Mit adtak nekünk a rómaiak?

 Ha már unod ezt a kérdést, ideje egy kicsit feldobni a választ! Mert nem csak szép vízvezetéket, utakat, vízöblítéses vécét és lefordíthatatlan verseket adtak, hanem mókát is!

   Ha unatkozol, kismillió módja van annak, hogy feldobd a hangulatot. Persze ez akkor és ott kilátástalannak látszik, hiszen épp ezért unatkozik az ember. No de a rómaiak, ők aztán értették a tréfát, különösen a császárok! Nyilván ők helyzetüknél fogva megtették, mert megtehették, de épp ezért érdemes rájuk odafigyelni, tanulni tőlük. Mert a császárok sem szigorú arcú márványszobrok, hanem nagyon is élő emberek, néha fiatalok és nem férnek a bőrükbe, néha idősebbek és újra élik a második gyerekkoruk. 

   Elagabalus császár kedvelt szórakozása volt, hogy a 'barátai' (mert valaki ellenkezni, ha a császár a barátjának nevezte?!?), amikor jól berúgtak, általa veszélytelennek zsűrizett állatokat csempészett a hálószobájukba. Ezek a veszélytelen állatok többnyire tigrisek, oroszlánok és medvék voltak, akik elhiszem, hogy jobban megijedtek, mint a macskajajjal küzdő derék római hazafi, mikor a rózsásujjú Hajnal beköszöntött. Szóval a reggeli riadalmat igen kevesen élték túl, ám ez cseppet sem kedvetlenítette el a tréfás kedvű császárt. Sőt, mivel ő a császár, arra sem lehet panasza, hogy idővel elfogynak a barátai, hiszen azonnal bárkit megtisztelhet ezzel a hízelgő pozícióval.

   Ám Elagabalus császár egy olyan dolgot talált fel, ami mind a mai napig igen otromba, ám megunhatatlan tréfa, és a legjózanabb ember is biztosan nevet rajta. Egy egészen ártalmatlan tréfa, a puki-párna feltalálása és megalkotása fűződik a derék császár nevéhez. Természetesen akkoriban még nem állt rendelkezésére a ma már nélkülözhetetlen gumi, de miért császár a császár, hát azért, hogy megoldja a megoldhatatlant - állati beleket és hólyagokat használt a célra, azokat fújta fel levegővel (vagy 'finoman megkérte' egy 'barátját', hogy fújjon bele a néha bélzsákba) és helyezte a hozzá betérő kedves látogatók ülőalkalmasságára. Ezután az évezredek óta változatlan sátáni kacaj söpört végig a társaságon, az áldozat pedig pirulhatott és menthette a menthetetlent, akárcsak manapság.

   Azért hozzátenném, hogy Elagabalus bohóckodásai nem arattak osztatlan sikert, sokan ferde szemmel nézték az ifjú és bohó császár működést (és nem a kínaiak voltak). Ezért ne is csodálkozzunk a végkifejleten, hogy derék császárunk erőszakos lemészárlás áldozata lett. Gyanítom nem a puki-párna verte ki a biztosítékot a szigorú rómaiaknál, de ki tudja... A rövid uralkodása ellenére maradandót és felejthetetlent alkotott, megismételhetetlent adott az emberiségnek: a puki-párnát. Tehát ha legközelebb megkérdik, mit adtak a rómaiak, nem feltétlenül a vízvezetékkel kell kezdeni...

0 Tovább

Görög varázspapiruszok

   Kalandos története van a mágia kutatásának is, nem csak magának a varázslás művészetének. A mára híressé vált PGM (Papyri Graecae Magicae) "élete" is izgalmas múltra tekint vissza. Az internet és a digitális világ nagy adománya, hogy a világ kincsei bárki számára elérhetőkké, hozzáférhetőkké váltak. Néhány kattintás, és a világ a lábaid előtt hever (például itt). Mint a görög varázspapiruszok is.

