Mit rejtenek a labirintusok?

 Mivel a görögök és a rómaiak nem kötöttek olyan szoros barátságot a lovakkal, mint mondjuk a szkíták, maradt a végtelen gyaloglás. Gyalogoltak a római hadseregek, gyalogoltak a görög bölcsek, és gyalogoltak a héroszok az emberi lélek úttalan útjain és belső ösvényein. Mert egy úton végigmenni nem csak fizikailag lehetséges, hanem átvitt értelemben is. És hogyan barangolhat az ember a legbelső utakon? Hát a labirintusban!

   A labirintusokat ábrázoló mozaikok nem feltétlenül a szem és vizuális érzékek gyönyörködtetését szolgálják. Persze ma már nehéz elvonatkoztatni ettől a sematikus gondolkodástól, de az ókori emberben még volt ilyen valami. Lélek. Ehhez, hogy ezt a labirintus-témát megértsük, el kell engednünk a mai gondolkodást, a mai világképet, és egy kicsit bele kell bújni az ókori ember bőrébe. És lelkébe.

   A legtöbb mozaik (14 db) különböző fürdőkből került elő, a leghíresebb és legszebb mozaik-ábrázolások (7 db) pedig kifejezetten a mai Tunézia területéről kerültek elő. A fürdőkben talált labirintusok viszont az egész kérdést egy teljesen más aspektusba helyezik. Természetesen a labirintus-formára nyírt sövénynek is és a kőkert-labirintusoknak is az a feladata, hogy az ember végigmenjen rajta, de ez azért egy kicsit más. Ezek a labirintusok nem csupán térbeli labirintusok, ezek olyan ösvények, amelyek elmossák a különbséget mítosz és valóság, múlt és jelen között. A labirintus egy időgép, egy varázslat, vallás és babona, álom és valóság. Valóságos tere a fürdőnek, ahol a helyiségbe belépve a padlón mozaikot találunk. A helyiség zárt tere egy feladvány, a vonalak falakká válnak és az út a lábunk alatt.

   Érdekes, manapság a labirintusra mint rejtvényre, útvesztőre tekintünk. Egy feladatra, amit meg kell oldani. Aki bent reked, az veszt. Hogy mit, azt nem egészen értem, de mi már nyertesekben és vesztesekben mérjük a világot. Minden helyzet feladattá válik, amit meg kell oldani. Az ókori ember számára a labirintus út, lehetőség, emlékezet. Út egy másik világba, út a múltba, út egy átalakuláshoz. Lehetőség egy változásra, egy metamorfózisra. És emlékezet a múltra, a múltbeli utakra, amelyek az őseinkhez visznek, és az élet örök körforgásában magunkhoz. Aki az útra lép, a múlt ösvényére lép, a jövőbe tart, az elei és a saját mítoszán keresztül. A labirintus jelentette az ókori ember számára Mínosz király büszkeségét, Daidalosz építészeti bravúrját, Pasziphae bujaságát, a Minótaurusz anyját, Ariadné és Thézeusz szerelmét, a Minótaurusz történetét, Thézeusz hősiességét, és végső soron azt, hogy legyőzte a bikát, a szörnyet.

  Thézeusz hősiessége tűnik a legmeghatározóbb elemnek abban, hogy a labirintus-ábrázolások miért épp a fürdőkből kerültek elő. A rómaiak sokkal komplexebben tekintettek az épületeikre, mint mi. Számukra a mozaik nem 'csak' egy díszítő elem volt, hanem szerves része az épületnek, a helyiségnek. Ugyanolyan fontos, mint maga az épület. A labirintus pedig pontosan az a dolog, aminek egyszerre van mitológiai mondanivalója és építészeti mélysége. Építészetileg Daidalosz struktúrái és utolérhetetlensége mutatkozik meg, mitológiailag egy hérosz győzelme. Minkét síkon erős és jelentéssel teli üzenettel állunk szemben. 

