlenül a gyerekek szerettek állatokkal játszani. Nem csupán a gazdagok kiváltsága volt. Nyilván egy tehetősebb család több háziállatot is tarthatott a gyermek szórakoztatására, vagy egzotikus fajokat, amiket a szegényebbek nem engedhettek meg maguknak. 

   Azt nem tudjuk, hogyan vélekedtek arról a rómaiak, hogy a fiatal gyerekek szociális érzékenységére milyen hatással van az állattartás. Azt sem könnyű meghatározni, hogy meddig tekintették a rómaiak a gyereket gyereknek. A köztársaság korába számtalan új állatfaj érkezett Rómába. Addig nagyjából meg kellett elégedniük azokkal, akiket munkaállatként használtak, vagy akiket megettek. Ezeken az állatokon utaztak és őket áldozták fel az isteneiknek. És nem csupán új, ismeretlen állatok vetették meg a lábukat Rómában, hanem új és ismeretlen élvezetek, szabadidős tevékenységek is. Az állattartás divattá vált, a szükséges dologból passzió lett. A hatalmas testű elefántok, akik nem is olyan régen még halálra ijesztették a rómaiakat a csatamezőkön, az amfiteátrumok kedvelt szereplőivé váltak, hamar Róma megszokott látképének részesei lettek.

   Egy érdekes momentum a gyerekeket illetően a szemléletváltás. A gyerekeket a rómaiak kicsi felnőtteknek tekintették, és ennek megfelelően ábrázolták őket. A fordulat a hellenisztikus korban következett be, talán épp a görögök hatására. A gyerekeket nem tekintették többé kisméretű felnőtteknek, hanem gyermeknek, és a maguk gyermekségében ábrázolták őket: gömbölyűnek és bájosnak, totyogósnak, esetlennek, legyenek vidámak vagy szomorúak. Az ábrázolásbeli fordulat után már olyannak mutatják őket, amilyennek ma is látjuk a gyerekeket.  A gyerekkor valami különleges dologgá vált, különleges igényekkel: például háziállattal, kiskedvenccel!

   A háziállatokról való gondoskodás a római gyermek szociális nevelésének szerves részévé vált. Pusztán az állatok megfigyelésével a gyerekek rengeteget tanulnak a szaporodásról és a szexualitásról. Manapság is bevett dolog hörcsögöket vagy más kisméretű állatokat tartani az osztálytermekben. Mindamellett az állat a gyerek érzelmi életében is fontos szerepet töltött be. ÉS az állatok közelsége úgy általában elejét vette az állatoktól való félelemnek. Egy háziállattal való együttélés megtanította a gyereket arra, hogyan kell szeretet adni és kapni és hogyan kell a halált kezelni. A kisállat természetesen meghalhatott és a római szülők nagy hangsúlyt fektettek rá, hogy a felnövekvő gyerek tisztában legyen a halál jelenlétével az életben. Ma rengeteg szülőtől hallom, hogy a házikedvenc elpusztulását eltitkolják a gyerek elől. Azt gondolom azért (is), mert ők maguk sem tudják a halált és az elmúlást kezelni, ebből kifolyólag nincs is meg az a kultúrájuk, amit tovább tudnának adni.

  A római családban a gyereket gyakran tették ki szélsőséges érzelmi kihívásnak. A gyerekek maguk is megbüntették az állataikat vagy meg is ölhették őket. A válások és az újraházasodások száma igen magas volt, ezért a gyerekek gyakran ki voltak téve annak, hogy új családhoz, új szülőkhöz kellett alkalmazkodniuk. Új család, új szokások, új szabályrendszer. És bizony az anyjukat elveszíteni sem volt ritka dolog, hiszen a nők igen gyakran haltak bele a szülésbe. Ezért a gyerekek számára az volt a legjobb, ha minél hamarabb megtanulták kezelni a veszteségeiket. 

   Szóval mindegy, hogy tehetős vagy szegény gyerekekről volt szó, a római gyerekeknek fontos társuk volt a háziállat, gyakori segítőik és felkészítőik az életre és a felnőtt élet játékszabályaira. Akár lehettek a legjobb barátok is. Akárcsak ma, egy megbízható és hűséges barátra mindenkinek szüksége van, aki garantáltan nem fecsegi ki a legféltettebb titkainkat...

0 Tovább

Szőke rómaiak?!?

 Suetonius szerint Augustus SUBFLVAUM, azaz szőke hajú volt, Caligulának AUREA BARBA, tehát arany színű szakálla volt, Nero is szőke volt, Claudius pedig CANTITIEQUE, azaz ősz hajú volt. Malalas szerint Vespasianus és Galba ősz hajúak voltak. Szerinte Claudius és Vitellius vörös, Domitianus pedig szőke.Traianus császárt a CAESARIES kifejezéssel jellemzik, tehát aranyszőke fürtöket képzeljünk el. Hadrianus barna hajú. Antoninus Pius bármennyire is lendületes és fiatalos, haja mégis ősz. Lucius Verus és Commodus viszont az életrajz-íróik szerint szőkék.