   A papiruszok a 19.század elején bukkantak fel a köztudatban. Természetesen hazájuk Egyiptom, a varázslatok földje. Egy magát Jean d'Anastasi-nan nevező, kétes származású férfi rukkolt elő a papiruszokkal. Európa akkor már javában Egyiptom-lázban égett, minden érdekes volt, ami egyiptomi, ami misztikus. Az okkultizmus újkori kibontakozása zajlott, spiritiszták és modern mágusok hemzsegtek a tudománytól és humanizmustól átformált Európában. Egyiptom viszont megmaradt a maga érintetlenségében a misztika hazája, ezért a figyelem rá irányult. Anastasi egy halom papiruszt kínált eladásra, állítása szerint Thébából (a mai Luxor) származnak. Nem lelkes gyűjtőknek kínálta megvásárlásra a papiruszokat, hanem egyenesen a legnagyobb európai gyűjteményeknek: a British Museumnak, a Louvre-nek, a párizsi Bibliothéque Nationale-nak és a berlini Staatliche Museen-nek. Valahogy az eredettel és a papiruszok valódiságával nem foglalkoztak, vagy nem volt kérdéses.

   Az Anastasi által kínált papiruszok közös pontja a mágia. Mindegyik szöveg varázslással, misztikával, mágiával foglalkozik valamilyen formában. H.D.Betz szerint, aki a papiruszokat később rendezte, a szövegek egy könyvtártól, vagy egy műgyűjtő tudóstól származhatnak. A kései antikvitás korára datálta a lejegyzésüket. Természetesen mint gyűjtemény nyilván régebbi korok hagyományát rögzítette.

    A PGM rövidítés a mágikus papiruszok gyűjteményét jelenti. A mágikus szövegek első publikálására 1843-ban került sor, görög és latin nyelven. Anastasi papiruszait a 20. század elején Karl Preisendanz kezdte el tudományosa rendezni és kiadni, az első kötetet 1928-ban, a másodikat 1931-ben. A PGM magát a gyűjteményt jelöli: a mágikus szövegek kötetbe rendezésével kialakult egy rendszer, a PGM-szám a kiadott mágikus szövegek gyűjteménybeli helyét mutatja meg. Ez egy egységes rendszer, bárki hivatkozásként használhatja, mert mindenki számára ugyanazt a szöveget jelöli a szám. Preisendanz készített egy harmadik kötetet is, ebben szerepeltek az új szövegek és az index. Az új szövegek azok a mágikus szövegek, melyeket később szereztek, 'újonnan' kerültek elő, tehát nem csak az Anastasi-féle papiruszok anyaga. A PGM tehát egy nagyon is élő könyv: a gyűjtemény bővül, alakul, formálódik.. Az első kiadás görög és latin nyelven nyelven jelent meg, a Preisendanz-féle kiadás már német fordításokat is tartalmaz. A harmadik kötet, amely az új szövegeket tartalmazta, a második világháborúban Lipcse bombázásának áldozatává vált. A könyvről ugyan készültek képek, ezekből próbálták később a kutatók visszaállítani azt, ami elveszett. Ma már a Perseus Project jóvoltából a szövegek felkerültek az internetre, hozzáférhetőek és olvashatóak. Rengeteg antik szöveg található az interneten, a digitalizálásnak köszönhetően könnyen és kényelmesen hozzá lehet férni - kis kereséssel - bármihez. 

   A PGM szövegei töredékesek, apró kis tükörszilánkjai ókori varázskönyveknek,mágikus recepteknek, ősi hiedelmeknek. A rendezés eredményeképp a kutatók megállapították, hogy a szövegek két nagy csoportot alkotnak: egyszer a mágia iránt érdeklődő tudós kutatók gyűjteménye, feljegyzései, másszor a vándorló mágusok saját receptjei, praktikái. Ezek a 'saját receptek' olyan mágust mutatnak meg nekünk, akik aluliskolázottak, kevéssé műveltek és semmiképp nem nevezhetők a társadalom krémjének. Inkább a társadalom peremére szorult, marginalizálódott, megélhetési mágusok. Ez a kép nagyon megdöbbentő, főleg ha az egyiptomi mágusokra gondolunk, akik magasan képzettek, műveltek és a tudományokban járatosak voltak - és a társadalom megbecsült tagjai voltak.

