Rémálmok és lidércek engedetlen gyermekeknek

   A görögök szerint a démonok nem feltétlenül rosszak és gonoszak, ahogyan manapság a 'démon' szóra gondolunk. Napjainkban kapott némi pejoratív tartalmat. A démonok az embereket kísérik a születéstől a halálig, és még azután is. Aztán vannak, akik maguk válnak démonná, de az egy másik történet. Ezek a démonok lehetnek jók is és rosszak is: a jó démonok az agathodaimonok, a rosszak a kakodaimonok. Magának Szókratésznek is volt démona/daimónja, akinek hallotta a szavát, és megóvta őt sok rossztól (persze a bürkös- témát nem sorolhatjuk ide). Ezek a démonok néha az istenek, náluk magasabb hatalmak akaratának végrehajtói, néha pedig saját belátásuk szerint cselekednek. Azért vannak kifejezetten gonoszak is. Mint például Lamia.

   Bárhogyan is, a démonoknak van egy nagyon fontos, elvitathatatlan feladatuk az emberek életében. Mégpedig a gyermekek fegyelmezése. Mi sem jobb és régibb módszer, mint az engedetlen csemetének beígérni a mumust, a boszorkányt, a kakamanót vagy az álomfalót. Egy friss elme, egy zsenge szellem képzeletében a démonok életre kelnek, kibontakoznak - és fegyelmeznek, vagy épp megóvnak a rossz dolgoktól. Persze ma már ez biztosan nem EU-konform nevelési mód, de hol volt még Brüsszel az ókorban? De kivel riogattak akkor?

   Gorgóval mindenképp. A szörny, akinek a haja helyett kígyók tekergőznek és látványától mindenki kővé dermed, előkelő helyet foglalhatott el a kiskorúak rémálmaiban. Aztán ott van a szamárlábú és emberevő Empusa. És Lamia. És ne felejtkezzünk el Akkoról sem, aki gyerekeket lop el és falja fel zsenge húsukat. A gyerekevő kísérteteket általában Mormyloknak nevezték. Ja, és még ott vannak a legendás szörnyek is. A mantior, kiméra, Minótaurusz, Szkülla, vagy akár a hidra. Az egész bestiárium. Ki véd meg az ilyen fenevadaktól? Természetesen Héraklész!

0 Tovább

Akik többre tartották magukat az isteneknél: avagy a hübrisz a görög mitológiában

Majd amikor egymagad küzdesz, Miltiadész a barbárokkal, és legyőzöd őket, akkor kérd, hogy egymagad kapj tőlünk kitüntetést.”

Plutarkhosz szerint a Dekleia közösségből származó Szókharész a népgyűlésen a fenti mondattal adott hangot a felháborodásának. De miért is háborodott fel? Mert Miltiadész elismerést követelt? Dicséretet a győzelméért? Sokkal inkább azért, mert ezt az elismerést egymaga kérte, egész pontosan önmagának, és a legkevésbé sem kívánt osztozni senkivel sem a diadalban. Mindent magának akart. Megdolgozott érte? Lehet. Nem ez a lényeg.

Az ókorban ismertek egy olyan fogalmat, hogy „hübrisz”. Ezt ma már nagyon nehéz elmagyarázni ebben a nyakatekert, kifordult értékrendű világban, hogy mit is jelent. Hiszen a csapból is az folyik, hogy bármi lehetsz, csak akarnod kell. Neked minden jár, te mindent megérdemelsz. Akkor is, ha egy lusta kis disznó vagy, és egész nap csak a telefonodat nyomkodod. Mert neked ez JÁR. Ez az utópisztikus ígéret lengi be a huszonegyedik századot, és arra ösztönöz, hogy olyan dolgokra vágyj, amik ezidáig elképzelhetetlenek voltak. Döntsd le a korlátokat, mászd át a falakat, rombold le a régi világ normáit. Mi több, ez a jelenség már messze túlmutat a lehetőségek korlátain, ez már szinte elvárás, hogy csinálj valami formabontót (akkor is, ha nem akarsz). Bár ez alapjában véve nem rossz dolog, de mint láttuk a történelem viharában, a legszebb eszmékből lesznek a legszörnyebb megvalósulások. És igen, ezzel a merész világképpel is hasonló történt: egy torz démonná vált, aminek semmi haszna, csak fájdalmat, keserűséget és csalódást hoz. Mert nem, sajnos nem lehetsz csillámpóni és hetyke unikornis, ha lánynak születtél, lány maradsz, még ha varrnak rád fiús kellékeket is. Mert vannak korlátok.

