Római kori gyereksírok

"Sírni a természet késztet hajadon temetésén,

vagy ha a föld apró csecsemőt takar el, ki a máglya tüzére

még apró.”

Iuvenalis, Szatírák V.15.138-140 (Muraközy Gyula fordítása)

   Ha becsukod a szemed, a szörnyek nem tűnnek el. Néha jobb a szemükbe nézni...

   Mint az idézetből is kitűnik a nagyon kicsi gyerekeket a hamvasztás helyett inkább eltemették. A kicsi gyerek alatt az újszülöttkort és az egyéves kor közötti időszakot értették a rómaiak. Kérdés az, hogy ezeket a kis embereket hova és hogyan temették el. Nyilván egy cikk keretein belül erre a kérdésre nem lehet elégséges és kielégítő választ adni. Most az egy évnél fiatalabb csecsemőkre koncentrálunk, függetlenül a társadalmi helyzetüktől és általában a gyerekek meggyászolásának rítusaitól. Természetesen a kettő szorosan összefügg, de a gyermek helyzete a római társadalomban egy másik (szintén kimeríthetetlen) téma.

    Azt tudjuk, hogy a gyermekhalandóság a római korban igen magas volt, mégis, a régészeti feltárások igen kevés gyermeksírt hoznak napvilágra. A csecsemősírok hiányát sokan úgy magyarázták, hogy a rómaiak egyszerűen nem fordítottak kellő gondot a bébik eltemetésére. Mindennek megkoronázásaként több antik szerzőnél is találkozunk azzal a sommás megállapítással, hogy a csecsemők „nem számítanak”, nem fontosak. Plutarkhosznál azt olvashatjuk, hogy a csecsemők esetében a halottaknak kijáró tiszteletadás teljesen felesleges és szükségtelen dolog. Ez így elég szigorúan hangzik. Minél fiatalabb a gyermek, annál jelentéktelenebb – társadalmi szempontból. Az ilyen sorok olvasása közben ne feledjük el, hogy az író a felső tízezer tagja, és azt fogalmazza meg, aminek lennie kellene, és korántsem azt, ahogyan a dolgok valójában történnek. Az otthoni gyász, a család érzelmi viszonyai távol álltak az írók idealizált világától. Más társadalmi rétegek korántsem biztos, hogy így vélekedtek a halott gyermekeket illetően.

    Tekintettel arra, hogy a római szülőket már nem kérdezhetjük meg, hogyan gyászolták a halott gyereküket, így az írott források, mint láttuk, igencsak szélsőséges véleményt fogalmaztak meg, tehát közelítsük meg a kérdést inkább a ránk maradt kevés gyermeksír tükréből. Annak, hogy kevés csecsemősír maradt ránk, számtalan oka lehet. Elsőként például az, hogy a feltárt temetőket sem olyan alapossággal tárták fel, mint kellett volna, de az is lehet az oka, hogy a gyerekeket elkülönítve vagy teljesen máshová temették. Aztán figyelembe kell vennünk, hogy a kicsi, puha csontok gyorsabban lebomlanak, mint egy felnőtt csontozata. Sok gyermeket eleve nem a temetőben temettek el, hanem a lakóhelyhez közel, ezekről a helyekről, telepekről egyenlőre kevés tudásunk van. A gazdag emberek megengedhették maguknak, hogy maradandó emléket állítsanak a gyermeküknek, de mi a helyzet a szegényekkel? Mit tehettek ők a halott gyermekükkel? Mit tettek és mit tehettek? Ezt nem tudjuk. Olaszországi ásatások szerint a gyerekeket életkortól függetlenül (bambino) egy helyre temették. Ezt a szokást látjuk a régi magyar temetőkben is : angyalok kertje. Bár a magyar hagyományok nem tekintik súlytalannak a gyereket: igenis őket is megilleti a tisztes temetés és elsiratás, hiszen életkortól és társadalmi helyzettől függetlenül bárkiből lehet rontó démon.