   Ugyanez a megdöbbentő ellentmondás tapasztalható a szövegek nyomán kibontakozó istenkép esetében is. A mitológiából, irodalomból megismert görög istenek vadak ugyan egy kicsit, de nagyon is emberiek, nagyon is a társadalmi korlátok és 'etikett' keretein belül mozognak. Többet megengednek maguknak, mint azt egy ember tehetné - hiszen mégiscsak istenek - de azért mégis közel állnak az emberi értékrendhez, felfogáshoz, világképhez. A PGM lapjain megelevenedő istenek vadak, féktelenek (szép szóval khtonikusak), a lehető legtávolabb állnak az emberi értékrendtől. Van, aki a rusztikus szót használta rá: ebben is van valami, hiszen ezek az istenképek minden bizonnyal közelebb álltak a 'népi' istenképhez, a közember vallási eszményéhez, mintsem az irodalmi kánon által megszelídített istenkép. Ebből a népi hiedelemből (milyen ostoba szó az ember legősibb, legbelső istenképére) táplálkozott a mágia és a misztika: vallás és mágia itt kapcsolódik össze, szakrális és rituális a PGM lapjain keresztezi egymást.

   A szövegek nem csupán mágikus receptek, minden ide tartozik, ami a misztikussal foglalkozik. Átkok, varázslatok, szerelmi kötések, jogi tárgyalások befolyásolása, népmesék, babonák, misztikus tartalmú társasági pletykák, amulettkészítés, mágikus ábrák, és minden, ami csak elképzelhető!

 

0 Tovább

Vérvörös ajkak

   Állítólag a rúzs a legnépszerűbb mai kozmetikum az üzletek polcain. A statisztika szerint minden nőnek van legalább egy rúzsa. Tehát van, akinek nagyon sok van. A történelem azonban bebizonyította, hogy az ajkak festésének szenvedélye koránt sem újkeletű dolog. A rúzsozás nem csak a mi korunkban, hanem évezredek óta népszerű.

korinthoszi rúzstartó pixis

   A köztudatban az él, hogy a mezopotámiai nők voltak az elsők, akik rúzst ragadtak. Az első rúzsok féldrágakövek, színes bogarak őrleményeiből készültek, amit krémmel elkeverve lehetett felvinni az ajkakra.

   Az egyiptomi nők rúzsának piros színét gombákból nyerték, amihez jód- és brómtartalmú algakivonatot adtak. Ez azonban az egészségre igencsak kártékonyan hatott. Kleopátra rúzsának karmazsinvörös színét válogatott vörös színű bogarak és vörös hangyák összezúzott teteme adta. Bizarr sztori, de a szépségért mindent - akkor is, most is. Egyiptomban a férfiak és a nők egyaránt használtak rúzst és más kozmetikai szereket is, hasonlóan a parókaviseléshez, a sminkelés sem volt nemi szerepekhez kötött.

ókori kozmetikai felszerelés

   A görögöknél rendes asszony fényes nappal nem szaladgált kirúzsozott ajkakkal, ez inkább az örömlányok sajátja volt. Ám a szép színt cinóberrel érték el (a higany ásványa), így a csókjuk halálos volt (na tessék, nem kell oda járni).

   A rúzs csillogását a porrá zúzott gyöngyök mellett mérgező halak nedvei adták. Szintén nem kifejezetten egészségbarát megoldás. Az iszlám kultúra aranykorában, i.sz.1000 körül, az arab sebész-kémikus Abu al-Kaszin al_Zahravi (más néven Abulcasis) teremtette meg a rúzst a mai formájában: kompakt illatos rudacska, kemény, nem kell ecset a felkenéséhez, tartós.

a Medici Vénusz - fehéren

   A Medici Vénusz szobrának alaposabb vizsgálatakor is kiderült, hogy Vénusz ajkai bizony igencsak pirosak voltak. A szobrot 1815-ben festették le egységesen fehérre, eltüntetve ezzel az arany hajkoronát, piros ajkakat, és a fülbevalót sem találták méltónak a kor ízlése szerint. 

