Frizura - mizéria

   Minden reggel az összetúrt frizura fogad a tükörben. Elfeküdtem, sehogyse áll, és egyáltalán. Természetesen ezek a reggelek különösen igazak akkor, amikor sietnem kellene, vagy épp meg kellene jelenni, és mindenkit lehengerelni. Ilyenkor természetesen csak bánatos tincsek tekintenek vissza a tükörből, sehol sincs a mindent elsöprő domina, a szexisen kócos hajzuhatag. Csak a kendőzetlen valóság. Megnyugtat a tudat, hogy nem vagyok egyedül a problémával...

   Az egyiptomiak igen egyszerűen oldották meg a kérdést: parókával. A legtöbb egyiptomi - férfi és nő egyaránt - kopaszra vagy tüsire borotválta a fejét, és a legkülönbözőbb parókákkal oldották meg a napi frizura-kérdést. A kopasz hajviselet amúgy sem lehetett rossz dolog az egyiptomi melegben. 

   A levágott hajak viszont hegyekben álltak. Szemben a hajfetisiszta-rómaiakkal, az egyiptomiak nem csináltak vallási kérdést a levágott hajukból. Nem ajánlották fel az isteneknek és nem tették oltárra. Mégis mit kezdtek a sok hajjal? (Elégetve igencsak büdös tud lenni.) Felhasználták parókának! Mert a paróka, a műfrizura legjobb alapanyaga a valódi, emberi haj. Természetesen az a szép, ha a haj hajkorona, tehát sokkal több van, pofátlanul több van, mint az természetesen elképzelhető. Főleg mi nők, vagyunk így ezzel néhány dologban. A természetellenesen sokat tartjuk szépnek. A szempillákat lehessen a homlokra felfésülni, a karmok hosszabbak legyenek, mint az ujjaink, és a melleink nagyobbak, mint a fejünk. Akkor tuti a dolog. 

   Az egyiptomiak is hasonlóan vélekedtek a haj, a frizura szépségét illetően. Legyen sok, sokkal több, mint ami a fejükön kinő. A néhány megmaradt és kiásott paróka-lelet egészen elképesztő. A természetes hajat gyakran növényi rostokkal és gyapjúval toldották meg. Természetesen a tonnányi ékszer, kő és díszítőelem mellett, amolyan paróka-alapként. 

   Az egyiptomiak többségükben sötét hajúak voltak (és most is azok), ám a parókák itt is a lehetetlent követik: a legváltozatosabb színűek és formájúak kerültek elő a sivatag homokjából. És szőke hajak is voltak. 

  A parókakészítés költséges és időigényes munka volt. A megközelítőleg 120 ezer hajszálat egy hálós sapkára dolgozták rá (csomózással, varrással), és ehhez jöttek a növényi rostok. A hajból tincseket képeztek: egy teljes parókán nagyjából 300 tincset találunk (apró fonatkák), persze ez a frizura függvényében változott. A hajszálakat méhviasszal vonták be, és ezzel rögzítették a paróka alapjára, a hálóra. A kész parókát így mint egy sapkát fel lehet csapni. De ez tényleg csak a paróka "alapja", amolyan mindenki parókája. Mert az igazán míves darabok egész vagyonokat értek. A műalkotásokat, drágakövekkel ékesített darabokat otthon tartották, és nem a fejükön hordták, hanem mint valami nagymama vázáját kiállították és mutogatták. Ez is a gazdagságot hivatott reprezentálni, mint az ékszerek, rabszolgák, vagyon. Emberi, nagyon is emberi.

   Gyakorlatilag bármivel feldíszíthették a kész frizurát, ennek tényleg csak a képzelet szabott határt. Ékszerek, szalagok, gyöngyök, virágok, masnik, tollak, bármi, amit az ember nem átall a fejére aggatni. A nőkre különösen jellemző volt a feldíszített paróka, a férfiak inkább rövidebb és egyszerűbb fazonokat viseltek. Érdekes a témában megszemlélni az egyiptomi festményeket, különösen a hajviseletre koncentrálva. 

