Görög varázspapiruszok

   Kalandos története van a mágia kutatásának is, nem csak magának a varázslás művészetének. A mára híressé vált PGM (Papyri Graecae Magicae) "élete" is izgalmas múltra tekint vissza. Az internet és a digitális világ nagy adománya, hogy a világ kincsei bárki számára elérhetőkké, hozzáférhetőkké váltak. Néhány kattintás, és a világ a lábaid előtt hever (például itt). Mint a görög varázspapiruszok is.

   A papiruszok a 19.század elején bukkantak fel a köztudatban. Természetesen hazájuk Egyiptom, a varázslatok földje. Egy magát Jean d'Anastasi-nan nevező, kétes származású férfi rukkolt elő a papiruszokkal. Európa akkor már javában Egyiptom-lázban égett, minden érdekes volt, ami egyiptomi, ami misztikus. Az okkultizmus újkori kibontakozása zajlott, spiritiszták és modern mágusok hemzsegtek a tudománytól és humanizmustól átformált Európában. Egyiptom viszont megmaradt a maga érintetlenségében a misztika hazája, ezért a figyelem rá irányult. Anastasi egy halom papiruszt kínált eladásra, állítása szerint Thébából (a mai Luxor) származnak. Nem lelkes gyűjtőknek kínálta megvásárlásra a papiruszokat, hanem egyenesen a legnagyobb európai gyűjteményeknek: a British Museumnak, a Louvre-nek, a párizsi Bibliothéque Nationale-nak és a berlini Staatliche Museen-nek. Valahogy az eredettel és a papiruszok valódiságával nem foglalkoztak, vagy nem volt kérdéses.

   Az Anastasi által kínált papiruszok közös pontja a mágia. Mindegyik szöveg varázslással, misztikával, mágiával foglalkozik valamilyen formában. H.D.Betz szerint, aki a papiruszokat később rendezte, a szövegek egy könyvtártól, vagy egy műgyűjtő tudóstól származhatnak. A kései antikvitás korára datálta a lejegyzésüket. Természetesen mint gyűjtemény nyilván régebbi korok hagyományát rögzítette.

    A PGM rövidítés a mágikus papiruszok gyűjteményét jelenti. A mágikus szövegek első publikálására 1843-ban került sor, görög és latin nyelven. Anastasi papiruszait a 20. század elején Karl Preisendanz kezdte el tudományosa rendezni és kiadni, az első kötetet 1928-ban, a másodikat 1931-ben. A PGM magát a gyűjteményt jelöli: a mágikus szövegek kötetbe rendezésével kialakult egy rendszer, a PGM-szám a kiadott mágikus szövegek gyűjteménybeli helyét mutatja meg. Ez egy egységes rendszer, bárki hivatkozásként használhatja, mert mindenki számára ugyanazt a szöveget jelöli a szám. Preisendanz készített egy harmadik kötetet is, ebben szerepeltek az új szövegek és az index. Az új szövegek azok a mágikus szövegek, melyeket később szereztek, 'újonnan' kerültek elő, tehát nem csak az Anastasi-féle papiruszok anyaga. A PGM tehát egy nagyon is élő könyv: a gyűjtemény bővül, alakul, formálódik.. Az első kiadás görög és latin nyelven nyelven jelent meg, a Preisendanz-féle kiadás már német fordításokat is tartalmaz. A harmadik kötet, amely az új szövegeket tartalmazta, a második világháborúban Lipcse bombázásának áldozatává vált. A könyvről ugyan készültek képek, ezekből próbálták később a kutatók visszaállítani azt, ami elveszett. Ma már a Perseus Project jóvoltából a szövegek felkerültek az internetre, hozzáférhetőek és olvashatóak. Rengeteg antik szöveg található az interneten, a digitalizálásnak köszönhetően könnyen és kényelmesen hozzá lehet férni - kis kereséssel - bármihez. 

