Hogyan mostak fogat az ókorban?

 A napi kétszeri fogmosás egészen bevett gyakorlatnak számít korunkban. El sem tudjuk képzelni ezt a szokványos napi rutint fogkefe és fogkrém nélkül. De mióta is van nekünk fogkefénk?

   Azzal tisztában vagyunk, hogy a szájápolás és a fogak tisztán tartása évezredek óta fontos dolog. Amit a mai fogkefe ősének tekinthetünk, az az eszköz valamikor 3500 évvel időszámításunk kezdete előtt bukkant fel, az egyiptomiak és babiloniak használták. Ezek a rágógyökerek voltak, a Salvadora persica fa (perzsa fogkefefa, mustárfa) gyökereit, hajtásait, ágait hagyományosan a fogak tisztítására használták. Feldarabolták és addig rágcsálták, amíg a vége teljesen ki nem rojtosodott. Ekkor már teljesen úgy lehet használni, mint a mai fogkefét. Rágás közben a fa kellemes nedvet enged ki magából, fanyar ízű, összehúzó hatású tannint. A tannin szerves cserzőanyag, antiszeptikus hatása van. Az iszlám tanítás szerint az ima teljesítése előtt kell használni, siwak vagy miswak néven említik. Egyébként Magyarországon is lehet kapni, én egy biobolt kínálatában akadtam rá.

   Másik hatékony fogtisztítási módszer a bambuszpálcára kötözött vaddisznószőr. Az egyiptomiak fogpiszkálót is használtak a megfelelő szájhigiéne érdekében.

 Azért, hogy eltávolítsák a lepedéket, gyakran sót és/vagy krétát dörzsöltek a fogaikra. Az első fogkrémet is az egyiptomiaknak köszönhetjük: habkőből és borecetből készült keverékkel tisztították fogaikat. Természetesen a történelem során számos olyan fogkrém-recept is született, amiről jobb, ha nem emlékezünk meg...

   Volt, amikor csiszoló porként porrá zúzott ökörpatát vagy tojáshéjat kevertek a fogkrémbe (mind a mai napig ez a fogkrém 'működésének' az elve: a csiszoló hatású adalékanyag). A görögök és a rómaiak is nagy hangsúlyt fektettek a szájápolásra. Ovidius is felhívja a figyelmet, hogy a légyottok előtt a szádat feltétlenül takarítsd ki. A csiszoláshoz előszeretettel használtak őrölt osztriga-héjat, csontokat és porrá zúzott egérkoponyát. Szájvíz gyanánt a vizeletre esküdtek. A vizelet erős ammóniatartalma a legjobb fogfehérítő-szer, ráadásul a fogszuvasodást is meggátolja. Természetesen senki sem a saját vizeletét használta erre a lélekemelő feladatra. A tehetős római a Portugáliából hozott vizeletre esküdött, mert azt tartották a legerősebbnek. Figyelembe véve, hogy mennyit utazott a gargarizálni való pisi Portugáliából Rómába, biztosan tényleg nagyon erős lehetett!

   Azért az ókorban is akadtak kevésbé gyomorforgató és határozottan olcsóbb fogtisztítási lehetőségek, mint például a zsályalevél rágcsálása. Bár tapintásra puhának tűnik, a nyelvet megdörzsölve a levél olyan, mint a smirglipapír. Elveszi a kellemetlen szájszagot, és ez már önmagában is jó dolog. Ugyanezen levéllel a fogakat is át lehet dörzsölni és a szennyeződés eltűnik.

   Természetesen ha elég gazdag vagy, nem kell magadnak pepecselned fogaid tisztán tartásával. Semmi szükség hogy megküzdj a rossz fogakkal és a szájszaggal. Az ókori római tehetősek külön rabszolgát alkalmaztak erre a feladatra, hogy tisztán tartsa a fogaikat. 

   Egyébként a vizeletet rengeteg területen használták, így tényleg lehetett egy jellegzetes 'buké'. Mindenhol.

0 Tovább

A mágia titkos nyelve

 Olyan könnyen teszünk esküt. Ígérgetünk égre emelt szemekkel, hogy mit fogunk tenni, ha. Meg az újévi fogadalmak. Meg a kétségbeesett könyörgések valami megfoghatatlanhoz: 'Csak menjek át a vizsgán, egész hétvégén nem iszom alkoholt'. Kinek is ígérgetjük ezeket? Kitől is várunk megoldást? És legfőképp ki az, akinek cserébe felajánlunk bármit is? Tudjuk egyáltalán azt, ki az, akit megszólítunk? Kérünk, igérünk, amit aztán persze nem tartunk meg...