   Gyakran a nők saját hajukat is hosszabbra hagyták, mint a férfiak. Természetesen az a nő élvezett nagyobb társadalmi megbecsülést, aki díszesebb, nagyobb, hosszabb, pompásabb parókát viselt. Ez nem azt jelentette, hogy ez volt a feltörekvés útja, hogy valaki az alsóbb néprétegből összekapart egy tuti csillogó-villogó parókát, felcsapta, és máris királynőnek érezte magát (és mások is annak tekintették). Nem, az ókorban az adott társadalmi és vagyoni helyzet, lehetőségek megnyilvánulása a felékszerezettség, a feldíszítettség. Nem fordítva. Azok viselhetnek gyűrűket, akik nem dolgoznak a kezükkel, nem végeznek fizikai munkát. 

   A "divat" nem volt egységes, a nők számtalan formájú és díszítettségű parókát viseltek. A lényeg a tömött, dús és csillogó fürtök. Mint ma is. Hiába vágtattak át rajtunk az évezredek, az egészséges, csillogó, dús hajkoronát találjuk szépnek. És paróka ide vagy oda, a kopaszodás és az őszülés azért az egyiptomiak számára is központi kérdés volt. Előszeretettel használtak hennát, ami nem csak az ősz hajszálakat fedi el, hanem maga a növényi anyag az, ami bevonja a hajszálakat, és azzal, hogy rátapad, beépül, vastagítja és dúsítja a saját hajat. A henna tényleg a növényi hajfestés csúcsa mind a mai napig: nem csak fest, hanem regenerál is. A legjobb hajpakolás (akár színezés nélkül is), évezredek óta. Egy régi egyiptomi hajregeneráló pakolás receptje (kérek visszajelzést, aki megfőzi!): egy nőstény agár mancsát és egy szamár patáját kell datolyával összefőzni, majd a pépet éjszakára a hajra tenni. Csodát ígér.

   És végül a paróka egyik (talán legfontosabb) felhasználása: a halottaikra a lehető legszebb parókákat adták, hogy a túlvilágon jó benyomást keltsenek. Mert az is fontos. Ha nem a legfontosabb.

0 Tovább

A Szfinx újkori történelme képekben

  Az emberiség feje felett a végtelenbe néz és sohasem pislog, de sajnos Ő sem lesz fiatalabb. 140 év változása, és a hanyagul elnyújtózkodó mancsok homoktól való megtisztítása.

 

Egyiptom Szfinx
Napóleonnal, 1798

 

Egyiptom Szfinx
1840

 

Egyiptom Szfinx
1850

 

Egyiptom Szfinx
1860

 

Egyiptom Szfinx
1860-as évek

 

Egyiptom Szfinx
1860-as évek

 

Egyiptom Szfinx
1865

 

Egyiptom Szfinx
1868

 

Egyiptom Szfinx
1868

 

Egyiptom Szfinx
1869

 

Egyiptom Szfinx
1869

 

Egyiptom Szfinx
1869

 

Egyiptom Szfinx
1870

 

Egyiptom Szfinx
1870

 

Egyiptom Szfinx
1871

 

Egyiptom Szfinx
1872

 

Egyiptom Szfinx
1876

 

Egyiptom Szfinx
1877

 

Egyiptom Szfinx
1880-as évek

 

Egyiptom Szfinx
1880-as évek

 

Egyiptom Szfinx
1905

 

Egyiptom Szfinx
1906

 

Egyiptom Szfinx
1907

 

Egyiptom Szfinx
1910

 

Egyiptom Szfinx
1911

 

Egyiptom Szfinx
1915

 

Egyiptom Szfinx
1916

 

Egyiptom Szfinx
1919

 

Egyiptom Szfinx
1920

 

Egyiptom Szfinx
1920-as évek

 

Egyiptom Szfinx
1920-as évek

 

Egyiptom Szfinx
1928

 

Egyiptom Szfinx
1930

0 Tovább

Az egyiptomi papirusz legendája

   Köztudott, hogy a papirusz Egyiptomból származik és igen kedvelt növénye volt az ókori világnak. A népszerű írófelületen kívül számtalan más dologra is használták, tényleg az ókori Egyiptom egyik legfontosabb növénye volt. De mi is ez a papirusz?