    Egy mozaikon, egy labirintuson nem lehet egyszerűen keresztültrappolni, ahogyan azt manapság tesszük. Noha nem képez áthatolhatatlan falakat, az ókori labirintus-mozaikokon nem lehet keresztülsétálni, mint egy padlómintán. Pontosan ez a mitológiai többlet az, ami kiemeli a mintát a padlóminták valóságából: a mítosz pedig jelen esetben beavatás. A labirintus belemerülést, elmélyedést követel. A fürdőbe betérők így megtapasztalhatták, hogy a labirintuson való áthaladás rituális cselekedet, ezáltal a közös fürdőzés is túlmutat a test megtisztításának mindennapos gyakorlatán, rítussá válik, mégpedig közösségi élménnyé, így válik a közös fürdőzés a test lemosásán túl mentális megtisztulássá. A különböző hőmérsékletű helyiségeken való áthaladás is ennek a rítusnak és utazásnak a része.

    Van egy másik érdekességük is ezeknek a labirintusoknak. Mi, mai emberek azt gondoljuk, hogy egy labirintuson végig kell menni - fizikai értelemben. Ám ezek a fürdő-mozaikok gyakran annyira kicsik, hogy fizikailag lehetetlen végigjárni őket. Egyetlen akkora labirintus van (Mactaris), amin tényleg végig lehet sétálni. Persze ezen is csak tyúklépésben, de a többire még ez sem igaz. Mert spirituálisan kell ezeket az utakat megtenni. Ezek belső utak. A szemmel látható labirintus csak a kapu, ami elvezet az útra. De ezeket az utakat nem lehet látni, kézzel fogni. 

   A legtöbb labirintus-ábrázolás középpontjában Thézeuszt és a Minótauruszt látjuk. Thézeusz kisportolt, atléta alkatú fiatalember, végső soron az egyetlen, aki legyőzhette a Minótauruszt és megszabadíthatta a népet a rémuralmától. A történet számos elemében keveredik a valóságos és a mitikus sportesemény. Mert figyeljük meg, hogy HOGYAN győzi le a szörnyet. A lényeg a hogyan-on van.

    Birkózók ábrázolásán láthatjuk ugyanezt a pózt. Akár az aquincumi fürdőmozaikra tekintünk, akár a híres ökölvívó-ábrázolásokra gondolunk, ugyanazt a testtartást látjuk: a győztes a hóna alá szorítja az ellenfele fejét, a legyőzött fél térdre ereszkedve, megadóan, felénk fordulva tekint ki a képből. Thézeusz tehát ökölvívásban győzte le a Minótauruszt. Nem leszúrta vagy felnyársalta vagy kibelezte, mint várnánk, hanem leboxolta. Mi több, a mozaik(ok) nem számolnak be véres győzelemről, nincs a Minótaurusz feje elválasztva a testétől és egyéb horror jelenetek, csupán annyit látunk, hogy fél térdre ereszkedve feladta. De évezredek óta tudjuk, hogy a Minótaurusz vesztett. És ez az életébe került. Pedig a mozaikon határozottan egy ökölvívó versenyre emlékeztető győzelmet látunk, nem véres leszámolást. Thézeusznak sportosan rövid haja van, mint a pankrátoroknak és az ökölvívóknak, hogy az ellenfele ne tudjon belecsimpaszkodni a loboncába. 

   És igen, a fürdők nem csupán a test megtisztításának kultikus templomai voltak. Amolyan testkultúra-templomokként is értelmezhetjük, mert testedzéseket is tartottak itt. Iuveanalisnál is olvashatunk a fürdőkben labdázókról és súlyemelőkről. Martialis pedig az ő keserédes stílusában ekézi az önimádókat, akik tükör híján mások elismerő tekintetének tükrében formálták idomaikat. És voltak itt ám ökölvívások is. Mi sem jobb, mint egy kiadós sportolás után a fürdés!

   A fürdőbe belépő Thézeusz nyomdokaiba szegődött. Ahogyan végighaladt a labirintuson, Thézeusszá vált. És a labirintus közepén várta a Minótaurusz. A lehetőség, hogy hőssé, győztessé, hérosszá váljon. Thézeusz nyomdokait követjük a labirintusban. Thézeusszá válunk az ösvényeken. Mert minden labirintus közepén ott van a lehetőség, hogy többek legyünk önmagunknál. 