   Egyáltalán, komolyan vesszük az ilyen ígéreteinket, amit csak úgy, halkan elsuttogunk a sötét zugokba, amikor azt hisszük, senki sem hallja? Akkor és ott igen. Akkor és ott megadnánk érte azt az árat. De elmúlik a krízis, sikerült a vizsga, a kiválasztott elhívott moziba, bejött a fogadás, és az ígéretek a semmibe foszlanak. Akkor már nem vesszük őket komolyan. De nem vagyunk ezzel egyedül: görög és római eleinket is fűtötte a vágy és a gyűlölet, ők is hasonlóan jártak el, mint mi, azzal a különbséggel, hogy ők komolyan vették, amit megígértek. Ez a finoman megfogalmazott gyűlölködés és ártó szándék tudományos neve DEFIXIO, átokszöveg. Átok minden esetben, mert megköt, és még ha jót is akar az illető valamilyen nyakatekert módon, megkötni valakit sosem lehet jó. Szóval hiába a jó szándék, a kötés az kötés, nem lehet belőle kiszabadulni, tehát rossz.

  A jó és a rossz amúgy is nehezen értelmezhető fogalmak. Mert amit jónak vélünk, az is viszonylagos. Kire nézve, kinek jó, mert valakinek lehet, hogy rossz. Aztán ott vannak a következmények, az események szövedékei, amelyek beláthatatlan hálózatot alkotnak, és senki sem tudhatja, hogy a legjószándékúbb kívánság is milyen katasztrófának ágyaz meg. Így a mágia világában minden kötés rossz, legfőképpen azért, mert kötés. Megköt. Véglegesít valamit. Annak minden következményével és okozatával együtt. Visszavonhatatlan, megmásíthatatlan. Persze a mágiában mindig vannak kiskapuk, de ez más téma.

 

   Ezt a bájos kis üzenetet, a kötés tárgya gyakran egy ólomlemezle írt üzenet. Mármint ez maradt ránk a régi korokból, hiszen a szó elszállt, a legtöbb puha anyag, amelyre írta/róttak/véstek megadta magát az enyészetnek. Az átok megfogalmazója az ólomlemezre írt üzenetén hosszan és bőségesen részletezi, hogyan képzeli az átkot megvalósulni. Az átoknak, kötésnek nagyon pontosnak kellett lennie, hiszen egy picike malőr, és nem is a célszemélynek hullik ki a haja. Az átkok könnyen visszaszállnak, ezért pláne nem árt óvatosnak lenni. Az elkészült üzeneteket egy szeggel még át is döfték, és nem postára adták, hanem egyenesen az alvilági küldönc kezébe: a halottak vitték le az alvilágba az átkot.

A DEFIXIO maga kötést jelent, azok az átkok tartoznak ide, amelyek az áldozatot valamilyen formában megkötik. Természetesen a szerelmi mágia is kötés, az egyik legerősebb kötés, mert az áldozat nem szabadulhat a szerelmesétől - még a túlvilágon sem. Szóval érdemes alaposan meggondolni, kihez kötjük magunkat az alvilági démonok segedelmével, mert abból aztán tényleg nincs kiút, nincs válás, nincs 'meggondoltammagam'. Vannak természetesen olyan átokszövegek is, amelyek nem tartalmaznak kötést, csak például simán valakinek rosszat kívánnak. Törjön ki a lába, hulljon ki a foga, lopják el az ő ruháját is. Ezek is átkok, csak nem defixiók. Hogy mi kötés meg mi nem, az inkább technikailag fontos, sem mint nyelvészetileg. Másképp kell rontani, mint kötni. Részletesebben a témáról az egyiptomi varázskönyvekben.