   A PGM szövegei töredékesek, apró kis tükörszilánkjai ókori varázskönyveknek,mágikus recepteknek, ősi hiedelmeknek. A rendezés eredményeképp a kutatók megállapították, hogy a szövegek két nagy csoportot alkotnak: egyszer a mágia iránt érdeklődő tudós kutatók gyűjteménye, feljegyzései, másszor a vándorló mágusok saját receptjei, praktikái. Ezek a 'saját receptek' olyan mágust mutatnak meg nekünk, akik aluliskolázottak, kevéssé műveltek és semmiképp nem nevezhetők a társadalom krémjének. Inkább a társadalom peremére szorult, marginalizálódott, megélhetési mágusok. Ez a kép nagyon megdöbbentő, főleg ha az egyiptomi mágusokra gondolunk, akik magasan képzettek, műveltek és a tudományokban járatosak voltak - és a társadalom megbecsült tagjai voltak.

   Ugyanez a megdöbbentő ellentmondás tapasztalható a szövegek nyomán kibontakozó istenkép esetében is. A mitológiából, irodalomból megismert görög istenek vadak ugyan egy kicsit, de nagyon is emberiek, nagyon is a társadalmi korlátok és 'etikett' keretein belül mozognak. Többet megengednek maguknak, mint azt egy ember tehetné - hiszen mégiscsak istenek - de azért mégis közel állnak az emberi értékrendhez, felfogáshoz, világképhez. A PGM lapjain megelevenedő istenek vadak, féktelenek (szép szóval khtonikusak), a lehető legtávolabb állnak az emberi értékrendtől. Van, aki a rusztikus szót használta rá: ebben is van valami, hiszen ezek az istenképek minden bizonnyal közelebb álltak a 'népi' istenképhez, a közember vallási eszményéhez, mintsem az irodalmi kánon által megszelídített istenkép. Ebből a népi hiedelemből (milyen ostoba szó az ember legősibb, legbelső istenképére) táplálkozott a mágia és a misztika: vallás és mágia itt kapcsolódik össze, szakrális és rituális a PGM lapjain keresztezi egymást.

   A szövegek nem csupán mágikus receptek, minden ide tartozik, ami a misztikussal foglalkozik. Átkok, varázslatok, szerelmi kötések, jogi tárgyalások befolyásolása, népmesék, babonák, misztikus tartalmú társasági pletykák, amulettkészítés, mágikus ábrák, és minden, ami csak elképzelhető!

 

0 Tovább

Mit adtak nekünk a görögök? Pankrációt!!!

Mi az első gondolat, ami eszedbe jut az ókori görögökről? Filozófia? Odüsszeusz? Olimpia? A sport azért biztosan ott van az első ötben. Kidolgozott izomzatú atléták és kecses diszkoszvetők. De eszedbe jut a legöregebb sport, amiről talán nem is gondolnád, hogy görög? Igen, a pankráció!

   Egy olyan harcművészeti ág, aminek valódi eredetét senki sem ismeri. Persze vannak elméletek és ideológiák, de semmi konkrétum.

    Egy legenda szerint Héraklész "találta fel", mégpedig azért, hogy az ökölvívásban még félelmetesebb lehessen (azért így sem kellett panaszkodnia, de az istenek borzalmas maximalizmussal sújtották). Plutarkhosz viszont azt állítja, hogy maga Thézeusz fejlesztette ki, egészen konkrétan a Minótaurusszal vívott csatája alkalmával. Bármi is az igazság, ha a legendák ilyen ragyogó hősökhöz kapcsolják a pankrációt, be kell látnunk, hogy tényleg valami nagyon fontos dologról van szó, egy olyan sport (mit sport, életstílus!), ami az ókori görög kultúra meghatározó eleme kellett legyen. Az ókori olimpiai játékok egyik fő attrakciója.

   De mi is ez a pankráció? A szó jelentése "minden erő". A pankráció az ókorban a brutalitásáról, vadságáról és kegyetlenségéről volt híres. Olyan harcművészeti forma, ahol akár ki is kaparhatod az ellenfeled szemét, vagy akár térdeddel illetheted a buksiját. És vice versa.

   Egy régi történet szerint a bírák egy alkalommal igen komoly bajban voltak, hogy melyik versenyző is nyerte meg tulajdonképpen a viadalt. A nehézséget az okozta, hogy mindkét versenyző holtan hevert a homokban, mindketten belehaltak a sérüléseikbe. Végül hosszas tanakodás után annak ítélték meg a győzelmet, akinek nem volt kivájva a szeme. Idővel persze a világ egy szofisztikáltabb hely lett, és a szemek kikaparását nemkívánatosnak nyilvánították a pankráció világában.