   Növény. Élelem. Kultikus szimbólum. Isten. Alsó - Egyiptom jelképe, olyan fontos és nagy hatalmú szimbólum, amiként Felső - Egyiptomé a lótusz. Alsó - Egyiptom védelmező istennője Uadzset, akit gyakran ábrázolnak a kezében papirusz jogarral. Az istennő nevének hieroglifája is a növény alakját tükrözi, jelentése 'zöld, friss, virágzó'; az istennő nevének leírásakor a papirusz hieroglifáját használják. Uadzset szinte mindig testvérével, Nekhbet istennővel együtt jelenik meg, aki Felső - Egyiptom patrónusa - kezében a lótusszal. A fáraót védelmezte, és ha kellett, tüzes leheletével elpusztította az ellenségeit. A legenda szerint Uadzset teremtette az első papirusznövényt, és ő ültette el a mocsárban. A növénynek rengeteg tiszta vízre van szüksége, mocsarakban nő, ezért Egyiptomban a Nílus mentén találunk papirusz-bozótokat. Készítenek belőle fegyvereket a vadászathoz, kosarakat, edényeket fonnak belőle, tálakat, dobozokat készítenek belőle, szőnyeget és lábbelit szőnek belőle, köteleket és a közlekedéshez járműveket: hajókat, hordszékeket, kocsikat. A papirusz az egyiptomi élet minden területét át- meg átszövi. Végül is a papirusz gyökerét meg is lehet enni. Nem tartozott a legkedvesebb csemegéik közé, de szükség esetén ehetőnek bizonyult. És talán a legismertebb felhasználása maga az írófelület. A növény külső részét lehántva egy szivacsos, puha, fehér belső belet találunk, ami ragadós, csíkokra vágva és összepréselve összeragad a száradás során, némi csiszolás után pedig remek írófelületet ad. A papiruszt többször használták: a felesleges írást le lehetett csiszolni, és a papiruszra újra lehetett írni. A kész lapokat néha kisebb darabokra szeletelték, néha pedig tekercs formában használták mind írásra, mind olvasásra. És a múmiák becsomagolásához is előszeretettel használták a szent növényt.

  Uadzset összehasonlítása Létóval találó: az istennő is isten-ikreket szült, Íziszt és Oziriszt. A legenda szerint Ízisz istennő fiát, Hóruszt egy papirusz-bozótba rejtette el testvére Széth elől. Széth lemészárolta a testvérét, Oziriszt, és a gyermek Hóruszt is hasonló sors fenyegette. Ám a papirusz a legjobb rejtekhelynek bizonyult, Hórusz felnőtt Hathor istennő védelme alatt. Ő gondoskodott a gyermekről, ápolta, nevelte, szerette, és ő tanította meg Hóruszt, hogy megértse, mit susog a papirusz. Amikor Hórusz testben és lélekben megerősödött, megkereste Széth-et és legyőzte, bosszút állt apjáért. Hórusz és Hathor a feltámadás és újjászületés szimbólumai. A papirusz kultusza ezt a történetet eleveníti fel: a papirusz papjai a papirusz zizgetésével a titkos hangokat hallatják, ők értik, hogy mit mond a növény, mit üzennek az istenek. A papirusz nyelvét csak a beavatottak értik, egy titkos nyelv, az istenek nyelve. A papok a szent papiruszligeteket különös figyelemmel ápolják, gondozzák, és a növény minden rezdüléséből jóslatokat és üzeneteket képesek kiolvasni.

   A papirusz gondozása amúgy sem egyszerű feladat, a feldolgozása nagy szakértelmet igényelt. A papirusz feldolgozásában épp ezért nagy szerepet játszott maga az állam is, mind kereskedelmi, mind vallási szempontból. A fáraó, mint az állam feje, felelős az országából kikerülő papirusz minőségéért. A görög szó, a papyros is azt jelenti: 'a fáraótól'. A görögöknek van egy másik szavuk is a papiruszra: byblos. A szó a föníciai Byblos város nevéből származik. Az i.e. 4. századi Theophrastos a papyros szót a növényre, a byblos szót pedig ugyanarra a növényre használta, ha az mint alapanyag szolgált (pl. írófelület készítésére).

a kobra a fáraói koronán védelmező szimbólum, Udzsetet jelképezi

Uadzset-Basztet, oroszlánfejű nőként, ureusszal

0 Tovább

Egyiptom és a macskák

   Az egyiptomiak egyik legismertebb vonása a macskák iránti rajongásuk. Nem csupán szent állatként tekintettek rá, hanem istenként tisztelték. Hogy miért? Egyesek számára ez tényleg kérdés, amire válaszokat kell keresni. Aki állatokkal él, különösen macskával vagy macskákkal, annak a válasz egyértelmű. Nem lehet őket nem csodálattal figyelni.