    Plinius szerint a kicsi gyerekeket nem hamvasztották, hanem temették. Ezzel együtt a csecsemőhamvasztásnak is számos bizonyítékát ismerjük a régészeti feltárásokból. Annak, hogy a csecsemőket fakoporsókba tették és azt vasszögekkel zárták le, a csontváz körüli vasszögek (nyoma) az egyetlen bizonyítéka. Gyakori volt a gyereksírok kőlappal való lefedése, vagy az a szokás, hogy a sír fölé tetőcserepekből ház formájú emlékművet emeltek. Vannak csecsemő csontvázak dupla temetéssel is:a koporsón belül a test még két imbrices-tetőcserép lemez közé van betéve. Az a szokás, hogy a csecsemőket a lakóhelyükhöz közel temették el a SUGGUNDARIA. Egyes tudósok szerint ez a kifejezés a csecsemők alacsony társadalmi helyzetére utal: a ház szélére temették őket, ami azt fejezi ki, hogy a háztartás legszélső pontján helyezkedtek el, önállótlan emberek, akikről még gondoskodni kell, értékek és eredmények nélkül.

 

    Gyakori szokás volt még a csecsemők amforába temetése. Kissé különösnek tűnhet ez a temetési mód, de a dolog akkor nyer értelmet, ha felidézzük, mit gondoltak a régi görögök az anyaméhről. Arisztotelész úgy írja le az anyaméhet, mint egy lefele fordított agyagedényt. Ezek szerint az amfora az anyaméhbe való visszatérést jelképezi. Ez a visszatérés viszont az újjászületés, az új élet kezdete. A tehetős családok megengedhették maguknak, hogy a babákat a családi mauzóleumban temessék el, de ez nem volt gyakori.

    A másik kérdés az, hogy hogyan és mikor temették el a babákat, hiszen, mint olvashattuk, nem kell őket meggyászolni. Plutarkhosz erre is választ ad: gyorsan és minden bonyodalom nélkül kell őket eltemetni, nem kell áldozni nekik és nem kell őket megsiratni. Szerinte a gyerekek esetében csak teljesen minimális szertartást kellene rendezni, mivel a társadalomnak még nem tagjai, nem integrálódtak be a közösségbe. Nyilván ez a ridegnek tűnő vélemény a köznek szóló temetésekre vonatkozik, szó nincs róla, hogy az anyának a halott gyermekét egyetlen könnycsepp nélkül kellene eltemetnie. A nyilvános gyász, a siratóasszonyok ugyanúgy egy látványosság részesei, mint a fátyol az esküvőkön. Önmagában nem jelent semmit.

 

    A valóságban a gyermekek temetése hasonló módon történhetett, mint a felnőtteké. A halott szemeit lezárták és tiszteletére tort rendeztek. A kis testet is megmosdatták és felöltöztették, mielőtt kivitték volna a temetőbe. Az éjszakai menetet fáklyák kísérhették, de az ilyen temetéseken nem vettek részt a társadalom előkelőségei és nem tartottak nyilvános siratást. A temetési szertartás utolsó momentuma a tor. A gyermek temetési szertartása éjszaka zajlott, legfőképpen azért, mert ez magánügy volt, és nem közügy. Nem az egész közösséget érintő esemény, ezért nem kellett mindenkinek tudnia róla. A gyerekek temetése inkább bensőséges dolognak számított, a közösség kíváncsi és vizslató tekintete elől inkább elrejtették, és a család a saját, belső körein belül gyászolta meg a halottját.

   Hiába az ókori írók véleménye és a magas csecsemőhalandóság, nem gondolom, hogy immunissá tette volna az embereket a halott gyerekekkel szemben. Különösen akkor nem, ha a saját gyerekük betegedett meg vagy halt el. A babák sérülékenysége és sebezhetősége inkább csak fokozta a szülők aggodalmát. A római család nagyobb és kiterjedtebb közösséget jelentett, mint a mai család. A babák gondozása és meggyászolása is ezt a szélesebb családot érintette, de akkor is a család magánügye volt.

    Sok római író szerint a gyerekek még nem részesei a társadalomnak, ám a halálukkal mégis beléptek a közösségbe: a római naptár azon ünnepei, amelyeket a halottakra való emlékezésnek szenteltek minden korosztályra vonatkozott, hiszen a rómaiak is úgy tartották, hogy a halálban mindenki egyenlővé válik. Ezeken a napokon megengedett volt a nyilvános gyász, meg lehetett gyászolni a halott babákat is. Ezekhez a napokhoz nem kapcsolódott semmiféle ideológia.