   Ez csak egy gyors körkép a császár-hajszínekről, a teljesség igénye nélkül. Azt viszont ennyiből is megállapíthatjuk, hogy a közhiedelemmel ellentétben a rómaiak nem feltétlenül sötét hajúak. Sőt, a görögök sem azok, még a fürtös akhájok sem. Ennek egy igen egyszerű oka van: rómainak lenni nem születést jelentett, hanem életstílust (és vastag latin nyelvi ismeretet). Az idők során számtalan nép lett rómaivá. A görögök is beolvasztottak magukba szinte bárkit, bár nem ilyen intenzitással. Mert görögnek lenni is életérzés. És nyelvismeret. Ahogyan a bőrszín sem volt különösebben téma - nyilván izgalmas az a valaki, akinek ragyogóan fekete bőre van - de hajszín sem egy külön téma. Vagy mégis? Mit tehet az ókori ember, ha boldogtalan a természet adta hajszínével? Egyáltalán érdekelte ez őket?

   Naná, hogy igen! Noha a hajfestés akkoriban egy brutális beavatkozás volt, de ez senkit sem rettentett vissza attól, hogy a szépség oltárán áldozza fel a saját haját - és nem ritkán a fejbőre épségét is. Tertullianus hosszú sorokat szentel a festéstől szétégett fejbőr emlékének. Ma sem egyszerű dolog, noha a 'szakértők' esküdöznek, hogy hajat festeni teljesen biztonságos.

   A rómaiak számára fontos volt a haj. A frizura, a szín, az arcszőrzet, és mindennemű szőrzet. Azt is mondhatnám, szőrszálhasogatóak voltak. A divatot természetesen a császári család diktálta. Legyen szó hajfésülésről vagy szakállviseletről, az érmeken feltűnő császárportrék kiváló divat-tanácsadóként szolgáltak a nép számára, aki a császár majmolásával végül is a lojalitását fejezte ki. Kicsit nyakatekert módon, de egy mesterien megtekert frizura megbízhatóságot, hűséget jelentett. A kopaszodást a hanyatlás jelének tekintették. Nem véletlen, hogy Caesar is oly műgonddal fésülte a néhány megmaradt tincsét keresztbe-kasul a fején, hogy úgy tűnjön, van még haja. Az őszülést is az elmúlás mementójának vélték, így az első ősz hajszálakat eleinte kitépkedték, aztán a festéshez fordultak. 

   Manapság is azt tartják, hogy szőkét a legnehezebb festeni - és egyben a legkockázatosabb is. Természetesen a rómaiak is, ha tehették, szőkére festettek. Szerették a kihívásokat. Másfelől aki az eredeti hajszínéhez hasonlóra festi a haját, mert például megőszült, nem biztos, hogy észreveszik akár a kortársak is (ezért lehet nem volt téma, csak a látványos szőkeség). Honnan ered ez a megszállott szőkeség?

   Természetesen a görögöktől. A görög istenek egyik legfőbb jellemzője, hogy előszeretettel váltogatják az alakjukat, megjelenésüket. Ám a színek ritkán változnak. Poszeidónt fekete szakállal, Zeuszt kékesfekete szemöldökkel szokás jellemezni. Pindarosz szerint Pallasz Athéné szőke, és Pheidiasz is aranyszőke fürtökkel álmodta meg az istennőt. Héra, Apollo és Aphrodité szintén szőkén vonultak be a köztudatba. Pindarosz tovább megy, szerinte a danaók a homéroszi korban mind szőkék voltak. Bacchylides a spártaiakat nevezi eredendően szőke népnek. Meneláosz és a többi spártai előkelőség is szőke fürtjeiket lobogtatva harcolták végig az Iliászt. A sötét haj már szinte háttérbe szorul az Iliászban. Egy jellegzetes sötét-említés van: Athéné átváltoztatja az amúgy szőkés-vöröses Odüsszeuszt, és a szakálla fekete lesz. Szőkék még: Akhilleusz, Agamemnón és Rhadamathüsz. Szóval egy csomó szőke ember hemzseg az Iliászban, akik amúgy görögök.

szépségápolás érdekességek hétköznapok

   A rómaiak a nagy görög-majmolásukban a görög isteneket is olyan szőkén vették át, ahogyan voltak: Amor, Apollo, Aurora, Bacchus, Ceres, Diana, Jupiter, Mars, Merkúr, Minerva, Vénusz - mindenki szőke. A szőke haj tehát tagadhatatlanul létezett a görög-római világban. De miért is ilyen fontos ez? Mert ha az istenek szőkék, akkor egy szőke hajú császárról jobban elhisszük, hogy az istenek leszármazottja, az istenek kegyeltje, szoros kapcsolatban van a felsőbb hatalmakkal. Hiszen hasonlít is rájuk. Vizuális asszociáció. A szőke = isteni. Tudták ám ezt maguk a császárok is, és előszeretettel éltek is ezzel a külső hasonlósággal az ábrázolásaikon: mind az éremképeken, mind a szobrokon és portrékon az isteni eredetüket, az isteni szőkeségüket és dús fürtjeiket hangsúlyoz(tat)ták. Ezért egy császárnak különösen előnyös, ha szőke, és hasonlít isteni őseire.