Vannak korlátok? Hát nem azok az emberek inspirálnak bennünket, akik átlépték ezeket a korlátokat? Akik mertek többek lenni annál, amire születtek? Akik mertek nagyot álmodni, és megvolt bennük az emberen túli elszántság, hogy megvalósítsák az álmukat? Azok az emberek talán őrültek voltak, hiszen egy olyan dolgot akartak, aminek ott és akkor nem volt értelme. És mégis. Mertek mások lenni. Mertek változtatni. Ők motiválnak minket, kis embereket, hogy mégiscsak merjünk változtatni, merjünk többek lenni annál, amire születtünk.

Akkor most mi a helyzet a korlátokkal? Kell is, meg nem is. De ez egy nagyon kényes egyensúly. Kell a lendület, kell a bátorság, hogy változtassunk a világon. De néha ez az elszántság túl nagy, és a világ kifordul a sarkából. Mert vannak emberek, hősök, félistenek, akik bizony képesek megváltoztatni a világ forgását. A régiek azt tartották, hogy az istenek féltő gonddal óvták ezt az egyensúlyt, hogy egyetlen ember se forgathassa ki a világot a sarkából. Az, aki többnek gondolta magát még az isteneknél is, az bűnt követett el: a hübriszt, a gőgöt, a túlzott önbecsülést.

Ez a kérdés különösen érdekes az ókori társadalmakban, hiszen a görögöknél, és főleg a rómaiaknál elvárás volt, hogy az ember (férfi) túlszárnyalja a többieket, jobb legyen náluk, többet tudjon, többet építsen, messzebbre jusson. Tehát a mások felülmúlása nem csak természetes dolog, hanem a személyes fejlődés, a helyes önértékelés része is. Többet akarok, jobb akarok lenni, mert ember vagyok, bennem van a fejlődés, bennem van a tökéletesség iránti olthatatlan szenvedély. Ám ez a teljességre való törekvés meg kell, hogy álljon egy bizonyos ponton. Van egy határ, amelyen túl már ez a lendület, ez a természetes vágy bűnné, hibává válik. Amikor az ember az istenre akar hasonlítani. Amikor az ember az istenhez, a halhatatlanhoz méri magát. Ez a hübrisz. A későbbi római császárok jelmondata: „megteszem, mert megtehetem.” Nem. Nem tehetsz meg akármit. Akkor sem, ha félisten vagy, akkor sem, ha császár. Ez az istenek törvénye, ez a világ rendje. Nem attól leszel úttörő, hogy a lehetetlent kísérted.

Az istenek nem nézik jó szemmel, ha az emberrel elszalad a ló, ha a helyes önértékelésből és kalandvágyból gőg lesz. Már Homérosz is önmérsékletre int: ez nem zárja ki az egészséges törekvést (tehát nem kell belenyugodni abba, ami van), de figyelmeztet, hogy tartsd észben, ember vagy, és emberként hol a helyed az élők és haláltalanok világában. A hübrisz az emberiség megmérgezője, mivel akit megfertőz, képtelen lesz józan, racionális és helyes döntéseket hozni. A hübrisz fájdalommal, szenvedéssel és természetesen büntetéssel jár. Hiszen az istenek figyelnek, és nem tűrik az ilyen kilengéseket. A görög irodalom pedig számtalan példát hoz azokra, akik többre tartották magukat még az isteneknél is. Csak a teljesség igénye nélkül, nézzünk néhány tragikus sorsot, aki nagyobbra törekedett, mint az istenek szerették volna!

görög Ovidius érdekességek irodalom hübrisz mitológia hősök

Mindjárt kezdjük a sort a hübriszben fuldokló Akhilleusszal, aki ugyan hősnek, sebezhetetlennek (többé-kevésbé) született, malomkőnyi karmával a vállán, és mégis. Szinte az egész Iliász az ő egyszemélyes sértettsége, gőgje és haragja köré rendeződik. Kezdve Agamemnónnal, aki elrekvirálja szeretett rabnőjét, majd Athéné istennő, aki igyekszik csitítani a hőst, de Akhilleusz elhajtja, hogy ne szóljon bele a dolgaiba. Hektór megöli Patrokloszt, Akhilleusz barátját, és az egész trójai bandával, akikkel ugyan Akhilleusznak személy szerint semmi baja, őneki kell lerendeznie a dolgot. Haragszik mindenre és mindenkire...miért is? Mert ő Akhilleusz. A szerénység legcsekélyebb gondolata nélkül. Mert mindenki fölé helyezi magát. Akhilleusz hübrisze, téves önértékelése a Szkamandrosz folyóval vívott csatában csúcsosodik ki. Akhilleusz, a mégiscsak halandó, nekimegy, megtámadja a folyót, az istent, és megvív vele, miközben az élők (és nagyonis halandók) hullanak körülötte, mint az őszi legyek. Persze nyilván egy istenséggel kár cicázni, de ezt csak tömérdek holttesten, véren és szenvedésen keresztül tanulja meg. Mert az istenek nem engedik, hogy Akhilleusz többnek gondolja magát náluk. Évszázadokkal később Dante az Isteni színjátékban elmondja, hogy Akhilleusz bizony nagyon nem érzi magát jól odaát. És nem azért, mert nem keresztelték meg...

