Ókori szellemességek

   Az ókori emberek- általában- mélyen vallásosak és babonásak. A vallást nem a mai értelemben kell érteni, inkább úgy fogalmaznék, tisztelték az isteneket, megadták, ami jár nekik. A vallás kevésé a hitéleti gyakorlatot, a mindennapi rítus monotonitását jelentette, inkább egy felfogásbeli, érzelmi dologként működött.

   Az ókori népek közös vonása, hogy volt valamilyen túlvilág, élet- utáni- élet képük. Nem voltak ateisták és nihilisták, úgy gondolták, valami lesz a halál után, nem a nagy semmi vár ránk. Az embernek lelke van, és a lélek halhatatlansága miatt valaminek lennie kell, amikor a test meghal, nem működik tovább. Ebből kifolyólag hittek a szellemekben is.

   A temetési szertartások, rítusok egy része arról szól, hogy az élőket és a halottakat el kell választani egymástól. A halottak menjenek az ő világukba, a Holtak Birodalmába, az élőket ne zaklassák, ne járjanak az élők közé portyázni. Az élőket pedig távol kell tartani a halottaktól. Bár még mit sem tudtak a fertőzések mibenlétéről, de felfedezték, hogy az élőkre nincs jótékony hatással a halott test. Szóval az élők éljenek, a holtak pedig térjenek meg a maguk Nekropoliszába, mindenki tegye a maga dolgát.

   A görög- római mitológiából ismert Kerberosz (a háromfejű kutya- fenevad) is azt a célt szolgálja, hogy a halottakat az alvilágban tartsa és az élőket ne engedje be. Persze mindig akad egy jóképű hős, aki fittyet hány a szabályokra, félresöpri a három szájból nyáladzó fenevadat és egyenesen bemasíroz Hádész birodalmába. Persze azért a jóképű hős is megroppan a kiruccanástól- már egyikük sem tud olyan lenni, amilyen volt. Ez van, ha valaki szembenéz a halállal.

  A szellemekben nagyon is hittek, mert azok nem megfelelő bánásmód esetén nem hagytak nyugtot az élőknek. Ha egy halott elégedetlen volt, annak a leggyakoribb oka a rendes (általuk rendesnek tartott) temetés elmulasztása volt. Érdekes például, hogy Antigoné a testvérét hogyan temeti el. Ugyebár tilos lenne, mert Kreón szerint (aki a drámában az emberi törvények képviselője) nem érdemel tisztes temetést, de Antigoné (az isteni törvényekre hivatkozva, amelyek az emberi törvények felett állnak) mégis úgy véli, a testvérét el kell temetnie. Pontosabban meg kell neki adnia a végtisztességet, hogy a szelleme megtérhessen az alvilágba, ne kényszerüljön arra, hogy az élők között bolyongjon. Jelképesen földet szór a tetemre, ami azért nem tűnik „igazi” temetésnek első ránézésre, ám a halott megkapja azt a végtisztességét, amire szüksége van, így eltemetettnek minősül. További izgalmakért tessék elolvasni magát a művet.

    A legtöbb szellem már jelenlétével is felfordulást és heves szívdobogást okoz, noha láthatóan nincs testük, csak árnyalakok. Ezzel szemben vannak igencsak erőszakos szellemek is, akik viszont a testi materializálódás ide vagy oda, igencsak huncut dolgokat tudnak csinálni. Például Phlegónnál olvashatjuk Philinnion történetét, aki fél évnyi „halottság” után visszatér kísérteni a szülei házába és egy vendéggel hancúrozni. Olyan élethűen játszza el az elé lányt, hogy a vendégfiú észre sem veszi, hogy estéről estére egy halott, szellemlányt ölel.

   A görögök szerint minden embernek van egy életútja, amit le kell élnie. Ez annyi idő, amennyit a Sors elrendel neki, se több, se kevesebb. Ezért súlyos vétség az öngyilkosság, a beavatkozás az istenek által megszabott dolgok menetébe. Van, aki mégsem tudja „végigélni” ezt a számára kirendelt időtartamot, mert például erőszakos halált hal (magyarul megölik). Erről lehet hosszas eszmefuttatásokat tolni, hogy az istenek miért nem tudták, hogy hamar fog meghalni, vagy esetleg az volt neki elrendelve, hogy egy erőszak áldozata legyen, és akkor nem is halt meg előbb, mint kellet volna, satöbbi. Erről lehet hosszasan gondolkodni. Mindenesetre ezek az idő előtt elhaltak igen dühödt és éhes szellemek lettek. Például ők lettek a célpontjai mindennemű mágiának, amely a halottak megidézésével operált. Lehetett ez az egyszerű jóslatkéréstől kezdve az alvilágba szánt üzenetek továbbításáig bármi, amihez a mágusnak egy halottra volt szüksége. Vagy a legbonyolultabb mágikus eljárás, amikor a mágus egy PAREDROS-t készít egy halottból: egy emberfeletti hatalommal rendelkező démont, aki a mágus szolgálatába áll, és annak minden kérését teljesíti. Ez is egy erőszakos és erővel bíró szellem, aki akár fizikai bántalmazást is képes eszközölni a még élőkön.

   A másik érdekes típus a GELLÓ- típusú szellem. Egy fiatal lányról kapta a nevét ez a csoport, aki még nem szült gyermeket, amikor meghalt. Ezért saját elhatározásából tért vissza a földre (tehát nem valaki megidézte) és csecsemőket lopott el, ölt meg és tépett szét (és egyéb gyalázatok). Mivel őt is idő előtt ragadta el a halál, az alvilági istenek engedélyezték a számára, hogy feljárjon a földre egészen addig az időig, amíg természetese meg nem halt volna, amíg a számára elrendelt idő kitartott. A tőle való félelem erősebb volt, a legendája még sokkal utána is fennmaradt, amikor már elvileg nem garázdálkodhatott az élők között. A házasság előtt elhalt nők elvileg szüzek) szintén nagyon veszélyes csoportját képezik a szellemeknek!

   Annyira féltek a bosszúálló, visszajáró, kísértő szellemektől, hogy a tengerben életét vesztett matróznak is emeltek sírt a szárazföldön, és temetést is rendeztek a tiszteletére. A csatatéren elhunyt katonák tetemeit összegyűjtötték és közös máglyán égették el őket, majd egy közös síremléket kaptak. Mint a híres thermopülai csata emlékműve, ami a mai napig látható.

0 Tovább

Amüthisz kertje

  A babiloni függőkert a világ hét csodájának egyike, ám a helyét mind a mai napig nem ismerjük pontosan. Szemiramisz kertje néven is ismert, de a legenda nem Szemiramiszhoz köti, hanem Amüthiszhez. Bárkié is volt a kert és bárhol is állott, a köré szövődött történet gyönyörű. Szemiramisz, az asszír királynő nagy csatornaépíttető hírében állt, a legendában az ő alakja keveredik a szépséges és szomorú királyné alakjával.

   A kertet a legenda szerint Nabú-kudurri-usszur építette időszámításunk előtt 600 körül szépséges és szomorú feleségének, a méd hercegnőnek, Amüthisznek. A hercegnő nem volt boldog az új királyságában: szülőhelye gazdag és zöld volt, és új férje miatt egy puszta sivatagba kellett költöznie. A király végtelenül szerelmes volt a feleségébe, és bármit megtett volna érte, hogy egy kis mosolyt csaljon kedvese arcára. Ezért építtette a kertet, hogy egy kis 'otthoni' hangulatot varázsoljon Babilonba.

   A kert tényleg a világ csodája lehetett, aki látta, büszke volt rá, hogy láthatta és csodálattal írt róla. De miért függő kert? Minden bizonnyal olyan látványt nyújtott. Persze a mai tudomány józanul elmagyarázza, hogy a kert teraszosan lett kialakítva, és a széleken burjánzó növények okozták a függés, a folyás érzését, meg a szelvények nem is függtek, hanem kötelekkel és huzalokkal kapcsolódtak egymáshoz. De ez mind lényegtelen, a kert minden bizonnyal káprázatos látványt nyújtott, ahogyan a dús zöld növényzet belakta az egész kertet és az élet indái kacskaringóztak szerteszét. Aki látta, úgy írta le, mint a Babilon közepéből kinövő hatalmas zöld hegyet.

   Műszakilag mindenképp különleges megoldásnak számított, hogy a magasabban lévő kertszelvényeket is el tudták látni vízzel: egy csavar-szerű emelővel juttatták fel a vizet a magasabb részekre. Bár a csatornázásairól híres ókori Mezopotámia számára ez természetes lehetett, azért a kertet a látogatók áhítattal csodálták. Babilont és a város környékét a régészek igencsak feltúrták, ám egyértelmű bizonyítékot nem találtak a függőkert létezésére. Sokkal valószínűbbnek látszik, hogy a függőkert Ninivében állt és Szin-ahhé-eriba építtette. Ninivében a régészeti feltárások találtak is hasonló kerteket: palotákkal egybeépített, teraszos kerteket.

   Minden bizonnyal több ilyen 'függőkert' is létezhetett, szépek és káprázatosak, növényekben és virágokban gazdagok. De a legenda örök, miszerint a káprázatos kertet egy szerelmes férfi építtette kedvesének, hogy a virágok nyelvén mondja el, mennyire szereti.

 

0 Tovább

Akik többre tartották magukat az isteneknél: avagy a hübrisz a görög mitológiában

Majd amikor egymagad küzdesz, Miltiadész a barbárokkal, és legyőzöd őket, akkor kérd, hogy egymagad kapj tőlünk kitüntetést.”

Plutarkhosz szerint a Dekleia közösségből származó Szókharész a népgyűlésen a fenti mondattal adott hangot a felháborodásának. De miért is háborodott fel? Mert Miltiadész elismerést követelt? Dicséretet a győzelméért? Sokkal inkább azért, mert ezt az elismerést egymaga kérte, egész pontosan önmagának, és a legkevésbé sem kívánt osztozni senkivel sem a diadalban. Mindent magának akart. Megdolgozott érte? Lehet. Nem ez a lényeg.

Az ókorban ismertek egy olyan fogalmat, hogy „hübrisz”. Ezt ma már nagyon nehéz elmagyarázni ebben a nyakatekert, kifordult értékrendű világban, hogy mit is jelent. Hiszen a csapból is az folyik, hogy bármi lehetsz, csak akarnod kell. Neked minden jár, te mindent megérdemelsz. Akkor is, ha egy lusta kis disznó vagy, és egész nap csak a telefonodat nyomkodod. Mert neked ez JÁR. Ez az utópisztikus ígéret lengi be a huszonegyedik századot, és arra ösztönöz, hogy olyan dolgokra vágyj, amik ezidáig elképzelhetetlenek voltak. Döntsd le a korlátokat, mászd át a falakat, rombold le a régi világ normáit. Mi több, ez a jelenség már messze túlmutat a lehetőségek korlátain, ez már szinte elvárás, hogy csinálj valami formabontót (akkor is, ha nem akarsz). Bár ez alapjában véve nem rossz dolog, de mint láttuk a történelem viharában, a legszebb eszmékből lesznek a legszörnyebb megvalósulások. És igen, ezzel a merész világképpel is hasonló történt: egy torz démonná vált, aminek semmi haszna, csak fájdalmat, keserűséget és csalódást hoz. Mert nem, sajnos nem lehetsz csillámpóni és hetyke unikornis, ha lánynak születtél, lány maradsz, még ha varrnak rád fiús kellékeket is. Mert vannak korlátok.

Vannak korlátok? Hát nem azok az emberek inspirálnak bennünket, akik átlépték ezeket a korlátokat? Akik mertek többek lenni annál, amire születtek? Akik mertek nagyot álmodni, és megvolt bennük az emberen túli elszántság, hogy megvalósítsák az álmukat? Azok az emberek talán őrültek voltak, hiszen egy olyan dolgot akartak, aminek ott és akkor nem volt értelme. És mégis. Mertek mások lenni. Mertek változtatni. Ők motiválnak minket, kis embereket, hogy mégiscsak merjünk változtatni, merjünk többek lenni annál, amire születtünk.

Akkor most mi a helyzet a korlátokkal? Kell is, meg nem is. De ez egy nagyon kényes egyensúly. Kell a lendület, kell a bátorság, hogy változtassunk a világon. De néha ez az elszántság túl nagy, és a világ kifordul a sarkából. Mert vannak emberek, hősök, félistenek, akik bizony képesek megváltoztatni a világ forgását. A régiek azt tartották, hogy az istenek féltő gonddal óvták ezt az egyensúlyt, hogy egyetlen ember se forgathassa ki a világot a sarkából. Az, aki többnek gondolta magát még az isteneknél is, az bűnt követett el: a hübriszt, a gőgöt, a túlzott önbecsülést.

Ez a kérdés különösen érdekes az ókori társadalmakban, hiszen a görögöknél, és főleg a rómaiaknál elvárás volt, hogy az ember (férfi) túlszárnyalja a többieket, jobb legyen náluk, többet tudjon, többet építsen, messzebbre jusson. Tehát a mások felülmúlása nem csak természetes dolog, hanem a személyes fejlődés, a helyes önértékelés része is. Többet akarok, jobb akarok lenni, mert ember vagyok, bennem van a fejlődés, bennem van a tökéletesség iránti olthatatlan szenvedély. Ám ez a teljességre való törekvés meg kell, hogy álljon egy bizonyos ponton. Van egy határ, amelyen túl már ez a lendület, ez a természetes vágy bűnné, hibává válik. Amikor az ember az istenre akar hasonlítani. Amikor az ember az istenhez, a halhatatlanhoz méri magát. Ez a hübrisz. A későbbi római császárok jelmondata: „megteszem, mert megtehetem.” Nem. Nem tehetsz meg akármit. Akkor sem, ha félisten vagy, akkor sem, ha császár. Ez az istenek törvénye, ez a világ rendje. Nem attól leszel úttörő, hogy a lehetetlent kísérted.

Az istenek nem nézik jó szemmel, ha az emberrel elszalad a ló, ha a helyes önértékelésből és kalandvágyból gőg lesz. Már Homérosz is önmérsékletre int: ez nem zárja ki az egészséges törekvést (tehát nem kell belenyugodni abba, ami van), de figyelmeztet, hogy tartsd észben, ember vagy, és emberként hol a helyed az élők és haláltalanok világában. A hübrisz az emberiség megmérgezője, mivel akit megfertőz, képtelen lesz józan, racionális és helyes döntéseket hozni. A hübrisz fájdalommal, szenvedéssel és természetesen büntetéssel jár. Hiszen az istenek figyelnek, és nem tűrik az ilyen kilengéseket. A görög irodalom pedig számtalan példát hoz azokra, akik többre tartották magukat még az isteneknél is. Csak a teljesség igénye nélkül, nézzünk néhány tragikus sorsot, aki nagyobbra törekedett, mint az istenek szerették volna!

görög Ovidius érdekességek irodalom hübrisz mitológia hősök

Mindjárt kezdjük a sort a hübriszben fuldokló Akhilleusszal, aki ugyan hősnek, sebezhetetlennek (többé-kevésbé) született, malomkőnyi karmával a vállán, és mégis. Szinte az egész Iliász az ő egyszemélyes sértettsége, gőgje és haragja köré rendeződik. Kezdve Agamemnónnal, aki elrekvirálja szeretett rabnőjét, majd Athéné istennő, aki igyekszik csitítani a hőst, de Akhilleusz elhajtja, hogy ne szóljon bele a dolgaiba. Hektór megöli Patrokloszt, Akhilleusz barátját, és az egész trójai bandával, akikkel ugyan Akhilleusznak személy szerint semmi baja, őneki kell lerendeznie a dolgot. Haragszik mindenre és mindenkire...miért is? Mert ő Akhilleusz. A szerénység legcsekélyebb gondolata nélkül. Mert mindenki fölé helyezi magát. Akhilleusz hübrisze, téves önértékelése a Szkamandrosz folyóval vívott csatában csúcsosodik ki. Akhilleusz, a mégiscsak halandó, nekimegy, megtámadja a folyót, az istent, és megvív vele, miközben az élők (és nagyonis halandók) hullanak körülötte, mint az őszi legyek. Persze nyilván egy istenséggel kár cicázni, de ezt csak tömérdek holttesten, véren és szenvedésen keresztül tanulja meg. Mert az istenek nem engedik, hogy Akhilleusz többnek gondolja magát náluk. Évszázadokkal később Dante az Isteni színjátékban elmondja, hogy Akhilleusz bizony nagyon nem érzi magát jól odaát. És nem azért, mert nem keresztelték meg...

görög Ovidius érdekességek irodalom hübrisz mitológia hősök

Még az olyan valóban zseniális emberek, mint Odüsszeusz is a hübrisz hibájába esnek. Ő Sziszüphosz leszármazottja, isteni ravaszság, leleményesség és briliáns elme az öröksége. Ám egy óvatlan pillanatban ez a ragyogó elme a hübrisz csapdájába esik, és az egész Odüsszeia, a „kalandozások” arról szólnak, hogy Odüsszeusz nem képes a túlzott önbecsüléséből visszavenni. Mit tett? Gondoljunk csak a Polüphémoszos-kalandra, miután megvakította a küklópszot. Itt nem is a megvakítás ténye a morális dilemma, hanem az, hogy kérkedett önmagával:

Hát mi baj ért, Polüphémosz, mondd, hogy eképen üvöltesz

ambrosziás éjben s tőlünk eloroztad az álmot?

Csak nem akarja talán rabló elhajtani nyájad,

vagy pedig elpusztítani téged csellel, erővel?”

Nékik a barlangból így szólt az erős Polüphémosz:

Társak, Senkise öl meg csellel, senki erővel.”

Ők meg a választ így adták szárnyas szavaikkal:

Már ha magad vagy egészen s nem bánt senki erővel,

Zeusztól jő nyavalyád, kikerülni biz azt lehetetlen;

rajta tehát, könyörögj te Poszeidónhoz, apádhoz.”

Csellel győzedelmeskedett, de nem volt képes ezt a ravasz húzást magában tartani, hanem el kellett mondania – és ez okozta a vesztét, hogy annyi éven át nem térhetett haza, hiszen az egyik legnagyobb istent, Poszeidónt tudhatta az ellenségei sorában.

görög Ovidius érdekességek irodalom hübrisz mitológia hősök

Ám a többi istennek is a bögyében van: a bölcs Athéné azért nem ennyire drasztikus, ha Odüsszeusz helyes útra térítéséről van szó. Öregemberré változtatja, amikor hazatérve a saját házába belopózik és körbenéz, hogy felmérje a lebzselő kérőket. Öreggé és kiszolgáltatottá, védtelenné és rúttá teszi az istennő, hogy Odüsszeusz átélje a kiszolgáltatottak helyzetét, és talán egy kicsit észbe kapjon. Mondanom sem kell, ez nem jött össze.

Az istenek amúgy is szerették kóstolgatni az embereket, hogy mit gondolnak magukról és az istenekről – csak amolyan szúrópróbaszerű, tesztelés jelleggel. Zeusz előszeretettel ölti fel idős emberek alakját, és a célszemélyt meglátogatva az istenek iránti kegyességét, jóindulatát és tiszteletét teszi próbára. Ez egy egészen jézusi gondolat a pogányság kellős közepén: erény a gyengék és elesettek támogatása, gyámolítása. Zeusz megjutalmazza azokat, akik „átmentek a vizsgán”, ám kegyetlenül megbosszulja azokat, akik a megmérettetés során könnyűnek találtattak.

Ennek egy gyönyörű és izgalmas gyűjteménye Ovidius Átváltozások című kötete. Természetesen nem mindenki büntetésből meg hübrisz miatt változik át, de épp a túlzott büszkeség és az aránytalan önértékelés legszebb példáival is itt találkozunk.

Arachné, aki ugyan nem született kiváltságosnak, hősnek vagy félistennek, mégis, a művészete kiemelte őt a környezetéből. Szépen tudott szőni, már-már isteni ügyességgel. És ez nem csupán technika kérdése, hanem a képek megalkotása, a témaválasztás is része a művészetnek. Sőt. Talán maga az alkotás a történet, a mítosz elmesélése. Arachné már annyira különlegesnek tarja magát, hogy Pallas Athéné istennőt hívja ki versenyre. Nyilván, egy istennel szemben egy halandónak egy szemernyi esélye sincs, de épp ez a hübrisz lényege, hogy eltorzítja a gondolkodást, tévútra vezet, és az ember képtelenné válik helyesen dönteni. Itt az istennő maga figyelmezteti az elbizakodott nőt, hogy rossz úton jár:

Hallgass rám, le ne nézz: csak légy te a földilakók közt

legjobb gyapjuszövő, hírednek ez épp elegendő;

istennőt versenyre ne hívj ki, de merszed esengő

szókkal tedd jóvá; könyörülni fog ő a könyörgőn.”

Tehát: van/ lenne még visszaút. Ha Arachné venne egy mély levegőt, és képes lenne átgondolni a történteket, hogy hova vezetett ez az egész, még ki tudna szállni. De mint Akhilleusz vad csatája a Szkamandrosz ellen, innen sincsen visszaút. Arachné nem győzheti le Athénét, és a vereségen túl még büntetést is kap: Athéné pókká változtatja, hogy egész életében szőhessen – művészet nélkül.

görög Ovidius érdekességek irodalom hübrisz mitológia hősök

Szintén az Átváltozásokban olvashatjuk Niobé történetét. Egészen szokványos dolognak tűnik a sztori: Niobének van hét szép fia és hét szép lánya (a szám más-más történetben eltérő, de nem ez a lényeg), akikre büszke. Anya, aki a gyermekeiben teljesedik ki, bennük él. Igazi anyatigris, és büszke rá, hogy képes volt megvédeni a gyerekeit az élet viszontagságaitól, mi több, túl azon, hogy pusztán életben maradtak, szépek és okosak, az anyjuk büszkeségei, Niobé női szerepének a gyöngyszemei. Ám ez a büszkeség annyira eltölti a lelkét, hogy a hübrisz bűnébe esik, és önmagát túlértékeli ebben az anyaszerepben. Nem hajlandó Létónak áldozni, mondván annak csak egy fia meg egy lánya van, szemben az ő hét fiával és hét lányával (mintha másnak lenne dolga őneki áldozni ezért). Niobé így fogalmaz:

...s nézd csak az orcám.

Mint istennőé; tedd hozzá: hét a leányom

és ugyanannyi fiam; s menyem és vőm, majd, ugyanennyi.

Hát csak kérdjétek, hogy okom van-e erre a gőgre,

és ama Titan-lányt, kinek apja a mittudoménki

Coeus, Latonát, merjétek többrebecsülni;

csöppnyi helyet neki, hogy szüljön, nem adott az egész föld”

Niobé büntetése a legszörnyűbb, ami csak egy anyát érhet: végig kell néznie a gyermekei lemészárlását, majd a fájdalmában megkövül. Létó két gyermeke, Apollón és Artemisz lenyilazza a gyermekeit, az anya szeme láttára, a saját anyjuk megsértése miatt. Bár nem Létó közvetlenül áll bosszút Niobén, azért ez bőven belefér az isteni bosszúállás témakörébe.

görög Ovidius érdekességek irodalom hübrisz mitológia hősök

Tantalosz története egy kicsit bonyolultabb. Annyiban tartom különbözőnek a többi Ovidius-történettől, hogy Tantalosz nem egy emberi hibába esett, nem egy természetes érzés duzzadt benne nagyobbra, mintsem ami egy ember lelkébe fér. Tantalosz eleve az isteneket akarta próbára tenni, hogy mennyire mindenhatóak. Ez egy totális hübrisz, hogy azt gondolta magáról, ravaszabb mindenkinél – még az isteneknél is – és nem átalkodott magukat a halhatatlanokat próbára tenni. Vacsorára a saját fiát, Pelopszot szolgálta fel az isteneknek, finomra főzve. Az éppen gyászoló Démétér figylemetlenül bekapott egy falatkát, de Zeusz azonnal lecsapott az árulóra, aki képes volt a saját gyermekét feldarabolni és megfőzni. Pelopszot rehabilitálták, és visszadták az életét, ám a Démétér által megevett váll-darabkát kénytelenek voltak pótolni. Ezt a jelenetet olvashatjuk az Átváltozásokban is:

Válla, mikor született, hús volt s egyszínű a jobbal;

ám később, mikor apjának keze feldarabolta,

össze az égilakók illesztvén, mindene megvolt,

csak mi a nyak meg a váll közt áll, az a csöpp kicsi rész nem.

Hát oda ők elefántcsontot tettek segitőül,

s íme Pelopsz, mikor ez készen lett, vele újra egész lett.”

Tantalos büntetése nem maradt el: Zeusz az Alvilágba zárta. Itt nyakig vízben ült, ám ha szomjas lett és inni akart, a víz visszahúzódott, hogy ne érhesse el. A fákról dús gyümölcsök lógtak alá, ám amikor feléjük nyúlt, az ágak visszahúzódtak, hogy ne érhesse el azokat. Ebben a kielégítetlen örökkévalóságban kellett léteznie az idők végezetéig.

görög Ovidius érdekességek irodalom hübrisz mitológia hősök

Az építők zsenije, Daidalosz sem kerülhette el az emberi lélek legnagyobb csapdáját. Az ő építészete olyan, mint Arachné szövése: már-már az isteni dimenziókat súrolja. Bár Daidalosz igyekszik szerény maradni (ő építette Krétán a Minótaurusz labirintusát), azért csak ő a legjobb, na. Büntetése emiatt nem rajta csattan – és mégis: szeretett fiát veszíti el, Ikaroszt, aki a krétai szökés alkalmával készített szárnyaival túl közel repül a naphoz (ezeket a szárnyakat Daidalosz tervezte és készítette: ezzel kísértette meg az istenit, hogy az embert a levegőégbe emelte, amire nem volt 'joga'), a szárnyakat tartó viasz megolvadt, és Ikarosz a tengerbe zuhant. Daidalosz hübrisze, Ikarosz halála, Daidalosz büntetése. Talán az egyik legszebb történet az Átváltozásokban, mert végig ott lebeg a közelgő veszteség, és mégis, olyan felhőtlenül gyönyörű az apa és a fiú szertelen, szeretetteljes kapcsolata a tragédia árnyékában. Ikarosz a vakmerő, ő 'nem engedelmeskedik' apja figyelmeztetésének, hogy ne repüljön túl magasra. Talán az ő hübrisze is lehet(ne) ez a történet, a fiú, aki be akarta bizonyítani idősödő apjának, hogy elérkezett az új kor, elérkezett az ő ideje. De nem, Daidalosz sokkal nagyobbat hibázott: építész volt, és az építészek természetüknél fogva isten munkáját másolják. Alkotnak. Ovidius így mondja:

...Lágyítja közben a hő Nap

tollai illatozó viaszát, köritő kötelékét;

olvad a könnyü viasz: csupaszon csap-csapkod a karja,

s már evezőtlenül nem fog vele csöpp levegőt sem,

ajka kiált, apját szólítja, de elnyeli ekkor

áradatába a kék tenger, mely róla nevet nyer.”

 

görög Ovidius érdekességek irodalom hübrisz mitológia hősök

Nincs két hős, aki ugyanúgy bűnhődne. Az istenek találékonyak, kifogyhatatlanok a megtorlás ötleteiből. Tanulság? Van.

Ad egy: a hübrisz megfoszt attól, ami a legfontosabb emberi tulajdonságunk – a józan ész és a belátás.

Ad kettő: egy nagy vállalkozásba érdemes hideg fejjel belevágni, és alázatosan az istenek nagyságát szem előtt tartani. Egy hekatomba sosem lehet kárunkra.

Ad három: adjuk meg az isteneknek, ami nekik jár. Kellő tisztelet és alázat. És ne féljünk bocsánatot kérni, ha mégis elvetettük azt a bizonyos sulykot.

A szemelvények fordítása mind Devecseri Gábor munkája. Akinek nem volt hübrisze, pedig lehetett volna, mert szelleme az istenit súrolta.

0 Tovább

Római kori gyereksírok

"Sírni a természet késztet hajadon temetésén,

vagy ha a föld apró csecsemőt takar el, ki a máglya tüzére

még apró.”

Iuvenalis, Szatírák V.15.138-140 (Muraközy Gyula fordítása)

   Ha becsukod a szemed, a szörnyek nem tűnnek el. Néha jobb a szemükbe nézni...

   Mint az idézetből is kitűnik a nagyon kicsi gyerekeket a hamvasztás helyett inkább eltemették. A kicsi gyerek alatt az újszülöttkort és az egyéves kor közötti időszakot értették a rómaiak. Kérdés az, hogy ezeket a kis embereket hova és hogyan temették el. Nyilván egy cikk keretein belül erre a kérdésre nem lehet elégséges és kielégítő választ adni. Most az egy évnél fiatalabb csecsemőkre koncentrálunk, függetlenül a társadalmi helyzetüktől és általában a gyerekek meggyászolásának rítusaitól. Természetesen a kettő szorosan összefügg, de a gyermek helyzete a római társadalomban egy másik (szintén kimeríthetetlen) téma.

    Azt tudjuk, hogy a gyermekhalandóság a római korban igen magas volt, mégis, a régészeti feltárások igen kevés gyermeksírt hoznak napvilágra. A csecsemősírok hiányát sokan úgy magyarázták, hogy a rómaiak egyszerűen nem fordítottak kellő gondot a bébik eltemetésére. Mindennek megkoronázásaként több antik szerzőnél is találkozunk azzal a sommás megállapítással, hogy a csecsemők „nem számítanak”, nem fontosak. Plutarkhosznál azt olvashatjuk, hogy a csecsemők esetében a halottaknak kijáró tiszteletadás teljesen felesleges és szükségtelen dolog. Ez így elég szigorúan hangzik. Minél fiatalabb a gyermek, annál jelentéktelenebb – társadalmi szempontból. Az ilyen sorok olvasása közben ne feledjük el, hogy az író a felső tízezer tagja, és azt fogalmazza meg, aminek lennie kellene, és korántsem azt, ahogyan a dolgok valójában történnek. Az otthoni gyász, a család érzelmi viszonyai távol álltak az írók idealizált világától. Más társadalmi rétegek korántsem biztos, hogy így vélekedtek a halott gyermekeket illetően.

    Tekintettel arra, hogy a római szülőket már nem kérdezhetjük meg, hogyan gyászolták a halott gyereküket, így az írott források, mint láttuk, igencsak szélsőséges véleményt fogalmaztak meg, tehát közelítsük meg a kérdést inkább a ránk maradt kevés gyermeksír tükréből. Annak, hogy kevés csecsemősír maradt ránk, számtalan oka lehet. Elsőként például az, hogy a feltárt temetőket sem olyan alapossággal tárták fel, mint kellett volna, de az is lehet az oka, hogy a gyerekeket elkülönítve vagy teljesen máshová temették. Aztán figyelembe kell vennünk, hogy a kicsi, puha csontok gyorsabban lebomlanak, mint egy felnőtt csontozata. Sok gyermeket eleve nem a temetőben temettek el, hanem a lakóhelyhez közel, ezekről a helyekről, telepekről egyenlőre kevés tudásunk van. A gazdag emberek megengedhették maguknak, hogy maradandó emléket állítsanak a gyermeküknek, de mi a helyzet a szegényekkel? Mit tehettek ők a halott gyermekükkel? Mit tettek és mit tehettek? Ezt nem tudjuk. Olaszországi ásatások szerint a gyerekeket életkortól függetlenül (bambino) egy helyre temették. Ezt a szokást látjuk a régi magyar temetőkben is : angyalok kertje. Bár a magyar hagyományok nem tekintik súlytalannak a gyereket: igenis őket is megilleti a tisztes temetés és elsiratás, hiszen életkortól és társadalmi helyzettől függetlenül bárkiből lehet rontó démon.

    Plinius szerint a kicsi gyerekeket nem hamvasztották, hanem temették. Ezzel együtt a csecsemőhamvasztásnak is számos bizonyítékát ismerjük a régészeti feltárásokból. Annak, hogy a csecsemőket fakoporsókba tették és azt vasszögekkel zárták le, a csontváz körüli vasszögek (nyoma) az egyetlen bizonyítéka. Gyakori volt a gyereksírok kőlappal való lefedése, vagy az a szokás, hogy a sír fölé tetőcserepekből ház formájú emlékművet emeltek. Vannak csecsemő csontvázak dupla temetéssel is:a koporsón belül a test még két imbrices-tetőcserép lemez közé van betéve. Az a szokás, hogy a csecsemőket a lakóhelyükhöz közel temették el a SUGGUNDARIA. Egyes tudósok szerint ez a kifejezés a csecsemők alacsony társadalmi helyzetére utal: a ház szélére temették őket, ami azt fejezi ki, hogy a háztartás legszélső pontján helyezkedtek el, önállótlan emberek, akikről még gondoskodni kell, értékek és eredmények nélkül.

 

    Gyakori szokás volt még a csecsemők amforába temetése. Kissé különösnek tűnhet ez a temetési mód, de a dolog akkor nyer értelmet, ha felidézzük, mit gondoltak a régi görögök az anyaméhről. Arisztotelész úgy írja le az anyaméhet, mint egy lefele fordított agyagedényt. Ezek szerint az amfora az anyaméhbe való visszatérést jelképezi. Ez a visszatérés viszont az újjászületés, az új élet kezdete. A tehetős családok megengedhették maguknak, hogy a babákat a családi mauzóleumban temessék el, de ez nem volt gyakori.

    A másik kérdés az, hogy hogyan és mikor temették el a babákat, hiszen, mint olvashattuk, nem kell őket meggyászolni. Plutarkhosz erre is választ ad: gyorsan és minden bonyodalom nélkül kell őket eltemetni, nem kell áldozni nekik és nem kell őket megsiratni. Szerinte a gyerekek esetében csak teljesen minimális szertartást kellene rendezni, mivel a társadalomnak még nem tagjai, nem integrálódtak be a közösségbe. Nyilván ez a ridegnek tűnő vélemény a köznek szóló temetésekre vonatkozik, szó nincs róla, hogy az anyának a halott gyermekét egyetlen könnycsepp nélkül kellene eltemetnie. A nyilvános gyász, a siratóasszonyok ugyanúgy egy látványosság részesei, mint a fátyol az esküvőkön. Önmagában nem jelent semmit.

 

    A valóságban a gyermekek temetése hasonló módon történhetett, mint a felnőtteké. A halott szemeit lezárták és tiszteletére tort rendeztek. A kis testet is megmosdatták és felöltöztették, mielőtt kivitték volna a temetőbe. Az éjszakai menetet fáklyák kísérhették, de az ilyen temetéseken nem vettek részt a társadalom előkelőségei és nem tartottak nyilvános siratást. A temetési szertartás utolsó momentuma a tor. A gyermek temetési szertartása éjszaka zajlott, legfőképpen azért, mert ez magánügy volt, és nem közügy. Nem az egész közösséget érintő esemény, ezért nem kellett mindenkinek tudnia róla. A gyerekek temetése inkább bensőséges dolognak számított, a közösség kíváncsi és vizslató tekintete elől inkább elrejtették, és a család a saját, belső körein belül gyászolta meg a halottját.

   Hiába az ókori írók véleménye és a magas csecsemőhalandóság, nem gondolom, hogy immunissá tette volna az embereket a halott gyerekekkel szemben. Különösen akkor nem, ha a saját gyerekük betegedett meg vagy halt el. A babák sérülékenysége és sebezhetősége inkább csak fokozta a szülők aggodalmát. A római család nagyobb és kiterjedtebb közösséget jelentett, mint a mai család. A babák gondozása és meggyászolása is ezt a szélesebb családot érintette, de akkor is a család magánügye volt.

    Sok római író szerint a gyerekek még nem részesei a társadalomnak, ám a halálukkal mégis beléptek a közösségbe: a római naptár azon ünnepei, amelyeket a halottakra való emlékezésnek szenteltek minden korosztályra vonatkozott, hiszen a rómaiak is úgy tartották, hogy a halálban mindenki egyenlővé válik. Ezeken a napokon megengedett volt a nyilvános gyász, meg lehetett gyászolni a halott babákat is. Ezekhez a napokhoz nem kapcsolódott semmiféle ideológia.

 

0 Tovább

10+1 érdekesség az Iliászról

1.) A trójai háború tíz évéből mindössze 51 nap eseményeit követhetjük nyomon

2.) Nincs benne Trója pusztulása, semmi szaftos részlet a mészárlásokról vagy a vár lerohanásáról

3.) Akhilleusz ugyan a főszereplő, ám az eposz nem az ő halálával végződik. Tudjuk, hogy meg fog halni, ezt ő maga is előrevetíti, sőt, még a saját lovai is előre meggyászolják, ám halála részleteit NEM az Iliászból tudjuk meg

4.) Akhilleusz nem a zsákmányért ment Trójába, és nem is csupán a dicsőségért harcolt, hanem a barátságért, a barátjáért, Patrokloszért. Talán az egyetlen résztvevő, aki nem meggazdagodni akart. Persze az utókor szereti Akhilleuszt a dicsőséget hajszoló, öntelt hérósz-palántának beállítani, de ez nem igaz.

5.) Nagy Sándor akkora tisztelője volt az Iliásznak, hogy még az ázsiai hadjáratra is magával vitt egy példányt

6.) Az Iliászban nem szerepel a három istennő (Héra, Athéné és Aphrodité) vetélkedésének és Párisz ítéletnének a története sem, azt, hogy az istennők miért utálják Páriszt és úgy általában a trójaiakat, csak utalásokból tudjuk meg, pedig ez a történet az egész háború alapja

7.) Az egész Iliász Akhilleusz haragjára van felfűzve. Akhilleusz első haragjának az oka az összezördülése Agamemnónnal Briszéisz miatt. Akhilleusz második haragja Patroklosz halála miatt van (addig ő nem haragudott a trójaiakra, csak harcolt, mert kellett, mert ebben volt a legjobb; Patroklosz halálával a haragja Hektór ellen irányul, és már a legkevésbé sem érdekli Agamemnón). Akhilleusz a saját háborúját vívja, a trójai háború szinte csak háttér az ő történetéhez. A harmadik rész ennek a haragnak a megszűnése: miután megölte Hektórt és csúful elbánt a tetemével, a könyörgő Priamosznak a nyakába borul, és együtt gyászolják a veszteségeiket. Itt már nincs harag, csak a végtelen bánat.

8.) A mű 15.693 hexameterből áll

9.) Állítólag a hellenisztikus korban az alexandriai tudósok osztották fel huszonnégy énekre az Iliászt - az összes éneket a görög alphabéta egy-egy nagybetűjével jelölték. A hagyomány tehát azt állítja, hogy a mű tagolása  későbbi eredetű, nem Homérosztól származik. Viszont az énekek mindegyike tökéletesen zárt egység. Valószínű tehát, hogy a tagolás maga Homérosztól származik, az énekek jelölése és rövid tartalmi kivonata viszont későbbi kor terméke.

10.) Amikor már mindenki azt hitte, mi több, biztos volt benne, hogy az egész csak egy kitalált mese (na jó, egy kis valóság-alapot azért engedélyeztek), jött Schliemann és kiásta Tróját.

+1.) Homérosz személye és létezése mind a mai napig parázs viták tárgya. Személy szerint azt gondolom, hogy a világ amikor egy ennyire kiemelkedően zseniális egyénnel szembesül, képtelen befogadni, értelmezni, kezelni a zsenit, inkább letagadja a létezését. Vagy nem is ő írta. Lásd Shakespeare is vitatott, hogy ő írta-e. Szintén felfoghatatlan és utánozhatatlan zseni.

3 Tovább
«
123

Kacagó Delfinek

blogavatar

Minden, ami ókor.

Utolsó kommentek