   A mactarisi labirintusnak van még egy érdekessége. Az egész helyiséget kitölti. Ahogyan az ember belép az ajtón, azonnal a labirintusban találja magát. Nem lehet kikerülni. Végig kell menni rajta. Ja, és nincs a közepén Minótaurusz. Egyesek szerint ebben a helyiségben valódi ökölvívásokat tartottak. De az is lehet, hogy itt az emberre nem Minótaurusz várt, hanem a saját szörnye, akit neki kell legyőznie. Mindenkinek a legnagyobb démona, a legnagyobb ellenfele. Önmaga.

0 Tovább

Néhány gondolat a görög és a római templomokról

 Mit adtak a rómaiak nekünk? A vízöblítéses illemhely és a kövezett utak mellett híres és hírhedt császárokat, költőket és lélegzetelállító városokat, vízvezetékeket, palotákat, templomokat, konstruált városokat - és a lista a végtelenségig folytatható. És a felsorolásból ne felejtsük ki az építészetet sem. Különösen a templomépítészetet, ami a görög-etruszk gyökereiből nőtte ki magát.

   Teljesen ép templom kevés maradt ránk, többnyire néhány oszlopsor, falmaradványok, oltártöredékek. Ezért nem csoda, hogy a mai ember néhány oszlopdarabkából nem látja lelki szemeivel az egész templomot. Azért készültek zseniális rekonstrukciók, hogy láthassuk, milyen is volt/lehetett hajdanán az istenek lakhelye. Nem is kell messzire menni, hiszen itt van a szombathelyi Iseum, a római templom mintaképe. Természetesen a felépítését is vérre menő viták előzték meg, ideológiai és tudományos csörték, de szerencsénkre csak elkészült, és nagy örömünkre egy kis Rómát varázsol ebbe a sivár modern korba. Az Iseum kapcsán nézzük végig, milyen is a római templomépítészet, miért is nevezzük rómainak!

   A rómaiak a templomépítés során mindig abból a néhány alapformából indultak ki, így az alapsémák kategorizálhatók, mint a görög vázák.

   De mit is neveztek a rómaiak templomnak? A templom szó hallatán a mai ember magára az épületre gondol, nem arra, amire az ókorban: a szent helyre. Maga a templom szavunk a latin 'templum' kifejezésből ered, ami nem maga a templom épületét jelenti, hanem a szent helyet, szent körzetet, a szent cselekmények színerét. Maga Vitruvius is úgy hivatkozik a templomra, mint szent helyre, nem mint épületre. Ebben az esetben a templom egy hatalmas területet jelöl(het), nem egy épületnyi dolgot keresünk. Ha magát az épületet, kápolnát vagy szentélyt akarjuk megnevezni, arra ott a 'sacellum' szó, ami magába foglalja az épületre is vonatkozó mai 'szent' fogalmunkat. Használatosak még az 'aedes', 'delubrum' és 'fanum' kifejezések is a szent épületekre (ereklyetartók, kultuszhelyek, bármi szakralitással kapcsolatos épület).

   A rómaiak templom-képe az etruszkoktól származik, akik természetesen a görögöktől tanulták a templomépítés fortélyait. Egy nagyon fontos különbség a görög és a római templomok között: míg a görög templomot körbeveszi az oszlopsor és bárhonnan be lehet menni, addig a római templomnak csak egyetlen bejárata van és csak egy oldalán, a bejárat felőlin találunk oszlopsort. A római templom jellegzetesen széles lépcsősorral rendelkezik, ami egy oszlopos porticusba vezet (pronaos), ami felett háromszögletű timpanont látunk, szobrokkal gazdagon díszítve. A korai római építkezésben a szobrok még nem a timpanonban kaptak helyet, hanem a tetőn álltak, a koronapárkányzat pedig külön díszítést kapott. És mindezek természetesen élettel teli, káprázatos színekkel megelevenítve. Ezzel szemben a görög templomok minden oldala egyformán hangsúlyos (természetesen itt is vannak kivételek, tehát az állítás könnyen megcáfolható): a néző a templom bármelyik oldalát pillantja meg, oszlopokkal, színekkel és szobrokkal találkozik. Szemben a római templomot megpillantó szemlélődővel: itt csak az épület 'fő' oldala hangsúlyos, a többi egészen elnagyolt, kidolgozatlan.