görög Ovidius érdekességek irodalom hübrisz mitológia hősök

Még az olyan valóban zseniális emberek, mint Odüsszeusz is a hübrisz hibájába esnek. Ő Sziszüphosz leszármazottja, isteni ravaszság, leleményesség és briliáns elme az öröksége. Ám egy óvatlan pillanatban ez a ragyogó elme a hübrisz csapdájába esik, és az egész Odüsszeia, a „kalandozások” arról szólnak, hogy Odüsszeusz nem képes a túlzott önbecsüléséből visszavenni. Mit tett? Gondoljunk csak a Polüphémoszos-kalandra, miután megvakította a küklópszot. Itt nem is a megvakítás ténye a morális dilemma, hanem az, hogy kérkedett önmagával:

Hát mi baj ért, Polüphémosz, mondd, hogy eképen üvöltesz

ambrosziás éjben s tőlünk eloroztad az álmot?

Csak nem akarja talán rabló elhajtani nyájad,

vagy pedig elpusztítani téged csellel, erővel?”

Nékik a barlangból így szólt az erős Polüphémosz:

Társak, Senkise öl meg csellel, senki erővel.”

Ők meg a választ így adták szárnyas szavaikkal:

Már ha magad vagy egészen s nem bánt senki erővel,

Zeusztól jő nyavalyád, kikerülni biz azt lehetetlen;

rajta tehát, könyörögj te Poszeidónhoz, apádhoz.”

Csellel győzedelmeskedett, de nem volt képes ezt a ravasz húzást magában tartani, hanem el kellett mondania – és ez okozta a vesztét, hogy annyi éven át nem térhetett haza, hiszen az egyik legnagyobb istent, Poszeidónt tudhatta az ellenségei sorában.

görög Ovidius érdekességek irodalom hübrisz mitológia hősök

Ám a többi istennek is a bögyében van: a bölcs Athéné azért nem ennyire drasztikus, ha Odüsszeusz helyes útra térítéséről van szó. Öregemberré változtatja, amikor hazatérve a saját házába belopózik és körbenéz, hogy felmérje a lebzselő kérőket. Öreggé és kiszolgáltatottá, védtelenné és rúttá teszi az istennő, hogy Odüsszeusz átélje a kiszolgáltatottak helyzetét, és talán egy kicsit észbe kapjon. Mondanom sem kell, ez nem jött össze.

Az istenek amúgy is szerették kóstolgatni az embereket, hogy mit gondolnak magukról és az istenekről – csak amolyan szúrópróbaszerű, tesztelés jelleggel. Zeusz előszeretettel ölti fel idős emberek alakját, és a célszemélyt meglátogatva az istenek iránti kegyességét, jóindulatát és tiszteletét teszi próbára. Ez egy egészen jézusi gondolat a pogányság kellős közepén: erény a gyengék és elesettek támogatása, gyámolítása. Zeusz megjutalmazza azokat, akik „átmentek a vizsgán”, ám kegyetlenül megbosszulja azokat, akik a megmérettetés során könnyűnek találtattak.

Ennek egy gyönyörű és izgalmas gyűjteménye Ovidius Átváltozások című kötete. Természetesen nem mindenki büntetésből meg hübrisz miatt változik át, de épp a túlzott büszkeség és az aránytalan önértékelés legszebb példáival is itt találkozunk.

Arachné, aki ugyan nem született kiváltságosnak, hősnek vagy félistennek, mégis, a művészete kiemelte őt a környezetéből. Szépen tudott szőni, már-már isteni ügyességgel. És ez nem csupán technika kérdése, hanem a képek megalkotása, a témaválasztás is része a művészetnek. Sőt. Talán maga az alkotás a történet, a mítosz elmesélése. Arachné már annyira különlegesnek tarja magát, hogy Pallas Athéné istennőt hívja ki versenyre. Nyilván, egy istennel szemben egy halandónak egy szemernyi esélye sincs, de épp ez a hübrisz lényege, hogy eltorzítja a gondolkodást, tévútra vezet, és az ember képtelenné válik helyesen dönteni. Itt az istennő maga figyelmezteti az elbizakodott nőt, hogy rossz úton jár:

Hallgass rám, le ne nézz: csak légy te a földilakók közt

legjobb gyapjuszövő, hírednek ez épp elegendő;

istennőt versenyre ne hívj ki, de merszed esengő

szókkal tedd jóvá; könyörülni fog ő a könyörgőn.”