   Ám Rómában a szőke haj nem volt ennyire egyértelműen az isteni megjelenéshez kapcsolható. Ugyanis Róma történelmének hajnalán a prostituáltak voltak szőkék. Ez lehetett festett haj, vagy szőke paróka, a lényeg a szín. Ahogyan a rúzs használata is az örömlányok sajátja volt, úgy egy 'rendes' asszony sem festette szőkére a haját. Alapértelmezetten. Mert a divat ám nagy úr, átgázol szokásokon és hagyományokon. Mivel ekkor már a görög nők lelkesen szőkítettek, egy római nő sem akart lemaradni, így hamar kiszorította a szőke-fóbiát a szőke-divat, és nem számított, hogy nem is olyan régen még mennyire megvetették a szőkített tincseket. Felragyogott a napjuk a természetes szőkéknek! Mert aki a görög-mánia előtti időben eredendően szőke volt, inkább sötétre festette a haját - pont a prostik miatt. És lám, fordul a sors kereke!

   Persze a prostis-szőkeséget nem volt ilyen könnyű sutba vágni, hiszen a falánk császárné, a rossz hírű Messalina tett érte, hogy az emlékezet megőrizze a szerelem rabszolganőinek emlékét. Azt pletykálják Messalináról, hogy előszeretettel öltött szőke parókát, és más álca híján egy szál parókában elvegyült a bordélyházak örömlányai közt, hogy csillapíthatatlan szenvedélyét kielégítse. Kedvenc játéka volt önazonosságát felfedni a paróka lerántásával - épp a legkellemetlenebb szituációkban. Azt is mondják, nem egy férfi karrierje futott zátonyra a kamuflázs-kéjnő lábai között. 

   Ez a kis inszinuáció a legkevésbé sem vetette vissza a római nők lelkesedését a szőke tincsek iránt. Egy magára valamit adó előkelő nőnek legalább néhány szőke tincse volt. Gyakran nem az egész hajat festették be, hanem csak néhány tincset, ami a látványos színbeli eltéréssel amolyan díszként szolgált, mint egy hajtű, virág vagy hajháló. Mert teljesen szőkének lenni azért mégsem volt annyira jó dolog. Szőkék voltak a kelták és a germánok: vagyis a barbárok. És egy barbárra azért senki sem akar hasonlítani. De a szőke hajért meg voltak őrülve. Rabszolgák és hadifoglyok ezreit vitték Rómába -a hajukért. Parókának, tincsnek. A germánok egy kicsit vörösesek voltak - RUTILAE COMAE, ahogyan Tacitus mondja. Ovidius és Martialis pedig ezeket a Birodalomba szállított tincseket CAPTIVOS CRINES -nek nevezik, elfogott hajtincseknek. Azt hiszem ekkor robbant ki az első divatőrület. 

   A honatyák elérkezettnek látták az időt, hogy beavatkozzanak a nők (és férfiak) hajszínének ügyébe. Betiltották a szőke paróka viselését. Mondanom sem kell, tették mindezt a legkisebb eredmény nélkül.

   És végül néhány gyakorlati tanács, hogyan is szőkíthetünk római módra! Erős (értsd: büdös) vizelettel kell a hajat bekenni, és ezzel a hajpakolással megáldva a tűző napra kiállni és megvárni, míg megszárad. Az eredmény: vöröses-szőkés haj, olyan germános árnyalat felejthetetlen bukéval. Egy kicsit költségesebb, de egy császár (mint például Lucius Verus) megteheti: aranyport kell a hajba, szakállba szórni. Az eredmény: fényes haj, ami úgy csillog, mint az arany. Szó szerint. Így tettek egyébként a föníciaiak is - már jóval a görögök előtt. Kevésbé lélegzet-elállító eredményt lehet elérni virágporral és sárga virágok őrleményével. Szintén hajba- és szakállba szórattatik. Az eredmény: átható sárga, a fuhhintás mennyiségétől függően. És végül is, ha már minden veszett, és a hajad leégett, egy jó paróka még mindig bevethető.

   Jó volt hát szőkének lenni? A csúcsra vezető út mindig nehéz és rengeteg áldozatot kell hozni érte. Ezért voltak bizony császárok és uralkodók, akik mit sem törődve az isteni kötelékkel, barnán vonultak be a történelembe...

szépségápolás érdekességek hétköznapok

0 Tovább
«
12

Kacagó Delfinek

blogavatar

Minden, ami ókor.

Utolsó kommentek