  Olvastam olyat is, hogy a macskákat a gabonapusztító rágcsálók elleni harcként vetették be. Kirakott elemózsiával az emberek környezetébe édesgették a macskákat, akiknek ez a sem itt - sem ott állapot kiválóan megfelelt. Aztán (és nem fordítva) megszerették ezeket az amúgy játékos, kedves, kicsit zsarnoki, gyönyörűséges jószágokat. De talán pont fordítva történt. A tekintélyt parancsoló macskák hajtották rabigába az egyiptomiak szívét és lelkét, és az emberi büszkeség utolsó mentsváraként rájöttünk, hogy jé, amúgy a rágcsálókat is kezelgetik. Szóval az imádat indokolt. 

   A macskák egyiptomi megnevezése az egyiptomi nyelv mindennemű ismerete nélkül is kiválóan érthető (mert mi, a macskák hódolói, egy nyelvet beszélünk): miu-nak, vagy miut-nak nevezték a miákoló vadászokat, mint a legmacskásabb név, amivel csak nyávogót illettek. A név azt jelenti, Ő, aki nyávog (természetesen lány- és fiú-nyávogó illető szerint megkülönböztetve). II. Amenhotep fia a macskáját TAI MIUWETTE-nek nevezte: a kis nyávogónak.

   A macskák a túlvilági boldogságot is megkapták hűséges szolgáiktól, az emberektől: előszeretettel készítettek macska-múmiákat. Erről is igen eltérőek a vélemények (macskamániától függően): egyes kutatók szerint a macskákon csak gyakorolták a múmiakészítés fortélyait, mások szerint a macskáknak kijárt ez a megtiszteltetés. Lévén szent állat és isten, inkább az utóbbi lehetőséget tartom a valószínűbbnek. Hogy egy szent állat holmi gyakorló-bábu lenne, azt csakis olyan ember mond, aki nem szereti a macskákat, vagy titkolt féltékenységgel tekint rájuk. 

  Hérodotos leírja, hogy amikor egy ház kigyulladt, a macskákat mentették először. Szintén tőle származik az a történet is, miszerint ha egy egyiptomi család macskája meghalt, a család tagjai a gyász jeleként leborotválták a szemöldöküket (ami ugye akkor szép, ha lobog) és megtépték ruhájukat. Diodorus Siculus pedig leír egy történetet, ami szerint egy római polgár véletlenül megölt egy macskát. A feldühödött tömeg és a fáraó halálra ítélte a férfit.

   A mai macskák mintha teljes mértékben tisztában lennének az egyiptomi örökségükkel. El is várják tőlünk, hogy isteneknek kijáró figyelemmel vegyük őket körbe. Mi pedig, mint a régi egyiptomiak, örömmel meg is tesszük. Mert mégiscsak istenek...

0 Tovább

Genderkérdés szfinx-ügyben

   Állandó vita tárgya, hogy a Szfinx vajon férfi-e, vagy nő. Korok és vérmérsékletek szerint biztosan állítják hol egyik, hol másik nézőpontot. Tudományos értekezések egész tömege foglalkozik a kérdéssel. Tudósok éveket szentelnek ennek a kérdésnek az életükből. Szóval ne bagatelizáljuk el a kérdést.

   Nem hiszem, hogy az isteni magaslatokban, a spiritualitás ezen fokán lényeges kérdés lenne a nemiség, de ám legyen. Az angyaloknak sincs nemük, bár szeretik őket - főleg a kortárs képzőművészetben - nemi identitással ábrázolni. A középkori és kora újkori ábrázolások olyan "egyszerűen" megoldották ezt a kérdést tunikákkal, redőkkel és fürtökkel, bájos puttókkal és babákkal. De ez mostanság valahogy nem megy, egy angyalt is meztelenül akarunk látni, és hát igen, adódik a kérdés, hogy mi is ő... Egészen az idealizált, kornak megfelelő ízlést követő férfi/női-testű angyalok, akik semmi mást nem hivatottak közvetíteni, mint a kendőzetlen szexualitást. De eddig ne süllyedjünk. 

  A nemi kérdésben fontos és lényeges pont még az állat-istenek neme. Mert valahogy azért nekik is van nemük. Illetve ha nem is nekik maguknak van nemük, de az erő, a hatalom, az attribútum, amit képviselnek, mégiscsak az egyik vagy a másik nemhez köthető. Bizonyos isteni állatok nem lehetnek istennők kegyeltjei vagy felvett alakjai, és fordítva.