Tehát: van/ lenne még visszaút. Ha Arachné venne egy mély levegőt, és képes lenne átgondolni a történteket, hogy hova vezetett ez az egész, még ki tudna szállni. De mint Akhilleusz vad csatája a Szkamandrosz ellen, innen sincsen visszaút. Arachné nem győzheti le Athénét, és a vereségen túl még büntetést is kap: Athéné pókká változtatja, hogy egész életében szőhessen – művészet nélkül.

görög Ovidius érdekességek irodalom hübrisz mitológia hősök

Szintén az Átváltozásokban olvashatjuk Niobé történetét. Egészen szokványos dolognak tűnik a sztori: Niobének van hét szép fia és hét szép lánya (a szám más-más történetben eltérő, de nem ez a lényeg), akikre büszke. Anya, aki a gyermekeiben teljesedik ki, bennük él. Igazi anyatigris, és büszke rá, hogy képes volt megvédeni a gyerekeit az élet viszontagságaitól, mi több, túl azon, hogy pusztán életben maradtak, szépek és okosak, az anyjuk büszkeségei, Niobé női szerepének a gyöngyszemei. Ám ez a büszkeség annyira eltölti a lelkét, hogy a hübrisz bűnébe esik, és önmagát túlértékeli ebben az anyaszerepben. Nem hajlandó Létónak áldozni, mondván annak csak egy fia meg egy lánya van, szemben az ő hét fiával és hét lányával (mintha másnak lenne dolga őneki áldozni ezért). Niobé így fogalmaz:

...s nézd csak az orcám.

Mint istennőé; tedd hozzá: hét a leányom

és ugyanannyi fiam; s menyem és vőm, majd, ugyanennyi.

Hát csak kérdjétek, hogy okom van-e erre a gőgre,

és ama Titan-lányt, kinek apja a mittudoménki

Coeus, Latonát, merjétek többrebecsülni;

csöppnyi helyet neki, hogy szüljön, nem adott az egész föld”

Niobé büntetése a legszörnyűbb, ami csak egy anyát érhet: végig kell néznie a gyermekei lemészárlását, majd a fájdalmában megkövül. Létó két gyermeke, Apollón és Artemisz lenyilazza a gyermekeit, az anya szeme láttára, a saját anyjuk megsértése miatt. Bár nem Létó közvetlenül áll bosszút Niobén, azért ez bőven belefér az isteni bosszúállás témakörébe.

görög Ovidius érdekességek irodalom hübrisz mitológia hősök

Tantalosz története egy kicsit bonyolultabb. Annyiban tartom különbözőnek a többi Ovidius-történettől, hogy Tantalosz nem egy emberi hibába esett, nem egy természetes érzés duzzadt benne nagyobbra, mintsem ami egy ember lelkébe fér. Tantalosz eleve az isteneket akarta próbára tenni, hogy mennyire mindenhatóak. Ez egy totális hübrisz, hogy azt gondolta magáról, ravaszabb mindenkinél – még az isteneknél is – és nem átalkodott magukat a halhatatlanokat próbára tenni. Vacsorára a saját fiát, Pelopszot szolgálta fel az isteneknek, finomra főzve. Az éppen gyászoló Démétér figylemetlenül bekapott egy falatkát, de Zeusz azonnal lecsapott az árulóra, aki képes volt a saját gyermekét feldarabolni és megfőzni. Pelopszot rehabilitálták, és visszadták az életét, ám a Démétér által megevett váll-darabkát kénytelenek voltak pótolni. Ezt a jelenetet olvashatjuk az Átváltozásokban is:

Válla, mikor született, hús volt s egyszínű a jobbal;

ám később, mikor apjának keze feldarabolta,

össze az égilakók illesztvén, mindene megvolt,

csak mi a nyak meg a váll közt áll, az a csöpp kicsi rész nem.

Hát oda ők elefántcsontot tettek segitőül,

s íme Pelopsz, mikor ez készen lett, vele újra egész lett.”

Tantalos büntetése nem maradt el: Zeusz az Alvilágba zárta. Itt nyakig vízben ült, ám ha szomjas lett és inni akart, a víz visszahúzódott, hogy ne érhesse el. A fákról dús gyümölcsök lógtak alá, ám amikor feléjük nyúlt, az ágak visszahúzódtak, hogy ne érhesse el azokat. Ebben a kielégítetlen örökkévalóságban kellett léteznie az idők végezetéig.