   Az előbbiek tükrében azt gondolhatnánk, hogy a pankráció egy fékevesztett marcangolás, szó szerint a másik ész nélküli széttépése. De ez korántsem igaz. A pankrációnak is megvannak a maga szabályai, stílusa, szépsége és koreográfiája. Vannak állások (stasi), ütések (efthia), rugások (laktismata) és védések (apokrousis).

   A játékvezetők szabályként csupán néhány dolgot tiltottak meg: tilos botokat használni, tilos harapni - és idővel tilos lett a másik szemét kikaparni. Így a versenyzők kiélhették a kreativitásukat  mind a támadás, mind a védekezés terén, a lehetőségeknek csak a fantázia szabott határt. Egy pankráció leírása és élethű tolmácsolása így akár egy egsz könyvet is megtölthetne.

   A pankráció célja az, hogy legyőzd az ellenfeledet. Persze nem megölni kell, hanem el kell érni, hogy feladja a küzdelmet, amit hüvelykujja felemelésével jelezhet. A kényszerítés klasszikus módja a fojtás. Nem kell eltörni a nyakát, mert akkor nem fogja feladni, hanem a légcső finom és aprólékos szűkítésével kell az ellenfél levegőjét apránként elfogyasztani, hogy elfogyjon a harci kedve. Közben természetesen ügyelni kell, hogy ne legyen lehetősége fickándozni, netán kiszabadulni. Szintén népszerű még a végtagok tekergetésével előidézett folyamatos és mélyülő fájdalom. Ez sem a végtag vagy az ujjak kitörését jelenti, sokkal inkább a lassú és elnyújtott túlfeszítést, amivel az ellenfél türelme és fájdalomtűrő képessége a végletekig csigázható. És ne feledkezzünk meg a jól irányzott rúgásokról sem, hiszen váratlanságuknál és kiszámíthatatlanságuknál fogva ezek is hatékonyan bevethetők az ellenség megtévesztésében (és legyőzésében).

   A pankráció kedvelt témája a vázafesztészetnek is. Mind a feketealakos, mind a vörösalakos vázákon egyaránt találkozunk izgalmas pankráció-jelentekkel. Olyan szituációkat, technikákat festettek meg, amelyeket méltónak találtak az örökkévalóságra hagyományozni. A legendák. A tökéletes mozdulat, a váratlan csel, a győzelem, a legyőzetés. Amit mindennkinek látnia kell. A vázaképeken a küzdők mellett általában látunk egy harmadik személyt is pálcával vagy bottal felfegyverezve: ő a játékbíró.

   Végezetül emlékezzünk meg a leghíresebb pankrátorról: thasszoszi Theaganészól. 9 évesen már hazacipelt egy bronz szobrot a piactérről, és felcseperedve 22 év alatt 1103 versenyt nyert meg. Nagy Sándor is a pankráció lelkes rajongója és gyakorlója volt, állítólag ő vitte e sport szeretetét Keletre. Hogy ez igaz-e, vagy sem, nem tudom, de valószínű, hogy a pankrációból nőtte ki magát a legtöbb mai küzdősport. Bárhogyan is, a görögöktől hatalmas örökséget kaptunk, ami nem csak filozófiából, költészetből és művészetből áll, hanem bizony harcművészetből is.

0 Tovább

Az oszlopok királynői

   Egyesek több terhet cipelnek, mint mások. Nem vagyunk egyformák, és a világ nem az a hely, ahol igazságosan osztják a jót és a rosszat. Kinek több jut, kinek kevesebb.

   A kariatidák, a klasszikus görög építészet lányainak aztán igazán kijutott a jóból: az épületek koronapárkányzatát tartják - a fejük búbján. Végül is minden építészeti nőalakot, aki tartóoszlopként vagy díszítőelemként szolgál, kariatidának nevezzük, ám a leghíresebbek az athéni kariatidák, Erekhtheion lányai. A kariatidák a görögországi Káriából származnak, ez egy ősi város a Pelopponnészoszon. Kária városa Artemisz istennő templomáról híres, az Atremiszionról. Artemisz istennő kultusza női kultusz, és mint olyan, kevés információ maradt fenn róla. Artemisz papnői a város szent diófáját táncolták körbe, táncukkal az élő növényeket, az élő természetet jelenítették meg. Egyikük egy nádból font kosarat vitt, amiben a kultusz szent kellékeit tartották. Ez a kosarat vivő lány a kariatidák között is felbukkan, az egyik különleges figura a canephora, a kosaras lány. Ám ez is egy monda, a kariatidák nevének eredete bizonytalan.