   És miért rúzsozták magukat az ókori nők? A férfiak szerint a duzzadt, vastag ajkak a női termékenységet reprezentálják a láthatatlan helyeken - látható módon.

sumer sminkcuccok

 

0 Tovább

Római kori gyereksírok

"Sírni a természet késztet hajadon temetésén,

vagy ha a föld apró csecsemőt takar el, ki a máglya tüzére

még apró.”

Iuvenalis, Szatírák V.15.138-140 (Muraközy Gyula fordítása)

   Ha becsukod a szemed, a szörnyek nem tűnnek el. Néha jobb a szemükbe nézni...

   Mint az idézetből is kitűnik a nagyon kicsi gyerekeket a hamvasztás helyett inkább eltemették. A kicsi gyerek alatt az újszülöttkort és az egyéves kor közötti időszakot értették a rómaiak. Kérdés az, hogy ezeket a kis embereket hova és hogyan temették el. Nyilván egy cikk keretein belül erre a kérdésre nem lehet elégséges és kielégítő választ adni. Most az egy évnél fiatalabb csecsemőkre koncentrálunk, függetlenül a társadalmi helyzetüktől és általában a gyerekek meggyászolásának rítusaitól. Természetesen a kettő szorosan összefügg, de a gyermek helyzete a római társadalomban egy másik (szintén kimeríthetetlen) téma.

    Azt tudjuk, hogy a gyermekhalandóság a római korban igen magas volt, mégis, a régészeti feltárások igen kevés gyermeksírt hoznak napvilágra. A csecsemősírok hiányát sokan úgy magyarázták, hogy a rómaiak egyszerűen nem fordítottak kellő gondot a bébik eltemetésére. Mindennek megkoronázásaként több antik szerzőnél is találkozunk azzal a sommás megállapítással, hogy a csecsemők „nem számítanak”, nem fontosak. Plutarkhosznál azt olvashatjuk, hogy a csecsemők esetében a halottaknak kijáró tiszteletadás teljesen felesleges és szükségtelen dolog. Ez így elég szigorúan hangzik. Minél fiatalabb a gyermek, annál jelentéktelenebb – társadalmi szempontból. Az ilyen sorok olvasása közben ne feledjük el, hogy az író a felső tízezer tagja, és azt fogalmazza meg, aminek lennie kellene, és korántsem azt, ahogyan a dolgok valójában történnek. Az otthoni gyász, a család érzelmi viszonyai távol álltak az írók idealizált világától. Más társadalmi rétegek korántsem biztos, hogy így vélekedtek a halott gyermekeket illetően.

    Tekintettel arra, hogy a római szülőket már nem kérdezhetjük meg, hogyan gyászolták a halott gyereküket, így az írott források, mint láttuk, igencsak szélsőséges véleményt fogalmaztak meg, tehát közelítsük meg a kérdést inkább a ránk maradt kevés gyermeksír tükréből. Annak, hogy kevés csecsemősír maradt ránk, számtalan oka lehet. Elsőként például az, hogy a feltárt temetőket sem olyan alapossággal tárták fel, mint kellett volna, de az is lehet az oka, hogy a gyerekeket elkülönítve vagy teljesen máshová temették. Aztán figyelembe kell vennünk, hogy a kicsi, puha csontok gyorsabban lebomlanak, mint egy felnőtt csontozata. Sok gyermeket eleve nem a temetőben temettek el, hanem a lakóhelyhez közel, ezekről a helyekről, telepekről egyenlőre kevés tudásunk van. A gazdag emberek megengedhették maguknak, hogy maradandó emléket állítsanak a gyermeküknek, de mi a helyzet a szegényekkel? Mit tehettek ők a halott gyermekükkel? Mit tettek és mit tehettek? Ezt nem tudjuk. Olaszországi ásatások szerint a gyerekeket életkortól függetlenül (bambino) egy helyre temették. Ezt a szokást látjuk a régi magyar temetőkben is : angyalok kertje. Bár a magyar hagyományok nem tekintik súlytalannak a gyereket: igenis őket is megilleti a tisztes temetés és elsiratás, hiszen életkortól és társadalmi helyzettől függetlenül bárkiből lehet rontó démon.