görög Ovidius érdekességek irodalom hübrisz mitológia hősök

Az építők zsenije, Daidalosz sem kerülhette el az emberi lélek legnagyobb csapdáját. Az ő építészete olyan, mint Arachné szövése: már-már az isteni dimenziókat súrolja. Bár Daidalosz igyekszik szerény maradni (ő építette Krétán a Minótaurusz labirintusát), azért csak ő a legjobb, na. Büntetése emiatt nem rajta csattan – és mégis: szeretett fiát veszíti el, Ikaroszt, aki a krétai szökés alkalmával készített szárnyaival túl közel repül a naphoz (ezeket a szárnyakat Daidalosz tervezte és készítette: ezzel kísértette meg az istenit, hogy az embert a levegőégbe emelte, amire nem volt 'joga'), a szárnyakat tartó viasz megolvadt, és Ikarosz a tengerbe zuhant. Daidalosz hübrisze, Ikarosz halála, Daidalosz büntetése. Talán az egyik legszebb történet az Átváltozásokban, mert végig ott lebeg a közelgő veszteség, és mégis, olyan felhőtlenül gyönyörű az apa és a fiú szertelen, szeretetteljes kapcsolata a tragédia árnyékában. Ikarosz a vakmerő, ő 'nem engedelmeskedik' apja figyelmeztetésének, hogy ne repüljön túl magasra. Talán az ő hübrisze is lehet(ne) ez a történet, a fiú, aki be akarta bizonyítani idősödő apjának, hogy elérkezett az új kor, elérkezett az ő ideje. De nem, Daidalosz sokkal nagyobbat hibázott: építész volt, és az építészek természetüknél fogva isten munkáját másolják. Alkotnak. Ovidius így mondja:

...Lágyítja közben a hő Nap

tollai illatozó viaszát, köritő kötelékét;

olvad a könnyü viasz: csupaszon csap-csapkod a karja,

s már evezőtlenül nem fog vele csöpp levegőt sem,

ajka kiált, apját szólítja, de elnyeli ekkor

áradatába a kék tenger, mely róla nevet nyer.”

 

görög Ovidius érdekességek irodalom hübrisz mitológia hősök

Nincs két hős, aki ugyanúgy bűnhődne. Az istenek találékonyak, kifogyhatatlanok a megtorlás ötleteiből. Tanulság? Van.

Ad egy: a hübrisz megfoszt attól, ami a legfontosabb emberi tulajdonságunk – a józan ész és a belátás.

Ad kettő: egy nagy vállalkozásba érdemes hideg fejjel belevágni, és alázatosan az istenek nagyságát szem előtt tartani. Egy hekatomba sosem lehet kárunkra.

Ad három: adjuk meg az isteneknek, ami nekik jár. Kellő tisztelet és alázat. És ne féljünk bocsánatot kérni, ha mégis elvetettük azt a bizonyos sulykot.

A szemelvények fordítása mind Devecseri Gábor munkája. Akinek nem volt hübrisze, pedig lehetett volna, mert szelleme az istenit súrolta.

0 Tovább

Görög varázspapiruszok

   Kalandos története van a mágia kutatásának is, nem csak magának a varázslás művészetének. A mára híressé vált PGM (Papyri Graecae Magicae) "élete" is izgalmas múltra tekint vissza. Az internet és a digitális világ nagy adománya, hogy a világ kincsei bárki számára elérhetőkké, hozzáférhetőkké váltak. Néhány kattintás, és a világ a lábaid előtt hever (például itt). Mint a görög varázspapiruszok is.

   A papiruszok a 19.század elején bukkantak fel a köztudatban. Természetesen hazájuk Egyiptom, a varázslatok földje. Egy magát Jean d'Anastasi-nan nevező, kétes származású férfi rukkolt elő a papiruszokkal. Európa akkor már javában Egyiptom-lázban égett, minden érdekes volt, ami egyiptomi, ami misztikus. Az okkultizmus újkori kibontakozása zajlott, spiritiszták és modern mágusok hemzsegtek a tudománytól és humanizmustól átformált Európában. Egyiptom viszont megmaradt a maga érintetlenségében a misztika hazája, ezért a figyelem rá irányult. Anastasi egy halom papiruszt kínált eladásra, állítása szerint Thébából (a mai Luxor) származnak. Nem lelkes gyűjtőknek kínálta megvásárlásra a papiruszokat, hanem egyenesen a legnagyobb európai gyűjteményeknek: a British Museumnak, a Louvre-nek, a párizsi Bibliothéque Nationale-nak és a berlini Staatliche Museen-nek. Valahogy az eredettel és a papiruszok valódiságával nem foglalkoztak, vagy nem volt kérdéses.

   Az Anastasi által kínált papiruszok közös pontja a mágia. Mindegyik szöveg varázslással, misztikával, mágiával foglalkozik valamilyen formában. H.D.Betz szerint, aki a papiruszokat később rendezte, a szövegek egy könyvtártól, vagy egy műgyűjtő tudóstól származhatnak. A kései antikvitás korára datálta a lejegyzésüket. Természetesen mint gyűjtemény nyilván régebbi korok hagyományát rögzítette.