 

0 Tovább

Kutyákról, macskákról, gyerekekről

   Az ókori rómaiak ritkán beszélnek róla, hogy tartottak volna háziállatot. Úgy tűnik, az állatokra is mint munkaeszközökre tekintettek. Dolgoznak neked, munkát végeznek, meg lehet őket enni, de mint hobbiállatokról alig esik említés. Viszont számos ábrázoláson látunk gyerekeket, amint a legkülönfélébb állatokkal játszanak: macskákkal, kutyákkal, galambokkal, libákkal és kakasokkal. Csupa olyan jelenet, amit ma is láthatunk.

   Nem könnyű rábökni arra az időszakra, amikor a háziállatok bevonultak a rómaiak otthonába, és megszelídítették a józan gondolkodású, racionalitásáról híres népet. De arra a kérdésre sem könnyű válaszolni, hogy mennyire volt természetes, hogy a római gyerekeknek voltak állataik, vagy állatok közelében éltek. Az is lehet, hogy nem mindenki engedhette meg magának, hogy állatot tartson, mert lehet, hogy ez egy költséges passzió volt, és mint ilyen, a gazdagok kiváltsága lett. A szemmel látható bizonyítékok, a festett vázaképek, ahol a gyerekek állatokkal játszanak, nagyjából az i.e.II. század és az i.sz.II. század közötti időszakra tehető. Úgy tűnik, hogy egy római gyereknek mindenképp volt valamiféle háziállata.

   Nyilván napjainkhoz hasonlóan a gyereknek felelősséget kellett vállalnia az állat iránt. Az állatról való gondoskodás számtalan érzelmi dolgot is megtanít az embernek, az alkalmazkodást, az önzetlen szeretetet és az elengedést is. Nézzük végig, hogy milyen állatokat tarthattak a római gyerekek háziállatként!

   Elsősorban madarakat. A madarak jelentős szerepet játszottak a római gyerekek életében. Az antik szerzők madarak témakörben kacsákat, galambokat, csókákat és fürjeket említenek, mint a tehetősebb családból származó gyermekek kedvencei. Plinius szerint Nerónak és Britannicusnk is volt madara gyermekkorában.

    A kutyák és a macskák szintén népszerűek voltak, különösképp a vadászkutyák. Eleinte, fiatal korukban jó pajtások voltak játszani, később pedig meg lehetett őket tanítani a vadászatra. A vadászat igen népszerű volt a római felső tízezer körében, ezért a kutya jelenléte teljesen természetes volt köreikben. Hadrianusnak is számtalan féle és fajta vadászkutyája volt. A vadászkutyákat nem tekintették hobbiállatnak, hiszen nagyobb és 'fontosabb' feladatuk volt a kicsik szórakoztatásánál. A kutya kölyökkutyaként volt hobbiállat, a gyerekek számára a legbiztonságosabb játszópartnernek tekintették.

   A művészeti ábrázolásokon más állatokat is láthatunk, mint háziállat, ami a mai ízlésünknek egy kicsit bizarrnak tűnhet: nyúl, hattyú, medvebocs, liba, bárány és kecske - csak néhány példa a sokadalomból. Nem feltétlenül ezek az állatok jutnak ez ember eszébe először, ha valami pihe-puha, szeretgetnivaló, bánatűző kisállatra gondolunk. Talán ezekre az állatokra nem is tekintettek úgy, mint háziállatokra.

   Az állatok igen komoly szimbolikával rendelkeznek a temetési szertartásokban is. Például a kutya a hűséget jelentette, a nyúl pedig a termékenységet. Sok szülő a halott gyermekét a síremléken állattal játszva örökíttette meg. Ezért is valószínű, hogy nem lehetett ritka dolog, hogy a gyerekeknek legyenek állati játszópartnereik. Persze az elvont szimbolika és a valóság egymás mellett is létezhetett: a gyerekeknek tényleg lehettek állataik, és nem csak a halottkultusz szimbólumaiként jelennek meg az állatok a gyerekekkel együtt a sírköveken. Ez a szokás viszont azt mutatja, hogy vagyoni helyzettől és kulturális hovatartozástól függetlenül a gyerekek szerettek állatokkal játszani. Nem csupán a gazdagok kiváltsága volt. Nyilván egy tehetősebb család több háziállatot is tarthatott a gyermek szórakoztatására, vagy egzotikus fajokat, amiket a szegényebbek nem engedhettek meg maguknak. 