    Plinius szerint a kicsi gyerekeket nem hamvasztották, hanem temették. Ezzel együtt a csecsemőhamvasztásnak is számos bizonyítékát ismerjük a régészeti feltárásokból. Annak, hogy a csecsemőket fakoporsókba tették és azt vasszögekkel zárták le, a csontváz körüli vasszögek (nyoma) az egyetlen bizonyítéka. Gyakori volt a gyereksírok kőlappal való lefedése, vagy az a szokás, hogy a sír fölé tetőcserepekből ház formájú emlékművet emeltek. Vannak csecsemő csontvázak dupla temetéssel is:a koporsón belül a test még két imbrices-tetőcserép lemez közé van betéve. Az a szokás, hogy a csecsemőket a lakóhelyükhöz közel temették el a SUGGUNDARIA. Egyes tudósok szerint ez a kifejezés a csecsemők alacsony társadalmi helyzetére utal: a ház szélére temették őket, ami azt fejezi ki, hogy a háztartás legszélső pontján helyezkedtek el, önállótlan emberek, akikről még gondoskodni kell, értékek és eredmények nélkül.

 

    Gyakori szokás volt még a csecsemők amforába temetése. Kissé különösnek tűnhet ez a temetési mód, de a dolog akkor nyer értelmet, ha felidézzük, mit gondoltak a régi görögök az anyaméhről. Arisztotelész úgy írja le az anyaméhet, mint egy lefele fordított agyagedényt. Ezek szerint az amfora az anyaméhbe való visszatérést jelképezi. Ez a visszatérés viszont az újjászületés, az új élet kezdete. A tehetős családok megengedhették maguknak, hogy a babákat a családi mauzóleumban temessék el, de ez nem volt gyakori.

    A másik kérdés az, hogy hogyan és mikor temették el a babákat, hiszen, mint olvashattuk, nem kell őket meggyászolni. Plutarkhosz erre is választ ad: gyorsan és minden bonyodalom nélkül kell őket eltemetni, nem kell áldozni nekik és nem kell őket megsiratni. Szerinte a gyerekek esetében csak teljesen minimális szertartást kellene rendezni, mivel a társadalomnak még nem tagjai, nem integrálódtak be a közösségbe. Nyilván ez a ridegnek tűnő vélemény a köznek szóló temetésekre vonatkozik, szó nincs róla, hogy az anyának a halott gyermekét egyetlen könnycsepp nélkül kellene eltemetnie. A nyilvános gyász, a siratóasszonyok ugyanúgy egy látványosság részesei, mint a fátyol az esküvőkön. Önmagában nem jelent semmit.

 

    A valóságban a gyermekek temetése hasonló módon történhetett, mint a felnőtteké. A halott szemeit lezárták és tiszteletére tort rendeztek. A kis testet is megmosdatták és felöltöztették, mielőtt kivitték volna a temetőbe. Az éjszakai menetet fáklyák kísérhették, de az ilyen temetéseken nem vettek részt a társadalom előkelőségei és nem tartottak nyilvános siratást. A temetési szertartás utolsó momentuma a tor. A gyermek temetési szertartása éjszaka zajlott, legfőképpen azért, mert ez magánügy volt, és nem közügy. Nem az egész közösséget érintő esemény, ezért nem kellett mindenkinek tudnia róla. A gyerekek temetése inkább bensőséges dolognak számított, a közösség kíváncsi és vizslató tekintete elől inkább elrejtették, és a család a saját, belső körein belül gyászolta meg a halottját.

   Hiába az ókori írók véleménye és a magas csecsemőhalandóság, nem gondolom, hogy immunissá tette volna az embereket a halott gyerekekkel szemben. Különösen akkor nem, ha a saját gyerekük betegedett meg vagy halt el. A babák sérülékenysége és sebezhetősége inkább csak fokozta a szülők aggodalmát. A római család nagyobb és kiterjedtebb közösséget jelentett, mint a mai család. A babák gondozása és meggyászolása is ezt a szélesebb családot érintette, de akkor is a család magánügye volt.