   A templomok általában nem csak úgy hevernek a földön: komoly alapzatuk van, ami az épület megjelenésének is szerves részét képezi. A talapzat, amin maga a templom áll, a római és az etruszk építészetben jóval hangsúlyosabb és nagyobb, mint a görögben. Lehet akár tizenkét lépcsőfoka is, vagy még több (a görögöknél inkább kevesebb figyelhető meg). Míg a görög templomok esetében a lépcsősor teljesen körülveszi a templomot, bárhol fel lehet menni az épületbe (mivel minden oldala egyformán fontos), a római templom lépcsősora csak a 'fő', a bejárati oldal előtti részen figyelhető meg.

   Kezdetben az etruszk templomok mintájára építették a római templomokat, majd i.e.200 körül a görög hatás, a divat mindent elsöpört: nemcsak a templomokat, hanem a többi fontos középületet is a görög oszloprend mintájára építették. Az egyes részeknek az optimális és harmonikus aránya, az oszloprend (ión, dór, korinthoszi) Vitruvius írásaiban maradt fenn. A hellenisztikus trendet követve a római templomépítészetben leggyakrabban a vegyes oszloprendet figyelhetjük meg: a korinthoszi és a ión oszloprend keveredését, ami mint római stílus új, harmonikus egyveleget alkot. Vitruvius írásaiban nem tér ki erre a sajátos, római-kevert oszloprendre, ő folyamatosan a tiszta görög stílusról ír.

   A rómaiak meghódították (szinte) az egész világot, ám a leigázott népek is meghódították a rómaiakat: gyakran találkozunk sajátos, helyi, az adott népcsoportra jellemző építészeti elemet a meghódított területek templomaiban. A helyi sajátosságok beleépítése a templomokba teljesen eltávolította a provinciális templomépítészetet az 'ideális', a 'tökéletes' római sémától. Ezért annyira mások az itáliai és az egyéb helyeken talált templomok megjelenése. Nemcsak az isteneket olvasztották be a kultúrájukba, hanem az idegen istenek magukkal hozták a lakhelyüket is.

   Noha a római templomépítészet jellemzője a szögletes, négyszögletes templom, azért találunk kerek templomokat is. Ilyenek tipikusan a Vesta-templomok, vagy a Győzedelmes Hercules temploma Rómában (ami minden bizonnyal görög építész remeke). És kerek a Pantheon épülete is, senkit ne tévesszen meg az épület elé helyezett hangsúlyosan szögletes bejárat.

   Nagyjából ezek a jellemzői a római templomépítészetnek, bár rengeteg kivétel van. A téma tetszés szerint folytatható, ez a kis bevezető arra elég, hogy az antik világra éhes tekintet meg tudja különböztetni a római templomot a görögtől.

a savariai Iseum

 

egy tipikus római templom

 

kerek templom

 

egy tipikus görög templom

 

1 Tovább

Az oszlopok királynői

   Egyesek több terhet cipelnek, mint mások. Nem vagyunk egyformák, és a világ nem az a hely, ahol igazságosan osztják a jót és a rosszat. Kinek több jut, kinek kevesebb.

   A kariatidák, a klasszikus görög építészet lányainak aztán igazán kijutott a jóból: az épületek koronapárkányzatát tartják - a fejük búbján. Végül is minden építészeti nőalakot, aki tartóoszlopként vagy díszítőelemként szolgál, kariatidának nevezzük, ám a leghíresebbek az athéni kariatidák, Erekhtheion lányai. A kariatidák a görögországi Káriából származnak, ez egy ősi város a Pelopponnészoszon. Kária városa Artemisz istennő templomáról híres, az Atremiszionról. Artemisz istennő kultusza női kultusz, és mint olyan, kevés információ maradt fenn róla. Artemisz papnői a város szent diófáját táncolták körbe, táncukkal az élő növényeket, az élő természetet jelenítették meg. Egyikük egy nádból font kosarat vitt, amiben a kultusz szent kellékeit tartották. Ez a kosarat vivő lány a kariatidák között is felbukkan, az egyik különleges figura a canephora, a kosaras lány. Ám ez is egy monda, a kariatidák nevének eredete bizonytalan.