   Azt nem tudjuk, hogyan vélekedtek arról a rómaiak, hogy a fiatal gyerekek szociális érzékenységére milyen hatással van az állattartás. Azt sem könnyű meghatározni, hogy meddig tekintették a rómaiak a gyereket gyereknek. A köztársaság korába számtalan új állatfaj érkezett Rómába. Addig nagyjából meg kellett elégedniük azokkal, akiket munkaállatként használtak, vagy akiket megettek. Ezeken az állatokon utaztak és őket áldozták fel az isteneiknek. És nem csupán új, ismeretlen állatok vetették meg a lábukat Rómában, hanem új és ismeretlen élvezetek, szabadidős tevékenységek is. Az állattartás divattá vált, a szükséges dologból passzió lett. A hatalmas testű elefántok, akik nem is olyan régen még halálra ijesztették a rómaiakat a csatamezőkön, az amfiteátrumok kedvelt szereplőivé váltak, hamar Róma megszokott látképének részesei lettek.

   Egy érdekes momentum a gyerekeket illetően a szemléletváltás. A gyerekeket a rómaiak kicsi felnőtteknek tekintették, és ennek megfelelően ábrázolták őket. A fordulat a hellenisztikus korban következett be, talán épp a görögök hatására. A gyerekeket nem tekintették többé kisméretű felnőtteknek, hanem gyermeknek, és a maguk gyermekségében ábrázolták őket: gömbölyűnek és bájosnak, totyogósnak, esetlennek, legyenek vidámak vagy szomorúak. Az ábrázolásbeli fordulat után már olyannak mutatják őket, amilyennek ma is látjuk a gyerekeket.  A gyerekkor valami különleges dologgá vált, különleges igényekkel: például háziállattal, kiskedvenccel!

   A háziállatokról való gondoskodás a római gyermek szociális nevelésének szerves részévé vált. Pusztán az állatok megfigyelésével a gyerekek rengeteget tanulnak a szaporodásról és a szexualitásról. Manapság is bevett dolog hörcsögöket vagy más kisméretű állatokat tartani az osztálytermekben. Mindamellett az állat a gyerek érzelmi életében is fontos szerepet töltött be. ÉS az állatok közelsége úgy általában elejét vette az állatoktól való félelemnek. Egy háziállattal való együttélés megtanította a gyereket arra, hogyan kell szeretet adni és kapni és hogyan kell a halált kezelni. A kisállat természetesen meghalhatott és a római szülők nagy hangsúlyt fektettek rá, hogy a felnövekvő gyerek tisztában legyen a halál jelenlétével az életben. Ma rengeteg szülőtől hallom, hogy a házikedvenc elpusztulását eltitkolják a gyerek elől. Azt gondolom azért (is), mert ők maguk sem tudják a halált és az elmúlást kezelni, ebből kifolyólag nincs is meg az a kultúrájuk, amit tovább tudnának adni.

  A római családban a gyereket gyakran tették ki szélsőséges érzelmi kihívásnak. A gyerekek maguk is megbüntették az állataikat vagy meg is ölhették őket. A válások és az újraházasodások száma igen magas volt, ezért a gyerekek gyakran ki voltak téve annak, hogy új családhoz, új szülőkhöz kellett alkalmazkodniuk. Új család, új szokások, új szabályrendszer. És bizony az anyjukat elveszíteni sem volt ritka dolog, hiszen a nők igen gyakran haltak bele a szülésbe. Ezért a gyerekek számára az volt a legjobb, ha minél hamarabb megtanulták kezelni a veszteségeiket. 

   Szóval mindegy, hogy tehetős vagy szegény gyerekekről volt szó, a római gyerekeknek fontos társuk volt a háziállat, gyakori segítőik és felkészítőik az életre és a felnőtt élet játékszabályaira. Akár lehettek a legjobb barátok is. Akárcsak ma, egy megbízható és hűséges barátra mindenkinek szüksége van, aki garantáltan nem fecsegi ki a legféltettebb titkainkat...

0 Tovább

Kacagó Delfinek

blogavatar

Minden, ami ókor.

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek