Római kori gyereksírok

"Sírni a természet késztet hajadon temetésén,

vagy ha a föld apró csecsemőt takar el, ki a máglya tüzére

még apró.”

Iuvenalis, Szatírák V.15.138-140 (Muraközy Gyula fordítása)

   Ha becsukod a szemed, a szörnyek nem tűnnek el. Néha jobb a szemükbe nézni...

   Mint az idézetből is kitűnik a nagyon kicsi gyerekeket a hamvasztás helyett inkább eltemették. A kicsi gyerek alatt az újszülöttkort és az egyéves kor közötti időszakot értették a rómaiak. Kérdés az, hogy ezeket a kis embereket hova és hogyan temették el. Nyilván egy cikk keretein belül erre a kérdésre nem lehet elégséges és kielégítő választ adni. Most az egy évnél fiatalabb csecsemőkre koncentrálunk, függetlenül a társadalmi helyzetüktől és általában a gyerekek meggyászolásának rítusaitól. Természetesen a kettő szorosan összefügg, de a gyermek helyzete a római társadalomban egy másik (szintén kimeríthetetlen) téma.

    Azt tudjuk, hogy a gyermekhalandóság a római korban igen magas volt, mégis, a régészeti feltárások igen kevés gyermeksírt hoznak napvilágra. A csecsemősírok hiányát sokan úgy magyarázták, hogy a rómaiak egyszerűen nem fordítottak kellő gondot a bébik eltemetésére. Mindennek megkoronázásaként több antik szerzőnél is találkozunk azzal a sommás megállapítással, hogy a csecsemők „nem számítanak”, nem fontosak. Plutarkhosznál azt olvashatjuk, hogy a csecsemők esetében a halottaknak kijáró tiszteletadás teljesen felesleges és szükségtelen dolog. Ez így elég szigorúan hangzik. Minél fiatalabb a gyermek, annál jelentéktelenebb – társadalmi szempontból. Az ilyen sorok olvasása közben ne feledjük el, hogy az író a felső tízezer tagja, és azt fogalmazza meg, aminek lennie kellene, és korántsem azt, ahogyan a dolgok valójában történnek. Az otthoni gyász, a család érzelmi viszonyai távol álltak az írók idealizált világától. Más társadalmi rétegek korántsem biztos, hogy így vélekedtek a halott gyermekeket illetően.

    Tekintettel arra, hogy a római szülőket már nem kérdezhetjük meg, hogyan gyászolták a halott gyereküket, így az írott források, mint láttuk, igencsak szélsőséges véleményt fogalmaztak meg, tehát közelítsük meg a kérdést inkább a ránk maradt kevés gyermeksír tükréből. Annak, hogy kevés csecsemősír maradt ránk, számtalan oka lehet. Elsőként például az, hogy a feltárt temetőket sem olyan alapossággal tárták fel, mint kellett volna, de az is lehet az oka, hogy a gyerekeket elkülönítve vagy teljesen máshová temették. Aztán figyelembe kell vennünk, hogy a kicsi, puha csontok gyorsabban lebomlanak, mint egy felnőtt csontozata. Sok gyermeket eleve nem a temetőben temettek el, hanem a lakóhelyhez közel, ezekről a helyekről, telepekről egyenlőre kevés tudásunk van. A gazdag emberek megengedhették maguknak, hogy maradandó emléket állítsanak a gyermeküknek, de mi a helyzet a szegényekkel? Mit tehettek ők a halott gyermekükkel? Mit tettek és mit tehettek? Ezt nem tudjuk. Olaszországi ásatások szerint a gyerekeket életkortól függetlenül (bambino) egy helyre temették. Ezt a szokást látjuk a régi magyar temetőkben is : angyalok kertje. Bár a magyar hagyományok nem tekintik súlytalannak a gyereket: igenis őket is megilleti a tisztes temetés és elsiratás, hiszen életkortól és társadalmi helyzettől függetlenül bárkiből lehet rontó démon.

    Plinius szerint a kicsi gyerekeket nem hamvasztották, hanem temették. Ezzel együtt a csecsemőhamvasztásnak is számos bizonyítékát ismerjük a régészeti feltárásokból. Annak, hogy a csecsemőket fakoporsókba tették és azt vasszögekkel zárták le, a csontváz körüli vasszögek (nyoma) az egyetlen bizonyítéka. Gyakori volt a gyereksírok kőlappal való lefedése, vagy az a szokás, hogy a sír fölé tetőcserepekből ház formájú emlékművet emeltek. Vannak csecsemő csontvázak dupla temetéssel is:a koporsón belül a test még két imbrices-tetőcserép lemez közé van betéve. Az a szokás, hogy a csecsemőket a lakóhelyükhöz közel temették el a SUGGUNDARIA. Egyes tudósok szerint ez a kifejezés a csecsemők alacsony társadalmi helyzetére utal: a ház szélére temették őket, ami azt fejezi ki, hogy a háztartás legszélső pontján helyezkedtek el, önállótlan emberek, akikről még gondoskodni kell, értékek és eredmények nélkül.

 

    Gyakori szokás volt még a csecsemők amforába temetése. Kissé különösnek tűnhet ez a temetési mód, de a dolog akkor nyer értelmet, ha felidézzük, mit gondoltak a régi görögök az anyaméhről. Arisztotelész úgy írja le az anyaméhet, mint egy lefele fordított agyagedényt. Ezek szerint az amfora az anyaméhbe való visszatérést jelképezi. Ez a visszatérés viszont az újjászületés, az új élet kezdete. A tehetős családok megengedhették maguknak, hogy a babákat a családi mauzóleumban temessék el, de ez nem volt gyakori.

    A másik kérdés az, hogy hogyan és mikor temették el a babákat, hiszen, mint olvashattuk, nem kell őket meggyászolni. Plutarkhosz erre is választ ad: gyorsan és minden bonyodalom nélkül kell őket eltemetni, nem kell áldozni nekik és nem kell őket megsiratni. Szerinte a gyerekek esetében csak teljesen minimális szertartást kellene rendezni, mivel a társadalomnak még nem tagjai, nem integrálódtak be a közösségbe. Nyilván ez a ridegnek tűnő vélemény a köznek szóló temetésekre vonatkozik, szó nincs róla, hogy az anyának a halott gyermekét egyetlen könnycsepp nélkül kellene eltemetnie. A nyilvános gyász, a siratóasszonyok ugyanúgy egy látványosság részesei, mint a fátyol az esküvőkön. Önmagában nem jelent semmit.

 

    A valóságban a gyermekek temetése hasonló módon történhetett, mint a felnőtteké. A halott szemeit lezárták és tiszteletére tort rendeztek. A kis testet is megmosdatták és felöltöztették, mielőtt kivitték volna a temetőbe. Az éjszakai menetet fáklyák kísérhették, de az ilyen temetéseken nem vettek részt a társadalom előkelőségei és nem tartottak nyilvános siratást. A temetési szertartás utolsó momentuma a tor. A gyermek temetési szertartása éjszaka zajlott, legfőképpen azért, mert ez magánügy volt, és nem közügy. Nem az egész közösséget érintő esemény, ezért nem kellett mindenkinek tudnia róla. A gyerekek temetése inkább bensőséges dolognak számított, a közösség kíváncsi és vizslató tekintete elől inkább elrejtették, és a család a saját, belső körein belül gyászolta meg a halottját.

   Hiába az ókori írók véleménye és a magas csecsemőhalandóság, nem gondolom, hogy immunissá tette volna az embereket a halott gyerekekkel szemben. Különösen akkor nem, ha a saját gyerekük betegedett meg vagy halt el. A babák sérülékenysége és sebezhetősége inkább csak fokozta a szülők aggodalmát. A római család nagyobb és kiterjedtebb közösséget jelentett, mint a mai család. A babák gondozása és meggyászolása is ezt a szélesebb családot érintette, de akkor is a család magánügye volt.

    Sok római író szerint a gyerekek még nem részesei a társadalomnak, ám a halálukkal mégis beléptek a közösségbe: a római naptár azon ünnepei, amelyeket a halottakra való emlékezésnek szenteltek minden korosztályra vonatkozott, hiszen a rómaiak is úgy tartották, hogy a halálban mindenki egyenlővé válik. Ezeken a napokon megengedett volt a nyilvános gyász, meg lehetett gyászolni a halott babákat is. Ezekhez a napokhoz nem kapcsolódott semmiféle ideológia.

 

0 Tovább

10+1 érdekesség az Iliászról

1.) A trójai háború tíz évéből mindössze 51 nap eseményeit követhetjük nyomon

2.) Nincs benne Trója pusztulása, semmi szaftos részlet a mészárlásokról vagy a vár lerohanásáról

3.) Akhilleusz ugyan a főszereplő, ám az eposz nem az ő halálával végződik. Tudjuk, hogy meg fog halni, ezt ő maga is előrevetíti, sőt, még a saját lovai is előre meggyászolják, ám halála részleteit NEM az Iliászból tudjuk meg

4.) Akhilleusz nem a zsákmányért ment Trójába, és nem is csupán a dicsőségért harcolt, hanem a barátságért, a barátjáért, Patrokloszért. Talán az egyetlen résztvevő, aki nem meggazdagodni akart. Persze az utókor szereti Akhilleuszt a dicsőséget hajszoló, öntelt hérósz-palántának beállítani, de ez nem igaz.

5.) Nagy Sándor akkora tisztelője volt az Iliásznak, hogy még az ázsiai hadjáratra is magával vitt egy példányt

6.) Az Iliászban nem szerepel a három istennő (Héra, Athéné és Aphrodité) vetélkedésének és Párisz ítéletnének a története sem, azt, hogy az istennők miért utálják Páriszt és úgy általában a trójaiakat, csak utalásokból tudjuk meg, pedig ez a történet az egész háború alapja

7.) Az egész Iliász Akhilleusz haragjára van felfűzve. Akhilleusz első haragjának az oka az összezördülése Agamemnónnal Briszéisz miatt. Akhilleusz második haragja Patroklosz halála miatt van (addig ő nem haragudott a trójaiakra, csak harcolt, mert kellett, mert ebben volt a legjobb; Patroklosz halálával a haragja Hektór ellen irányul, és már a legkevésbé sem érdekli Agamemnón). Akhilleusz a saját háborúját vívja, a trójai háború szinte csak háttér az ő történetéhez. A harmadik rész ennek a haragnak a megszűnése: miután megölte Hektórt és csúful elbánt a tetemével, a könyörgő Priamosznak a nyakába borul, és együtt gyászolják a veszteségeiket. Itt már nincs harag, csak a végtelen bánat.

8.) A mű 15.693 hexameterből áll

9.) Állítólag a hellenisztikus korban az alexandriai tudósok osztották fel huszonnégy énekre az Iliászt - az összes éneket a görög alphabéta egy-egy nagybetűjével jelölték. A hagyomány tehát azt állítja, hogy a mű tagolása  későbbi eredetű, nem Homérosztól származik. Viszont az énekek mindegyike tökéletesen zárt egység. Valószínű tehát, hogy a tagolás maga Homérosztól származik, az énekek jelölése és rövid tartalmi kivonata viszont későbbi kor terméke.

10.) Amikor már mindenki azt hitte, mi több, biztos volt benne, hogy az egész csak egy kitalált mese (na jó, egy kis valóság-alapot azért engedélyeztek), jött Schliemann és kiásta Tróját.

+1.) Homérosz személye és létezése mind a mai napig parázs viták tárgya. Személy szerint azt gondolom, hogy a világ amikor egy ennyire kiemelkedően zseniális egyénnel szembesül, képtelen befogadni, értelmezni, kezelni a zsenit, inkább letagadja a létezését. Vagy nem is ő írta. Lásd Shakespeare is vitatott, hogy ő írta-e. Szintén felfoghatatlan és utánozhatatlan zseni.

3 Tovább

Szőke rómaiak?!?

 Suetonius szerint Augustus SUBFLVAUM, azaz szőke hajú volt, Caligulának AUREA BARBA, tehát arany színű szakálla volt, Nero is szőke volt, Claudius pedig CANTITIEQUE, azaz ősz hajú volt. Malalas szerint Vespasianus és Galba ősz hajúak voltak. Szerinte Claudius és Vitellius vörös, Domitianus pedig szőke.Traianus császárt a CAESARIES kifejezéssel jellemzik, tehát aranyszőke fürtöket képzeljünk el. Hadrianus barna hajú. Antoninus Pius bármennyire is lendületes és fiatalos, haja mégis ősz. Lucius Verus és Commodus viszont az életrajz-íróik szerint szőkék.

   Ez csak egy gyors körkép a császár-hajszínekről, a teljesség igénye nélkül. Azt viszont ennyiből is megállapíthatjuk, hogy a közhiedelemmel ellentétben a rómaiak nem feltétlenül sötét hajúak. Sőt, a görögök sem azok, még a fürtös akhájok sem. Ennek egy igen egyszerű oka van: rómainak lenni nem születést jelentett, hanem életstílust (és vastag latin nyelvi ismeretet). Az idők során számtalan nép lett rómaivá. A görögök is beolvasztottak magukba szinte bárkit, bár nem ilyen intenzitással. Mert görögnek lenni is életérzés. És nyelvismeret. Ahogyan a bőrszín sem volt különösebben téma - nyilván izgalmas az a valaki, akinek ragyogóan fekete bőre van - de hajszín sem egy külön téma. Vagy mégis? Mit tehet az ókori ember, ha boldogtalan a természet adta hajszínével? Egyáltalán érdekelte ez őket?

   Naná, hogy igen! Noha a hajfestés akkoriban egy brutális beavatkozás volt, de ez senkit sem rettentett vissza attól, hogy a szépség oltárán áldozza fel a saját haját - és nem ritkán a fejbőre épségét is. Tertullianus hosszú sorokat szentel a festéstől szétégett fejbőr emlékének. Ma sem egyszerű dolog, noha a 'szakértők' esküdöznek, hogy hajat festeni teljesen biztonságos.

   A rómaiak számára fontos volt a haj. A frizura, a szín, az arcszőrzet, és mindennemű szőrzet. Azt is mondhatnám, szőrszálhasogatóak voltak. A divatot természetesen a császári család diktálta. Legyen szó hajfésülésről vagy szakállviseletről, az érmeken feltűnő császárportrék kiváló divat-tanácsadóként szolgáltak a nép számára, aki a császár majmolásával végül is a lojalitását fejezte ki. Kicsit nyakatekert módon, de egy mesterien megtekert frizura megbízhatóságot, hűséget jelentett. A kopaszodást a hanyatlás jelének tekintették. Nem véletlen, hogy Caesar is oly műgonddal fésülte a néhány megmaradt tincsét keresztbe-kasul a fején, hogy úgy tűnjön, van még haja. Az őszülést is az elmúlás mementójának vélték, így az első ősz hajszálakat eleinte kitépkedték, aztán a festéshez fordultak. 

   Manapság is azt tartják, hogy szőkét a legnehezebb festeni - és egyben a legkockázatosabb is. Természetesen a rómaiak is, ha tehették, szőkére festettek. Szerették a kihívásokat. Másfelől aki az eredeti hajszínéhez hasonlóra festi a haját, mert például megőszült, nem biztos, hogy észreveszik akár a kortársak is (ezért lehet nem volt téma, csak a látványos szőkeség). Honnan ered ez a megszállott szőkeség?

   Természetesen a görögöktől. A görög istenek egyik legfőbb jellemzője, hogy előszeretettel váltogatják az alakjukat, megjelenésüket. Ám a színek ritkán változnak. Poszeidónt fekete szakállal, Zeuszt kékesfekete szemöldökkel szokás jellemezni. Pindarosz szerint Pallasz Athéné szőke, és Pheidiasz is aranyszőke fürtökkel álmodta meg az istennőt. Héra, Apollo és Aphrodité szintén szőkén vonultak be a köztudatba. Pindarosz tovább megy, szerinte a danaók a homéroszi korban mind szőkék voltak. Bacchylides a spártaiakat nevezi eredendően szőke népnek. Meneláosz és a többi spártai előkelőség is szőke fürtjeiket lobogtatva harcolták végig az Iliászt. A sötét haj már szinte háttérbe szorul az Iliászban. Egy jellegzetes sötét-említés van: Athéné átváltoztatja az amúgy szőkés-vöröses Odüsszeuszt, és a szakálla fekete lesz. Szőkék még: Akhilleusz, Agamemnón és Rhadamathüsz. Szóval egy csomó szőke ember hemzseg az Iliászban, akik amúgy görögök.

szépségápolás érdekességek hétköznapok

   A rómaiak a nagy görög-majmolásukban a görög isteneket is olyan szőkén vették át, ahogyan voltak: Amor, Apollo, Aurora, Bacchus, Ceres, Diana, Jupiter, Mars, Merkúr, Minerva, Vénusz - mindenki szőke. A szőke haj tehát tagadhatatlanul létezett a görög-római világban. De miért is ilyen fontos ez? Mert ha az istenek szőkék, akkor egy szőke hajú császárról jobban elhisszük, hogy az istenek leszármazottja, az istenek kegyeltje, szoros kapcsolatban van a felsőbb hatalmakkal. Hiszen hasonlít is rájuk. Vizuális asszociáció. A szőke = isteni. Tudták ám ezt maguk a császárok is, és előszeretettel éltek is ezzel a külső hasonlósággal az ábrázolásaikon: mind az éremképeken, mind a szobrokon és portrékon az isteni eredetüket, az isteni szőkeségüket és dús fürtjeiket hangsúlyoz(tat)ták. Ezért egy császárnak különösen előnyös, ha szőke, és hasonlít isteni őseire.

   Ám Rómában a szőke haj nem volt ennyire egyértelműen az isteni megjelenéshez kapcsolható. Ugyanis Róma történelmének hajnalán a prostituáltak voltak szőkék. Ez lehetett festett haj, vagy szőke paróka, a lényeg a szín. Ahogyan a rúzs használata is az örömlányok sajátja volt, úgy egy 'rendes' asszony sem festette szőkére a haját. Alapértelmezetten. Mert a divat ám nagy úr, átgázol szokásokon és hagyományokon. Mivel ekkor már a görög nők lelkesen szőkítettek, egy római nő sem akart lemaradni, így hamar kiszorította a szőke-fóbiát a szőke-divat, és nem számított, hogy nem is olyan régen még mennyire megvetették a szőkített tincseket. Felragyogott a napjuk a természetes szőkéknek! Mert aki a görög-mánia előtti időben eredendően szőke volt, inkább sötétre festette a haját - pont a prostik miatt. És lám, fordul a sors kereke!

   Persze a prostis-szőkeséget nem volt ilyen könnyű sutba vágni, hiszen a falánk császárné, a rossz hírű Messalina tett érte, hogy az emlékezet megőrizze a szerelem rabszolganőinek emlékét. Azt pletykálják Messalináról, hogy előszeretettel öltött szőke parókát, és más álca híján egy szál parókában elvegyült a bordélyházak örömlányai közt, hogy csillapíthatatlan szenvedélyét kielégítse. Kedvenc játéka volt önazonosságát felfedni a paróka lerántásával - épp a legkellemetlenebb szituációkban. Azt is mondják, nem egy férfi karrierje futott zátonyra a kamuflázs-kéjnő lábai között. 

   Ez a kis inszinuáció a legkevésbé sem vetette vissza a római nők lelkesedését a szőke tincsek iránt. Egy magára valamit adó előkelő nőnek legalább néhány szőke tincse volt. Gyakran nem az egész hajat festették be, hanem csak néhány tincset, ami a látványos színbeli eltéréssel amolyan díszként szolgált, mint egy hajtű, virág vagy hajháló. Mert teljesen szőkének lenni azért mégsem volt annyira jó dolog. Szőkék voltak a kelták és a germánok: vagyis a barbárok. És egy barbárra azért senki sem akar hasonlítani. De a szőke hajért meg voltak őrülve. Rabszolgák és hadifoglyok ezreit vitték Rómába -a hajukért. Parókának, tincsnek. A germánok egy kicsit vörösesek voltak - RUTILAE COMAE, ahogyan Tacitus mondja. Ovidius és Martialis pedig ezeket a Birodalomba szállított tincseket CAPTIVOS CRINES -nek nevezik, elfogott hajtincseknek. Azt hiszem ekkor robbant ki az első divatőrület. 

   A honatyák elérkezettnek látták az időt, hogy beavatkozzanak a nők (és férfiak) hajszínének ügyébe. Betiltották a szőke paróka viselését. Mondanom sem kell, tették mindezt a legkisebb eredmény nélkül.

   És végül néhány gyakorlati tanács, hogyan is szőkíthetünk római módra! Erős (értsd: büdös) vizelettel kell a hajat bekenni, és ezzel a hajpakolással megáldva a tűző napra kiállni és megvárni, míg megszárad. Az eredmény: vöröses-szőkés haj, olyan germános árnyalat felejthetetlen bukéval. Egy kicsit költségesebb, de egy császár (mint például Lucius Verus) megteheti: aranyport kell a hajba, szakállba szórni. Az eredmény: fényes haj, ami úgy csillog, mint az arany. Szó szerint. Így tettek egyébként a föníciaiak is - már jóval a görögök előtt. Kevésbé lélegzet-elállító eredményt lehet elérni virágporral és sárga virágok őrleményével. Szintén hajba- és szakállba szórattatik. Az eredmény: átható sárga, a fuhhintás mennyiségétől függően. És végül is, ha már minden veszett, és a hajad leégett, egy jó paróka még mindig bevethető.

   Jó volt hát szőkének lenni? A csúcsra vezető út mindig nehéz és rengeteg áldozatot kell hozni érte. Ezért voltak bizony császárok és uralkodók, akik mit sem törődve az isteni kötelékkel, barnán vonultak be a történelembe...

szépségápolás érdekességek hétköznapok

0 Tovább

Az egyiptomi papirusz legendája

   Köztudott, hogy a papirusz Egyiptomból származik és igen kedvelt növénye volt az ókori világnak. A népszerű írófelületen kívül számtalan más dologra is használták, tényleg az ókori Egyiptom egyik legfontosabb növénye volt. De mi is ez a papirusz?

   Növény. Élelem. Kultikus szimbólum. Isten. Alsó - Egyiptom jelképe, olyan fontos és nagy hatalmú szimbólum, amiként Felső - Egyiptomé a lótusz. Alsó - Egyiptom védelmező istennője Uadzset, akit gyakran ábrázolnak a kezében papirusz jogarral. Az istennő nevének hieroglifája is a növény alakját tükrözi, jelentése 'zöld, friss, virágzó'; az istennő nevének leírásakor a papirusz hieroglifáját használják. Uadzset szinte mindig testvérével, Nekhbet istennővel együtt jelenik meg, aki Felső - Egyiptom patrónusa - kezében a lótusszal. A fáraót védelmezte, és ha kellett, tüzes leheletével elpusztította az ellenségeit. A legenda szerint Uadzset teremtette az első papirusznövényt, és ő ültette el a mocsárban. A növénynek rengeteg tiszta vízre van szüksége, mocsarakban nő, ezért Egyiptomban a Nílus mentén találunk papirusz-bozótokat. Készítenek belőle fegyvereket a vadászathoz, kosarakat, edényeket fonnak belőle, tálakat, dobozokat készítenek belőle, szőnyeget és lábbelit szőnek belőle, köteleket és a közlekedéshez járműveket: hajókat, hordszékeket, kocsikat. A papirusz az egyiptomi élet minden területét át- meg átszövi. Végül is a papirusz gyökerét meg is lehet enni. Nem tartozott a legkedvesebb csemegéik közé, de szükség esetén ehetőnek bizonyult. És talán a legismertebb felhasználása maga az írófelület. A növény külső részét lehántva egy szivacsos, puha, fehér belső belet találunk, ami ragadós, csíkokra vágva és összepréselve összeragad a száradás során, némi csiszolás után pedig remek írófelületet ad. A papiruszt többször használták: a felesleges írást le lehetett csiszolni, és a papiruszra újra lehetett írni. A kész lapokat néha kisebb darabokra szeletelték, néha pedig tekercs formában használták mind írásra, mind olvasásra. És a múmiák becsomagolásához is előszeretettel használták a szent növényt.

  Uadzset összehasonlítása Létóval találó: az istennő is isten-ikreket szült, Íziszt és Oziriszt. A legenda szerint Ízisz istennő fiát, Hóruszt egy papirusz-bozótba rejtette el testvére Széth elől. Széth lemészárolta a testvérét, Oziriszt, és a gyermek Hóruszt is hasonló sors fenyegette. Ám a papirusz a legjobb rejtekhelynek bizonyult, Hórusz felnőtt Hathor istennő védelme alatt. Ő gondoskodott a gyermekről, ápolta, nevelte, szerette, és ő tanította meg Hóruszt, hogy megértse, mit susog a papirusz. Amikor Hórusz testben és lélekben megerősödött, megkereste Széth-et és legyőzte, bosszút állt apjáért. Hórusz és Hathor a feltámadás és újjászületés szimbólumai. A papirusz kultusza ezt a történetet eleveníti fel: a papirusz papjai a papirusz zizgetésével a titkos hangokat hallatják, ők értik, hogy mit mond a növény, mit üzennek az istenek. A papirusz nyelvét csak a beavatottak értik, egy titkos nyelv, az istenek nyelve. A papok a szent papiruszligeteket különös figyelemmel ápolják, gondozzák, és a növény minden rezdüléséből jóslatokat és üzeneteket képesek kiolvasni.

   A papirusz gondozása amúgy sem egyszerű feladat, a feldolgozása nagy szakértelmet igényelt. A papirusz feldolgozásában épp ezért nagy szerepet játszott maga az állam is, mind kereskedelmi, mind vallási szempontból. A fáraó, mint az állam feje, felelős az országából kikerülő papirusz minőségéért. A görög szó, a papyros is azt jelenti: 'a fáraótól'. A görögöknek van egy másik szavuk is a papiruszra: byblos. A szó a föníciai Byblos város nevéből származik. Az i.e. 4. századi Theophrastos a papyros szót a növényre, a byblos szót pedig ugyanarra a növényre használta, ha az mint alapanyag szolgált (pl. írófelület készítésére).

a kobra a fáraói koronán védelmező szimbólum, Udzsetet jelképezi

Uadzset-Basztet, oroszlánfejű nőként, ureusszal

0 Tovább

Mitológiai ménes

  Következzenek a lovak, akikre büszkék vagyunk. Mert az ókori ember szerette a lovat. Tudta, hogy istentől való lény, ott ragyog benne a halhatatlanság fénye akkor is, ha az a ló történetesen nem halhatatlan. De azért a istenné lényegült hősöknek és a haláltalan olümposziaknak kijárt a halhatatlan ló. Csodaló. Poszeidón gyermekei. Poszeidón tanította meg az embereknek, hogyan kell bánni a lovakkal, ő tanította meg a lótartást. Ezért ajánlják a lóversenyeket Poszeidónnak, a tengeristennek.

érdekességek hősök lovak állatok   Különös dolog, hogy pont a 'tengeristenként' felcímkézett Poszeidón az, aki a lovak apja, aki a lovakat teremtette. Hiszen a ló egy szárazföldi állat. És mégis. Az isteni lovak legyenek bár érckörműek (Zeusz lovai/Iliász), ahogyan végigvágtatnak a földön, a világon, egyetlen kalász sem hajlik meg tőlük. Pedig néha tüzet okádnak, néha beszélnek vagy bölcsebbek az embernél, mégis, isteni lények, és azt hiszem ezt a ragyogásukat mind a mai napig megőrizték. A halhatatlan létért természetesen ők is ambrósziát fogyasztanak, akárcsak az istenek. A halhatatlan lovak a HIPPOI ATHANATOI.

   Vannak 'vízi' lovak is, a HIPPOCAMPUSok. Az ő felsőtestük egy lóé, az alsó részük egy delfiné.

érdekességek hősök lovak állatok  Valahogy így. Ez egy római mozaik, bár a rómaiak legendásan nem voltak a lovak szerelmesei. Használták, mert szükségük volt rá, a legeslegjobb közlekedési eszköz, de egy igazi római, ha tehette, nem ült lóra. Inkább a rabszolgáival vitette magát hordszéken. Nos, a hippocampusok húzzák Poszeidón tengeri szekerét, amivel a habokban nyargalászik:

érdekességek hősök lovak állatok  A lovak legendásan érzékeny állatok. Amikor Patroklosz, Akhilleusz legjobb barátja meghal, Akhilleusz lovai is gazdájukkal együtt gyászolnak: a halhatatlan lovak siratják (!) Patrokloszt. Zeusz megsajnálja a két lovat, és megígéri nekik, hogy sosem fogja megengedni, hogy Hektór megkaparintsa őket. 

Benneteket, ti szegények, mért adtunk a halandó

Péleusznak? Ti sosem vénültök s el nem enyésztek.

Tán hogy részt vegyetek nyomorában az emberi fajnak?

Mert hisz az embernél a világon nincs nyomorultabb

Mindama lény közt, mely lélegzik s mászik a földön.”

(Iliász 443-447)

   Ha már Iliász, ne feledkezzünk meg az 5. énekben szót kapó Pandaroszról sem, aki egy szál íjjal érkezik Trójába. Miért is? Nem azért, mert Pandarosz nincstelen lenne, hiszen apja, Lükáón még otthon 11 (!) harci szekeret és hozzá való lovakat adott neki. Ezeket a 'fiú' nem hozta magával a trójai háborúba, mert nem látta biztosítottnak a lovak ellátását!! Az ő lovai hozzá voltak szokva a jóhoz, a magas lóélet-színvonalhoz, és Pandarosz nem akarta, hogy rosszabbul éljenek, netán nélkülözniük kelljen.


   De most már tényleg jöjjenek azok a legendás lovak! 

PÉGASZOSZ: Apukája Poszeidón, anyuja a rossz hírű Medusa. A frigy Pallasz Athéné templomában történt, amiért az istennő igencsak felháborodott, bosszúból kígyóvá változtatta Medusa fürtjeit (meg az egész nőt egy szörnyeteggé). Perseus vágta le ezt a fejet, és a nyaki artériák szerteszét spriccelő véréből pattant ki Pégaszosz, a halhatatlan isteni ló. Pégaszosz a halhatatlanságán túl szárnyas ló volt, patái nyomán források fakadtak, költők hajtottak előtte fejet és Zeusz villámait szállította. Aztán Bellerophontész elkötötte őt és az Olümposzra kívánt törni: Zeusz villámai halálra sújtották. Ezt a büntetést sajnos Pégaszosz is megkapta: szárnyai leégtek. Zeusz fájdalomdíjként az égre emelte mint csillagképet. 
 

érdekességek hősök lovak állatokABRAX: A római hajnalistennő, Aurora szekerét húzó halhatatlan lovak egyike. Aurora nyitja meg a Nap kapuit keleten.

ABRAXAS: Héliosz napisten nyolc halhatatlan lovainak egyike

AETHON: két ló is fut ugyanezen néven; a)Héliosz napisten nyolc halhatatlan lovainak egyike; b) Árész lovainak egyike

ARION: Héraklész halhatatlan lova, később Adrasztoszé lesz

BALIUS: az istenek Péleusznak adták ajándékba a halhatatlan lovat, majd Péleusz fiának, Akhilleusznak adja a lovat, és ő húzza a hős Akhilleusz szekerét a trójai háborúban

BOREAS: az északi szél istene, aki ló alakjában húzza Zeusz szekerét

BRONE: Héliosz napisten nyolc halhatatlan lovainak egyike

CAERUS vagy CETUS: Adrasztosz lova, a szélnél is gyorsabb volt

EUOSZ: Héliosz napisten nyolc halhatatlan lovainak egyike

HARPAGUS: a Dioszkuroszok halhatatlan lovainak egyike

CONABUS: Árész halhatatlan lova, az ő szekerét húzza (és természetesen tüzet lehel)

CYLLARUS: a Dioszkuroszok halhatatlan lovainak másika

LAMPUS: Eos hajnalistennő szekerét húzó lovak egyike

NOTUS: a déli szél istene, aki lóalakban Zeusz szekerét húzza

PÉDASZOSZ: Akhilleusz lova, akit Szarpédón ölt meg a trójai háborúban

PHAETON: Eos hajnalistennő szekerét húzó lovak másika; és természetesen a római Aurora szekerét is ő húzza-ugyanezen a néven

PHLEGON: Héliosz napisten szekerét húzza

PHLOGEUS: a Dioszkuroszok szekerét húzó ló egyike, és ugyanezen a néven húzza Árész szekerét is egy paripa

PHOBUS: Árész szekerét húzó halhatatlan ló

STEROPE: Héliosz napisten halhatatlan lovainak egyike

STHENIUS: Poszeidón halhatatlan lova, az ő szekerét húzza

TRÓJA LOVAI: Erichtonius és Laomedon tizenkét halhatatlan lova, Héraklésznek ajánlották fel ajándékul Hészioné megmentéséért (a szörnytől)

XANTHOS: a)Akhilleusz egyik szekérhajtó lova, akit az istenek Péleusznak, az apjának adtak ajándékba; b)a Dioszkuroszok egyik halhatatlan lova; c)Erechteus, az athéni király halhatatlan lova

ZEPHYRUS: a nyugati szél istene, aki ló alakjában húzta Zeusz szekerét

Árész lovai: AITHON, KONABOS, PHLOGEUS, PHOBOS

érdekességek hősök lovak állatokPluto alvilági isten lovai: ABASTOR (gyors, mint a csillagok), ABATOS (gyors, mint a gondolatok), AETHON v. ETON (fürge, mint a sas) és NONIOS (gyors, mint a fény. ÉS természetesen feketék, mint a legsötétebb, csillagtalan éjszaka.

érdekességek hősök lovak állatokHektór, a trójai hős lovai: ETHON, GALATHE, LAMPUS, PODARGUS és XANTHUS

  Diomédész lovai: Négy vad, emberevő lova volt a thrák királynak, akikkel az országába tévedő idegeneket falatta fel. Héraklész egyik munkája az volt, hogy ezeket a lovakat kellett elvinnie Eurüsztheuszhoz. Héraklész frappánsan megoldotta a feladatot: a thrák királyt a saját lovaival etette meg. Eurüsztheusz a lovakat Hérának ajánlotta, érthető okokból nem merte megtartani a paripákat (azt hiszem mondhatjuk rájuk, hogy nehezen kezelhető lovak). Egy változat szerint Héraklész befogta a lovakat a saját szekerébe (tehát tudta őket kezelni), más változatban a lovak egymást falták fel (tehát mégiscsak kezelhetetlenek voltak). Ők személy szerint DINOS és LAMPON.               

érdekességek hősök lovak állatok HIPPOI KABEIROI: Héphaistos isten hozta létre őket, az ő lovai. Fém lovak, akik tüzet hánynak, és Héphaistos szekerét húzzák.

érdekességek hősök lovak állatokAineiász lovai: ezek azok a lovak, amelyeket Zeusz adott Trósznak Ganümédészért, a fiáért cserébe. Ankhíszész, Aineiász apja átverte Láomedónt; kancákat hajtott a pompás csődörökhöz, így születtek meg a saját csodalovai.


   És végül ne feledkezzünk meg a lovak másik nagy családjáról, akik félig lova, félig emberek: a kentaurokról.  Szenvedélyes lények, szélsőségesek és nagyon érzékenyek; szeretik a jó bort és a zenét, műveltek és végtelenül vadak. Szerintem inkább csak más az erkölcsi mércéjük. A leghíresebb kentaurok: Kheirón (Akhilleusz tanára), Hylaeus, Nessus (Héraklésszel volt végzetes összetűzése Deianeira miatt) és Rhoesus. 
HIPPOGRIFFEK: Szinén legendás lények, feje és a mellső végtagja egy sasé, a teste többi része egy lóé.
BUCEPHALUS: Bár nem volt halhatatlan ló, nagyon is hétköznapi ló volt, ám a nagyra törő Nagy Sándor hű társa és hátasa lévén nevét beírta a halhatatlanok könyvébe.
HYPPALEKTRYON: szintén mitológiai jószág, az elülső fele lóból van, a hátsó fele kakasból - sárga, hivalkodó tollakkal.

0 Tovább
«
12

Kacagó Delfinek

blogavatar

Minden, ami ókor.

Utolsó kommentek