   Az átkok kedvenc hordozója az ólomlemez: a fém elég puha ahhoz, hogy bele lehessen vésni az üzenetet, de mégiscsak fém, mint szimbolikus elem. Persze átkot lehet papírra is írni, meg rávésni egy kőre, de egy stílusos mágus azért megadja a módját. És a kézbesítés sem utolsó szempont: titkon kell végrehajtani (hiszen a titkossággal kivédhetjük az ellenvarázslat vagy védővarázslat készítését), és egy jó postást kell keresni. Legjobbak a friss halottak, hiszen ők még minden bizonnyal mennek Hádész birodalmába. Egy ezeréves múmiánál fennáll a veszély, ha nem visszajáró kísértet, felénk se néz többé. Aztán oda az átok, nincs ki levigye. Az ördögre sem bízhatjuk, noha biztosan tudjuk, hogy ha valaki, akkor ő aztán jön-megy a világok között. Az ókorban még nem volt ördög, csak a kereszténységgel született meg.

   További nyomatékosítás végett a gondosan megírt, feltekert és átdöfött átkunkat egy viaszbábuval támogathatjuk. Ezen sokat gondolkodtam, hogy mi lehet a magyarázata, de csakis a nyelvi nehézségekre tudok gondolni. Hiszen hogyan válasszunk nyelvet? Görög? Az a művelt emberek és szofisztikált démonok nyelve. Latin? Latinul mindenki tud, az smafu (az ókorban járunk), másfelől új és fiatal nyelv, mi van, ha démonok nem beszélik? Héber? Arámi? Netán szanszkrit? Vagy valami titkos nyelv? Nem, kedveseim, a mágusnak nincs könnyű dolga. Bármilyen nyelvet is választ, egy jól bemutatott viaszbábu segíthet a nyelvi akadályok leküzdésében: részletesen be kell mutatni rajta, hogy mit is akarunk. Mint egy mímusjáték. Ezt már csak megérti valaki. Persze a tévedés lehetősége nincs kizárva.

   A célszemély azonosítására használjunk valamilyen személyes tárgyat. Természetesen NEM saját személyes holmit, hacsak nem szeretnénk egy csapat bosszúszomjas démont a sarkunkba. A legjobb a hajtincs, az egészen személyes, szeretik az életre ácsingózó démonok. Természetesen gondos körültekintéssel kell eljárni - megint, mint mindig - ne keverjük a össze a cicánk bajuszát a szerelmi kötésre kijelölt áldozat hajával. Azt hiszem kilenc életen át sem bocsátaná meg a gyalázatot, ha örök szerelemre ítélnénk.

   Az átkok azért nem minden esetben ennyire félelmetesek. Sok fiatalt, akik idő előtt hunytak el (nem élték végig az életüket), átoktáblákkal temettek el, hogy utat találjanak a túlvilágon, nyugalomra leljenek.

   Plusz egy kis érdekesség: az átoktáblák gyakran tartalmaznak halandzsa szövegeket, amiket ma nem tudunk értelmezni. A tudósok és átoktábla-bubusok szerint ezek értelmetlen halandzsák, melyek ismeretlenségüknél fogva az átokkészítő jártasságát hivatottak bizonyítani. De ki ismeri manapság mágia javarészt íratlan világát? Mi van, ha ezek nem is annyira értelmetlen dolgok? Lényeg a fontos: átkokat sosem olvasunk fel hangosan. Pláne nem egy sír közelében, és még halandzsa szöveget sem. A mágia megvalósulásának legfőbb útja a hangos olvasás. És mert jobb a békesség, jobb démonokkal jóban lenni..

0 Tovább

Unikornis, az egyszarvú fenevad

   Az unikornis, egyszarvú, vagy monocerus szerintem a középkori bestiáriumok sztárja. Rengeteg legenda és történet fűződik hozzá. Legismertebb tulajdonsága a tisztasága mind fizikális, mind spirituális értelemben. Szarvából számtalan varázsfőzet készíthető, és ha van a zsebünkben egy unikornis-szarv, könnyen megállapíthatjuk bárminemű italba mártva, hogy mérgezett-e. Ám ezt a széleskörűen bevethető jószágot nem könnyű beszerezni, mert annyira gyors és erős, hogy élve nem lehet elfogni. Persze itt is van kiskapu, mint a mágiában mindenhol: ha egy szép szüzet állítanak az útjába, a beste megáll és fejét a szűz ölébe hajtja, megpihen. Persze ilyenkor véget is ér a története: a lesben álló férfiak lecsapnak rá és megölik. Mint ezen a középkori ábrázoláson is:

   Plinius úgy írja le ezt a jószágot (Hisoria Naturalis 8,31), mint lótestű, szarvasfejű, disznófarkú beste, a homloka közepén három láb hosszúságú fekete szarvval. Természetesen Plinius is kiemeli, hogy élve befogása lehetetlen.

   Ezek a nehézségek ám cseppet sem bátortalanítják el a varázsfőzetek készítőit és a magas mágia művelőit, hiszen uinkornist birtokolni már önmagában is varázslat. Legfőképp  azért is, mert manapság nem bandáznak minden sarkon. A természettudományok elkötelezett hívei szerint sohasem léteztek, de tegyük a szívünkre a kezünket, láttunk már ilyet, hogy egy bestiára rásütötték, hogy meseállat, aztán meg kiderült róla, hogy nagyon is volt...

   Egy szó mint száz, unikornis-lesre fel!

     Az 1900-as években a walesi herceg ajándékba kapott egy csapat egyszarvú - birkát. Végül is nem az "alapállat" számít, nem, az, hogy minek született az a szerencsétlen jószág, hanem az egyetlen szarv. Csakis a végeredmény a fontos, hogy mit látunk: szarvat látunk a jószágok homlokán, mégpedig egyet, és azt is középen. Hatalmas értéket képviselt a nyáj, és mit sem csökkentett a becsességén az az apró tény, hogy némi idegenkezűség volt a dologban. Mert ugyanis a szarvak "szépészeti beavatkozás" eredményeként kerültek a barik homlokának közepére.  Kegyes kis csalás, hiszen a saját szarvukat viselték továbbra is, csak plasztikáztak rajta egyet. Hümm.

   Aztán 1933-ban dr. Dove a Maine Egyetemről kezelésbe vett egy borjút. Mármint szarvilag kezelte. A szarvait szétvágta, majd a csontot a homlok közepére igazítva a szarvat úgy terelgette, hogy az egyenesen nőjön, egyetlen ágban. Ezt a borjú ifjú korában elkövette, és a szerencsétlen ezzel a marhával egy háztartásban nőtt fel és élte le az életét. Dr. Dove áldozatának stádiumait, hangulatát és mindennapjait neves természettudományi folyóiratokban dokumentálta. Megállapítása szerint a jószág igen kezes természetűvé vált, amit természetesen azzal magyarázott, hogy egyszarvúnak lenni merő jámborság. Természetesn a megszarvazottat nem kérdezték meg, hogy milyen volt egy ilyen marhával élni. És íme a sztárfotó:

  Ám ezzel még koránt sem értünk az egyszarvú-vadászat végére. 1980-ban Morning Glory és hites ura egy kecskével követték el mindezt. Mármint a két szarv egyszarvúsítását. A szarv természetesen növekedtében szeretne két szarv lenni, ezért folyamatos "kezelgetést" igényelt az unikornis-lét fenntartása. Boldogtalan kecskét senki sem kérdezte, hogy akar-e szerencsehozó kabala-kecske lenni, és milyen érzés egyetlen szarvval rohangálni. Szerintem kihagyta volna ezt a kalandot.

   És végezetül Olaszországban kaptak lencsevégre egy olyan szarvast, akinek egy szarva van, és nem ám azért, mert letört a másik, a bizonyos szarv a homloka közepén van! 2008-ban ez már kimerítette a csoda fogalmát, ám a középkori csodának hamar kiderült a magyarázata: amíg a bambi pocaklakó volt, a mamáját elütötte egy autó, és a kis pocaklakó koponyája eldeformálódott. Így egyetlen szarva lett. Első körben genetikai defektusnak vélték, de aztán a baleset-verzió győzött. Természetesen nem tudok részleteket, hogy egy erdész netán a homlokára csapott, hogy 'ja, ez az a szarvas kicsinye, akit elütöttek'! Bár az is lehet, maga gázolta el a kismamát és érezvén hogy szorul a hurok maga vallotta be tettét. Nem tudom rekonstruálni a szituációt, amint felgöngyölítik az egyszarvú szarvas esetét. Íme a kis túlélő, aki az életet választotta:

0 Tovább

a latintanulás szépségei #1

0 Tovább

Úgy szeretlek, majd' megeszlek

mozaik állatok
Szent Gerasimos és az oroszlán. Mozaik a nennigi római villából (Németország).