   Tehát a nemi hovatartozás azért mégis jelen van a spiritualitásban, és mégsem. Nem ez a fontos. Fontos, de mégsem úgy, mint a halandó hétköznapokban. Mint a szépség megítélése. Nem tudjuk, mi az örök szépség, nem tudjuk, mi a tőlünk független, univerzális Szépség. Szépség nem létezik, csak kontextusokban, csakis bennünk. A Szépség egy reláció terméke, minden korban, minden embernek mást jelent. Ám ha azt mondjuk, hogy egy isten szépséges, azt valahogy azért értjük. Mindenki másképp, de érti, értelmezi.

   Nagy divat manapság az ókori szobrokat, műalkotásokat mai szemmel mérni - szintén a Szépség valami nyakatekert kontextusában. Láttam valahol, valamikor egy fotósorozatot arról, hogyan festenének a híres szobrok mai modellekkel. Jó soványak meg szempillával gazdagon megrakott hölgyek helyettesítették a kecses és gömbölyű nőket - és valami rettenetes volt. Mert másnak szép, ami nekem nem szép? Nem. Mert a művészet pont attól művészet, hogy olyat mutat, ami nincs, ami mégis van, mert bennünk él, de megfoghatatlan, rögzíthetetlen, leírhatatlan. Valami a racionálison túl, a józan ész és értelem korlátain túli világ (talán a valóság) egy kis morzsája. Őrület és rettenet, gyönyör és extázis. Csak egy picike ízelítő belőle, mégis, mámoros önmagában. A Művész (nem az önjelölt kisiparosok) átlépte ezt a határt, a valóság és az őrület vékony mezsgyéjét, és képest ezt megmutatni nekünk. És mi, akik csodáljuk, attól a láthatatlan szilánktól is elszédülünk, amit odaátról hozott. Mert a nem-divatos-duci-hölgyek karjainak mozdulata a végtelen függönyét lebbenti meg. És nem számít, hogy nagy a feneke. Ezeknek a dolgoknak nincs értelme. Megmutatja az értelmen túli valóságot. Egy más világot. Teljesen mindegy, hogy milyen feszes fenékkel és mekkora lokninkkal.

   Vajon a Szép angyalok mennyire vehetők komolyan? Vajon a Szépség mennyire súlyos dolog? Félhetünk-e attól, ami szép? Lehet-e félelmetes egy fürtös angyal? Ha nem félünk, ha nem tiszteljük, egyáltalán komolyan vesszük-e? Kell-e félni a Szépségtől? Szép-e a Szfinx? Ha szép, uralkodhat-e? Ezer kérdés, amire nem tudom a választ. A Szépség valami nem evilági dolog. Valamiféle ópiuma a léleknek, hogy ne kelljen állandóan Nietzsche sötét kútjába néznie. Egy hűvös kéz, amely elsimítja a ráncokat az órült elme homlokáról. Megnyugvás, megpihenés, szabadság. Szabadság? Igen, mert annak is ára van, csak szeretjük elfelejteni. Valami isteni és valami ördögi, ami minden bizonnyal letérít az útról.

   Nem állhatom meg, hogy magam is véleményt alkossak a Szfinx-kérdésben. Egy férfi (ha a Szfinx férfi) ugyanolyan értékű szépséggel bír, mint egy nő? Ugyanazt jelenti egy szép férfi, mint egy szép nő? Van különbség aközött, hogy a Szfinx férfi vagy nő? Nyilván van, hiszen erről szólnak a viták. Minden tudományosságot nélkülözve állítom, hogy a kacagó delfinek egyöntetű véleménye alapján a Szfinx EGY MACSKA. Sőt, A macska. Az egyiptomiak amúgy is nagyon belegabalyodtak ezekbe az imádnivaló zsarnokokba, pont a Szfinx ne egy macska lenne?!? És a macska szépsége nem egyenértékű egy ember szépségével? A szépsége isteni eredetű-e (az egyiptomiak szerint igen), és ha elfogadjuk, hogy korokon és szubjektivitáson felül álló örök Szépséggel rendelkezik A Macska, akkor miért ne lehetne ő maga a Szfinx?

   Na jó, agymenés befejezve...

0 Tovább

Kacagó Delfinek

blogavatar

Minden, ami ókor.

Utolsó kommentek