   Először Vitruvius tesz róluk említést a De Architectura (I.1.5.) című művében: szerinte az Erekhtheion női figurái a káriai nők büntetését szimbolizálja (a Spárta közeli lakóniai városként említi), mert a görög-perzsa háborúkban hűtlenek voltak Athénhez. Vitruvius magyarázata nem egészen helytálló, ugyanis már jóval a görög-perzsa háborúk kora előtt használtak női alakokat díszítőelemként az építészeben mind a görög építészetben, mind a Közel-Keleten.

   A kariatidák első pillantásra teljesen egyformának tűnnek, ám némi szemlélődés után feltűnően különböznek. Más a testtartásuk, a ruhájuk redőzése és az arcuk: mind a hatan különbözőek, önálló egyéniségek. Ez a különbözőség a büntetés-elméletet támasztja alá, mert tényleg olyanok, mintha hat különböző lány dermedt volna kővé.

   A római építészetben szintén találkozunk kariatidákkal, mint díszítő elem. A legismertebb példa talán a Tivoli közelében található Hadrianus villa kariatidái. A lányok itt is a fejük búbján tartják a súlyt. Később a reneszánsz és a klasszicista építészet előszeretettel használja a lányokat, és a kariatidák egész nemzetségét ismerhetjük meg az építészettörténet tanulmányozása során.

   Az Erekhtheion kariatidái egy másik elmélet szerint Artemisz istennő káriai papnői, esetleg egy apácarend (a szűz istennő szüzességet fogadott papnői), a szent diófa papnői. A történet gyökerei egészen a mükénei korba nyúlnak vissza. Káriához hasonlóan van néhány görög helységnév, amely női nevet jelöl, többes számú alakban pl. Hyrai és Athén is). A latin nyelv is különbséget tesz a helynevek alakja között: ha egy helynév alakja többes számú, az a ragozás során is úgy viselkedik, mint egy többes számban lévő névszó, nem képezzük egyes számú alakját. 

   A kariatidák az idők során férfi tehercipelőkkel is kiegészültek, őket telamones-nak nevezik, vagy atlantidáknak. Atlaszhoz hasonlóan a férfiak is hasonlóan nagy terheket cipelnek, ám a lányokkal ellentétben, a férfiak gyakran a vállukon viselik a terheket. A lányok mindig a fejük búbján, egyenes háttal, büszke tartással, mintha nem is az épület súlya nehezedne rájuk. A férfiakon kifejeződik a teher viselése, ahogyan Atlasz is az egész világ súlyát hordja a vállain meggörnyedve, erősen és kitartóan, de szemmel láthatóan nehéz terhet cipelve.

   Ám nemcsak a lányok büszke tartása vált ki csodálatot és tiszteletet a látogatóból: közel 2500 évig álltak egymás mellett, dacolva az idővel és mindenféle viszontagsággal. Aztán jött Lord Elgin a 19. században, és egy vésővel gyakorlatilag kitépte az egyiküket a talapzatból. Elhurcolta a British Múzeumba, ahol mind a mai napig egyedül árválkodik az egy szem káriai lány. A nővérei pedig maradtak Görögországban: ma már ők sem az Erekhtheionban vannak, hanem beköltöztek az Akropolisz Múzeumba, az eredeti helyen ma már csak a másolataik vannak. A legenda szerint a nővérek sírása elveszett testvérük iránt mind a mai napig hallható éjszakánként.

   Az elhurcolt kariatida-lány hazajuttatása mind a mai napig parázs viták tárgya, az angolok természetesen tagadják a lopás tényét, de hát ez valahol érthető, hiszen gyakorlatilag a fél British Múzeumot ki kéne pakolni, ha vissza kellene adniuk azokat a műtárgyakat, amiket összelopkodtak a világ különböző pontjairól. Nem kizárt, hogy a kariatida nem fog soha hazakerülni, hiszen mi maradna a ködös Albionban, Jamie Oliverből mégsem élhetnek meg...

0 Tovább

Kacagó Delfinek

blogavatar

Minden, ami ókor.

Utolsó kommentek