    Sok római író szerint a gyerekek még nem részesei a társadalomnak, ám a halálukkal mégis beléptek a közösségbe: a római naptár azon ünnepei, amelyeket a halottakra való emlékezésnek szenteltek minden korosztályra vonatkozott, hiszen a rómaiak is úgy tartották, hogy a halálban mindenki egyenlővé válik. Ezeken a napokon megengedett volt a nyilvános gyász, meg lehetett gyászolni a halott babákat is. Ezekhez a napokhoz nem kapcsolódott semmiféle ideológia.

 

0 Tovább

10+1 érdekesség az Iliászról

1.) A trójai háború tíz évéből mindössze 51 nap eseményeit követhetjük nyomon

2.) Nincs benne Trója pusztulása, semmi szaftos részlet a mészárlásokról vagy a vár lerohanásáról

3.) Akhilleusz ugyan a főszereplő, ám az eposz nem az ő halálával végződik. Tudjuk, hogy meg fog halni, ezt ő maga is előrevetíti, sőt, még a saját lovai is előre meggyászolják, ám halála részleteit NEM az Iliászból tudjuk meg

4.) Akhilleusz nem a zsákmányért ment Trójába, és nem is csupán a dicsőségért harcolt, hanem a barátságért, a barátjáért, Patrokloszért. Talán az egyetlen résztvevő, aki nem meggazdagodni akart. Persze az utókor szereti Akhilleuszt a dicsőséget hajszoló, öntelt hérósz-palántának beállítani, de ez nem igaz.

5.) Nagy Sándor akkora tisztelője volt az Iliásznak, hogy még az ázsiai hadjáratra is magával vitt egy példányt

6.) Az Iliászban nem szerepel a három istennő (Héra, Athéné és Aphrodité) vetélkedésének és Párisz ítéletnének a története sem, azt, hogy az istennők miért utálják Páriszt és úgy általában a trójaiakat, csak utalásokból tudjuk meg, pedig ez a történet az egész háború alapja

7.) Az egész Iliász Akhilleusz haragjára van felfűzve. Akhilleusz első haragjának az oka az összezördülése Agamemnónnal Briszéisz miatt. Akhilleusz második haragja Patroklosz halála miatt van (addig ő nem haragudott a trójaiakra, csak harcolt, mert kellett, mert ebben volt a legjobb; Patroklosz halálával a haragja Hektór ellen irányul, és már a legkevésbé sem érdekli Agamemnón). Akhilleusz a saját háborúját vívja, a trójai háború szinte csak háttér az ő történetéhez. A harmadik rész ennek a haragnak a megszűnése: miután megölte Hektórt és csúful elbánt a tetemével, a könyörgő Priamosznak a nyakába borul, és együtt gyászolják a veszteségeiket. Itt már nincs harag, csak a végtelen bánat.

8.) A mű 15.693 hexameterből áll

9.) Állítólag a hellenisztikus korban az alexandriai tudósok osztották fel huszonnégy énekre az Iliászt - az összes éneket a görög alphabéta egy-egy nagybetűjével jelölték. A hagyomány tehát azt állítja, hogy a mű tagolása  későbbi eredetű, nem Homérosztól származik. Viszont az énekek mindegyike tökéletesen zárt egység. Valószínű tehát, hogy a tagolás maga Homérosztól származik, az énekek jelölése és rövid tartalmi kivonata viszont későbbi kor terméke.

10.) Amikor már mindenki azt hitte, mi több, biztos volt benne, hogy az egész csak egy kitalált mese (na jó, egy kis valóság-alapot azért engedélyeztek), jött Schliemann és kiásta Tróját.

+1.) Homérosz személye és létezése mind a mai napig parázs viták tárgya. Személy szerint azt gondolom, hogy a világ amikor egy ennyire kiemelkedően zseniális egyénnel szembesül, képtelen befogadni, értelmezni, kezelni a zsenit, inkább letagadja a létezését. Vagy nem is ő írta. Lásd Shakespeare is vitatott, hogy ő írta-e. Szintén felfoghatatlan és utánozhatatlan zseni.

3 Tovább
«
123

Kacagó Delfinek

blogavatar

Minden, ami ókor.

Utolsó kommentek