    A PGM rövidítés a mágikus papiruszok gyűjteményét jelenti. A mágikus szövegek első publikálására 1843-ban került sor, görög és latin nyelven. Anastasi papiruszait a 20. század elején Karl Preisendanz kezdte el tudományosa rendezni és kiadni, az első kötetet 1928-ban, a másodikat 1931-ben. A PGM magát a gyűjteményt jelöli: a mágikus szövegek kötetbe rendezésével kialakult egy rendszer, a PGM-szám a kiadott mágikus szövegek gyűjteménybeli helyét mutatja meg. Ez egy egységes rendszer, bárki hivatkozásként használhatja, mert mindenki számára ugyanazt a szöveget jelöli a szám. Preisendanz készített egy harmadik kötetet is, ebben szerepeltek az új szövegek és az index. Az új szövegek azok a mágikus szövegek, melyeket később szereztek, 'újonnan' kerültek elő, tehát nem csak az Anastasi-féle papiruszok anyaga. A PGM tehát egy nagyon is élő könyv: a gyűjtemény bővül, alakul, formálódik.. Az első kiadás görög és latin nyelven nyelven jelent meg, a Preisendanz-féle kiadás már német fordításokat is tartalmaz. A harmadik kötet, amely az új szövegeket tartalmazta, a második világháborúban Lipcse bombázásának áldozatává vált. A könyvről ugyan készültek képek, ezekből próbálták később a kutatók visszaállítani azt, ami elveszett. Ma már a Perseus Project jóvoltából a szövegek felkerültek az internetre, hozzáférhetőek és olvashatóak. Rengeteg antik szöveg található az interneten, a digitalizálásnak köszönhetően könnyen és kényelmesen hozzá lehet férni - kis kereséssel - bármihez. 

   A PGM szövegei töredékesek, apró kis tükörszilánkjai ókori varázskönyveknek,mágikus recepteknek, ősi hiedelmeknek. A rendezés eredményeképp a kutatók megállapították, hogy a szövegek két nagy csoportot alkotnak: egyszer a mágia iránt érdeklődő tudós kutatók gyűjteménye, feljegyzései, másszor a vándorló mágusok saját receptjei, praktikái. Ezek a 'saját receptek' olyan mágust mutatnak meg nekünk, akik aluliskolázottak, kevéssé műveltek és semmiképp nem nevezhetők a társadalom krémjének. Inkább a társadalom peremére szorult, marginalizálódott, megélhetési mágusok. Ez a kép nagyon megdöbbentő, főleg ha az egyiptomi mágusokra gondolunk, akik magasan képzettek, műveltek és a tudományokban járatosak voltak - és a társadalom megbecsült tagjai voltak.

   Ugyanez a megdöbbentő ellentmondás tapasztalható a szövegek nyomán kibontakozó istenkép esetében is. A mitológiából, irodalomból megismert görög istenek vadak ugyan egy kicsit, de nagyon is emberiek, nagyon is a társadalmi korlátok és 'etikett' keretein belül mozognak. Többet megengednek maguknak, mint azt egy ember tehetné - hiszen mégiscsak istenek - de azért mégis közel állnak az emberi értékrendhez, felfogáshoz, világképhez. A PGM lapjain megelevenedő istenek vadak, féktelenek (szép szóval khtonikusak), a lehető legtávolabb állnak az emberi értékrendtől. Van, aki a rusztikus szót használta rá: ebben is van valami, hiszen ezek az istenképek minden bizonnyal közelebb álltak a 'népi' istenképhez, a közember vallási eszményéhez, mintsem az irodalmi kánon által megszelídített istenkép. Ebből a népi hiedelemből (milyen ostoba szó az ember legősibb, legbelső istenképére) táplálkozott a mágia és a misztika: vallás és mágia itt kapcsolódik össze, szakrális és rituális a PGM lapjain keresztezi egymást.

   A szövegek nem csupán mágikus receptek, minden ide tartozik, ami a misztikussal foglalkozik. Átkok, varázslatok, szerelmi kötések, jogi tárgyalások befolyásolása, népmesék, babonák, misztikus tartalmú társasági pletykák, amulettkészítés, mágikus ábrák, és minden, ami csak elképzelhető!

 

0 Tovább

Mit adtak nekünk a görögök? Pankrációt!!!

Mi az első gondolat, ami eszedbe jut az ókori görögökről? Filozófia? Odüsszeusz? Olimpia? A sport azért biztosan ott van az első ötben. Kidolgozott izomzatú atléták és kecses diszkoszvetők. De eszedbe jut a legöregebb sport, amiről talán nem is gondolnád, hogy görög? Igen, a pankráció!

   Egy olyan harcművészeti ág, aminek valódi eredetét senki sem ismeri. Persze vannak elméletek és ideológiák, de semmi konkrétum.

    Egy legenda szerint Héraklész "találta fel", mégpedig azért, hogy az ökölvívásban még félelmetesebb lehessen (azért így sem kellett panaszkodnia, de az istenek borzalmas maximalizmussal sújtották). Plutarkhosz viszont azt állítja, hogy maga Thézeusz fejlesztette ki, egészen konkrétan a Minótaurusszal vívott csatája alkalmával. Bármi is az igazság, ha a legendák ilyen ragyogó hősökhöz kapcsolják a pankrációt, be kell látnunk, hogy tényleg valami nagyon fontos dologról van szó, egy olyan sport (mit sport, életstílus!), ami az ókori görög kultúra meghatározó eleme kellett legyen. Az ókori olimpiai játékok egyik fő attrakciója.