   Először Vitruvius tesz róluk említést a De Architectura (I.1.5.) című művében: szerinte az Erekhtheion női figurái a káriai nők büntetését szimbolizálja (a Spárta közeli lakóniai városként említi), mert a görög-perzsa háborúkban hűtlenek voltak Athénhez. Vitruvius magyarázata nem egészen helytálló, ugyanis már jóval a görög-perzsa háborúk kora előtt használtak női alakokat díszítőelemként az építészeben mind a görög építészetben, mind a Közel-Keleten.

   A kariatidák első pillantásra teljesen egyformának tűnnek, ám némi szemlélődés után feltűnően különböznek. Más a testtartásuk, a ruhájuk redőzése és az arcuk: mind a hatan különbözőek, önálló egyéniségek. Ez a különbözőség a büntetés-elméletet támasztja alá, mert tényleg olyanok, mintha hat különböző lány dermedt volna kővé.

   A római építészetben szintén találkozunk kariatidákkal, mint díszítő elem. A legismertebb példa talán a Tivoli közelében található Hadrianus villa kariatidái. A lányok itt is a fejük búbján tartják a súlyt. Később a reneszánsz és a klasszicista építészet előszeretettel használja a lányokat, és a kariatidák egész nemzetségét ismerhetjük meg az építészettörténet tanulmányozása során.

   Az Erekhtheion kariatidái egy másik elmélet szerint Artemisz istennő káriai papnői, esetleg egy apácarend (a szűz istennő szüzességet fogadott papnői), a szent diófa papnői. A történet gyökerei egészen a mükénei korba nyúlnak vissza. Káriához hasonlóan van néhány görög helységnév, amely női nevet jelöl, többes számú alakban pl. Hyrai és Athén is). A latin nyelv is különbséget tesz a helynevek alakja között: ha egy helynév alakja többes számú, az a ragozás során is úgy viselkedik, mint egy többes számban lévő névszó, nem képezzük egyes számú alakját. 

   A kariatidák az idők során férfi tehercipelőkkel is kiegészültek, őket telamones-nak nevezik, vagy atlantidáknak. Atlaszhoz hasonlóan a férfiak is hasonlóan nagy terheket cipelnek, ám a lányokkal ellentétben, a férfiak gyakran a vállukon viselik a terheket. A lányok mindig a fejük búbján, egyenes háttal, büszke tartással, mintha nem is az épület súlya nehezedne rájuk. A férfiakon kifejeződik a teher viselése, ahogyan Atlasz is az egész világ súlyát hordja a vállain meggörnyedve, erősen és kitartóan, de szemmel láthatóan nehéz terhet cipelve.

   Ám nemcsak a lányok büszke tartása vált ki csodálatot és tiszteletet a látogatóból: közel 2500 évig álltak egymás mellett, dacolva az idővel és mindenféle viszontagsággal. Aztán jött Lord Elgin a 19. században, és egy vésővel gyakorlatilag kitépte az egyiküket a talapzatból. Elhurcolta a British Múzeumba, ahol mind a mai napig egyedül árválkodik az egy szem káriai lány. A nővérei pedig maradtak Görögországban: ma már ők sem az Erekhtheionban vannak, hanem beköltöztek az Akropolisz Múzeumba, az eredeti helyen ma már csak a másolataik vannak. A legenda szerint a nővérek sírása elveszett testvérük iránt mind a mai napig hallható éjszakánként.

   Az elhurcolt kariatida-lány hazajuttatása mind a mai napig parázs viták tárgya, az angolok természetesen tagadják a lopás tényét, de hát ez valahol érthető, hiszen gyakorlatilag a fél British Múzeumot ki kéne pakolni, ha vissza kellene adniuk azokat a műtárgyakat, amiket összelopkodtak a világ különböző pontjairól. Nem kizárt, hogy a kariatida nem fog soha hazakerülni, hiszen mi maradna a ködös Albionban, Jamie Oliverből mégsem élhetnek meg...