  Nem könnyű ám a ragadozók élete. Néha bizony ők is nekikeserednek vagy elszontyolodnak, hogy az álnok csacsi már nem hajlandó játszani velük. Pedig olyan jó volt kergetni, harapdálni, riogatni, kóstolgatni a tomporát, éles karmokkal felhasítani a puha húsát, de a játszótárs feladta, buksiját hátrahagyva az örök vadászmezőkre költözött. Ilyenkor bizony elszontyolodik a legbátrabb oroszlán is. A férfi megérti kedvenc ragadozója lelki válságát, szeretettel megölelgeti, simogatja a nekikeseredett jószágot. Mert a férfi érti és érzi védence lelki világát. Talán még egy latin vagy görög versecskével is kedveskedik a jószágnak, csak az örömszerzés végett. Hátha nem búslakodik tovább a cicus.

 A mozaikon az oroszlán lelki társaként Szent Gerasimos áll a bestia mögött, és mély együttérzést olvashatunk le az arcáról. Noha az oroszlán és a remete Jordániában találkoztak, a mozaik a megismerkedés apropójára egyáltalán nem utal. Az oroszlán épp egy védtelen jószágot hajkurászott, amikor tüske fúródott a mancsába. Gerasimos kivette a tüskét és ellátta a sebet. Kimosta, bekötötte, ahogyan azt illik. Az oroszlán hálából egész életében követte (vallásos értelemben, nem úgy, ahogyan egy ragadozó követi a prédáját), és a remete halála után is hűségesen őrizte a sírját. Gerasimos a monofizitizmusból (Jézusnak egyetlen, az isteni természetét fogadják el) váltott a kereszténységre, és egy ragadozóval barátkozott. Minimum izgalmas ember. Sok követője volt, bár remeteként élt, Jerikó városának közelében remete-telepet alapított (sok remete él együtt).

   Talán első pillantásra furcsának tűnik a kép. Az oroszlán épp most fejezett le egy csacsit. A remete pedig sajánlja őt. Simogatja. Ma már valahol megbotránkozunk az ilyen és ehhez hasonló jeleneteken, amikor szembesülünk vele, hogy a ragadozók bizony más élőlények megölésével táplálkoznak. A macskafélék pedig jóleső élvezettel teszik ezt. Megbotránkozunk és elítéljük, amikor a szobapárducunk felkoncol egy verebet. Megszidjuk. Pedig ilyen az ő természete, és ilyen is volt már évezredekkel ezelőtt is. Mi változtunk, a szemléletünk.

   Az ókori ember nem akadt fenn a ragadozók vérszomjas természetén, nem tartotta őket "gyilkosoknak". Valahogy jobban elfogadta a természet rendjét, és nem akarta megváltoztatni az élőlényeket. Nem akarta a macskaféléket vegetáriánussá tenni. Mert nem ez a dolgok rendje.

   Ma már azt sem tudjuk igazán kezelni, hogy ha valaki szereti az állatokat, miért eszi meg őket. Aki igazán szereti az állatokat, az legyen vegán. Ezt imádnivaló, cuki bébi-állatokkal nyomatékosítják is, hogy te egy őrült, kegyetlen gyilkos vagy, ha megeszed ezeket a kis szeretgetnivaló csöppségeket. Ne edd meg azt, akivel együtt élsz. Pedig ez nem is olyan rég még a világ megszokott rendje volt. Hogy ember és állat együtt élt, az ember szerette a jószágát, de aztán megette. Megette és minden porcikáját hasznosította, nem gyilkolta halomra az állatokat egyetlen finom falatjukért, hogy aztán egy halott, értéktelen szemétkupac legyen a többi részéből. Az állat halála az élet szakralitása volt. A szeretet és a tisztelet nem azt jelenti, hogy nem eszlek meg. Igenis megeszlek, de tisztellek és méltó életet biztosítok a számodra és kegyes halált.

   Gerasimos nem hippokrita. Tisztában van vele, hogy a barátja ragadozó. Más állatokat öl le. És még élvezi is. Ám nem ítéli el, hogyan is tehetné, hiszen ez az élet rendje. Talán nem szervezett közös vadászatokat az oroszlánnal és nem tépték együtt a gazellák zsenge húsát, de tiszteletben tartotta barátja szokásait. Ő maga a legenda szerint babbal és kenyérrel kínálta az oroszlánt - tehát a bestia szintén fejet hajtott szent életű barátja különös táplákozási szokásai előtt. Ettől jó ez a kapcsolat!

0 Tovább
«
12

Kacagó Delfinek

blogavatar

Minden, ami ókor.

Archívum

Utolsó kommentek