   De mi is ez a pankráció? A szó jelentése "minden erő". A pankráció az ókorban a brutalitásáról, vadságáról és kegyetlenségéről volt híres. Olyan harcművészeti forma, ahol akár ki is kaparhatod az ellenfeled szemét, vagy akár térdeddel illetheted a buksiját. És vice versa.

   Egy régi történet szerint a bírák egy alkalommal igen komoly bajban voltak, hogy melyik versenyző is nyerte meg tulajdonképpen a viadalt. A nehézséget az okozta, hogy mindkét versenyző holtan hevert a homokban, mindketten belehaltak a sérüléseikbe. Végül hosszas tanakodás után annak ítélték meg a győzelmet, akinek nem volt kivájva a szeme. Idővel persze a világ egy szofisztikáltabb hely lett, és a szemek kikaparását nemkívánatosnak nyilvánították a pankráció világában.

   Az előbbiek tükrében azt gondolhatnánk, hogy a pankráció egy fékevesztett marcangolás, szó szerint a másik ész nélküli széttépése. De ez korántsem igaz. A pankrációnak is megvannak a maga szabályai, stílusa, szépsége és koreográfiája. Vannak állások (stasi), ütések (efthia), rugások (laktismata) és védések (apokrousis).

   A játékvezetők szabályként csupán néhány dolgot tiltottak meg: tilos botokat használni, tilos harapni - és idővel tilos lett a másik szemét kikaparni. Így a versenyzők kiélhették a kreativitásukat  mind a támadás, mind a védekezés terén, a lehetőségeknek csak a fantázia szabott határt. Egy pankráció leírása és élethű tolmácsolása így akár egy egsz könyvet is megtölthetne.

   A pankráció célja az, hogy legyőzd az ellenfeledet. Persze nem megölni kell, hanem el kell érni, hogy feladja a küzdelmet, amit hüvelykujja felemelésével jelezhet. A kényszerítés klasszikus módja a fojtás. Nem kell eltörni a nyakát, mert akkor nem fogja feladni, hanem a légcső finom és aprólékos szűkítésével kell az ellenfél levegőjét apránként elfogyasztani, hogy elfogyjon a harci kedve. Közben természetesen ügyelni kell, hogy ne legyen lehetősége fickándozni, netán kiszabadulni. Szintén népszerű még a végtagok tekergetésével előidézett folyamatos és mélyülő fájdalom. Ez sem a végtag vagy az ujjak kitörését jelenti, sokkal inkább a lassú és elnyújtott túlfeszítést, amivel az ellenfél türelme és fájdalomtűrő képessége a végletekig csigázható. És ne feledkezzünk meg a jól irányzott rúgásokról sem, hiszen váratlanságuknál és kiszámíthatatlanságuknál fogva ezek is hatékonyan bevethetők az ellenség megtévesztésében (és legyőzésében).

   A pankráció kedvelt témája a vázafesztészetnek is. Mind a feketealakos, mind a vörösalakos vázákon egyaránt találkozunk izgalmas pankráció-jelentekkel. Olyan szituációkat, technikákat festettek meg, amelyeket méltónak találtak az örökkévalóságra hagyományozni. A legendák. A tökéletes mozdulat, a váratlan csel, a győzelem, a legyőzetés. Amit mindennkinek látnia kell. A vázaképeken a küzdők mellett általában látunk egy harmadik személyt is pálcával vagy bottal felfegyverezve: ő a játékbíró.

   Végezetül emlékezzünk meg a leghíresebb pankrátorról: thasszoszi Theaganészól. 9 évesen már hazacipelt egy bronz szobrot a piactérről, és felcseperedve 22 év alatt 1103 versenyt nyert meg. Nagy Sándor is a pankráció lelkes rajongója és gyakorlója volt, állítólag ő vitte e sport szeretetét Keletre. Hogy ez igaz-e, vagy sem, nem tudom, de valószínű, hogy a pankrációból nőtte ki magát a legtöbb mai küzdősport. Bárhogyan is, a görögöktől hatalmas örökséget kaptunk, ami nem csak filozófiából, költészetből és művészetből áll, hanem bizony harcművészetből is.

0 Tovább

Az oszlopok királynői

   Egyesek több terhet cipelnek, mint mások. Nem vagyunk egyformák, és a világ nem az a hely, ahol igazságosan osztják a jót és a rosszat. Kinek több jut, kinek kevesebb.