0 Tovább

Képes kalauz az oszlopokhoz

   Az ókori épületek - oszlopok kavalkádja. Első ránézésre talán ugyanolyannak tűnnek, de gondosabb megfigyelés után nyilvánvalóvá válnak a különbségek. Mert az oszlopok nem ugyanolyanok. Megvan a maguk múltja és története, az építészet éltes korú tagjai. Bár már a görög és a római templomépítészet közötti különbség első látásra nem biztos, hogy szembetűnő, mégis az oszlopok különlegességét szeretném hangsúlyozni ezzel az írással.

   Az oszlopok néha zömökek, néha karcsún és kecsesen égbe törőek, ám egy dolog azért közös bennük: súlyt tartanak, az épület roppant tömegét cipelik. Ilyenek a kővé dermedt lányok is, a kariatidák, akik évezredeken keresztül tartják a fejükön az antik épületeket. És persze ott vannak a kamuflázs-oszlopok, akik csak díszítenek, mert faragvány lényük eleve nem tarthat semmit, de azért azt üzenik nekünk, szemlélőnek, hogy az épület bár könnyed és súlytalannak tetszik, az oszlopok, a megbízhatóság és szilárdság jelképei jelen vannak. Bár néhány épület esetében az oszlopoknak valójában semmilyen szerepük nincs, csak hozzá tartoznak az összképhez, az eleganciához, a klasszikus értékekhez, a fenségességhez. Összességében tehát nagyon is fontosak. Nincs klasszikus építészet oszlopok nélkül!

   Az oszlopok az építészet történetében végig jelen vannak, és az idővel maguk is változnak. Az ókori épületek - noha a világ egyre jobb lett és a fejlődés egyirányú - egy része mind a mai napig áll és hirdeti a régi építészek dicsőségét. Sok oszlop hever a földön is, szomorú látvány, szívfacsaró, amikor az oszlop nem az ég felé néz, az oszlop, ami arra hivatott, hogy az épületet, templomot az istenekhez, égi magaslatokba emelje.

   Különféle oszlopok léteznek és különféle oszloprendek, amelyeket nem találomra választottak ki, hanem komoly szándék, üzenet, kifejezés áll a választás mögött. Az oszlopok 'koronája' vagy feje (oszlopfő) a legjellegzetesebb részük, innen általában könnyen beazonosítjuk őket. De ez messze nem minden, az arány, az oszloptest és a felette található rész is az oszlop világához tartozik, elválaszthatatlan egységet alkot vele. Mik is ezek az oszloprendek? Az oszlop teljes környezete, az elemek milyensége, aránya és viszonya egymáshoz, az egész megjelenés, amit talán első ránézésre nem is tudunk szétbontani, mert egynek látjuk. Az oszloprend a szépség anatómiája, hogyan születik meg a tökéletesség az apró részletekből, miként lesz az egyszerű fenséges és hogyan lesz egy sima oszlop lépcső az égbe.

   Toszkán oszloprend. Kevésbé ismert oszloprend, a klasszikus oszloprendek tárgyalása során gyakran elsikkad. Nyilván azért, mert maga Vitruvius sem említi, talán azért, mert ez az oszloprend az ő korában sem örvendett nagy népszerűségnek. Sebastiano Serlio ír róla a 16. században. Szerinte ez asz oszloprend a legkevésbé díszített, a legegyszerűbb és legszolidabb. Rájött, hogy ez az oszloprend minden bizonnyal egy ősi építészeti elem, története a dór és ión oszlopoknál régebbre nyúlik vissza. Serlio leírása szerint az oszlop talapzata nagyon egyszerű (bár nem fejti ki pontosan, hogy milyen az alapzat); minden bizonnyal inkább kerek, mint szögletes lehetett. A törzse egyenes, a nyaka sima, a korona pedig teljesen dísztelen. Ezt az oszloprendet tartották a legmegfelelőbbnek raktárak, erődítmények, városkapuk, lőszerraktárak, börtönök és kincstárak építésére.

   Dór oszloprend. A klasszikus görög oszloprend: az oszlopok férfiai a női iónokkal szemben. Ezek az oszlopok zömökek, erősek és robosztusak szemben a karcsú és kecses ión oszlopokkal, innen a nemi polaritás, ami az oszlopok használatát is nagy mértékben meghatározza. Függőleges tengelyük végig barázdált: konkáv horonyokkal szabdalt. A korona teljesen sima, szinte kivirágzik magából az oszloptestből, beleolvad az architrávba. Legjellemzőbb épülete a Parthenon. Vitruvius szerint a dór oszlopok átmérője a tetején akár hat- hétszerese is lehet a tövén mért átmérőnek; emiatt tűnnek zömöknek.

Ión oszloprend. A nőies jellegű oszloprend szintén a görög építészet jellegzetessége. Míg a dór a nyugati, a ión a keleti területekre jellemző. A ión oszlop jellegzetessége a volutája (a 'kalapja'): a csigavonalba kunkorodó oszlopfő mind a mai napig éles elméleti és gyakorlati vitákat vált ki. A volutából a széles nyaki részen keresztül gyakran virág- és növényfüzér omlik le. Már is sokkal csajosabb elem a dór oszlopok puritánságával szemben.

   Korithoszi oszloprend. Sorrendben az utolsó a három fő oszloprend után a görög és a római építészetben. Az elnevezés Korinthosz városából származik, de az oszlopnak önálló legendája van, Vitruvius írja le. A kariatidák története után igazán nem csodálkozunk, hogy ismét egy oszlop, amit a nők inspiráltak.

   "A harmadik [oszloprend], amit korinthoszinak mondanak, a szűzi gyengédség utánzata, mivel zsenge koruk következtében finomabb tagokkal alkotott szüzek díszeikben ékesebben hatnak. Ezt a fejezetet pedig, mint mondják, ekként találták fel. Egy korinthoszi polgárságú szűz, aki immár nászra érett volt, megbetegedett és meghalt. Temetése után dajkája összeszedte edénykéit, amelyekben annak a szűznek életében kedve telt, és kosárba rakva a síremlékhez vitte őket és a tetejére téve, hogy szabad ég alatt tovább megmaradjanak, egy tetőcseréppel fedte be. A kosarat véletlenül egy aaknthosz gyökere fölé tette. [...] Az akanthoszgyökér tavasztájban leveleket és indákat hajtott, hajtásai a kosár oldalai mentén növekedtek, és a cserép sarkainak terhétől kényszerítve kénytelenek voltak kifelé volutákba hajlani. Ekkor a síremlék mellett elment Kallimakhosz, akit márványmunkáinak eleganciája és finomsága miatt az athéniak katatekhnosznak neveztek, felfigyelt erre a kosárra és körülötte a növekvő levelek bájos voltára, s mivel gyönyörködött annak módjában és a forma újdonságában, ennek hasonlatosságára csinált a korinthoszikanál oszlopokat és határozta meg a szimmetriáikat."

Vitruvius IV,1.

   Mindez kifejlődhetett egyiptomi mintára is, mert az egyiptomi építészetben találunk egy hasonló oszlopot, ahol az oszlopfő szintén harang alakú, ám az akanthoszlevelek helyett lótuszlevelek díszítik. A két oszloptípus között különbség még a magasság és az arányok: az egyiptomi lótuszos oszlop zömökebb.

   Kompozit oszloprend. A ión oszlop volutáit vegyíti a korinthoszi oszlop elemeivel. Inkább római építészeti elemnek tekintjük, az oszlopok jóval magasabbak ebben a rendben, mint a többiben. Titus császár diadalíve egy példa rá, a reneszáns során nagy népszerűségre tett szert: előszeretettel használták a női szentek és a Szűz Máriának címzett templomok építésénél a női finomság, légiesség, könnyedség miatt.

  Végső soron a vegyes oszloprend is lehet harmonikus. Nézzük csak meg a Colosseumot, ahol az összes oszloprend egyetlen épületen belül megtalálható: mégis harmonikus az épület!

0 Tovább

Kacagó Delfinek

blogavatar

Minden, ami ókor.

Utolsó kommentek