   A kariatidák, a klasszikus görög építészet lányainak aztán igazán kijutott a jóból: az épületek koronapárkányzatát tartják - a fejük búbján. Végül is minden építészeti nőalakot, aki tartóoszlopként vagy díszítőelemként szolgál, kariatidának nevezzük, ám a leghíresebbek az athéni kariatidák, Erekhtheion lányai. A kariatidák a görögországi Káriából származnak, ez egy ősi város a Pelopponnészoszon. Kária városa Artemisz istennő templomáról híres, az Atremiszionról. Artemisz istennő kultusza női kultusz, és mint olyan, kevés információ maradt fenn róla. Artemisz papnői a város szent diófáját táncolták körbe, táncukkal az élő növényeket, az élő természetet jelenítették meg. Egyikük egy nádból font kosarat vitt, amiben a kultusz szent kellékeit tartották. Ez a kosarat vivő lány a kariatidák között is felbukkan, az egyik különleges figura a canephora, a kosaras lány. Ám ez is egy monda, a kariatidák nevének eredete bizonytalan.

   Először Vitruvius tesz róluk említést a De Architectura (I.1.5.) című művében: szerinte az Erekhtheion női figurái a káriai nők büntetését szimbolizálja (a Spárta közeli lakóniai városként említi), mert a görög-perzsa háborúkban hűtlenek voltak Athénhez. Vitruvius magyarázata nem egészen helytálló, ugyanis már jóval a görög-perzsa háborúk kora előtt használtak női alakokat díszítőelemként az építészeben mind a görög építészetben, mind a Közel-Keleten.

   A kariatidák első pillantásra teljesen egyformának tűnnek, ám némi szemlélődés után feltűnően különböznek. Más a testtartásuk, a ruhájuk redőzése és az arcuk: mind a hatan különbözőek, önálló egyéniségek. Ez a különbözőség a büntetés-elméletet támasztja alá, mert tényleg olyanok, mintha hat különböző lány dermedt volna kővé.

   A római építészetben szintén találkozunk kariatidákkal, mint díszítő elem. A legismertebb példa talán a Tivoli közelében található Hadrianus villa kariatidái. A lányok itt is a fejük búbján tartják a súlyt. Később a reneszánsz és a klasszicista építészet előszeretettel használja a lányokat, és a kariatidák egész nemzetségét ismerhetjük meg az építészettörténet tanulmányozása során.

   Az Erekhtheion kariatidái egy másik elmélet szerint Artemisz istennő káriai papnői, esetleg egy apácarend (a szűz istennő szüzességet fogadott papnői), a szent diófa papnői. A történet gyökerei egészen a mükénei korba nyúlnak vissza. Káriához hasonlóan van néhány görög helységnév, amely női nevet jelöl, többes számú alakban pl. Hyrai és Athén is). A latin nyelv is különbséget tesz a helynevek alakja között: ha egy helynév alakja többes számú, az a ragozás során is úgy viselkedik, mint egy többes számban lévő névszó, nem képezzük egyes számú alakját. 

   A kariatidák az idők során férfi tehercipelőkkel is kiegészültek, őket telamones-nak nevezik, vagy atlantidáknak. Atlaszhoz hasonlóan a férfiak is hasonlóan nagy terheket cipelnek, ám a lányokkal ellentétben, a férfiak gyakran a vállukon viselik a terheket. A lányok mindig a fejük búbján, egyenes háttal, büszke tartással, mintha nem is az épület súlya nehezedne rájuk. A férfiakon kifejeződik a teher viselése, ahogyan Atlasz is az egész világ súlyát hordja a vállain meggörnyedve, erősen és kitartóan, de szemmel láthatóan nehéz terhet cipelve.

   Ám nemcsak a lányok büszke tartása vált ki csodálatot és tiszteletet a látogatóból: közel 2500 évig álltak egymás mellett, dacolva az idővel és mindenféle viszontagsággal. Aztán jött Lord Elgin a 19. században, és egy vésővel gyakorlatilag kitépte az egyiküket a talapzatból. Elhurcolta a British Múzeumba, ahol mind a mai napig egyedül árválkodik az egy szem káriai lány. A nővérei pedig maradtak Görögországban: ma már ők sem az Erekhtheionban vannak, hanem beköltöztek az Akropolisz Múzeumba, az eredeti helyen ma már csak a másolataik vannak. A legenda szerint a nővérek sírása elveszett testvérük iránt mind a mai napig hallható éjszakánként.

   Az elhurcolt kariatida-lány hazajuttatása mind a mai napig parázs viták tárgya, az angolok természetesen tagadják a lopás tényét, de hát ez valahol érthető, hiszen gyakorlatilag a fél British Múzeumot ki kéne pakolni, ha vissza kellene adniuk azokat a műtárgyakat, amiket összelopkodtak a világ különböző pontjairól. Nem kizárt, hogy a kariatida nem fog soha hazakerülni, hiszen mi maradna a ködös Albionban, Jamie Oliverből mégsem élhetnek meg...

0 Tovább

Kacagó Delfinek

blogavatar

Minden, ami ókor.

Utolsó kommentek